Part 3

– Nem! Minek venném el? A válás nehezen menne. Ő mondta is, hogy ne váljak el a feleségemtől, ne okozzak szomorúságot senkinek, ő így is mindig velem marad. Tisztán, önzetlenül szeret engem.

E pillanatban egy légy szállt Fülöp arcára.

A beteg elmosolyodott és nem kergette el.

– Látod ezt a legyet a homlokomon – mondta mosolyogva – ezt is ő küldte. A legyek döngenek, muzsikálnak, a fülembe éneklik az ő üzeneteit. Mindig tud valami jó hírt üzenni.

– Ez a légy most mit mondott?

– Ez… ez, várj csak, semmit, de ő küldte ide hozzám. Ezek a legyek nem csípnek, nem szekiroznak. – Kenyérgalacsint vett elő a zsebkendőjéből és a kopasz homlokára ragasztotta.

– A legyeknek – suttogta mosolyogva – táplálom a legyecskéket.

– Nézz szét a padlón – mondta azután. – Nem hinnéd és az orvos nem is tudja, tele van villamossággal. Ezt is ő bocsátja szét itten, hogy gyógyítson vele. És érzem, hogy gyógyulok. Az ágy lábain keresztül feljön hozzám a villamosság és állandóan kering a testemben. Erősödőm napról-napra. Egészen máskép hat ez, mint amikor reggelenként a segédorvos egy kicsit megvillamoz. Attól ugyan meghalhatnék. Ez gyógyít percről-percre.

– Mi a kisasszony neve? – szakítottam félbe Fülöpöt.

– A neve… a neve… nem tudom. Sohase mondta. Pedig kérdeztem már párszor.

Fülöp várt és az órát figyelte. Azután mosolyogva szólt:

– Most is azt mondja, hogy ezt ne kérdezzem, elégedjem meg azzal, hogy szeret engemet… Ilyen szeretetről fogalmam se volt eddig, barátom. Állandóan érzem és boldog vagyok vele. Nézz ki az ablakon oda fel a háztetőre. Látod azokat a szép nagy madarakat a villámhárítón. Azokat is ő küldi ide. Ha unatkozom, nézhetem őket, amint repülnek, kergetőznek. Szórakozhatom. És velük is üzeneteket küld.

Kinéztem. A madarak közönséges fekete varjak voltak.

– Milyen szinű ezeknek a madaraknak a tolla, nem látom jól? – kérdeztem Fülöpöt.

– Ragyogó kék és zöld és némelyiknek aranyszinű tollai is vannak.

– Jó – mondtam – szóval te Fülöp, egy boldog ember vagy. Az ügyed jó kezekben van letéve és halad egyenesen előre.

III.

Elbucsúztam tőle. Lehaladva a lépcsőkön, találkoztam a segédorvossal.

– Bámulatos – mondotta – a betegünknél ez az újonnan fellépett téves eszme, amelyet illuziók és hallucinációk támogatnak. Szép bizonyítéka annak, hogy ha a butulás egyéb tünetek fokozatos fejlődése mellett nem mutat hajlamot az előrehaladásra, akkor az épebb psyche mégis csak mindenképen megvédi magát a kellemetlen, elviselhetlen és rettenetes benyomások elől, amit a hozzátartozó test feltartózhatlan pusztulásának látása egy-egy világos pillanatban nyújt. Ez néha nem megy símán. Akadnak betegek, akik napokig sírnak és látni rajtuk, hogy tisztán ismerik sorsukat és állapotukat, de azután megjelenik, mintegy automatikusan a mentőeszme, egy badar és téves gondolatkör alakjában. A beteg pár nap alatt királylyá, császárrá, Napoleonná, dúsgazdag emberré, atlétává teszi meg magát és e mentőgondolat mellett – amely megadja neki az életnek a lehetőségét – makacsul kitart. Betegünk egy ideális leányalakot kreált magának, akinek az óra ketyegésében hangját hallja, s aki mindenféle kellemes és szép dolgot mond neki, főleg pedig a gyógyulást hangsúlyozza. Vonzalmában minden sexuális motivum hiányzik.

