Part 5

Ebéd után nagymama beül a szobájába, én a zsámolyára telepszem, vagy a gombolyító-gép kerekeivel játszom. Olykor megengedi, hogy kinyissam a kanári ajtaját vagy még ritkábban, hogy a fiókos szekrényében turkáljak. Ha nyár van, akkor leakasztom a légycsapót az ajtó mögül és dongókra vadászom. Ez jó mulatság és igazán szórakoztató. Az ember leül a zsámolyra és vár. A legyek halkan döngenek a szobában. A nagymama elszunnyad a székében, teljes csend van, csak a legyek zenekara hallatszik. Ekkor valahonnan a konyhából berepül egy dongó. Keresztül süvít a szobán, vastagon búg, zörög, trombitál, mintha büszkélkedne:

– Ni, ilyen nagyra megnőttem. Hallgassátok csak milyen vastag csodálatos hangom van: z-z-z-z-z-z!… És milyen erős, lefőzöm, túlkiabálom az összes szegény kis apró legyeket… én az óriás.

Így hetvenkedik a dongó és szilajul szálldogál mindenfelé. Neki koppan az ablaknak, fölmászik a keresztfáig azzal huss… elrepül, körülkarikázza a szobát, megáll a plafonon egy sarokban, de csak egy szempillantásra, mert mindjárt koppan az ablakon. Ingerkedni akar, ez világos. Rászáll a nagymama szemüvegére, azután lemászik az orrára, az állára, végig ugrál a csipke vállgallér likacsai között, lebandukol a karján a kezére, az ujjahegyére és ujra elkezd döngeni szerte. Eszeveszett gyorsasággal repül: – Hipp-hopp, engem ugyan semmi inci-finci fiúcska légycsapója el nem ér! Sokszor percekig nem lehet látni, csak a hangját hallja az ember, mely mindig erősödik, vastagodik, dicsekedőbb és bosszantóbb jellegűvé válik. A dongó kétségtelenül hasonlít a fölfuvalkodott, elbizakodott emberekhez.

Ilyen ember a nagymama ügyvédje, a Kovacsics bácsi. Vastag arany láncot hord és kellemetlen erős hangon beszél, mintha mindig egész sereg embernek szónokolna. Betölti a szobát a hangja, csoda, hogy el nem repednek tőle a finom kis porcellán-figurák és kristálypoharak az üvegszekrényben és elárulja, hogy a hang gazdája Kovacsics bácsi gyönyörködik a hangjában, büszkélkedik vele, mintha azt akarná ezzel mutatni, hogy minden embert megvet és kevésre becsül akinek legalább olyan erős és szép hangja és olyan vastag aranylánca nincs, mint neki. Ha tudná milyen csunya az aranylánca, épen az ormótlansága miatt, ha tudná, hogy én őt a dongókhoz szoktam hasonlítani és bár kezétcsókolommal köszöntöm, szívből utálom, akárcsak egy utálatos nagy dongót.

A szegény kis legyeket sohase bántom, csak ezeket a hangos puffadt dongókat. Érteni kell a dolgot. Eleinte belehevültem, bosszankodtam, szaladgáltam utánuk ide és oda, beleszédültem a jobbra-balra való fejforgatásba és a dongót csak ritkán sikerült elcsípni. Most azonban már tudom a módját, hogyan kell.

Becsukom az ajtót és türelmesen várok, mig a dongó letelepszik valahová. Ekkor odamegyek és elkergetem. Ha a plafonra ült, földobom a légycsapót. A dongó zizeg-zuzog, nagy gyorsasággal repdes, a fejemre száll, a fülem körül bosszant… várok. Tudom, hogy el fog fáradni. El is fárad. Egy negyed óra alatt holtra fáradtan mászkál az ablakon. Ekkor odamegyek és rácsapok; a dongó leesik. Fölszedem és döglötten beteszem a légyfogó üvegbe. Hadd örüljön a nagymama.

Nagymama t. i. azt állítja, hogy az ecetes légyfogóüveg a legjobb. Cukrot tesz alá és meg van nyugodva, hogy a legyek ellen megtett mindent. Pedig ebbe a légyfogóba mindig csak csupa apró, tapasztalatlan, szánalomraméltó legyecskék hullanak bele, úgy, hogy egy nagy dongó, mint amilyeneket én szoktam belecsempészni, egészen jó kedvre hangolja a nagymamát.

