Part 7

A szembenlevő kávéházak ajtai, amelyek nappal farkasszemet néznek egymással, most a ködben és a reggelben eltávolódnak, eltolódnak és elvesztik minden vonatkozásukat. Idegenül megszűrten, halvány foltokban bocsátanak csak ki az utcára némi sárga gáz-fényt. Ha szerencséje van az embernek, akkor szellőzött kávéházat és friss kialudt, jókedvű pincéreket talál. Ebben az esetben zsíros pirított kenyér és kis pohár törköly-pálinka ajánlatos; továbbá tartózkodás a cigarettától egész délelőttre.

III.

A villamos kocsik sietve, de halkan érkeznek. Körülnéznek és továbbgördülnek. A lámpásaik kék, lila, sárga, piros fénye olyan kedves és csodálatos, hogy a jól tisztított kávéházi ablakból nézve csaknem mosolygásra ingerel.

Lassan hullámokat vet a tér. Emberek sűrűsödnek össze mozgó, imbolygó csoportokban, majd megritkulnak, mintegy delejes taszításban. A rendőr a sarkon féllábra áll és apró váltóigazgató fiúcskák bújnak elő a föld alól. Most süket csengetésektől zavarosodik meg a köd. Egyszerre sok villamos kocsi érkezik. E kocsik most követelő lármával rövid időre lefoglalják a teret.

IV.

De nem soká, mert a köd lassan ritkul, a közök tágulnak. A tér viszont összeszűkül, mert a házak mintha körülsorakoznának, egyenként láthatóakká válnak. A szembenlévő patikát kinyitják és köhögős betegek ácsorognak a márványos asztalok előtt. A patikárosok jókedvűek, egész éjjel aludtak és a friss mozsdóvíz nagyszerűen eshetett nekik. Elevenek, tréfálnak és hihetően pontosan mérnek. Az Üllői-útról nagy csapat munkás igyekezik a híd felé. A Kecskeméti-utca sarkán az öreg gesztenyés asszony begyújt a kemencéjébe. Vajjon kik esznek reggel gesztenyét?

V.

Most a Baross-utca felé kell nézni. Varróleánykák, egész fiatalok, szegények, de bájosak vonulnak át a téren nagy csapatokban ingadozva és minden tetszenivágyás nélkül. A fiatal urak, az egyetemiek, még mélyen alszanak hónapos szobáikban. De nem mind. Ketten közülök valami hősi elhatározásban fölkeltek és a tér közepén a szökőkút mellett várakoznak. Álmosak, kissé bánják a vállalkozást és semmi kis izgalmat sem remélnek a találkozástól. Csakugyan a leánykák kedvetlenek és sápadtak, és sietnek és alig felelnek a beszédre. A fiatal urak reá fognak jönni, hogy korán kelni nők miatt nem szabad, legfeljebb aranyak lelése miatt. De akkor is meggondolandó.

VI.

Most már a boltokat is nyitogatják. És az apró kis utcákból embertömegek lüktetnek át a nagyobb utcákba. A kálvinista templom vasrácsos kerítése előtt megjelenik két feketeruhás férfiú. Nyilván lelkészek és a reggeli lapok ujdonságairól beszélnek. Mindegy. Az idő már felvilágosodott. A kékből átszürkült, megbarnult az atmoszféra. A szökőkút öreg istennői deszkapaplanaikkal és a kicsiny Neptun-szobor bizonyos őrködő hatalmakat kezdenek reprezentálni, akik minden befolyásukat elvesztették és csak a parádé és megszokottság miatt maradtak a helyükön.

VII.

A rendőrt egy fiatal fiú szólítja meg. Egyetemi hallgató lehet az istenadta és nem találja a Kecskeméti-utcát. Vastag jegyfüzeteket cipel és rövidlátó szemüveges tekintetében a vaksi szorgalom pislákol becsületes fénnyel. A villamosok kétségbeejtik és a sok sűrű sínpár az édesanyja dúsantöltött mákosréteseit juttatja eszébe. Ugrik egy párat és nagynehezen kikászolódik az aszfaltra.

VIII.