– Igen – mondottam – tudom, tudom, igen!

Kissé bántott a fehérkabátos fiatalember elbizakodott hangja és öntelt mondatszerkesztése és sietve elbucsúztam tőle.

– Tehát – szőttem tovább a gondolatot magamban – tehát nemcsak én és a főorvos tudjuk a Fülöp titkát, hanem a segédorvos is, akinek a főorvos elmondotta. A segédorvos el fogja mesélni a titkot Fülöp feleségének. És Fülöp felesége többé nem fog habozni – amint eddig habozott, hogy Fülöpöt a segédorvossal megcsalja.

És Fülöp feleségének igaza lesz – vontam le a végkövetkeztetést könyörtelenül.

(1910 december.)

RÉGI LEVÉL.

_Vészi Margit asszonynak._

Kedves bátyám uram!

Kelt levelem Visegrádon, 1330 április 21-én Kedden. Kivánom, hogy ez a pár sor írásom a legjobb egészségben találjon valamennyieteket. Ámbátor legutóbbi levelemre még választ nem kaptam, sietve írok, mert hallom, holnap reggel indul Budára a kengyelfutó.

Ezt pedig azért teszem, mert rettentő dolgok estek itt a palotában tegnapelőtt, azaz husvétvasárnap után való vasárnapon.

E napon délben ugyanis a Király úr, nemkülönben a Királyasszony és gyermekeik, Lajos és Endre hercegek benn étkeztek a kicsiny ebédlőben. (Engem felszolgálásra rendelt ki az asztalnokmester.) Alig hozzuk a második fogást, hát az ajtó előtt nagyot kiált ám Balázs Farkas fia és ahogy oda nézünk, Zách Felicián zászlós úr ront be az ajtón. Jól ismered őt bátyám, Csák Máténak volt a nádora és mióta urunkhoz, Róbert Károlyhoz szegődött, elég bajt okozott mindenkoron. Mondom beront nagy kiáltással; hűvelynélküli egyenes kard a kezében és borzasztó káromkodásokkal a Királyasszonyra rohan és feléje vág a karddal. Rettentő erős ember hirében állott ez a Zách úr, hát mindenki igen megrémült. Nálam nem volt a szablyám, mert fölszolgálásnál azt levetjük, de a hercegecskék nevelői, Gyulafi és Miklós, hamarosan kihúzott kardokkal nekitámadtak. Zách úr maga irtózatos erővel csapott rájuk, úgy, hogy Gyulafinak behasította a fejét, ki ott mindjárt meg is halt. (Tegnap temették.) Miklós pedig a nyakán kapott mély sebet, melynek következtében ő ma kiszenvedett. (Temetése holnap délelőtt lészen.) Képzelhetni a nagy ijedelmet; a hercegecskék sírtak és a Királyasszony sikoltozott. A szomszéd szobából berohant Cselényi úr, a testőrök parancsnoka: ő szúrta le hátulról Zách urat igen hirtelen. Hát akkor derült csak ki, hogy a Királyasszony keze erősen vérzik. Zách úr kardja elérte az ujjait s közülök kettőt elvágott. Orvosokat híttak persze mindjárt és Cornélius mester, akit a legtudósabbnak és legtapasztaltabbnak mondanak mindenfelé, úgy itélt, hogy a Királyasszony két ujját le kell vágni. A többi orvos ugyanezt mondotta. A Király igen sápadt volt és saját füleimmel hallottam, amikor Cselényi úrnak kiadta a parancsot, hogy Zách úr vejét, a leányát és a fiait lófarkon végezzék ki. És az egész rokonságot negyedízig irtsák ki, azontúl pedig börtönözzék be.