– A nagyapád azt mondta, hogy az én légyfogóm rossz és nem fog legyet. Szeretném megmutatni neki ezeket a kövér dongókat, nem tudom mit szólna!

V.

Szó, ami szó, nagyapának igaza volt és nem férhet hozzá kétség, hogy a Kati légyfogó papirosai, amiket a fűszerestől kap ajándékba, sokkal többet érnek, de mégis örülök neki, hogy a nagymama meg van győződve a saját igazságáról. Azt hiszem, hogy az emberek addig élnek, amíg igazuk van, mert amint tévednek a világ és a dolgok megitélésében, lassankint elkedvetlenednek, elszomorodnak, elkopnak és elmennek… meghalnak. Épen ezért soha olyanvalamiről véleményemet nem nyilvánítottam a nagymama előtt, amiben az igazság vele szemben az én részemen volt. Hallgatni a legszebb. Mindig sajnálkozom az embereken, akik sokat bizonyítgatják, hogy igazuk van, akik sokat beszélnek – minek! Aki érzi magában, hogy helyesen lát és jól meg tudja itélni a történteket, nincs szüksége ilyesmire. Hallgat és megelégszik azzal, hogy elgondolkodik magában. Azt hiszem, nem az az ember a boldog, aki gazdag – mint a nagymama mondja – vagy akinek fehér lova van – mint Margit mondja, a szomszédék kislánya – hanem aki senkire se szorul. Én például, ha gyenge is vagyok és fölöltözni magam rendesen nem igen tudok, ha a dada mosdat is és ha a nagymama azt hiszi rólam, hogy afféle oktondi kis fiú vagyok, ha a felnőttek tudnak írni és olvasni és én meg nem – azért én tudom magamról, hogy ki vagyok és elmulatok egész nap a gondolataimmal. Azt hiszem, ezt kevesen teszik. Kovacsics bácsinak van irodája, van sok papirja, sok plajbásza és tolla, egyszer láttam, amikor elmentünk hozzá a nagymamával, van dolga a törvényszéknél és sok emberrel beszélget, mégis olyan tökéletlen teremtés, hogyha mulatni akar, a korcsmába kell mennie tekézni vagy inni, máskép halálra unná magát. Látom ezt rajta; olyan üres, ostoba arca van. Én bezzeg leülök a nagymama mellé a zsámolyra és késő délutánig el tudom nézni a felhőket az égen. Ó milyen gyönyörűek. A földön sehol nincsen olyan szép valami, mint a felhő. Az alakjuk mindig más és más, mint az álom. Különösen ha lenyugszik a nap, szeretem nézni őket. Ilyenkor aranyos fényben pompáznak, mint csodás, óriási paloták. Valószinű, hogy odabenn pompás ünnepséget ülnek a felhőkben lakó boldog lények. Egyszer láttam egy fecskét, amely már csaknem elérte a felhőket, olyan magasan repült. Egy pillanatra eltünt a szemeim elől, azután én azt gondoltam, hogy a fecske megérkezett abba a boldog országba és ott is fog maradni mindig.

Nem. A kis madár gyáván megijedt, talán a nagy fénytől és visszaszállt lefelé, a szürke fénytelen felhők közé, visszajött a háztető alá a fészekbe. Majdnem sirva fakadtam. Milyen borzasztó, ha valaki már a boldogság küszöbén van és azután meggondolja magát, visszajön a szegény, piszkos eresz alá!

VI.

Négy óra után már bejön Kati – már elmosogatta a kevés edényt – kinyitja az ablakot, ha nyár van és tüzre rak, ha tél van.

– Kati, szokta mondani a nagymama, Kati fiam, teríts kávéhoz.

Kati terít, behozza a friss kávét – mert minden délután frisset csinál – behozza a pereceket és zsemlyéket, a cukortartót és a vizeskancsót. Nagymama fölkel a karosszékből, összehajtja az ujságot – ha épen olvasott – leveszi az okulárét és megdörzsöli fáradt szemeit.

– Gyere Józsika – mondja – együk meg ezt a kis kávét.