A kávéház ablaka előtt most sietve egy szobalány suhan el. Doktorért megy, mert a kis úrfinak fáj a torka. Nagyon fáj és emiatt már reggel sirás van a házban. Nemsokára látni, amint az Üllői-út felől és minden irányból számozatlan doktorkonflik és gummikerekűek gördülnek elő. Mintha a szobalány segélykiáltása adott volna jelt nekik az elindulásra. Doktorok ülnek bennök; szakálasak, tanárok, azaz bundások – és egészen szerény, nyirott szövetkezeti orvosok nem is épen jó télikabátban. Szerte szállingóznak a városba és a betegek már várják valamennyit. Sok ilyen kocsit látni. Egészen féltizenegyig. Benn olykor megvillan egy zsebkendő, amely épen most bontatott ki, jeléül annak, hogy a doktor kissé elkésett a felkeléssel.

IX.

Az idő most már délig bizonytalanul elúszik, eltengődik. Még jó, ha arra jő egy század katona.

A délelőtt elmosódó és unalomba sülyedő perceit felveri és felszínre hozza a lépések hangos ritmusa. Az emeleti ablakokból bekötött; vagy bóbitás fejű szobalányok kandikálnak ki őszinte érdeklődéssel. Egy teherhordó szekér megáll a katonák miatt és a kocsis visszagondol arra a három esztendőre, melyet a császár szolgálatában eltöltött. Mindez pár perc csupán és a kőkockákon nemsokára csörömpölő zökkenésekkel tova gördül a nehéz jármű. Sőt újabbak és újabbak jönnek egymásután.

X.

Mire delet harangoznak, a Kálvin-téren már hatalmas forgatagban gomolyognak a gyalogló emberek, a fogatok, a villamosok, a terhes szekerek s közöttük a lovasrendőr árvalányhaja s a vasutas piros zászlója egészen reményvesztetten integetnek.

A református templom órájának ütéseit senki se hallja meg. A lebonyolódó találkák sorozatát, amelyek a kút köröndjénél játszódnak le, senki se figyeli, csak egy kisasszony egy ablakból. A gummikerekű kocsisok leszállnak a bakról és tréfálkoznak. A lovakat az itatók itatják. A belváros felől özönlenek a varróleányok, most már felfrissülve, elevenen és kirózsaszinedve. A diákok a sarkon nem győznek utánuk forogni.

XI.

Délután három órakor megcsöndesül a zaj, a házak csukott ablakai elméláznak és emlékeznek szép áprilisi délutánokra, szerelmetes májusi délutánokra, ifjú gyönyörű júniusi délutánokra, amelyek mind elmúltak. Azután szomorú megadással burkolóznak újra a késő délután összeszedelőzködő ködfátyolaiba. A gesztenyések tűzhelyeiről mint gyászoltárokról ünnepélyesen száll fel a füst, ferdén, meglapultan a háztetők felé. Ha most valaki egy ablakból lenéz a térre, amely kétségbeesetten elsülyedni látszik, egy titokzatos búcsúzás érthetetlen bánatába és meglátja felgyulladni a sarki boltban az első lámpalángot, alighanem félelmében világosságot gyújt és zongorához ül.

XII.

Késő éjszaka, jóval éjfél után, amikor már csendes minden, a Kálvin-tér mint egy fülledt barlang ásítozik a fénytelen égbolt félelmétől megzavarodva. A hazatérőnek tanácsos sietni. Ilyenkor a kút mellett elhaladva, esetleg úgy hallani, hogy valaki a nevünkön szólít. Egyszer hátra lehet nézni, hogy: ki az? Senki. És nem többet, de futni ám hazáig. Mert a sok elhalt, elpusztult, sárbataposott, elvénült erő, amelyet az emberek, a siető, dolgozó emberek, leányok és fiúk itt elhullattak, a kövek hasadékai közül, a sinek nyílásai közül kibukkan, összesűrüsödik és áldozatokra les.

Ha már levetkőztetek, és ágyba bujtatok, nyugodtan megszámlálhatjátok az óraütéseket.

(1908. december.)

A HEGYSZOROS.

_Weiner Leónak._

I.

Egy nyári reggelen útnak indult Gracián. Merre indult, milyen esztendőt írtak akkor, milyen hónapot vagy napot, minderről nem akarok beszélni. Elbúcsuzott az apjától, anyjától, testvéreitől, irányt választott és elindult.

II.

Már jó pár mértföldet haladhatott, amikor találkoztam vele. Gyengén izzadt a homloka, de hátraszegte a nyakát és csaknem kacagott a szabadság öröme miatt, mely mint valami bizsergés vagy zsongás egészen elfogta, tüzelte, vitte.

