Part 6

Heliben hagia ezen bezeedet az grooff vr; walamikeep az ew maasic hwtwesstaarssa is akeepen; s chinaalaanak azon meereggel italt az Fatinizza zaamaara egi kehellel; – hanem ugianabbol chinaalaanak meeg maasic keet kehellel iss, ees a migh az Fatinizza kiitta wolna az magaaeet, hasonlatoskeepen ewc is kiittaac az magoc reezit. Ees ekkeepen meghhalaalozaanac az Exaudi wasaarnap vtaan walo zombath nap eeitzakaaiaan egiwtt, egimaas kedveert, akkiknec eelniewc nem lehetett towaab egiwtt egimaas ewrewmeere.

Mell chodaalatoss eess rendkiwwli esetre egi poeta kewwetkezzew epitaphiumot keezzittee, vgianchac maarwaan kewbe bee is weeseteec az:

Hoc iacet in tvmvlo comes, cui nomen et omen; Nvptæ simvlque, olim quæ erant in amore sorores. In commvni thoro, nvnc vno ivncti sepulcro.

Akkic nem eertic, – ne eertseec.

10. A MENYEGZŐ UTÁNI NAP.

A MAGYAR SZABADSÁGHARCZ NAPJAIBÓL.

I.

Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára… Iju vőlegény és ifju szép menyasszony állnak oltár előtt, kéz kézben és esküsznek egymásnak szerelmet, hűséget.

A pap kiterjesztett kézzel áldást mond reájok, és mind, a kik látják, gyönyörrel beszélik, hogy még szebb pár soha nem állt oltár előtt.

A menyasszony szép szemeit lesütötte a földre, ha fölemelné őket, hónál halaványabb orczája pirosabb lenne a hajnal rózsájánál, mert kedvese szemeivel találkoznék, ki őt kéjelegve nézi elandalgó szemmel.

Ah mint dobog mindkettőnek szive, midőn e szót «szeretem» kimondja. Milyen szép, a mit az ember évek óta titokban érzett, először az Istennek vallani meg.

Az orgona sípjai megszólalnak, andalító hangjuk bejárja a boltozatokat, az ifju pár távozik. És mind, a kik látják, gyönyörrel beszélik, hogy még boldogabb pár nem távozott innen.

Elől megy halványan, hófehér ruhában, fehér koszorúval a boldog menyasszony.

Utána vidám, mosolygó arczczal, szemeit szerelme leányáról le nem véve a boldog vőlegény…

A boldog menyasszony boldog vőlegénye holnap csatába fog menni, talán vissza sem jő.

… Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára…

* * *

A vidám zene szól, a bor poharai csengnek, a sarkantyú peng.

Vígan folyik a menyegzői lakoma.

Tánczol az ifjuság, gyönyörködnek benne az öregek, s ha egy elkiáltja: «három a táncz!» mind beleegyeznek s ismét újra kezdik.

Kedvese mellett ül az ifju. Gyönyörrel öleli őt magához. Csak félnap óta az övé, s csak félnapig lesz még az övé. Megöleli, megcsókolja.

Most tánczba viszi szende menyasszonyát, megforgatja, megrepkedteti, magához öleli, ismét elbocsátja, körül-körül járja, mint planéta a napját, s újra magához ragadja; lejtésük, mint az egyszerre kimondott szó, mint a találkozó gondolat.

Minden őket nézi.

És mind, a kik látják, gyönyörrel beszélik, hogy tánczban nem látott szebb párt soha senki.

Mint a mosolygó nap, oly vidám a vőlegény, mint napsütötte felhő a menyasszony.

A vidám menyasszony vidám vőlegénye holnap csatába fog menni, talán vissza sem jő.

… Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára…

* * *

Elcsendesült minden, végéhez közelg az éj, hajnali álmát aluszsza a vidék.

A csillagok sáppadnak, csak egy ragyog fényesen, mint a gyémánt, fényesen, mint mely legközelebb van a naphoz, a hajnalcsillag, a szerelem csillaga.

Hallgat minden madár, csak egy dalol édesen, fájdalmasan a virágos kert orgonafái közt a magányos szoba ablakánál, a csattogány, a szerelem dalnoka.