Megesszük. Mit is tudnánk csinálni egész nap. Nagymama nagyon szereti a kávét és nekem is öröm, hogy ő olyan élvezettel issza, lassan kevergeti, tejszinhabot tesz rá, közben összevágja nekem a süteményt áprítani valónak és elüldögélünk jó félórát.

– Anyád is nagyon szerette a kávét – mondta egyszer a nagymama és ez a legjobb ital. Kávéból meg tudnék élni, anélkül soha. Szegény anyád, mikor már nagyon beteg volt a szive, megivott három-négy pohárral is. Betegségében egyetlen öröme volt a kávé, meg a Jókai-regények. Azokat olvasta sorba. Ha apád otthon volt, ő olvasott föl néki. Sokszor sírt anyád, ha valami szomorú dolog történt vagy valaki meghalt. Ahány temetés erre ment, mindegyik halottat megsiratta szegényke. Apád kinevette, de csak képmutatásból, mert ő már tudta, hogy nem lehet meggyógyítani az anyácskád szivét.

Nem volt ritkaság, hogy ilyenkor ozsonnatájban temetés ment el a szomszéd nagy utcán. A tűzoltók rézbandája szokta fújni a halotti marsot, recsegve, ropogva és a harsonáló erős hangok behatoltak egészen a szobánkba. Kellemetlen hamis, zagyva zene; idegenszerű, de van benne valami nagy és borzalmas. Mindig hideg fut a hátamon, ha hallom. Ha én meghalnék, nem ilyen zenét kivánnék, a cigányok muzsikáljanak a koporsóm fölött, halkan, tegyék rá a kis fésüt a húrokra, amitől ellágyul, elcsendesedik a hang és a zene olyan, mint egy álom. Olyan, mint a halál.

Egyáltalán ami csendes, az mind szép. Azokat az embereket, akik halkan beszélnek, szeretem. Kovacsics bácsit, aki mindig ordít, szivemből utálom; azaz utálnám, ha nem tartanám bolondságnak és céltalannak a gyűlöletet. Azt hiszem, hogy aki okos, az nem haragszik semmiért és senkiért! minek haragudni?… Ha Kovacsics bácsi nálunk van, egy ideig nevetek rajta, azután mielőtt haragudni kezdenék rá, átmegyek a harmadik szobába.

VII.

Ozsonna utántól estig semmit sem csinálok. Megvárom a lámpagyujtást. Sétálok egyet a dadával a kertben; ő mulattat. Levelekből füzért fon, vagy tökszárból dudát csinál, vagy csigabigát fog és azt szólítgatja:

– Csigabiga gyere ki!

Télen a kis szánkóba ülök és párszor körülfut velem az udvaron. Közbe sokat beszél. Azt hiszi, hogy jól mulatok, pedig én azon nevetek néha, hogy ő ezt hiszi, holott egyáltalán nem igaz.

– Látja Józsikám, most futtatunk. Repülj szánkó, repülj Ráró, hohó, egyenest Budapestre repülünk, no most itt vagyunk Pesten.

Jár a szája a derék, kedves asszonynak és meg van győződve, hogy én csak azért, mert kis fiú vagyok, sokkal kevesebbet tudok nálánál és sokkal ostobább vagyok. Egyszer beszélni akartam neki arról az országról, ami a felhők között van, de észrevettem, hogy sohase hallott róla semmit, sőt életében meg sem nézett egy felhőt. Máskor meg akartam neki magyarázni, hogy a szelet a fák okozzák. Ha hüvös az idő tudniillik – ő kihozza az őszi kabátomat a házból és rám adja. Ilyenkor kérdeztem egyszer, hogy mitől van a szél. Azt mondta, hogy azt nem lehet tudni.

– Dehogy nem – mondtam én – nézze, hogy mozognak a fák, azok okozzák a szelet. Mint ha a nagymama legyezi magát és legyezővel szelet csinál. Nem, dada?

– Azt én nem tudom, Józsika.

Nem értette meg, hogy a fa ép úgy szellőt csinál, mint a legyező.

VIII.