Úgy mondják, hogy Kázmér herceg úr, a Királyasszony öccse volt az oka mindennek. A Királyasszony mégse haraguszik reá, mert nagyon szereti őtet. Őt nem ismered bátyám; aranyos szőke haja van és gyönge, finom leányos arca. Beszélik, hogy Klárát becstelenségre ő taszította volna és ezt akarta megboszulni Felicián úr. Én ritkán láttam őket együtt, noha egyenként sürűn láttam itt a palotában mindkettőjüket. Klára a hercegecskék körül volt. Őket mosdatta reggel, fésülte és öltöztette. Kázmér úr későn kelt, mert Cornelius mester úgy hagyta meg. Tudom, hogy a Királyasszony naponta hosszasan kérdezősködött Kázmér úr állapotáról és őrködött, hogy az orvos rendeletei megtartassanak. Mindezt azért tette, mert – mint mondják – a herceg sorvadásban szenved. Ámbár, aki az ő ritka szép arcát látja, korántsem gondolna ilyet. Velem, ha olykor szóba ereszkedett, mindannyiszor igen kedves és szeretetreméltó volt. Csendes hangon beszélt mindenkivel és különösen leányokkal igen zavartan, mint ez a szűz fiúknál lenni szokott. Nem is hiszem, hogy Zách Klára becstelenségét gonoszul okozta volna. Klára, akit legszebbnek tartottak az udvari kisasszonyok között, magasabb volt. És sokkal erősebb is lehetett a hercegnél. (Őt láthattad bátyám gyakorta.) Csodálatos szépségű leány volt, termete és finomsága mindenkinek föltűnt. Kár, hogy túlságosan vad természet szorult belé, akár az apjába. Én magam többször próbálkoztam vele hosszabb ideig beszélni, de nem sikerült, jóllehet sok időt áldoztam reá, hogy alkalmat találjak. Azt mondják itt némelyek – igen titokban – hogy a Királyasszony kerítette meg őt az öccse számára. Én ezt azért nem hiszem, mert a Királyasszony sohase volt túlságosan bizalmas Klárához, hiszen az apja, Felicián úr, annyi boszúságot okozott Királyunknak, amint ezt te is jól tudod.

Azt gondolom, hogy Klára igen nagyon szerette a herceget. Valóban a többi leányok is, ha Kázmér úr atlaszselyem nadrágjában és kék bársony zekéjében szemlesütve elment mellettök, – mindannyian gyönyörködve néztek finom arcára, piros szájára és selymes hullámú aranyosszőke hajára. Mindannyian kivánhatták őt és bizonyára szivesen megcsókolták volna százszor is.

Úgy kellett lenni, hogy Zách úr leánya maga adta oda magát a hercegnek.

Ennek a leánynak sokszor csodáltam a termetét és tökéletes szépségű arcát. Tudtam, hogy mint a többi udvari leányok, nagyon buzgó az imádságban és a hetenként való szent áldozásban. És mégis volt egy okom, ami miatt arra gondoltam, de többször is, hogy idővel szégyenbe fog kerülni. Ő ugyanis két varkocsba szokta fonni a haját és ahogy hátul a nyakánál elválasztotta, sok látszott a meztelen, fehér bőréből, ahol már csak gyenge pihék maradtak meg a hajból. Ez a hely olyan szokatlanul ingerlő volt és annyira különbözött minden más leányokétól, (pedig az udvari leányok legnagyobb része ugyanígy fésülködik), hogy a Király rajta feledé a szemét; nemkülönben Franciscus atya, az udvari gyóntató.

Azóta már a fejével együtt levágták a nyakának ezt a részét is és ha jól hallottam, a budai kapura akasztották ki.

Tegnap reggel szakgatták őt szerte lovakkal. Vincze Farkas fia, József ottan volt, amikor a leányt paripára kötözték. De én nem bírtam meghallgatni, hogy elmondja, amiket látott, mert keserves sírásra fakadtam és kifutottam. Tegnap este együtt ittunk vele késő éjfélutánig, hogy elfeledjük mindketten a Zách-leány szörnyű halálát. (Cselényi úr most egész napon a Záchokat fogdossa össze, és ma is nyolc kivégzés volt a sáncokban. Emiatt este nem is igen merünk kijárni a palotából, mert félő, hogy boldogtalan lelkekkel találkozunk.)