Csillagsugárnál, csalogánydal mellett alszik nyugodtan az ifju férj. Fejét kedvese keblére hajtotta s a szép hölgy jobb karja nyaka körül fűződött szerelmesen.

A szép nő ajkán most is látszik, hogy csókolva aludt el, a férj arcza álmában is mosolyg.

Oly nyugodtan, oly boldogan alszanak, egymást átölelve, egymás lehelletét szíva, egymáshoz oly közel.

Egy óra mulva az ifju nő férje csatába fog menni, talán vissza sem jő.

… Verik az indulót, harsog a trombita, fegyverre, csatára…

II.

Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.

A szívalakú hervadt levelek ölébe hullanak.

Messze, messze síkon csatához készülnek, nagy nehéz harcz lesz ott. Sokan meg fognak halni benne.

A seregek föl vannak állítva, nagy nehéz sánczokat kell majd megmászniok, mindnyájan közelről látják most a halált, de egynek sem halványul el arcza.

Kívül a napsugár, belől a harczvágy pirosra festé az arczokat, a vakmerő bátor vonások égni látszanak.

De legjobban ég arcza a hajduság vitézeinek, s köztük ama fiatal hadnagynak, ki sorra járja egyenkint vitézeit s gyujtogatja azoknak bátorságát önlelke tüzénél.

– Ne féljetek! előttetek fogok menni a csatában, messziről meglátják aranyos csákómat, rám fog mindenki czélozni, titeket egy golyó sem ér, ne féljetek!

Az egész zászlóalj éljent kiált neki, az ellenséges sáncz viszhangja kényszerítve adja vissza az éljen-kiáltást. Hangokat most, egy óra múlva golyókat fog visszaadni.

… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.

… A szívalakú hervadt levelek ölébe hullanak.

Csata előtt hadi tanácsot tartanak.

A harczterv kivitele sok vérbe fog kerülni, merész férfiak kellenek a rohamok élére. Ki fog vállalkozni?

Egy vizárkon kell keresztülgázolni. Lehet hogy a vizárok mély, a rohanó ott vész; a túlparton ellenség, annak golyói megrontják a közeledőt. Ki fog oda menni?

– Elmegyek én! szól a hadnagy, és átmegyek az árkon, vagy nem jövök vissza.

A vénebb katonák tisztelettel tekintenek reá, mert a mit ő igér, azt meg szokta tenni.

Egy utczába kell berontani, szétverni a torlaszokat, az ellent kiűzni belőle, a házak jó lövőkkel vannak megrakva, az ellentálló tömeg túlnyomó. Ki fog oda menni?

– Elmegyek én! szól a hadnagy, s vagy győzök, vagy ott esem el.

A vén katonák le akarják beszélni; minden napnak elég egy teher. Ő nem enged, menni fog, s ha egy csapatnál győzött, átmegy a másikhoz és azzal is osztozik a küzdelemben.

Egy jól elárkolt sánczot kell megmászni, a sáncz kapui előtt erős őrtorony van, az őrtorony ágyúkkal megrakva, oda kell a férfi, oda kell a halállal szembenéző férfibátorság. Ki fog oda menni?

– Mindnyájan ott leszünk! zúgnak mindnyájan a sereg jobbjai, a legvitézebbek, a leglelkesebbek. A kardok csörögnek, mintha ki akarnának repülni hüvelyeikből.

Ég, hevül az ifju hadnagy arcza: «első leszek köztök», gondolja magában, s vágyva várja a riadó hangját, keble feszül, szíve remeg, – de az öröm miatt.

Mint fogja mindenütt keresni a dicsőségosztogató halált!

… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.

… A szívalakú hervatag levelek ölébe hullanak.

* * *

Hull a golyózápor, bömbölnek az ágyúk, foly a vér… Tombol a paripa, csattognak a kardok, az összeütött szurony döfése peng, foly a vér… A harczkiáltás eget ver, a haldoklók nyögése nem hallik tőle, a zászlók lobognak a fehér füstfellegben, foly a vér…

A halálnak nevenapja van ma!

Ki az, ki ott elől vérrel festve rohan egyik vészből a másikba? úgy siet, úgy vágtat, csapatja alig bírja utolérni. Nem néz hátra, hogy jön-e valaki utána? csak mindig előre, hogy van-e még, a ki ellent tud állni?

