Part 9

– Halljátok szavaimat. Őszintén szólok előttetek, mint testvéreim előtt. Én adom kezetekbe titkomat, nem kérem a tieteket. Bolivárhoz közel férni ellenségnek lehetetlen: Paez és hű baráti, mert szeretik őt mind nagyon, úgy őrködnek fölötte, hogy még ételét is megkóstolják tudtán kívül, s nem léphet sehova, hogy észrevétlenül hívei mindenütt ne követnék, majd pórnak, majd szolgának öltözve s szemeikkel fürkésznek minden gyanús közelítőt; előbb, mint a Bolivárnak ártó kéz megmozdulhatna, tíz védelmező állna föl mellette. Sikertelen merényletek csak valódi zsarnokká tennék őt; olyan zsarnokká, a ki gyanúra ölet. Paez bizonynyal jól tudja azt is, hogy most itt ültök tanácsot s fejeitek meg vannak számlálva nála.

Többen nyugtalanul kezdték magukat érezni e szavakra.

– Holnapra van menyegzőnk napja tűzve Bolivárral, folytatá Laurenzia.

– Ezt a napot nem éri ő meg, szólt keserűen közbe don Gideon.

– Csendesen, Gideon. Meg fogja érni, s ha Isten úgy akarja, boldog is lesz. – Minden készen az esküvőre, az Annunziata szentegyházban fog az véghez menni egész ünnepélylyel. Este kivilágítás és fáklyás zene leend a városban. Én, mint Bolivár neje térek Bolivár házába, s ha igaz az, mit szemeimről mondtak, hogy azok beszélni tudnak; ha igaz, hogy ajkaimnak térítő hangja van; ha ér azon szív szerelme valamit, mit egy férfinak hévvel adtam által; ha szeret engemet Bolivár, úgy ráveendem őt, hogy vesse el a koronát magától és hajtsa meg fejét nemzete előtt; ti pedig bocsássátok meg neki, ha mit szavaival, büszkeségével vétett ellenetek, azon vitézi tettekért, miket hazájáért cselekvék.

– Jól van, jól van. Megbocsátunk neki, szóltak többen elérzékenyülten.

Dona Laurenzia folytatá elsötétült arczczal:

– De ha nem sikerülne az, a mit szivemben reménylek, akkor Bolivár engem nem szeretett soha; én szeretem őt, – elitélem – és megsiratom… Akkor meghal ő! Ha kérésem megtagadja a menyegzői estén, midőn a lakoma után barátai eltávoznak és mi egyedül maradunk, akkor én felnyitom a keskeny ajtót, mely a házi kápolna erkélyére vezet. Ha van közöttetek férfi, kinek keze legkevésbbé reszket, jőjjön oda, hozza magával fegyverét. Bolivár egy éjjel sem fekszik nyugalomra, mielőtt házi kápolnájában a Szűzanya képe előtt ne imádkozott volna. Ez este is oda fog jönni. Engedjétek ott imáját elvégezni, engedjétek felállani a térdeplőről és keresztet vetni magára. Akkor, midőn felállt, egy lövés bevégzi a munkát.

Minden arcz sápadt volt, mindenki azt érzé, hogy e szavaknál keze reszket.

– Nos? ki lesz közöttetek az a férfi, a kinek keze e munkában nem fog remegni?

– Én leszek az, szólt tompán don Gideon, és valóban nem reszketett keze, midőn azt Laurenziának nyujtá.

A hölgy oly szomorúan mosolygott reá.

– Te lész az Gideon? Így nagyon jól leend.

– Ha el akarsz árulni, én legyek, a kit elárulsz.

– Nem árullak el senkinek.

– Nem gondolok rá. Szívemet föláldoztad Bolivárnak, ez fájt nagyon; még fejemet is föláldozhatod neki, az már nem fog fájni.

– Még én jobbat remélek, szólt Laurenzia, elfordítva tőle halovány orczáját.

– A mit én remélek, az is nagyon jó, dörmögé keserűen a megvetett szerető.

– Tehát holnap este, suttogá Laurenzia.

– Ott leszek.

– Addig semmi zaj, semmi merénylet, mert addig én védem Bolivárt!