Szándékom különben a palotából a seregbe kéredzkedni, (jóllehet itten nagyon jó dolgom van), mert a palotai szolgálat nem jár elég mozgással és minthogy csak a fáradság okozhatja az álmot – ha különben az ember gondolatai boszantóak és nyugtalanok – attól tartok, sürűn fogok álmodni Zách úr leányával, minthogy ő tetszett nekem legjobban az összes leányok közül.

Meg azután Kázmér herceg urat se jó ám látni. Egyszer láttam csupán azóta. Sápadt volt, mint a mész és szomorú, mint a halál. Most ágyban fekszik naphosszat. Cornelius mester és a Királyasszony vannak mellette éjjel-nappal, ezenkivül egy olasz orvos, bizonyos Beneditti nevű, aki csak ma érkezett meg, egyenesen Nápolyból. Azt állítják róla, hogy a sorvadást is tudja gyógyítani.

✝ ✝ ✝ Isten legyen irgalmas mindannyiunknak. ✝ ✝ ✝

Kedves bátyám levelét a jövő heti visegrádi postával várom. Talán a sógorasszonykának nem jó lesz mindezeket elmondani, minthogy jó reménységben van.

(1907.)

OPIUM.

_Sassy Attilának._

(EGY IDEGORVOS LEVELES LÁDÁJÁBÓL.)

A fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedéseket okoz. És a szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje, meg a színes függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegő ritmusos lármájával áthatol mindenen és követelően hí. Menni kell. Rossz arcú és alacsony emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye s amit ők élnek, az maga az élés.

Ők elevenen kiugranak az ágyukból, amelyben álomtalan ostoba alvással aludtak. Frissen megmosdanak és dicsérik a hideg vizet, amely pedig fájdalmakat okoz. Izmaikkal és eszükkel munkához látnak, amelynek fáradtsága csak szégyent kelt a szívben. Abban a szívben, amelynek nem kellenek többé a nyomorúságos apró kellemességek, csak egy: a komoly, szomorú gyönyör! A verekedésből győztesen kerülni ki, véres fáradtság után megpihenni: mindez nem gyönyörűség, csak a fájdalom megszűnése. Akik a fájdalmakat érzéketlen türelemmel viselik, azoknak ez elég és sok is. Ők gonoszak, de haragudni nem szabad rájok. Jóllehet miattuk van úgy, hogy az életet nem lehet berendezni tisztán az ős, szent gyönyör számára, ami pedig az élés egyetlen célja.

Igaz, hogy kell fizetni érte; a világosság, amely reggelenként könyörtelen ismétlődéssel megérkezik, behajtja a díjat. A szív ernyedten dobog, a szempilla alig bírja a fénysugarak súlyát és a bőr irtózik a széltől. Az izmok kelletlenül és tétovázva végzik a munkájukat. A kiáltásokra összerázkódik a test és a nyakszirttáján tompa fájdalmak bujdosnak a koponyában. És emiatt nem lehet nevetni az ostobák apró dolgai fölött, amelyek annyi kiabálással, gonddal és fáradással járnak. Hiszen a gondoktól, az erős hangoktól és az egyhangú unalmas parancsoló ritmusoktól a világosság miatt nem lehet menekülni. És beszélni csak szavakkal lehet, amelyek úgyszólván semmiféle kapcsolatban nincsenek az agy fogalmaival.

Több hasonló dolog is jelentkezik a nap sorvasztó világosságánál.

Az arcunk a tükörben merev, idomtalan színfoltokban jelenik meg, amelyeknek nyilvánvalóan semmi köze hozzánk. Vonatok érkeznek a pályaházakban, az utcákon emberek, kocsik, lovak sietnek, mindez csodálatos, szenvedést okozó, de egyszersmind érthetetlen és furcsa, úgy, hogy azt a meggyőződést kelti föl, hogy a dolgoknak ebben a formában nincs semmi oka és célja. El kell tehát menekülni valahová, ahol azok egyszerűekké és könnyen megfejthetőkké válnak.

A gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket. Kihelyez bennünket a tér béklyóiból és az idő zakatoló másodperc óráját megállítva langyos hullámokon emel bennünket a lét magasságaiba. Pillanatokig időzni itt és remegni, hogy percek mulva végkép visszaesünk oda, ahonnan elindultunk – valóban nyomorúság. Pedig legtöbben megelégszenek ezzel a néhány alamizsna-pillanattal. Mit tehetnek. Nincs bátorságuk és erejük, hogy magukra vegyék a nagyszerű, az örökkévalóságba-lendítő hosszú gyönyör kockázatát. Pedig ez a kockázat olcsó, nevetségesen kicsiny. Mert igaz: a gyilkos nappal a kaján dörömbölő világosság tíz órái nehezen múlnak, de az este és éjszaka tizennégy órájában, a csodálatos, titokzatos és idő nélkül való öröklét egy darabját kapjuk.

Ekkor ismerjük meg az élet mély értelmét és világosak lesznek előttünk a homályok és sötétségek. A hangok, mint finom és üde lányajkak csókolják végig a testünket. A színek és vonalak új ősi tiszta természetükben rezegnek az agyunkban és a gerincünkben. És most, hogy _nem hasonlítanak többé_ azokhoz a színekhez és vonalakhoz, amelyeket a szemeink láttak: megmutatják nekünk a formákban rejlő nagy titkokat. Az a hibás és kezdetleges ismeret, amelyet a látásunkkal, hallásunkkal, a szaglásunkkal, ízlésünkkel és tapintásunkkal szereztünk a létről, most kiegészítődik, kijavítódik. Mert alkalom nyílik megismerni a maga teljességében az életnek ama igazságát, amelyet valamennyien magunkban hordunk s amely érzéki ítéletek nélküli tökéletes igazság. Szavakban, fogalmakban és ítéletekben éppen annyira kifejezhetlen ez az igazság, mint amennyire megismerhetlen az érzékek útján. Egy kockáról, amelyet csak láttam, de meg nem mértem, nincs jogom mondani, hogy a súlyát ismerem. Éppen így annak, aki csak látott, hallott, szagolt, ízlelt és tapintott – nincs joga mondani, hogy élt. A megismerést, az isten boldogságát csak a gyönyör adja számunkra. De lehet-e beszélni arról, hogy az isten boldogsága csak egy pillanat? Igen: ő ennyit adott alamizsnaképen az ostobáknak és gyáváknak. De akik többet érdemelnek – mert többet akarnak – azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet vitéz és nemes kockázattal.

Le kell mondaniok, hogy jól lássanak és jól halljanak. Az érzékeket és a szerveket megrontja a gyönyör rettentő és áldott közvetítője, az Opium. Étvágy és polgári jó fáradtságérzés, – ezekről is le kell mondani. A szemek gyakorta könnyeznek, a fül zúg. A tárgyak, az emberek, a betűk elmosódnak. A szavak, a hangok kaotikus zavarban bolyonganak a hallószerv géprészecskéiben.

Állítsátok meg a nyomorult, szegényes kis gépeket!

Csendes szobában, ahol puha szőnyegekben meghal minden zaj és színes üveg szórja szerte a kicsiny mécs pisla lángját, feküdjetek hanyatt. Hunyjátok le a szemeiteket. És az apró opiumpipa elvezet oda, ahol azért élünk, hogy éljünk és semmi másért. Hiszen ez az egyetlen célja a létnek. Hiszen a szűkmarkú isten is csak ezért ajándékozott minden nyomorult féregnek egy-egy pillanatot ebből az életből, hogy éljen, folytassa az életét, hogy új életet okozzon. Az új féregnek pedig ismét kijut egy pillanat.

A lét esszenciája olyan drága portéka, amelyből egész nemzedékek, évszázadok alatt kapnak – egy órát.

Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon mielőtt megszületett. Aki azonban valójában emberré tudott lenni és számot vetett magával – mint méltóságához illik, – az raboljon magának mindennap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlő négyszáz generációnak nyolcezeréves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül két millió évet jelent. Föltéve, hogy az opiumszivást mint kifejlett erős férfi kezded és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására, – amelyet legjobb ügyes orvosra bízni – tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húsz millió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára.

Aki ezen az áron nem mer és nem akar az öröklétből húsz millió évet – az éljen száz esztendeig és sokasodjék meg az ő utódaiban.