A hajdu-hadnagy az, merész csapatjával. Előtte rémület, nyomában pusztulás, zászlóján győzelem.

A mély árokhoz érnek, meg sem állnak nála, fegyverrel kezökben beléje rohannak, egy-kettő elmerül, a többi átúszik. Azután a vízből a tűzbe! Azt is elgázolják, az ellen hátra áll.

Ki az, ki ott a védett utczába beront? hol minden ház egy-egy megvédett vár, melyet külön kell megostromolni. Az ellen ablakokból, kerítések mögül lövöldöz. A halálnak hosszú keze van; fusson tova, a ki ki akarja kerülni, menjen közel hozzá, a ki le akarja győzni. Közel mennek. Az ellenség elfogy, az utcza be van véve.

A harcz dühe tetőpontját éri, ember ember ellen harczol, az ágyúk az élő tömegbe tüzelnek, nem fáj már a seb, a halálnak nincs félelmes arcza többé, nincs gyáva sem túl, sem innen.

Ki az, ki a harcz dühében egy kezébe ragadja a háromszínű zászlót, más kezébe a vérrel festett kardot, s tettre hivó hangon kiáltja: «utánam!» és rohan oda, hol legtöbb a veszély, a sáncz derekának, az ágyúk torkának, a rettenetes halál királyi székének?

Utánam, utánam, kiáltja míg oda ér. A zászló kilátszik a kékellő füstből… most egy ölnyire fölemelkedik… a vitéz a sánczra fölugrott vele… Legelső volt rajta… A zászló egy ölnyire fölemelkedik az ágyúfüst közül,… azután eltünik,… egészen eltünik… A honvédek vitéz hadnagyát lelőtték.

Lerogyott térdére, egy perczig a zászló nyelére támaszkodva fentartotta magát… Még csak egy szót szólott: «előre!» és meghalt, az elejtett zászló lobogója harczi szemfedőül borula reája.

Percz mulva riadó éljen-kiáltás hangzott a sánczokban, az ifju hős bajnok feküdt lobogója alatt. A nap diadalában neki volt legtöbb része.

… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.

… Hervatag levelek hullanak ölébe.

* * *

A csaták mezején sirt ásnak az elesett vitéznek.

A csaták zenéje, a pörgő dobszó és a riadó trombita, az tompán, ez sírva, szomorúra válva kisérik a hősnek koporsóját.

Egy kard van rá téve, egy kard, mely annyi útitársat szerzett neki a túlvilágra, és egy piros csákó, a hadi érem legegyszerűbb polgárkoszorúja.

Sírnak bajtársai, az egész hadsereg szemét törülgeti, a piros csákósok búsan aláhajtott fővel kisérik legjobbik hősüket. A vezér szótalan.

Leteszik a sirba; az üdvlövés dörög; a gyászzene elhal; maguk a zenészek a zokogás miatt nem bírják folytatni.

… Ül a fiatal nő a sárga hárs alatt, s a láthatárt nézi.

… A szívalakú hervatag levelek ölébe hullanak.

11. BOLIVÁR.

(Történeti beszély.)

I. EL LIBERTADOR.

Győztek már a spanyolok; a felkelők hadserege annyi vereség után bomlásnak indult, egyik város a másik után esett el, a tartományok meghódoltak s kiadták vezetőiket, az elfogott zászlókat ott égették meg a bitófa alatt a zászlótartók szeme láttára, a kiknek jámboroknak szemeik helyett a torkukat találták bekötni; csak Bogota tartotta még magát végső kétségbeesett erővel, a honszeretők városa, hol egy férfi sem volt, a ki nem harczos, egy nő sem, a ki nem rajongó, a hol nem siratta meg az özvegy harczban elesett férjét, hanem vette elejtett fegyverét és helyébe állt, s ha egy apának hat fia esett el, a hetediket maga vezette a harczba.

Pedig a hetedik is elesett.