Este, ha a lámpát meggyujtják, szivesen vagyok a szobában. Úgy tetszik, hogy az este többet ér, mint az egész nappal. A lámpaláng enyhébb és kedvesebb, mint a napfény és az angyalok ilyenkor lassan leszállnak a földre. Sokszor hallottam, hogy a menyország, ahol az Úristen lakik, tele van angyalokkal. Nagymama és a dada is mondták, hogy mindenkinek van őrzőangyala, aki vigyáz az emberre, hogy valami szerencsétlenség ne érje, de különösen álmában és este. Szükség is van rá, hiszen annyi a rossz ember a világon és álmunkban, amikor aluszunk és este, amikor a sötétség mindent betakar, könnyen belopódzhatnak, megtámadhatnak, megölhetnek. A jó őrzőangyalok vigyáznak mindannyiunkra. Mikor a lámpákat meggyujtják és kigyulnak az égen a csillagok, már keresztül suhannak a hálószobán, szinte hallani a szárnyukat és mosolyogva megáldják a fejünket. Eltávoztatják az ördögöket és ha fütyül a szél, ha esik az eső és az utcákon hegyes, tollas kalapban és köpenyegben zsiványok és rablók járkálnak, tőrt szorongatva a kezükben, ők intézik, hogy a kutyák éberek legyenek és dühösen ugassanak minden gyanus neszre. A jó angyalom nélkül én már rég nem élnék. És még így is folyton félek. Ha nagymama így este magamra hagy, rögtön csöngetek a dadának és megkérem, hogy maradjon benn, szedje elő a régi bekötött képes ujságokat és nézzük a képeket.

Vacsora után hamar le kell feküdnöm.

– Józsikám, feküdj szépen le, kis fiúnak sokat kell aludni, hogy erős, egészséges ember lehessen, – mondja a nagymama.

Nem is bánom. A dada levetkőztet. Az ágy fehér, puha és kedves. És álmodni nagyon szeretek. Mindig álmodom. Nem alszom el mindjárt. Sokat gondolkodom még különböző dolgokról és arról, hogy mit fogok csinálni, ha nagy ember leszek.

Azt hiszem, sohasem fogok megnőni. Az idő olyan lassan mulik. Minden nap egyforma és egyforma már a természete szerint is, minden körülmények között. Nincsen kedvem semilyen foglalkozáshoz. Szeretnék tengerre szállani és hajós lenni, vagy még inkább a felhők országába szeretnék menni és ottan lakni. Szeretnék bolyongani a nagy felhőmezőkön, ahol olyan csendes, aranyos és gyönyörű lehet minden. Persze ez nem valósulhat meg – és talán épen ezért – annyira szép.

Dehát az élet fele álom és így nincs ok a zugolódásra. Elvégre nem lehet mindig jó. Az élet, az ébrenlét tele van félelemmel, unalommal, sok rossz emberrel és sok olyan emberrel, akik jók, kedvesek, mint a dada és nagymama, de akikhez tulajdonképen semmi közünk; az álom kárpótol mindenért.

Ilyeneket szoktam gondolni, azután elalszom.

*

Abban az időben így éltem.

(1909 április.)

PISTA.

_Bródy Sándornak._

Pista a legtehetségesebb és legnagyobb stilű nőhódító volt azok között, akiket életem eddigi folyásában alkalmam nyílt megfigyelni. A regényekben olvastam különb fickókról is. A színpadi hősszerelmes-szerepek egy része szintén rálicitál Pistára. De így, az életben nem láttam nála különbet, tehetségesebbet, találékonyabbat.

I.

Az apámnál dolgozott, mint irnok. Arany kedély és vas-egészség jellemezték. Órákig el tudott játszani velem. Megtanított a golyózás minden titkára. Nem riadt vissza a fáradtságtól, ha arról volt szó, hogy valami mulatságot csináljon nekem. Rajzolt, levonó-képeket hozott, cifra betűket írt és csatamezőt szerkesztett az ólomkatonáim számára. Használható, ügyes, nyilt-eszű ember volt. És emberismerő.

Tudott a parasztok nyelvén és ha kliensekkel tárgyalt, ragyogtak a szemei és hivatalos páthosz jelentkezett a mozdulataiban. Az apámtól meg a törvényszéki emberektől hallott legszakszerűbb, legszebb jogászi kifejezéseket használta. Olykor órákig elbuvárkodott a törvénykönyvekben és ilyenkor sóhajtva fejezte ki sajnálatát, hogy megboldogult apja nem törte le annak idején a derekát és nem kényszerítette a tanulásra. Párszor elbeszélte azokat a válogatott ravaszságokat, amelyekkel keresztül vitte, hogy hónapokig iskolakerülői életet élhessen, de amelyeknek a vége mégis csak az lett, hogy a második gimnáziumból ki kellett venni. Így került a törvényszékre díjnoknak és később ügyvédi irodákba. Mikor hozzánk jött és barátom lett – én hat éves voltam, ő húsz.