(1909.)

JOHANNA.

_Dr. Rajz Sándornak._

I.

Johanna csinos nő volt, fiatal és elvált, de… nagyhomlokú, kishajú, nagykezű és német. Kezdettől fogva nevettük, mulattunk rajta, épen ez utóbbi tulajdonságai, vagy helyesebben szólva, e tulajdonságok sajátságos csoportosítása miatt. Kedves volt, de nevetséges. Nem tudott egy szót szólani, mozdulni, hogy mind a ketten magunkban mosolyogni ne kezdtünk volna rá.

A szobát nem tőle vettük ki, hanem Idától, aki titkára, komornája, barátnője és szobalánya volt Johannának. Egy kisszemű, széptermetű, szepesi leány, lenszőke hajjal, de szintén nagy kezekkel, amelyek könyökig, ameddig a blúza látni engedte, egyenletes fényes vörösek voltak. Nem bántuk, foglalót adtunk; a szoba nagy volt és rendes, jó bútorok, jó ágynemű, jó kanapé, villamvilágítás és fürdőszoba-használat.

– Csak ne volnának ilyen vörös kezei! – sopánkodott Elek, a lakótársam, – vagy ha már ilyen vörösek, ne volnának ilyen nagyok.

II.

Johannát ritkán láttuk, de egész nap velünk élt. Reggel, ha fölkeltünk, már hallottuk a hangját, amint a szomszédszobában instruálta Idát a takarításban. Kedves, csengő szopránja volt, affektálva és bécsi kiejtéssel beszélt s közben sokat kacagott, mint egy kislány.

– Johanna megboszúlja magát a férfinemen – mondta Elek ilyenkor. Kegyetlen boszút áll! Hangjával és szemérmetlen vihogásával a másik szobából fölkorbácsolja a fiatal szobaurak fantáziáját. Hadd szenvedjenek. Hadd sóvárogjanak utána!

Mert megállapítottuk, hogy Johanna csalódott nő. Az egész sápadtsága, korai hervadtsága, bágyadt mosolya valami kis tragédiát sejtetett. Valami megcsalatást, meghurcolást, becsapatást, szégyent, ami miatt otthagyta Bécset.

Olyan érzékenyen zongorázott estefelé. Régi Strauss-valcereket, ismeretlen szalon-darabokat szedett el, amelyekben banális futamok és tragikomikus tremolók szerepeltek. Ilyenkor kinyitottuk az ajtónkat és az előszobán át jól hallhattuk a játékát. Néha dúdolt is hozzá. Nagyszerűen mulattunk. Egy alkalommal hemperegtünk nevettünkben. Johanna tudniillik a bassusokkal egészen szabadon bánt el, a ritmust pedig saját használatára alakította. Hall az ember az életben temérdek rosszul zongorázó asszonyt, de ilyen karakterisztikus rosszjátékot, ilyen egyéni hibázásokat soha. Johanna egyénisége, amelyet még nem ismertünk, csak sejtettünk, tökéletesen benne volt a zongorázásában.

III.

Az első hónapokban hetenként legföljebb egyszer láttuk. Ilyenkor hatásra dolgozott. Bejött, síma sötétkék reformruhát viselt, kevés csipkedísszel – rövid, banális beszélgetést rendezett. Ida az ajtóban állt, mint gardedame. Johanna nem fogadta el a széket, amellyel megkínáltuk, babrált a boáján, amelyet ilyenkor – Isten tudja, milyen okból – nyaka köré csavart, előre hajolt, mosolygott, nevetett és hamar kiment.

Elek röviden fejtegette az eseményt.

– Johanna ma bement a szobauraihoz. Rövid négy perces vizitre. Beszélt Budapestről, Bécsről, bájos volt, föltette a boáját, föllépett a tisztességes, erkölcsös, jó családból való lakásadónő szerepében. Mosolygott, kacagott, hódított, affektált, fölizgatta a férfiakat, azután megfordult és komornája társaságában elhagyta a szobát. Csak édes arcának emléke és bájos hangjának csengése maradt utána.

Megállapítottuk újra és újra, hogy Johanna sajátságos viselkedése mögött valami tragédia rejlik, de Idától nem lehetett semmit kitudni.

Elek – híven sajátságos elveihez, amelyeknek gyökerét a természet ama ritka bőkezűségében kellett keresni, amellyel e fiút, nem méltatlanul, elárasztotta – szabad idejének egy bizonyos részét Idának szentelte. Eredménytelenül. A leány kegyeit rohammal bevenni nem sikerült. Elek nem vesztette el a türelmét – amit minden hasonló esetben őszintén bámultam nála, – hanem új taktikát kezdett. Szóbeli udvarlásra tért át. Orákig elbeszélgetett Idával. Mikor emiatt megróttam, kijelentette, hogy a német nyelvben gyakorolja magát és hogy nincsen igazam, amikor a nőknél – „ilyen“ szempontokból – a társadalmi differenciákat emlegetem.

– Csodálkozhatsz, – mondotta Elek – de kimondom, hogy soha még rangombéli nő nem volt képes lekötni az érdeklődésemet. Mindig az alacsonyabb sorban lévők foglalkoztattak.

Kinevettem Eleket, mert szép és kedves fiú lévén, nagy sikereket szalasztott el e minőségi jellegű kisigényűsége révén.

IV.

Szóval, Idától nem tudtunk meg semmit. Meg kellett várni, míg Johanna nyilatkozik, várni kellett egy novemberi esős vasárnap délutánig. Egyedül voltam s esteledett már. Épen fölálltam, hogy fölcsavarjam a villamos-lámpát. Kopogás és Johanna lebbent be.

Panaszkodott, hogy milyen unalmas a vasárnap délután és hogy nem tud mit csinálni és hogy Bécsben egészen máskép tellik az idő.

– Ach Wien! – sóhajtotta többször.

Azután rátért a házasságának történetére. Jól sejtettük. Férje megcsalta, beteggé tette, operálták, elváltak. Nem okolhatta a szüleit. Azok utánajártak, kérdezősködtek és a vőlegényről a legjobb információkat kapták. Húsz éves korában már elvált asszony volt. A válás után Pestre jött, egy barátnője hitta, de a barátnővel összevesztek és vissza akar menni Ausztriába, vagy Svájcba, talán Bonnba. Pensiót fog nyitni. Idát magával viszi. Ebből meg lehet élni tisztességesen és a rang, a szerep, amelyet egy pensió tulajdonosnője betölt, szintén megfelel neki.

Mindezt igen hosszan, romantikus részletességgel fejtegette Johanna. Sóhajtozott, az ablakhoz állt, kibámult az utcára, – ahol már égtek a lámpák – azt hiszem, könnyezett is. Azután elmondta, mennyire egyedül van, hogyan unatkozik, milyen idegen neki mindenki, mennyire utálja a házmesternét, nincsen semmi, semmi mulatsága, stb.

Szántam Johannát. Egy szomorú – bár nem tragikus – női sors tárult ki előttem, amelyben azonban folyton ott kísértett a nevetséges elem.

– Unatkozol! – szóltam magamban Johannához. – Hát akkor miért kártyázol egész délután Idával. Megcsalt a férjed? Miért nem udvaroltatsz magadnak a szobauraiddal, akár Elekkel, akár a két szomszéddal, magamról nem szólva, mert a nagykezű nőket nem állhatom. És miért akarsz épen pensiósné lenni, Johanna, – folytattam – amikor a pénzedet jövedelmezőbb vállalkozásba is fektetheted! Miért vagy elégedetlen, Johanna, amikor az élet szenvedés. És miért adod a vidámat máskor és miért kacagsz nagyokat, amikor az életed el van rontva, el van fuserálva!

Ezeket gondoltam, de nem ezeket mondtam. Vígasztaltam Johannát, kérdezősködtem a pensió tervéről. Ennek azután megörült és elmondta, hogy a pensió hány szobából lesz, hogyan fogja berendezni, milyen lesz a társalgó és micsoda szép kis egyfogatút fog tartani a vendégek használatára.

Egy óránál hosszabb ideig maradt a szobában Johanna.