Hét szép fia volt don Esteban di San Solnak, mind elestek a bogotai bástyák védelmében; pedig ők voltak lelkesítői, vezérei az őrseregnek, az új haza földe látta szétomlani nemes vérüket, melybe nem vegyült soha egy csepp sem idegenből, árulóból. Olyan tiszta jó nemes vér volt az, a milyen csak valaha föltett kalappal buzgott Madrid királyi tróntermében, s annál nemesebb lett, hogy önkényt kifolyt a szegény félmeztelen, nyomorult népek oltalmazásában, a kik fegyvert ragadtak rossz uraik, a hímzett, aranyos spanyol caballerok ellen.

No de kifolyt, s csak úgy beitta azt is a föld, mint a vegyített creolét, a korcs mesztizét, a kivel egy sorban harczolt.

Don Esteban di San Solnak hét fia után nem maradt csak egy leánya.

Dona Laurenzia di San Sol legszebb hajadon volt a Cordillerákon innen és túl; pedig ott a hölgyek mind oly szépek. Mikor a bogotai sétányon végig ment, minden ifju beteg lett miatta, pedig ő meg nem gyógyított senkit. A ki sötét szemeibe nézett, megesküdött volna rá, hogy szebb világa van az éjszakának, mint a napnak, pedig dona Laurenzia nem szokott senkire féloldalról nézni, mint a creol nők, kik a férfiakra kacsingatnak. Ifjak ellenében büszke, öregek iránt alázatos, otthon gondos, munkás gazdasszony, templomban áhitatos imádkozó; minden gondolatjában szűz, tiszta és nemes.

Az öreg Esteban di San Sol egy fiatal lovagnak szánta őt nőül, don Gideon Saperonak, mely ellen Laurenzia sem szólt semmit. Ah az ő szép csengő hangja nem volt minduntalan hallható, mint a szőlőkben felállított kereplő, de csak ritkán, mint a templomi csengetyűszó, mely áhitozni enged maga után.

De nem is lehetett kifogása vőlegénye ellen: don Gideon derék, szép ifju volt; a milyen szép, olyan bátor és nemes; mint mondák, őrjöngésig szerette Laurenziát; de csak mondák: ő nem mutatta azt előtte, tudva, hogy ez a szép hajadon szemérmes büszkeségét sértené. Csak úgy szokott Laurenzia előtt jövendő házassága felől beszélni, mint valami komoly, elmulhatlan ünnepélyről, melyből tréfát űzni nem szabad; s az ideig don Gideon még azon szép fehér kézhez sem mert hozzá nyulni, melynek legkisebb ujjára jegygyűrűjét felhuzá.

Mikor a hetedik fiu kardját is haza hozták a csatából, melyben annak viselője elmaradt, az öreg don Estebanhoz, megcsókolá a meztelen kardot a fiavesztett vén oroszlán, s maga elé hivatá dona Laurenziát.

– Ime bátyáid egymásután mind elestek; nincs, ki az elejtett kardot viselje többé, mert az én szemeim nem látnak, bár karom még erős. Pedig a San Solok kardjának nem szabad pihenni akkor, mikor ellenség zörgeti a vár kapuit. Te leány vagy, de San Sol leány; karod gyöngébb, mint testvéreidé volt, de szived olyan erős. Bátyáid már halva vannak, de lelkük nem halhatott meg. Szálljon mind a hét szelleme a te szivedbe, hogy légy erősebb, bátrabb buzdítója a népnek, mint ők voltak! Oszszon ez a kard a te szűzi jobb kezedben fájdalmasabb csapásokat az ellennek, mint hét fiam osztott vele; s ha halnod kell, ne mondhassa a rágalom, hogy az utolsó cseppet a San Sol vérből másutt látta elhullani, mint a csatamezőn.

Dona Laurenzia átvette testvére kardját, szivéhez szorítá azt és utolsó könye volt az, a mit annak markolatjára hullatott.

Akkor don Gideonhoz fordult don Esteban, a ki ott állt zsellyeszéke mellett.

– Ime itt van menyasszonyod, vezesd őt abba a menyegzőbe, a hol bor helyett vért töltenek a pohárba. Légy mellette, a hogy vőlegényhez illik; ha az van irva a jövendők könyvébe, hogy győzelmesen térjetek vissza: előre elkészítve palotám, bevonva fehér függönyökkel a termek, arany fogantyukban a fáklyák, koszorúkkal diszítve a nászkerevet; e palota látandja boldogságtokat; ha pedig elesik leányom, vőlegénye ne jőjjön vissza nála nélkül, és ha elesik vőm, menyasszonyát ne lássam többé, egy koporsóban, egy sírboltban nyugodni fogtok együtt. – Kezet reá.