III.

Alig akart megállani, hogy üdvözöljön és csaknem fitymálva szólt:

– Visszafelé mégysz!?

– Dehogy, – mondtam mosolyogva – de kicsit fájt ám a szívem, – kedves Gracián, én nem megyek _visszafelé_, én csak ellenkező irányban tartok, mint te.

– Az mindegy, – mondotta Gracián kegyetlenül – mindegy az, – és már tovább sietett.

Követtem.

IV.

Nagyon kedves és okos fiú volt. Az ölemben hordoztam gyerekkorában és később megtanítottam minden szépre és jóra, amit tudtam. Most, hogy a szabadság mámorában találkoztam vele, megtelt a szívem iránta őszinte szánalommal és sajnálkoztam a reményeimen, amelyeket hozzá fűztem és a fáradozásaimon.

V.

Ez az ifjú arc a maga szűzies friss és hamvas üdeségében is hasonlatos volt számomra egy maszkhoz, amely hamvazó szerda reggelén eltépetten hever valami feldúlt mulató-szoba sarkában. Már előre láttam rajta a tépéseket, a kopásokat és a horpadásokat, a ki nem kerülhető torturák nyomait, az elferdüléseket, amelyeket hiába próbálna valaki kiigazítani, a ráncokat és árnyékokat, amiket nem mos el még az éjszaka sem, még a sötétség sem, mert a sötétben is megmaradnak és élnek, mint valami nyöszörgés.

VI.

Gyönyörű reggel volt, gyenge szél fújt, alig hűvös vidám bohó szellő. Köröskörül varázslatos és szokatlan színek, amilyeneket csak a legnagyobb festők tudnak összehozni.

– Mégis csak szerencsés fiú ez a Gracián! – mondtam magamban – jókor indul, szép lesz az élete, mint egy álom, valószínű, hogy nincs is semmi komoly ok sajnálkozni rajta.

Gracián ment előre nagy, feszes lépésekkel, mint azok az emberek, akik túlboldogok. Mint akiknek ki akar csordulni a szívük s hogy ellensúlyozzák: sietnek, mint a pincér a telt pohárral.

VII.

Nem tudtam jól követni. A távolság közöttünk mind nagyobb és nagyobb lett. Gondolkodtam egy pillanatig, hogy talán utána kellene kiáltani, de azután eszembe jutott, amit mondott. – Visszafelé mégysz? – Kegyetlenség volt tőle ilyet mondani, meggondolatlanság, az ifjúság és az egészség gőgje!… Nem kiáltottam utána, inkább sietni próbáltam.

VIII.

Gracián kitartóan, egyenletesen, feszesen lépegetett tovább és nem nézett hátra. Nem nézte meg a gyönyörű erdőket és berkeket, amelyek az út mentén egymást váltogatták, nem törődött a sok apró színes mezei virággal, nem hajolt le megszagolni egyet is. Mintha azt mondta volna:

– Nem, nem, itt nem állok meg, még ma messze el akarok érni, jó távolra hazulról, a gyermekkoromtól, az emlékeimtől, a tanítómesteremtől, az egész régi életemtől.

IX.

– Jó távolra! ismételgettem magamban, mert kitaláltam Gracián gondolatát. Jó távolra! Ó a mi földünkön csak rövid távolságok vannak, Gracián – folytattam, mintha neki magyaráznám – pár ezer kilométer, pár tíz-esztendő. És már láttam is, hogy Gracián megállott. A földre maga elé nézett valami sajátságos meglepetés heves mozdulatában megmeredve.

Soká állott így kissé előrehajolva, figyelve, szemlélődve, úgy hogy egészen lassú léptekkel utolértem.

X.

Nem vett észre, mert a közelben megállapodtam. A dús zöld fűben – mint valami nagy csodálatos gyümölcs szőllőleveleken – ott feküdt érdeklődésének tárgya: egy nagy szőke asszony. Félig lecsukott szemekkel mozdulatlanul, pompázatos meztelenségben. A bőr elefántcsont szinét egyenletesen és gyengéden világította át a vér rubintjának rózsaszínű fénye. A félig nyitott búzavirágszínű szemek alvást színleltek, egyszersmind azonban az égbolt végtelen távolságaiba is néztek mintegy tükörbe kacérkodva. Az orr nemes és tökéletes rajza finomította meg a hatalmas testet és kicsinyítette rubensi méreteit.