Mindjárt az első esztendőkben számtalan bonyodalmat okozott a háznál. Két szobalányra és egy szakácsnőre emlékszem, akiket miatta kellett elküldeni. A lányok a falujokba mentek lebetegedni, a háztartásban zökkenések álltak be, édesanyám vörösre sírta a szemeit, de apám nem akart Pistának felmondani.

– Meg kell neki bocsátani, elvégre fiatal, jó vérű ember! – szokta mondani. Azt hiszem, imponált neki Pista ügyessége, aki az irodában, még hozzá a hivatalos órák alatt és le nem zárt ajtók mellett, oly ügyesen intézte a dolgokat, hogy senki se sejtett semmit.

Pista gyorsan és megfontolás nélkül hódított meg minden nőt, aki a kezeügyébe esett. A fiókja tele volt cukrokkal, pántlikákkal, levelekkel. Olykor gondosan bepakolva egy-egy selyem fejkendőt hozott. Kibontotta, megmutatta és elbeszélte, hogy egy lánynak lesz. Érdeklődés nélkül hallgattam ezeket a dolgokat, nem értettem, hogy lehet ennyit fáradozni a nők miatt.

Pista állandóan efféle ügyekben dolgozott. Mindig két-három, usque öt nővel volt dolga. Részint asszonyokkal, részint lányokkal. Eggyel-kettővel rendesen nagyon jóban volt. A többiekkel szakítófélben vagy kezdésben. Pompásan elrendezte ezt. Mire azután eggyel végkép és mindig formásan (valami ürügy alatt) szakított, – akkorára már volt egy új, akit már munkába kezdett venni. Puhította taktikával, szivósan, nem sietett, nem volt neki sürgős és egy szép napon, amikor örömtől ragyogó arccal lépett be az irodába, beszámolt nékem az előrelátható, egyforma, biztos sikerről. Saját kijelentése szerint, házasságáig hatvankét viszonya volt s ezek között tizenhét leány, akik neki ajándékozták szűzességüket. Ha már most tekintetbe vesszük, hogy Pista harminckét éves korában házasodott, és összevetjük ezt a tényt egy vallomásával, mely szerint tizenhét éves korában ismerte meg a szerelem misztériumait, akkor nyilvánvaló, hogy víg legényélete tizenöt évre tehető. 62: 15 = 4·13333… Eszerint egy esztendőre átlag négy nő esett. Közülök 1·13, tehát körülbelül az egész állomány 25 százaléka érintetlen leány volt.

Voltak közöttük – már a kisvárosi készlethez képest – varrónők, gazda-lányok, szolgálók, özvegyek, kikapós menyecskék. Némelyikkel elbajlódott egy évig is, amíg azután a nő végre elment a találka helyére. Pista minden kerületben tudott egy biztos azilumot, ahol idylljeit rendezte. Öreg parasztasszonyoktól vette bérbe a szobákat, akik ilyenkor vacsorákat főztek a szerelmeskedőknek. Pista ilyenkor a rendes liternél még valamivel többet szokott inni és általában nem kimélte a pénzt. Sokszor kijelentette:

– Vigyázok a pénzre, nem dobálom szét, de erre a dologra nem sajnálom, hadd menjen!

Özvegy anyjánál ellátása volt, minden keresetét nőkre költhette.

II.

Tizenkét éves lehettem, amikor nagyobb figyelemmel kezdtem hallgatni Pista morfondirozásait, beszámolásait és terveit. Ekkor esett szó gyakran valami Zsófiról. Szegény leány volt. Szolgáló valami boltosnál, de Pista szerint, ha minden eddigi szeretőit összerakjuk és „tízzel megszorozzuk“ – még akkor se érnek fel Zsófival. Pista enthuziazmuszának okát ma jól látom. Zsófi nem hederített reá. Legalább úgy mutatta. Reá! – akivel minden nyolcadik köri leány szerencséjének tartotta, ha beszélhetett.