Ekkor történt legelőször, hogy don Gideon megszoríthatá menyasszonya gyöngéd kezét.

Oh ez a kéz nem volt gyöngéd többé! Mintha mindig fegyverforgatáshoz lett volna tanulva, oly erő mutatkozott gyöngéd ujjaiban; az alázatos szűzi termet délczeg amazoni állást vett föl, s midőn a bástyákon megjelent don Gideon kíséretében és fölemelte csengő hangját a harczos nép előtt, és lelkesítő szavaival bejárt minden szivet, kikeresve minden alvó indulatot, melyet lángokra ébreszszen, akkor azt mondák a férfiak: «ime a hét elesett San Sol lelke egy leányban egyesült!» és mindenki új erőt talált annak sugárzó szemeiben; betegek meggyógyultak, gyávák megerősültek tőle, a romlott kőfalak kijavultak az ő szavaira, mint a mesebeli csodák napján, s a hol az ostromló ellen csüggeteg gyávákat keresett, lelkesült hősöket talált, a kik győzelmesen verték vissza falairól s visszakergeték sánczai közé; a kik ott is fölkeresték éjjel nappal, s megöldösék legjobb vezéreit. A pánczélos szűz vezette őket mindenütt, az járt legelől, s a hol csak megjelent, csodákat követett el: bűbájos szavai nemcsak saját feleit tették vitézekké, hanem megrontották ellenfeleit is. Egyszer az ütközet hevében, midőn a spanyolok túlnyomó ereje már elnyomta a körülfogott bogotai harczosokat, zivatar támadt az égen, mire dona Laurenzia felkiáltott: «Vitézeim! nézzétek, maga az ég jön segítségünkre, hüvelybe a kardot, engedjétek harczolni az Istent!» mely váratlan szóra úgy megrettentek a spanyolok, hogy ott hagyták a bekerített csapatot, s engedték azt a várba visszavonulni. Másszor, a mint összerontott két csapat, a hős leány vakmerően neki lovagolt a spanyolok legjobb vitézének, Tristánnak, s rákiáltott: «Tristán! ne védd magad, hanem imádkozz’ lelkedért!» és valóban Tristán úgy megrettent, hogy pallosát két kézre kapva, elkezdett imádkozni; dona Laurenzia ott bámuló seregei előtt szúrta le lováról.

Dona Laurenzia egy hónapig oltalmazta a bátrak városát a spanyol hadsereg ellen, mindennap megújítva a lehetetlenség harczát, a melyben már nem hőstettekre, hanem csodákra volt szükség.

Azonban az ostromlók mindig közelebb hozták már a víárkaikat, a várfalak egyre düledeztek, az őrsereg száma fogyott; az éhség is az ellenséggel szövetkezett; hetek óta minden megvetett tápszert felfogyasztottak már, s az ellenség közeledéséből, a várfalak romlásából ki lehetett számítani a napot, mint a hosszas beteg halálát, melyben a városnak mulhatatlanul el kell esni az utolsó roham alatt.

A rés is meg volt már törve; a nehéz ostromlövegek egész nap működtek rajta. Éjszaka pihentek a spanyolok; csalhatlan előjeléül annak, hogy reggel általános támadás lesz.

Laurenzia kövekkel, zsákokkal eltorlaszoltatá a rést s ott maradt egész éjjel don Gideon társaságában.

Éjfél után volt az idő; a várban sötét volt minden: az ellenség őrtüzeit kioltogatta, mint a ki nem hiszi, hogy több szüksége legyen rájuk; koronkint egy-egy bomba repült az ostromló-ütegekből a várba, mely csattanva szakadt ottan szélyel; dona Laurenzia hallgatva ült egy földes zsákon, könyökére támasztva fejét s merőn az ellen táborát bámulva. Egyszer egy gránát épen oda esett eléje, tüzes fejét süvöltő fütyüléssel furva bele a földhányásba.