A leány ismét elsietett a rejtekajtón, az összeesküvők borzongva távoztak el a San Sol palotából, eltakarva arczaikat köpenyeikkel s magukban mormogva, midőn szembetalálkoztak Bolivárnak egy-egy harczosával: «ah, desdicado!»

V. KI HAL MEG?

Este nyolcz órakor fényesen kivilágított templomban esküdött össze Bolivár Laurenzia di San Sollal.

Ez alkalommal már viselte a koronát Bolivár, melyet hívei készíttettek számára.

Mind diadaltól ragyogó arczok álltak körüle, ott, hol a viaszgyertyák fénye sugárzott; csak távolabb, hova a fény el nem hatott, lappangott az oszlopok mögött éj sötétje és sötét arczok.

De igen, egy halavány arcz a legnagyobb fény közepett is volt: dona Laurenziáé.

Azt mondák: «menyasszony, azért oly halavány».

A templomból örömriadal kisérte Bolivárt és nejét palotájáig; az ablakok ki voltak világítva színes lámpásokkal, jelképes tűziratokkal. A víg násznép benépesíté a téres palotát, ott künn ujjongott az ácsorgó néptömeg.

Éjfél után elhagyta a vigadókat Bolivár ifju hitvesével, magányos szobáiba vonulva félre.

Midőn egyedül voltak, keblére akarta ölelni a hölgyet, de az elfordítá tőle szűz orczáját s visszatiltá a férj forró csókját.

– Bolivár, én félek tőled, azt hiszem, egy szultán rabnője vagyok, midőn e koronát látom fejeden, oh vesd el azt, hadd ismerjek rád.

– Idegenné tesz e korona engem előtted?

– Mintha álarcz volna minden vonásodon. Rettegek tőled így.

– Pár óra előtt arra esküdtél, hogy szeretsz, pedig akkor is fejemen volt a korona.

– Oh én nem tudom már, mi értéke van az esküvésnek? hiszen egy év előtt arra esküvém, hogy Bolivár nem óhajtja a hatalmat, nem emeli népe fölé magát soha. És ime, rosszul esküdtem akkor.

– Laurenzia, szólt Bolivár komolyan, ha ismersz e hazában férfit, a ki nálamnál jobb és igazabb, én átadom neki e koronát és meghajlok előtte.

Laurenzia erre nem tudott felelni.

– De azért pusztán darabra nem töröm, hogy kislelkű nyomorultak czivódjanak arany forgácsain: hamis szabadsághősök, kik csak azért veszik tele szájukat fellengző mondatokkal, mert maguk nem lehetnek uralkodók; de abban a kis körben, mely őket bámulja, gonoszabb zsarnokok, mint a ki ellen szabadságot ordítanak. Jól tudom én, mi bajuk nekik? Nem a brutusi erények ösztöne bántja őket, hanem a code Bolivienne, mely zagyva kiváltságaikat eltörülte s a népet mindenütt egyenlővé tevé. Ez az ő fájdalmuk, de ez az, mely újjá teremti e szétzilált országot. – Minek beszélünk most mi erről? Mérget keverünk a legédesebb pohárba, mit egyszer nyujt az ég halandó ajkaknak. Ne szólj nekem ma közügyekről Laurenziám. Hideg kigyó az, két meleg szív között; szívem szerelmedtől olvadt viasz most, de kemény kő, ha elveimet kérded. Ha szerelmünkről szólunk, boldog virágos ligetbe tévedek veled, de ha gondjaimat juttatod eszembe, ott mind éles szuronyok közt járok. Jer, menjünk a virágos ligetbe.

– Bolivár, csak egy szót még, könyörge a hölgy.

– Majd holnap.

– Bolivár, menyasszonyod első kérését megtagadhatnád-e?

– Kérhetne olyat, a mit megtagadnék. Például azt, hogy ajkait lássam és meg ne csókoljam.

– Oh nem azt, nem azt. Én forrón szeretlek. Férj nem volt boldogabb asszony szerelme által, mint te leendsz. Nem lesz álmod, nem gondolatod, melyet ne teljesítsek. Engedelmes szolganőd leszek, ki csak azért él, hogy te örülj; imádni foglak, mint őrszentemet s megbántom Istenemet miattad, hogy jobban ragaszkodom hozzád, mint az égi üdvösséghez… vesd el magadtól azt a koronát.