Hiába állt ki Pista este a kapuba, hiába fütyülte el a legszebb nótákat, Zsófi nem jött ki hallgatni. Nappal még elbeszélgetett vele, de akkor is sietett, nem akart hosszan időzni, szóval, hogy neki Pista nem kell. Rágta a dolog kitűnő barátomat, de közben más sikerek – amelyeket, bölcsen nem mulasztott el learatni – kárpótolták a szomorúságért. Zsófi azonban visszatérő motivum maradt.

Egy alkalommal Pistát csaknem ábrándozva találtam az íróasztala mellett. Még a Tek. Kir. Törvényszék „T“ betűit se volt kedve kicifrázni a keresetek felzetén. Pedig ezeket nagyszerűen értette. Számtalanszor gyönyörködtem mesteri nagybetűiben.

Nem beszélt többet Zsófiról. Már ebből gondoltam, hogy komolyabb lett az ügy. Úgy is volt. Pista egészen elhanyagolt engem, türelmetlen lett, kevesebbet ült az irodában, nem szeretett csevegni, nem mesélt kocsmai tréfákat és anekdotákat, amelyeket pedig nagy élvezettel hallgattam. (Pista tudniillik vérbeli elbeszélő volt.)

Ebben az időben gyakran fordultak elő nála orrvérzések. Nem állította el. Kiment a konyhába, mosdótálat kért és hagyta folyni. Közben halkan káromkodott és biztatta:

– Hadd folyjon!

Utána néhány napig sáppadtabb volt, de azután újra visszakapta a régi csattanós szinét.

Jó meleg nyár járt ránk.

Ilyenkor rendes mulatságunk volt Pistával legyeket fogdosni. Bámulatos ügyességgel csinálta. Elfogta a legyet, kicsit megnyomta az oldalát, megnyomorította és beletette a balkezében levő apró papir-stanicliba. Tizet rakott egybe, azután végkép lezárta. Egy délután ily módon harmincöt ilyen staniclink gyűlt össze. Összeolvastuk őket, mint a pénzestekercseket szokás. Háromszázötven légy muzsikált bennük.

Ez a mulatság most elmaradt. Magamnak nem volt kedvem hozzáfogni, Pista pedig egyáltalán nem mutatott hajlandóságot. Dühösnek látszott. Újabb és újabb orrvérzései voltak. Nem ismertem rá.

III.

Szeptemberben jártunk már, amikor egy napon megszűnt a barátom rosszkedve. Szombat délben az iskolából jövet, találkoztam vele. Elébem jött. Kijelentette, hony majd mesél valamit. Hazamentünk. Leültem apám asztala mellé. Pista sugárzó arccal, nagy léptekkel le-föl járkált az irodában.

– Emlékszik még, Józsika, a Zsófira, akiről meséltem, hogy nem akar kötélnek állani?… Nohát ma délelőtt mégis!… Nincs még egy ilyen lány a világon. Persze, hogy rátartós volt. Hiába igértem én neki fűt-fát, selyemkendőt, selyemruhát, aranygyürűt, száz forintot, – nem akart. Igazi százforintost kértem a sógoromtól és megmutattam neki: Ez lesz a tied! Azt mondta mindig, hogy nem, nem. Én meg csak annál jobban bolondultam. Mondtam magamban: a kutya teremtését, épen te kellesz. Mert szép ám. Olyan szemei vannak, mint az őzecskének és pirosak az ajkai, mint ez a piros ceruza. Az arca pedig fehér, mint egy úri asszonyé. Majd egyszer megmutatom magának Józsika. De még csókolózni se akart. Még meg se engedte magát ölelni. Mióta megismerkedtünk – a mai napig számítva – tizenöt hónapja járok utána. Rengeteget fáradtam miatta. Hajnalban keltem sokszor, hogy beszélhessek vele, mikor a kútra mén, utána jártam, bálba vittem. Táncolt velem, megitta a boromat, de azontúl semmi.