XI.

– Valóban kár volt sajnálkozni Gracián miatt, – mondtam magamban, – hiszen a szerencse vezette őt kezdettől fogva. Kérdés azonban, hogy fölismeri-e mi a tennivalója és ifjú elbizakodottságában nem folytatja-e útját?

Aggodalmam nem volt alaptalan. Gracián még pár pillanatig habozott, azután megrázta a vállait, mintegy kiszakította magát a meleg, pihegő női test bűvköréből és újra elindult.

– Gracián, bolond Gracián, – suttogtam és nem boszankodás nélkül, – hova a pokolba sietsz annyira!… De nem lett volna illő visszahívni őt, utánaballagtam tehát.

XII.

Gracián most szinte szaladni kezdett, úgy látszik pótolni akarta az időveszteséget. Hiába, újra meg kellett állania alig egy kőhajításnyira. A földön most két leány feküdt előtte egy kisebb tisztáson a puha sárga homokban. Hasonlóak – mint két madár, vékonyak, szinte átlátszóan fehérek, kékes árnyékokkal.

A kékes szín az ilyen fehér test kontúrjaiban sajátságos meleg csábító zamatot kap. Ennek a két lánynak a teste is, látásra olyan forrónak tűnt fel, mintha most keltek volna ki az ágyból óriási párnák közül.

XIII.

Hibátlan szépség volt mind a kettő, ruganyos, kigyószerű, de kissé félelmes, mint két alvó macska vagy két apró vadállat. Ibolyaszinű szemeik közönyösen nézték Graciánt, mozdulatlanul, kihívó nyugalommal, ami nem tévesztheti el a hatását. Gracián megremegett, előrehajolt, majd letérdelt a fűre. Nem helyeselhettem, hogy Gracián megállapodik, világosan láttam, hogy két nő jelenléte zavarni fogja.

Már majdnem kézzel illette az egyiket – mialatt szemei a másiknak bokáit szemlélték – már majdnem kézzel illette az egyiket, amikor csakugyan hirtelen – mintha meggondolta volna magát – felugrott, keresztül lépett rajtok és újra útnak eredt.

XIV.

– Ez a szerencsétlen Gracián csak későn fogja észrevenni, csak későn fogja megtudni, hogy micsoda nagy hiba volt a szőke asszonynál meg nem állapodni, kinek természete s nemes szépsége leginkább illettek fiatal korához és tapasztalatlanságához. Nyilván érez valamit a levegőben, vagy fél és aggódik a jövője miatt, vagy megrontotta valaki!

Így okoskodtam.

XV.

Gracián néhány perc mulva ismét megállapodott. Nem kellett többé sietnem, hamarosan elértem azt a néhány orgonabokrot, amelynek aljában három vagy négy nő hevert. Vörös hajuk bronza ragyogott a délutáni napban és viruló testük barnás tónusaiban Tiziano és Corregio legszebb Vénuszaira emlékeztettek.

Alaposan megnézhettem őket. Gracián nem törődött velem és így nem kellett félnem attól a fölényes és kegyetlen mosolytól, amellyel a fiatalok, – akik valószinű számítás alapján remélik, hogy tovább élnek, – magokban szánják, kinevetik az idősebb férfiak fellobbanásait.

Gracián ekkor már a távolba nézett, ahol szerteszét meztelen testekkel volt tele a mező.

XVI.

Száz és száz nő feküdt összevissza a magas fűben, mint égből hullatott almák és őszibarackok, vagy hirtelen kinőtt exotikus virágok. Sokan voltak, elfoglalták a látóhatárt, az utakat. Rettenetes és szívremegtető néma ostromzár!

Gracián már irány nélkül futkosott közöttük a telhetetlenség és határozatlanság kétségbeesésével.

XVII.

Minden fajta nő akadt a beláthatlan tömegben. Klasszikus szépségű görög arcok, a meloszi Aphrodite torzójával. Gyengéd, nyulánk, hosszúderekú, szűzies, szőke leányok. Hatalmas, izmos és félelmes hetairák. Virgonc és pozsgás szüzek, öntudatlanok, szinte nőietlenek, vágyak és fojtott tüzek nélkül. Meredten feküdtek hanyatt s az égre nézve – ürügyképen – mintha alig tudnák visszatartani a nevetést. Egy csomó apró leány egymásba gabalyodva hevert csaknem gúlát képezve. Csillogó fekete szemeikkel Graciánt nézték leskelődve, sunyin és mohón. Kedves csoport volt!

XVIII.

Amint követtem a fiút, bámulatos sorozatát figyelhettem meg a különböző nő-fajtáknak. Magas, feketehajú asszonyok is tüntek föl, elefántcsontszinűek, bársonyosak, nyulánkságuk mellett is testesek. A karjukkal többnyire szemérmesen eltakarták a tekintetüket, vagy egy felhőre bámultak könyben úszó szemekkel, csalódottan, mint akik nem törődnek semmivel. Egy végtelen csatamezőhöz hasonlított a tájék, nagyszerű volt, elhagyott, mozdulatlan és reménytelen, mint az élet. Mozgott, hullámzott mindenütt, pihegett, emelkedett és sülyedt a sok mellkas, de alig észrevehetően.

XIX.

Olykor egy pillanatra úgy tűnt fel, mintha valamelyik kar mozdulni készülne, hogy Gracián felé hívólag intsen, vagy hogy a lábát megfogva megállásra kényszerítse, de nem történt semmi. Pedig már késő délután volt.

Gracián lehajtotta a fejét, behunyta a szemeit.

– Induljunk vissza, fiam! Vagy hozz magaddal egyet – ha akarod – de ne többet, mert korod miatt a mértékletesség ajánlatos és szükséges!

Ezeket kiáltottam most Graciánnak, aki azonban nyilván nem hallott semmit szavaimból, mert futni kezdett.

XX.

A nap már búcsuzott a hátunk megett, a távoli hegyeknél. Gracián alakja most megnyúltnak, meghajszoltnak és szánalmasnak tünt fel. Az ifjúság féktelen vágya, tudatlansága és a jövőtől való félelme azt hiszem egyszerre rohanta meg és fokozott rettegésben hajszolta.

Egyszer még megállt. Megtörölte verejtékező homlokát. Keresztül ugrált a sok mezítelen test fölött, olykor rálépett egy-egy karra vagy lábra, megcsúszott, csetlett-botlott és csaknem elesett. Már-már elvesztettem szemeim elől, holott nagy igyekezéssel követtem.

XXI.

A sötétség is folyton növekedett, a látóhatár megszűkült. Útunk egy keskeny völgybe vezetett. Itt már nem lehetett járni, annyira sürűn feküdtek mindenfelé. Gracián a testeken gázolt.

Megállottam, kitártam a karjaimat és teljes erőmmel kiáltottam:

– Fiam, Gracián, elpusztulsz, fordulj vissza, Gracián!

Nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Alakja mindjobban kisebbedett.

XXII.

A látóhatárt ebben az irányban két óriási szikla zárta el, majdnem összeértek és csak igen szűk utat hagytak szabadon. Hegyszoroshoz hasonlított ez a hely, idegenszerű, félelmes és baljóslatú volt, mint az a völgykatlan, hol Hagen megölte Siegfriedet. Az aljában valóságos torlaszt alkottak a női testek. El volt zárva az út teljesen. Gracián négykézláb próbált előre jutni.

– Most már nem menekülhetsz, Gracián, – kiáltottam zokogva a fájdalomtól, – nem menekülhetsz!

Még egyszer fölegyenesedett Gracián. Olyan volt, mint egy hős, aki az élettől búcsuzik.

XXIII.

Azután elesett, lerogyott a kábító vonzásban. Néhány kar hirtelen fölemelkedett és egy hörgést vagy sóhajt hallottam szerteszét, amely hirtelen átfutott az ajkakon, mint a hullámgyűrük, ha valamit vízbe dobnak.

Soká álltam ott meredten a bánattól és reménykedéstől, figyelő szemekkel – míg csak rám nem borúlt a sötétkék éjszaka, de Graciánt nem láttam többé.

XXIV.

Visszafordultam.

(1910. április.)

TARTALOM.

Délutáni álom 5 Anyagyilkosság 25 A kisasszony 41 Régi levél 51 Opium 59 Johanna 67 Józsika 85 Pista 105 Nagy Balázs – kis Balázs 115 Emlékirat eltévedésemről 127 A Kálvin-téren 139 A hegyszoros 147