Bolivár gyöngéden emelé fel a lábaihoz roskadó hölgyet s keblére szorítva mondá neki:

– Ha eddig el nem fogadtam volna a koronát, most elfogadnám azért, hogy veled megoszszam.

A hölgy sápadtan vonta ki magát ölelő karjai közül.

– Ez végső szavad első kérésemre?

– Visszavonhatlanul.

Laurenzia reszketve fogózott egy magas karszékbe.

– Jó, úgy menj alvótermedbe. – Fél óra mulva fölkereshetsz. Addig imádkozom Istenemhez, hogy bocsássa meg nekem, a miért oly nagyon szeretlek.

Bolivár megcsókolá a hölgy kezét s nyugodtan hagyta őt magára.

Tudta jól, hogy a kit egyszer a hölgy szeret, azt többé nem szeretnie lehetetlen…

… Dona Laurenzia tántorogva ment át a kápolnába; az erkélyajtó a széles parkra nyílt, ott sötét volt minden és nesztelen.

A hölgy felnyitá az ajtót s halkan jelt adott.

A jeladásra másik jel felelt.

Laurenzia lebocsátá a kötélhágcsót.

A férfi ott várakozott alant.

– Itt vagy, Gideon? kérdezé a felkapaszkodótól.

– Négy óra óta.

– Elhoztad fegyvered?

– Itt van, szólt Gideon, puskáját köpenye alól kimutatva.

– Jól van-e töltve? nem sül-e föl?

– Ne féltsd, a kinek ez szól, az több válaszra nem vár. Tehát Bolivár nem engedett?

– Nem.

– Hála az égnek. Így óhajtottam azt.

– Én szeretem őt most is.

– Jól tevéd, hogy ezt mondád nekem. Annál biztosabb halála.

– És mégis átadom őt neked.

– Köszönöm, Laurenzia. Nagy lélek vagy. Bocsáss meg, ha bántottalak valaha.

– Én megbocsátok neked, szólt a hölgy s odanyujtá kezét Gideonnak, ki arra egy csókot és egy könyet ejtett.

– És most figyelj reám, monda neki. Bolivár itt ez ajtón fog bejönni, hosszú, fekete csuklya fedi el arczát, termetét. Imádkozásra mindig így öltözik, mert ő igen kegyes ember. Meg ne zavard imádkozása közt. Istenre kérlek, hadd elvégezni imáját s csak azután lőjj rá, midőn az ament kisóhajtá s a térdeplőről fölkelve, a kereszt jelét megcsinálta.

– Úgy teszek, Laurenzia.

– És azután biztosan czélozz. Kínt ne okozz neki. Ha a kereszt alatt veszed czélba talárján, épen a szívét találod. Kérlek, el ne felejtsd, a mikre utasítalak.

Gideon igérte, hogy mindenre figyelni fog s visszavonult az erkélyre, Laurenzia elhagyta a kápolnát.

Nehány percz mulva nyílt az átelleni ajtó, a csuklyával fedett alak belépett, egyetlen falról függő mécs vetett derengő világot a sötét, fekete falzatú teremben; alig lehete tőle látni.

Az alak odatérdelt a kis oltár elé, háttal az erkélyajtónak és arczára borulva, el kezde buzgón imádkozni.

Az pedig nem volt Bolivár, hanem Laurenzia.

Don Gideon fegyverét arczához emelve várta, míg imádkozik.

A hölgy nem soká hagyta őt várakozni. Elvégzé imáját, fölkelt; keblén keresztet vete: «az Atyának, Fiúnak, Szent Lélek Istennek nevében. Amen!»

Abban a pillanatban dördült a lövés; jól talált, épen a kereszt alatt. A hölgy összeroskadt.

Don Gideon leugrott az erkélyről és megmenekült.

A lövésre berohant a kápolnába Bolivár; ott találta szép menyasszonyát haldokolva.

– Bolivár, szólt a hölgy, félkezére fölemelkedve, hogy közelebb érje szerelmese arczát. Ez a lövés te neked volt szánva, én fogtam fel azt. Vedd tanulságul jövő napjaidra. Nekem jó meghalnom, mert azoknak, kik téged gyilkolni törnek, igazuk van; és nekem, ki téged szeretlek, nincs igazam. Temess el és végtelen szerelmemet, a mit reád hagyok, fordítsd hazádra vissza.

És ott meghalt a nő.

Künn az utczán az ablakok alatt zengett fáklyavilág mellett a kürt és síp; énekeltek, daloltak boldog nászéneket, a néptömeg ordítá: «Éljen Bolivár, a király!»

Bolivár pedig levette a koronát, ketté törte azt és elhajítá s megsemmisülve rogyott szerelmese holtteste mellé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bolivár letette az uralkodói hatalmat, visszavonta a code Boliviennet s elhagyta hazáját, mely hálátlanul üldözé, mint szokták mindenütt az apró emberek a nagy lelkeket.

A széthullt dél-amerikai státusok azóta is czivódnak egymás között a kormánybot dirib-darabjain, mit Bolivár elvetett, örökös belháborúban fogyasztva vérüket, a nélkül, hogy valaki tudná: miért?

12. HÚSZ ÉV MULVA.

Öt vagy hat éves lehettem, – kis városunkban valami társas mulatságot adtak, a hol több család szerzi össze a készleteket, valami barbar néven úgy híják, hogy piknik.

Engem is elvittek ebbe a mulatságba; mondták, hogy lesznek ott hozzám való apró gyerekek többen is, majd elmulathatok velük, tánczolhatunk is.

Én pedig ki nem állhattam azokat a hozzámvaló apró gyerekeket s utáltam mindenféle tánczot. Még nézni sem szerettem; mindjárt elálmosodtam ennek a sok össze-vissza lótó-futó alaknak a látásától, a mik olyan sebesen keringelnek, vágtatnak szemeim előtt, mintha nem akarnák, hogy jól megnézhessem az arczaikat, pedig a nélkül sem ismertem közülök egyet is.

Az a gondolat pedig épen kétségbe ejtett, hogy egy olyan magam korabeli kis leánynyal én is elinduljak tánczolni valamennyi ember szeme láttára, mint valami igazi bolond, hogy pedig ott leüljek velük «ási-mási» játszani, az minden önérzetem ellen volt. A helyett átmentem abba a szobába, a hol kártyáztak; ott meghúztam magam valamelyik kártyázó háta mögé s elnéztem egész érdekkel, hogy osztják a kártyákat, hogy szedik fel az aduttokat, hogy ütik el a hivásokat; magam is úgy szerettem volna aduttokkal tele fogni a kezemet s elütni az egész tuczat kártyát, hogy senkinek se maradjon belőle egy szem is. Hanem mikor azután a pénzt kellett odaadni vagy elvenni, az már nem volt kedvemre; én bizonyosan sírva fakadtam volna, akár vesztek, akár nyerek, egyszer a magam, másszor a más vesztesége miatt s csodáltam az emberek hideg vérét, a kik ezt megállják rívás nélkül.

Vacsorakor nénikéim gondoskodtak rólam, helyembe hozva nagy kereséssel holmi csemegét, mert bizony ha arra vártak volna, míg én magamtól az étterembe megyek, szépen étlen, szomjan maradtam volna a nagy vendégségben.

Azután ismét leültek a kártyaasztalokhoz, a férfiak sokkal beszédesebbek voltak már, sokkal nagyobb tűzzel hányták a kártyákat, mint vacsora előtt.

Egy asztalnál négy katonatiszt ült, vidám, jó kedvű emberek; általában városunkban a katonatisztek voltak a társalgási hangadók; a tánczteremben is ők voltak túlnyomó számmal. Úgy tudom, hogy a hölgyek az egyenruhákat nagy kitüntetésben részesíték s hogy e miatt némi kis versengés is volt a polgári és katonai udvarlók elsőbbsége fölött.

A négy játszó tiszt között volt egy termetes, kövér, jó kedvű őrnagy, a kinek olyan jó, kedves arcza volt. Én nem tudom miért? de magamban mindig azt kivántam, hogy bár csak ez nyerne a többitől, pedig hozzá sem volt semmi közöm, mint a többihez. Ezért mindig oda álltam a háta mögé, azt képzelve, hogy ha én is bele nézek a kártyájába, akkor jobb lesz. Pedig valami olyan bonyolódott játékot játszottak, hogy maig sem hiszem, hogy meg tudnám tanulni. Mind a négynek tele volt a keze kártyával, minden hivásra mondott valamit; minden ütésnél jegyzett valamit egy előtte levő táblára s minden játék után disputáltak valamin, a miből én egy eszmét sem értettem. Mikor a kövér őrnagynak jól ment a játéka, azt arról tudtam meg, hogy akkor elkezdett valami nótát dalolni, a minek az volt a vége: «Fidelim, Lillám! Fidelim!»

Ezen azután én úgy elálmosodtam, hogy alig birtam a lábamon állni. A szemeim megfájdultak a pipafüst miatt, a fejem elkábult az ostoba tánczzenétől és a felfoghatatlan játékok nézésétől; félre húztam magamat egy szegletbe; egy pamlagra férfi ruhák voltak halomra hányva, ennek én neki támaszkodtam, azzal a szándékkal, hogy majd ott állva maradok és a világért el nem aluszom; ott még egy ideig zsongott a fejemben valami hang a brúgóból, meg a klárinétból; «adutt, pagat ultimo!» s más eféle, míg egyszer azután leestem a lábamról, magammal rántva egy csomó téli kaputot és köpenyeget s elaludtam békével a földön.

A gyermekek álma boldog, még csak nem is álmodnak.

Egy perczre felébresztettek, valaki a felöltőjét kereste alattam, s háladatosságból, hogy ott találta, rám szórt vagy tíz köpenyeget onnan fölülről, a mitől én még jobban kezdtem aludni.

Egyszer arra ébredtem fel, hogy valami nagy kiáltozást hallok. A mint fejemet kidugtam a rajtam levő ruhák alól, nagy ijedelemmel láttam, hogy annál az asztalnál, a hol a négy tiszt ül, most már nem játszanak; egy közülök, valami kis, alacsony, barna fiatal ember szörnyen lármázott, hogy ő meg van sértve és ő elégtételt kíván.

Én még addig az ideig nem láttam haragvó embert; nálunk odahaza nem volt szokás haragudni. Ha én rám kiabálna így valaki, az sem kellene, hogy megüssön; meghalnék rémületemben.

A kire úgy lármázott, az pedig épen az említett jó kedvű, termetes őrnagy volt; a ki most is épen olyan jó kedvű volt, mint eddig, s a fiatal tiszt dühöngésére csak nevetett.

Az pedig egyre lármázott, hogy ez vért kíván, ez elégtételre vár. – A teremben nem volt már senki más a négy tiszten kívül, egy pár öreg úr mindjárt az elején kiosont onnan, csak ők maradtak ott négyen.

Én nem mertem kibújni a köpenyegek alól s jól láttam mindent. A mint egyedül maradtak, bezárták mind a két felől az ajtókat; félre tolták az asztalokat, a gyertyákat felrakták a szekrények tetejére; az őrnagy és a fiatal tiszt levetették a felső kabátjaikat, felgyürköztek vállig, s azzal mindegyik egy kardot vett kezébe. Az őrnagy most is olyan jó kedvűen dudolta: «Fidelim, Lillám.»

Én borzadva láttam, hogy mit akarnak; – ezek meg akarják egymást ölni.

Szerettem volna elfutni onnan, de attól féltem, hogy ha észre vesznek, engemet is fognak bántani. Eleinte eldugtam a fejemet az öltönyök közé, hanem akkor még rosszabbul esett, hogy nem láttam és nem hallottam semmit, s lassan ismét felnyitám szemeimet.

Nehány perczig csendesség volt, a két ellenfél kinyújtott karral állt egymással szemközt, néha egyet villantottak a kardokkal, mintha csak ijeszteni akarnák egymást.

Az alacsony tiszt azután egyszerre elkezdett hevesen csapkodni az őrnagy felé, a ki mosolyogva fogta fel a vágásokat: «Fidelim, Lillám»; néha, mikor ellenfele nagyon nekijött, egy dobbantással ismét két lépésnyire visszariasztotta; tizszer is levághatta volna neki kezét, lábát, de látszott, hogy nem akarja bántani, csak játszott vele: Fidelim, Lillám, Fidelim; egyszer aztán úgy kiütötte kezéből a kardot, hogy az pengve ugrott fel egy szekrény tetejére.

A másik két tiszt erre közbelépett; azt mondták, hogy vége van a viadalnak; megkérdezték a vívóktól, hogy meg vannak-e elégedve; azok azt mondták, hogy nincs egymással többé semmi bajuk; kezet szorítottak szépen, s ismét kibékültek.

Akkor a két segéd tiszt felnyitotta az ajtókat; azt mondták a vívó feleknek, hogy ők menjenek haza, ne mutassák magukat a vendégek előtt, ők maguk pedig bementek a tánczterembe, a hol most épen a nagy cotillon folyt javában; az elfoglalt mindenkit, hogy a végbement párbajról tudomások sem volt, mindaddig, míg a két segéd azt egy pár ismerősének el nem mondta. Bizton tehették, mert semmi baj sem történt miatta, melyért el kellett volna azt titkolni.

Az én szemeimnek sem volt kedvük többet aludni e látvány után. Még mindig nem mertem helyemből megmozdulni, vártam, hogy a hátramaradt két vívó felöltözzék és elmenjen.

A kis főhadnagy hamarább készen volt, elbúcsúzott az őrnagytól, szépen jó éjszakát kivánt neki s láttam, hogy kiment az udvarra vezető ajtón. Az őrnagy még hátramaradt, egyenruháját gombolva be s akkor is dúdolta «Fidelim, Lillám».

Ebben a perczben felnyilt a tánczterem felőli ajtó. A mi ezután történt, oly elevenen áll előttem most is, mintha szemeim előtt volna, hogy az arczokat s a helyzeteket képes volnék a legkisebb részletekig lerajzolni.

Egy szőke, szeplős arczú férfi tekintett be; szemüveget viselt; az is katona volt, de másszínű hajtókát viselt, mint az őrnagy. A mint betekintett sebesen, úgy villámlott a két szemüveg a gyertyafényben, mintha valami tűzszemű rém pillantana be; szája össze volt szorítva, mintha lélekzetét fojtaná vissza. Az őrnagy háttal volt felé fordulva és arczczal én felém. A következő pillanatban a másik hirtelen kirántotta kardját s ezzel a szóval: «nesze a portepéeért», úgy szúrta keresztül hátulról az őrnagyot, hogy a kard hegye véresen ott jött ki a melle baloldalán elől. Ha ráemlékszem erre a keresztültörő kardhegyre, még most is végig-végig borzogat.

És azután láttam, hogy az a másik mint rántotta vissza kardját, mint törülte végig szarvasbőr keztyűjén, a mit sietve eldobott, s azzal kiugrott az udvar felőli ajtón.

Láttam, mint tántorgott a meggyilkolt férfi a tánczterem ajtaja felé, kezét elől odaszorítva sebére, míg hátul, mint a szökőkútból, fecskendett belőle messzire a vér; az ajtóban elbukott, egy szó, egy kiáltás nélkül, keresztül esve a küszöbön.

Többet azután nem láttam. Elszédültem, elfordult velem a világ, kitört a láz; két hétig feküdtem forró lázban, s nem tudtam magamról semmit.

A mint annyira magamhoz tértem, hogy összefüggő beszédet tudtam tenni, elmondtam mindent, a mit láttam amaz este.

Ápolóim fejüket csóválták és azt suttogták körülem, hogy még most is félrebeszélek.

Én észrevettem a suttogást és bizonyoztam, hogy a mit láttam, az való; úgy történt.

Ekkor azt mondták rá csodálkozva, hogy ez nevezetes dolog volna.

Majd idegen urak jöttek oda hozzám és azok is elmondatták maguknak az eseményt, és mindnyájan nagyon látszottak rajta bámulni, a hogy nem szokás különben egy gyermek beszélésére figyelni.

Mindent elmondtam nekik úgy, a hogy történt, csak az nem jutott eszembe, hogy mit mondott a gyilkos, mikor az őrnagyot leszúrta? Azt az idegen szót soha sem hallottam azelőtt s nem birtam emlékembe hozni.

Egyszer azt mondták, hogy öltözzem fel szépen és ne féljek semmitől, viseljem magamat bátran és okosan; valami nagy urak elé kell mennem, a kik tőlem kérdezősködni fognak.

Az a hadi törvényszék volt.

A derék urak nyájasan, szivesen beszéltek hozzám, elmondatták maguk előtt újból az egész látományt, s akkor felszólítottak, ha megismerném-e sok férfi közül azt az egyet, a ki az őrnagyot megölte?

Én megrettentem ettől a kérdéstől. Egy gyilkosra ráismerni, rámutatni, hogy ő volt: ez veszélyes szó lehet; habozni kezdtem, remegtem; azonban végre az utálat, a gyermeki boszúvágy, a rossz iránti ellenszenv annyira megerősített félelmem ellenében, hogy azt feleltem rá: igen.

Ekkor elébb egy embert bocsátottak elém: ez volt a főhadnagy, ki az őrnagygyal vívott. Láttam, hogy nem volt kardja. Azt kérdezék, hogy ez volt-e az?

Én feleltem: nem ez volt, ez vívott vele, de nem bántotta; azután kibékült vele és elment.

A férfi szemeiből kicsordult a köny e szavaimra, odajött hozzám és megcsókolt, s azt mondta, hogy áldjon meg az Isten. Azzal kiküldék a teremből.

Azután behívtak vagy huszonnégy katonatisztet, s kérdezték tőlem, hogy ezek között van-e a gyilkos?

Velem elkezdett fordulni a világ, torkom összeszorult, nyelvem szájam padlásához ragadt, a gyilkost a legelső három belépő között megismertem. Pedig most a szemüvegét is levette, a mit különben hordani szokott. Ott volt és rám nézett és én nem birtam kiállani tekintetét. Elkezdtem sírni, azt mondtam, hogy bocsássanak haza, mert én félek attól az embertől.

– Melyik az, a kitől félek? kérdezék tőlem.

Én iszonyodva mutattam rá: «az ott!» minden tagom reszketett a félelemtől.

Mondák, hogy nézzem meg jól és úgy feleljek.

Ránéztem. Arcza nyugodt volt, legkisebb változást sem mutatott. Mostani eszemmel igen természetesnek találom, hogy azt felelte: miszerint szavaimra nem lehet semmi súlyt fektetni, mert még gyermek vagyok, azon az időn alól, a mikor beszámítás alá jöhető tanúskodást lehet tenni; annál kevésbbé, minthogy magam is bevallom, hogy álomból ébredtem fel; így félálomban bizonyosan összezavartam az arczokat, láthattam őt is és a valódi gyilkost; de gyönge agyamat megzavarta a rémületes látvány s most fölcserélem egyiket a másikkal.

Ez a tagadás, ellenkezés, annak a mit világosan láttam, ilyen vakmerő meghazudtolása, csupán azért, mert gyermek vagyok, azt az ideges erőködést fokozta fel bennem, a mit gyermekek szoktak érezni, mikor a felnőttek boszantják őket, csak azért, mert ők erősebbek, okosabbak náluk, s tudják, hogy nem félhetnek tőlük.

Most már nem félelem, hanem keserű gyűlölet volt, a mit éreztem ellene, mely fokról-fokra nőtt, a mint az ember beszélt; s midőn szavai végén egész bizton azt kérdezé: «de ugyan mi okom is lett volna az őrnagyot orozva leölni?» akkor a nagy idegfeszületben egyszerre eszembe jutott az a szó, mit az őrnagynak mondott.

– Azt mondta neki: «nesze a portepéért». (Nem is tudtam, hogy mit jelent ez a szó.)

Az ezredes, ki elnökölt, bámulva tekinte rám, míg a vádlott egyszerre elsápadt, elfehérült ajkai olyasmit rebegtek, mintha azt mondaná: «elvesztem!»

A férfiak ott az asztal körül felálltak, lassú suttogás támadt közöttük; az ezredes megsimogatta a fejemet, azt mondta, hogy hazavezethetnek; megköszönte, hogy ide jöttem s azzal elbocsátott haza.

Otthon megtudtam az egész történetet.

A megölt őrnagyot gróf Montellinek hítták, az a kis főhadnagy, ki vele vívott, volt Garani Vilmos; a ki megölte, annak a neve volt Terszky Rudolf.