Don Gideon ijedten kiálta Laurenziának, hogy fusson onnan! A hölgy egykedvűen tekinte rá s még csak könyökét sem vette le a mellvédről, midőn a granát a földben szétpattant, azután szólt csak, hideg nyugalom hangján don Gideonnak:

– Nem mindegy-e, egy órával elébb, vagy utóbb?

Ez a hideg, elszánt hang kétségbe ejté az ifjut: odatérdelt dona Laurenzia elé, fehér kezét könyeivel áztatva össze: «oh Laurenzia, te neked nem szabad meghalnod!»

Maga sem tudta, mit beszél?

– Akarnád-e inkább Gideon, hogy Laurenzia di San Sol a diadalmas ellenség kezére jusson? inkább sajnálnád-e elgázolt testemet az égő omladványok alatt, mint az utált spanyol harczos kezei közt?

– Oh nem, nem.

– Széttépve, de meg nem gyalázva! így fog a végóra találni. Akarsz-e együtt halni velem, Gideon?

– Az lesz legboldogabb órám.

– Úgy meghalni, hogy senki se mondhassa azok közül, a kik halni láttak, hogy ők is jelen voltak ott, hogy senki se találjon ránk halálunk után, hogy még hulláinkból se űzhessenek csufságot?

– Ott legyek mindenütt veled.

– Akkor figyelj arra, a mit mondok. A mint oda alant ostromot fuvatnak, gyujtsd meg szivarodat és legyen gondod rá, hogy a harczban ki ne aludjék. Ha látni fogod, hogy az ellenség elfoglalja sánczainkat s többé a túlnyomó erőt nem verhetjük vissza, akkor emeld fel azt a vörös csillaggal jelölt zsákot a sáncz mellett, az alatt lelsz egy kinyuló kanóczot, melynek vége a többi zsákok alatt vész el. Azt gyujtsd meg égő szivaroddal. Azután jőjj vissza, a hol engem harczolni látsz, ott még egy ideig fog tartani a kétségbeesett harcz. Épen annyi ideig, a mennyi elég arra, hogy a kanócz tulsó végéig terjedjen a tűz, ott lőporos kádak vannak rejtve; a többit érted; az ellenség elmondja, hogy látta Laurenzia di San Solt vesztett csata után felszállni a felhők közé, s onnan is halált szórni alá hona elpusztítói fejére.

Don Gideon lelkesülten tekinte fel az égre. E pillanatban nem képzelt nagyobb gyönyörűséget annál, mint együtt repülni dona Laurenziával ott a magasban, égő üszkök, tépett ellenség közepett, mindig közelebb, közelebb a felhők felé, ott elhagyni a nyomorult testet, s azután még sebesebben repülni még magasabb tájak felé.

A láthatáron azonban már valami vörös vonal kezdett derengeni: a kelő nap viszfénye az, mely a messze tengerről visszaverődik. A spanyol táborban egy vérvörös tűzgolyót bocsátottak fel a magasba, mely az ostrom készülő perczét jelenté, s azzal mindenünnen megszólaltak a dobok; elébb halk, szakgatott ütésekkel, most a víárkokban gyülekeztek a csapatok, azután egyszerre sebesebb pörgéssel, midőn minden oldalról előtódultak az ostromlott bástyák ellen.

Don Gideon meggyújtá szivarát s a Laurenzia által kimutatott helyre vonult, el nem fordítva szemeit a bűbájos hajadon alakjáról. Alig várta már a perczet, melyben meghalhatnak együtt.

A rés mögé állított ágyúk bömbölve szólaltak meg egyszerre, végig söpörve a támadó hadakon; azután az apró fegyverek ropogása indult meg, szakadatlanul pattogva az egész bástyasorozaton. Emberhang még alig repült a csatazajba; csak a vezénylők egyes kimért kiáltása, meg egy haldokló üvöltése, a kit a csatasorból kilőttek.

A túlnyomó erő azonban, melyet a spanyolok a vár ellen hoztak, lassankint elfoglalta a tért a sánczok és víárkok között, az ostromhágcsókat már neki veték a falaknak; kezdődött a buzdító lárma, midőn ember küzd ember ellen, kézben a kard, szájban az átok; a vezér nem vezényel már, hanem lelkesít; a lövöldözés kimarad a zajból, helyette szuronyzörgés, kardcsattogás növeli azt. A rés körül, mely előtt Laurenzia védőcsapatja állt, legdühösebb lett a lárma, oda fordítá legfőbb erejét az ellen. Az ostromlók egyre közelebb jöttek, egyes kézbeli granátok hullottak sűrűen a sáncz belsejébe, itt-amott elpattogva. Don Gideon kivette szájából a szivart s a csillaggal jelölt zsákot fölemelte, dona Laurenziára nézve.

A hajadon inte neki, hogy várjon még.

A harczi lárma még közelebb jött, a spanyolok a mellvéden keresztül verekedtek már a felkelőkkel; most egyszerre örömláng gyuladt ki Laurenzia arczán, hevesen intett kezével Gideonnak; hangja a csatazajon is keresztül hangzott hozzá:

– Ide, ide, don Gideon!

Az ifju sietett fel hozzá. A hősnő megragadta kezét s a hegyek felé mutatva szólt:

– Látod ott ama porfelleget?

– Látom. Forgószél lesz az.

– Az nem forgószél. Az lovagok csapatja; nem látod, hogy villognak benne néha a vértek? Valóban ki lehete jól venni a néha-néha felcsillámló kardokat és vérteket.

– Ellenségeink számát szaporítani jőnek, szólt kedvetlenül Gideon.

– Oh nem ellenség az, szólt Laurenzia; miért sietnének olyan nagyon? Lovasság nem ostromolhat várat; nézd, hogy nyargalnak. Fogadjunk, hogy ez jó barát.

Don Gideon elmosolyodott e halálos pillanatban.

– Szép dona, mibe fogadjunk halálunk előtt egy perczczel?

– Egy életbe! kiálta fel az lelkesülten.

– Jó. Fogadjunk egy életbe.

És fogadtak egy életbe kölcsönösen; a granát úgy fütyölt fejeik körül, mint éjjeli fény körül a cserebogár.

A következő pillanat megmondá, hogy ki nyerte meg a fogadást. A porfelleg egyszerre eloszlott, a mint a lovasok a zöld mezőre értek, s az ostromlók háta mögött ott állt egy csatakész dandár – a fölkelők lobogóival.

A várfalakról felhangzó örömriadal visszadöbbenté egy perczre az ostromlókat, a másik pillanatban megharsantak amott tulnan a trombiták, s a lovagdandár elszántan rohant a spanyolok hadsoraira.

Ah! ez gyönyörű roham volt! Az első pillanatban keresztül voltak törve a vonalok; a gyalogság, mielőtt ideje lett volna négyszögekbe alakulni, szét volt szórva, eltaposva ugyanazon víárkok, miket a vár ellen húzott voltak az ostromló fél veszedelmére; nem tudott összefüggő csatarendbe állni a gyors lovas roham előtt s csapatonkint gázoltatott el.

A lovas dandár egyre közelebb jutott a várfalakhoz; elirtva, a mi élő ember útjába akadt. Egy délczeg, daliás alak volt vezetőjük. Vezető a szó minden értelmében, mert mindig elől járt. Ezer közül ki lehet ismerni alakját. Csaknem aranyszínű vörös haja hosszan, mint az oroszlán sörénye lobog vállai körül; hasonló szakálla nem hegyesen, spanyol divat szerint, de köralakban fogja be arczát, mely oly fehér, mint egy európai delnőé; csupán szemöldei barnák és szemei, mint a tűz, oly égetők, messziről is látni, mint villognak oly iszonyatosan.

Dona Laurenzia el volt merülve ámulatában. E tünemény elfeledteté vele önmagát, el Gideont és az egész bogotai sánczot.

– Nézd, szólt Gideonhoz, vagy tán csak a léghez beszélve. Egy túlvilági szent, egy Szent György angyal alakja! a sárkány-ölő dárdával kezében! Mint vágtat előre bátran! Senki sem képes őt feltartani. Csak játszik a fegyverrel; ellenére sem néz. Mosolyogva integet felénk tollas kalapjával. Nem látjátok-e, minő fény van feje körül? ő az égből szállt le hozzánk. Ő a Libertador! Kiáltsátok, hogy éljen a Libertador.