– Nohát, azután ezelőtt egy héttel este kilenckor megfogtam az utcán. Rám jött a dühösség. Mit, mondtam neki, hát nem akarsz? Azt felelte: nem. Nem akarsz? – kérdeztem még egyszer. Nem, mondta és lesütötte a szép szemeit. Odaugrottam és ahogy csak birtam, jobb kézzel, képenvágtam. Eltakarta az arcát és a falnak dőlt, annyira megszédült. Nagyon megsajnáltam szegényt, de nem bántam. Balkézzel is adtam neki még egy jó nagy pofont. De ahogy csak birtam! Csak támasztotta tovább a falat, de nem sírt. Erre otthagytam, hazamentem, lefeküdtem.

– Tegnap délben, amikor vizet hozott, újra találkoztam vele. No, mondom, Zsófika, eljösz-e? Erre csak csendesen azt mondta: még máma elmék. Délután eljött, elszökött a régi helyéről. Elvezettem a Panna nénihez, annál aludt. Vele vacsoráztam, de nem maradtam ott. Azt mondtam magamban: várt a Pista, várjon a Zsófi is. Ma délelőtt azután elmentem és elvettem a szüzességét.

– Soha ilyen kedvesem nem volt. Hogy tud az ölelni, csókolni! Megérte a fáradságot. Csak áldom az istent, hogy akkor feldühösödtem és pofon vágtam. Ha ezt nem tettem volna, ma is ott volnék, ahol egy év előtt.

– És ebből megtanulhatja Józsika, hogy ha nagy lesz, hogy nem szabad elveszteni az embernek a kedvét és türelmét. A lányok csak akkor adják oda magukat, ha látják, hogy valaki igazán nagyon kivánja őket. De akkor azután muszáj nekik.

Pista megsimogatta a fejemet, rendbehozta az íróasztalát és szokása szerint hivatalos nyelven berekesztette a munkát:

– A mai délelőttre rendelt szent evangéliomot egyhangúlag beszüntetettnek nyilvánítom!

Azután félrevágta a fején a kalapját, rágyújtott egy Portoricóra (melyet a legjobb szivarnak tartott) és fütyörészve távozott.

IV.

Később is gyakran fejtegette előttem azt a nagyszerű tanulságot, amelyet speciálisan a Zsófi esetéből vont le, de amely minden régebbi és ezutáni sikerének is pszichológiai alapja volt. Évek mulva, – ó, évek mulva – olykor sokat gondolkoztam rajta, hogy igaza van-e vagy nincsen-e. S abból, hogy sokat gondolkodtam rajta – már sejthető, hogy nem nekem volt igazam, hanem igenis neki kellett igazának lenni.

(1910 december.)

NAGY BALÁZS – KIS BALÁZS.

_Kabos Edének._

I.

Idő – este hat óra. Szinhely – elegáns nagy gyerek-szoba. Rézágyak. Óriási rendetlenség. A rendetlenségből itt-ott kilátszik egy-egy mesztelen gyereklábszár. Áldor Balázsnak, a híres szobrásznak a gyerekei. Későn érő, de piros arcú, okos szemű gyerekek.

A nyolc éves Bandi az asztal alatt ül. Egy ócska órát huzgál föl s mikor a rugó már egész feszes, megereszti. Ilyenkor persze az óra őrült zörgéssel lejár. Bandi ezt csinálja már ozsonna óta. Percenként átlag kétszer viszi véghez a fentemlített viharos zajt. Ani – fiúsan öltöztetett és igen fiúsan mozgó lány – tenniszrakettel ütögeti a mennyezethez babájának leszakadt fejét. A tizenegy éves Rolli az ágy sárgaréz támláján végez nyujtógyakorlatokat, amelyeket a Beketow-cirkuszban a magas trapézon látott. Kissé kövéres fiú, igen borzas hajjal. Lihegve és izzadva csinálja a bukfenceket, mialatt az ágy csak úgy horpadozik alatta. Közben kiabálva, lihegve kérdezi:

– Ugy-e Anii, nem igy csinálta a Beketowban az az ember?… Moond Anii, nem igy csinálta az az embeer!

Ani egy szót se felel, fáradhatatlanul rakettezi fölfelé a babafejet.

Időnként erősen raccsolva megszólal:

– Nézd Bandi, nem nagyszerű, már fél órája ütögetem a médi fejét és csak kétszer ejtettem el. Mondd, nem nagyszerű?

Bandi azzal felel, hogy a csörgő rugóját nekiereszti.

II.

Ez a helyzet, amikor beront Balázs, a legnagyobb fiú, teli torokkal, lelkesülten kiabál: