Part 20

A szép világos kék patak, mely gálicz-kristályokkal körülrakott medrében zöld mezők, szürke sziklák között szalad végig, sötétkék tócsákat képezve, a hol mélyre talált s zöldre festi a sárga virágot, mely a ráhajló fákról beléhullt, s az a sok ödöngő alak, a ki úton-útfélen búskomoly arczával, érthetlen szavával megállítja a szemközt járót, nagyon meglepő lehet az idegenre nézve; az ottlakók már ezt nagyon megszokott dolognak tartják s meg sem állnak a keskeny fahídon, hogy lebámuljanak abba a kék víztükörbe, a mi olyan csodálatos kék emberképeket mutogat a belenézőnek, vagy hogy feltartóztassák magukat ama furcsa vén anyóka bohóságaitól, a ki ott az út mellett üldögél a Jézus-kép alatt és fonogat, fonogat magában, nem is szól senkinek, csak ha valaki megszólítja, annak felel annyit:

«Az én galambom nem vált porrá!»

Az aztán mindegy neki, jó napot köszöntött-e valaki, vagy azt kérdezte, merre az út? ő mindenre azzal válaszol: «az én galambom nem vált porrá!»

A falubeliek persze nem sokat törődnek vele: az ő galambja akár vált porrá, akár nem; hanem egy idegen utazó (mi lehetett volna más, mint vándor diák?) kiváncsi volt egyszer megtudni, hogy mi szüksége van erre a vigasztalásra a világnak, a mit amaz öreg némber jó időben, rossz időben elmond boldognak, boldogtalannak?

Ez volt a mese.

Az a vén anyóka tulajdonkép nem is anyóka, hanem csak vén leányzóka, a ki valahogy elkésett a férjhez menéssel, azután mindig kiebb-kiebb ment az időből, míg egyszer azon vette észre, hogy megőszült.

De nemcsak megőszült, hanem meg is őrült; fekete haj szálankint úgy lett fehérré, gondolat szavankint úgy lett háborulttá, hogy maga sem vette észre; bele jutott, benne volt – vénségben és tébolyságban; a míg utoljára nem maradt hajában egyéb szín, mint fehér, fejében egyéb gondolat, mint «az én galambom nem vált porrá».

Régen-régen, fiatalsága idejében, két kérője volt a leánynak; szép leány volt, azt mondják; – ki tudja? Az egyiket szerette, a másikat nem.

A melyiket szerette, az jó, szelid fiu volt; a másik szilaj, hirtelen haragú legény. A leány mindig féltette vőlegényét elutasított vetélytársától, s kérte nagyon, hogy mindenütt kerülje ki.

Már ki volt tűzve a menyegző napja, előtte való este elvitte a jegyajándékot menyasszonyához a vőlegény, egy tarka kendőt, egy sor kláris gyöngyöt, egy pár pillangós czipőt, meg négy ezüst tallért egy tulipános ládába elzárva.

Hanem azt még akkor a menyasszonynak sem volt szabad tudni, mi van abban a ládában? a vőlegény megmutatta neki a kulcsot, s ismét visszadugta mellényzsebébe; majd felnyitja holnap, – s azzal elvált a leánytól, s hazament a szomszéd faluba, a hol anyja lakott, másnap a násznéppel visszajövendő.

Másnap a násznép helyett a vőlegény anyja jött el kérdezni, hogy hová lett a fia?

Innen elment, haza nem érkezett, egy-két ember még találkozott vele az úton, a falu végén, azontúl nem látta senki. Elveszett nyom nélkül.

Keresték erdőn, mezőn, sehol sem találták; semmi vérnyom, vagy elveszett öltönydarab, vagy újon ásott föld nem árulá el: ha megölték-e? s hol ölték meg?

Mikor aztán megunták a keresést, akkor felhagytak vele, s látott minden ember egyéb dolga után.

Csak a menyasszony nem tudta őt elfeledni. Mikor már az ismerősök letettek a keresésről, ő még akkor is bolyongott erdőn, mezőn, falevelek között, pázsit alatt keresve kedvese nyomait, a ki oly hirtelen eltünt, a ki valahol fekszik a föld alatt és lassankint válik porrá s talán nem is tudja, mikor kedvese elmegy fölötte.

Mikor már ez így tartott vagy esztendeig, egyszer kedvesének vetélytársa találkozik vele, s nem állhatta meg, hogy azt ne mondja neki:

– Ne keresd olyan nagyon, a te galambod nem válik porrá soha.

Ezen a szón vesztette el a leány ép eszét.

Elébb csak magában mondogatta azt; azután mások előtt is, utoljára egyéb szót sem mondott, csak ezt.

Kivitte azt a ládát, a mibe jegyajándéka volt zárva, oda a legutolsó gunyhóhoz, a hol vőlegényét utoljára látták, ott kiült rá az útfélre s ott fonogatott ingrevalót kedvesének, hogy majd mikor visszafelé jön az úton, őt munkában találja; mert vissza kell annak jönni, hiszen ő nem vált porrá.

Ott fonogatott azután egyik évről a másikra; azzal a fonállal, a mit ujjai közt keresztül bocsátott, ha hetedhét országban lett volna is, utol lehete már érni vőlegényét.

Sokszor volt éhes, sokszor volt rongyos; abban a tulipános ládikóban kellett ruhának, pénznek lenni, de azt soha fel nem engedte nyittatni: az ő galambjánál van annak a kulcsa, majd előjön az és kinyitja, mert ő nem vált még porrá.

Ezen aztán sok idő elmúlt; más ember egy-ivású korból régen elhalt a vén menyasszony mellől, hanem az őrültek sokáig élnek.

Egyszer a kék patakon átvezető híd is megadta magát az időnek, gerendái elporhadtak, s újat kellett helyette csinálni, hogy az új tartósabb legyen a mostaninál, egy hídlábat akartak közepén leverni, s e végett a patakot nehány napra felszorították gátakkal a hegyek közé, hogy tócsáit lecsapolhassák.

A mint a kék gáliczos víz lassankint leszivárgott a mederből, a híd alatt, a mély sötétkék tócsából egy hosszú tuskó kezdett kimeredni, egészen köröskörül bevonva szögletes gálicz kristálykákkal.

– Nézzétek, mondának a munkások, ez a tőke egészen olyan, mint egy ember.

És nagy oka volt neki emberhez hasonlítani, mert az egy hulla volt, ki tudja, hány év óta a víz fenekén, mely idő alatt a csodahatású víz kék jegeczczel vonta be külsejét, sajátszerű mumiát csinálva belőle.

Derekára egy nagy kő volt kötve, az tartotta lenn a víz fenekén. Bizonyos volt, hogy ezt meggyilkolták, s úgy rejtették ide, úgy maradt meg épen annyi idő óta. Az érczes víznek nincsenek férgei, halai.

Az arcz vonásai is mind kivehetők voltak még, olyan jól megmaradtak kristály borítékuk alatt, csak a haj és a bajuszszálak voltak csodálatos kék kristályvirágokkal borítva; hanem a ki ez arczra ismert volna, olyan ember már nem élt.

Csak egy nyomorult teremtés sikoltá el magát öröm és ijedtség miatt, midőn a különös mumiát targonczára téve, négy férfi végig vitte az úton: a vén, balga leány ott az útfélen.

Még ő ráismert e vonásokra, ilyen kéken kristályzott ragyogvány alatt is. Talán ilyennek is képzelte őrült fejében a túlvilágról hazajövőket; kék mennyországból, kék orczával, kristály zúzmarával bajuszán, üstökén.

– Ez az én galambom. Az én galambom nem lett porrá!

Nem akartak hinni az őrültnek, hanem ő benyult a mumia mellényzsebébe s megtalálta benne a ládakulcsot. Most már rézkulcs volt az; egészen átváltozott más érczczé. Hanem a láda zárába most is tökéletesen beillett, s felnyitotta azt.

A ládában most is ott volt a tarka keszkenő, piros papucs és a négy tallér.

Az a kristályos hulla csakugyan az őrült leány vőlegénye volt. Jól mondá, hogy nem vált porrá.

A vetélytárs, a ki számot adhatott volna erről, ő maga rég megadta magát a sírok férgeinek, vált igazán porrá, s ki kérne számot a portól?

A másikat is eltemették, hogy végezze vele munkáját a természet.

Az őrült leány azóta nem szól semmi szót mást, csak ezt az egyet:

– Az én galambom nem vált porrá.

27. MIT BESZÉL RÓLUNK A VILÁG.

Semmit sem irigyelhetnek kisvárosiak annyira a nagyvárosiaktól, mint azt a szerencsét, hogy az emberek nem ismerik egymást. Ellakhatnak esztendőkig egy utczában, egy házban, találkozhatnak lépcsőkön és folyosókon, tarthatnak közös lámpát és kapukulcsot, a nélkül, hogy egyik szomszéd tudná: a másikát kinek híják? miből él? boldog-e vagy szerencsétlen, nemes ember-e, vagy paraszt? kálvinista, vagy pápista? kávét iszik-e reggelire, vagy rántott levest? hányt font húst hordat ebédre? jól él-e feleségével? tanul-e a fia, vagy sem? tud-e a felesége vasalni? stb. stb. stb.! a mit kisvároson mind meg kell tudni a szomszédoknak, ismerősöknek és ismeretleneknek, különös jó egyetértésből minden ember a más bajával törődvén, és senki sem a magáéval.

Egyszer ismertem egy jámbor kisvárosi családot; nem mondom meg, hogy hol? mert az nem tartozik a dologra; áldott jó emberek voltak, úgy éltek együtt mint két galamb, illetőleg mint három galamb, mert egy kis leányuk is volt.

A férj szelid kis alacsony emberke volt, síma szőke hajat viselt, középen elválasztva; a nő még kisebb, módos, parányi teremtés, félreválasztott s fölbodrozott hajfürtökkel; képzelhetni, hogy a kis leány milyen kicsiny volt azután.

A kis emberpár más városból jött ide, a férj valami kereskedelmi hivatalt viselt, azért telepedett meg ott, s egészen idegen és ismeretlen volt a városban.

No de lehet is ott ismeretlennek maradni, ha a férj középre, a nő pedig oldalvást választva viseli a haját; nem minden ember arról beszélt tán egy hét múlva, hogy van itt most egy furcsa emberpár, a kiből a férfi asszonyosan, az asszony férfiasan hordja az üstökét.

A két kis ember, meg a harmadik soha sem járt sehova; a férj nem ment kávéházba, az asszony nem járt látogatásokat tenni, egy háznál sem mutatták magukat, a kis leányt sem küldték sem varróba, sem kötőbe, sem más iskolába. Bizonyosan apja, anyja tanította otthon.

Ez már elég ok volt arra, hogy a világ beléjök kössön.

Micsoda furcsa emberek ezek? Hogy ezeknek senki sem kell? hogy úgy el vannak telve magukkal; sétálni is együtt mennek, ott is csak egymással beszélnek, senkinek sem mutatják be magukat. Ezek bizonyosan vad emberek.

A férj hivatalánál fogva mégis kénytelen volt emberekkel összejönni, azok megmondták, hogy mit beszél róluk a világ.

A férj nagyon megütődött rajta, s hazamenve feleségéhez, azt mondá neki:

– Feleségecském, tudod-e, hogy mit beszél rólunk a világ?

– Ugyan mit?

– Azt beszéli rólunk, hogy mi vad emberek vagyunk.

A kis asszonyka elkezdett rajta nevetni.

– Mi vad emberek? Te, meg én, azután meg ez a kis baba itt ni?

Azzal fölkapta kis leánykáját ölébe, s úgy nevetett, úgy rázta fürtös fejecskéjét, olyan mulatságosnak találta azt a gondolatot, hogy az ő kicsi férje azzal a szelid ábrázattal vad ember, ő pedig vad asszony: vadember-család, a ki befesti a képét kékre, zöldre s emberhússal él, s az erdőkön kurjongat.

– De hát miért volnánk mi vademberek, mikor még csak egy szóval sem bántunk senkit.

– Épen azért, mert senkihez sem szólunk, mert sehova sem járunk, mert nem keressük senki barátságát; azért neveznek vadembereknek.

– No hát beszéljünk ezután minden emberrel, s járjunk mindenüvé.

Abban egyeztek meg, s azután jártak mindenüvé, szépen párosan, hármasan; eljártak minden estélyre, mulatságba, ott is mindig egymás mellett ültek, egymás tányérjából ettek, egymással tánczoltak, egymást húzták ki a kútból: egyszóval botrányosan viselték magukat.

A férj egy napon megint megütődve ment haza.

– Kis feleségecském, tudod-e, hogy mit beszél rólunk a világ?

– Ugyan mit?

– Azt beszéli, hogy mi igen illetlenül viseljük magunkat a társaságokban.

– Mi viseljük magunkat illetlenül? Hiszen inkább…

– Épen azt vetik szemünkre, hogy mindig egymással tánczolunk, egymással csókolózunk.

A kis menyecske összecsapta tenyereit.

– No hát ezután beszéljünk mindig mással, tánczoljunk mással és csókolkozzunk… nem, azt már mégis ne tegyük – mással.

Jó is volt úgy: a kis férj elvonult a többi férjekkel a kártyázó-szobákba, a kis nő ott maradt az ifju emberekkel a társalgási teremben, s igyekezett mindenki megérdemelni a világ jó akaratát.

Egyszer még szomorúbban jött haza a kis férjecske a világból.

– Asszony! (már nem is feleségecske) tudod-e, mit beszél rólunk a világ?

Az «asszony» czímtől megrettent asszonyka ijedten rázta fürtös fejecskéjét, hogy ő nem tud semmit.

– Azt mondja a világ, hogy te kaczér, hűtlen nő vagy, s én egy ostoba fölszarvazott férj.

A kis asszonyka elkezdett keservesen zokogni; térdre esett a kis férj előtt, és azt mondta neki, hogy ölje meg őt: – nem vétett ellene soha, hanem azért csak ölje meg, ha azt hiszi, hogy vétkes.

A férjecske szigorú volt; kegyetlen, kemény szivű akart lenni. Megmutatta, hogy ő vele tréfálni nem tanácsos, volt az ágya fejénél egy kis ezüst feszületecske, arra meg kellett esküdni a piczi, piczi asszonykának, hogy ő soha, soha nem volt kicsi férjéhez hűtelen.

Milyen bohó gondolat, egy kicsi-kis colibrival esküt tétetni le arra, hogy a varjúk, kányák enyelgései meg nem indították.

Másnap azután az egész világ megint arról beszélt, hogy a kis halvány ember megesküdtette kicsiny piros feleségét a feszület előtt arra, hogy hozzá mindig hű volt.

És azután megint nem mentek sehová, sem egyedül, sem egymással; akkor megint azt beszélte róluk a világ, hogy a kis Othello angol zár alatt tartja feleségét s puskával lesi az embereket, a kik a ház előtt elmenve, az ablakra föltekintenek; az asszony mindennap mérget akar inni.

Egyszer aztán meghalt a kis leányuk; azt eltemették, elsiratták.

A világ azt beszélte erre, hogy azért halt meg a kis leány, mert az anya gyermeke életére esküdött, és ime betelt rajta.

Azután meghalt maga az asszonyka; azt is kivitték oda, a hol az emberek nem törődnek a szomszédjaik állapotával.

A világ azt beszélte, hogy az asszonyka készakarva ölte el magát; keserű mandulát evett éhomra, s úgy fűzte magát, míg rohanó tüdővészt kapott; akkor is jeget evett, hogy minél hamarább meghaljon, s gombostűket nyeldesett el.

* * *

Egyedül volt már a kis férj, nem volt kinek elmondani: mit beszél róluk a világ? Azaz, hogy elmondta ő azt mindennap valakinek, de a ki nem hallgatott reá. Kijárdogált naponkint a temetőbe, elálldogált ott a kis sírocska előtt, a mi sírnak is kisebb volt, mint más nagy emberé, s a min még ideje sem volt megéledni a pázsitnak. Rajtakapták sokszor, hogy mikor nem sejt közellévő embert, akkor elkezd beszélgetni a föld alatt alvó porokhoz:

– Látod, látod, kis feleségecském, még azt beszéli rólunk a világ, hogy én üldöztelek téged a sírba, hogy én előlem siettél ide; pedig ugy-e mennyire szerettük mi egymást? ugy-e még most is szeretjük egymást? te odalenn, én idefönn. Pedig ugy-e még most is meglátogatjuk egymást? Én nappal téged, te éjjel engem.

A kiváncsi emberek azt is kihallgatták, tovább adták szájról-szájra, s megint tele lett vele a város, hogy a kis boldogtalan ember kijár a temetőbe, beszélgetni – a senkivel: a halottakkal.

Ezen azután végkép elbúsulta magát a kis férfi; egy esős napon keresztül hűtötte magát jól a sírnál, ideglázt kapott, lefeküdt, halálos beteg lett.

– Kis feleségecske, most már én is hozzád megyek, eltemetnek, most már majd nem beszél rólunk többet a világ semmit.

Szegény haldokló kis ember, milyen nagyon csalatkozott. Alig várták, hogy a szemeit behunyja, már mindenki arról beszélt, milyen különösen halt meg a kis ember! még a harangok is negyvennyolcz óráig mind arról discuráltak.

És azóta be is roskadtak már a sírocskák, nem hantolta föl senki újra, de a világ még most is beszéli víg mulatságokban, kávé mellett, kártya mellett, milyen furcsa kis család volt az, milyen csodálatos volt életük, csodálatos a haláluk…

Annak, hogy mit beszél rólunk a világ? még a halállal sincs vége: azért biz annak a kedveért se ne élj, se meg ne halj.

28. A JÁTÉKOS.

(Spanyol adoma.)

A maurok idejében élt Cordova falai közt egy híres kegyes férfiu, ki adakozásairól mind a spanyolok, mind az arabok előtt szerte ismeretes volt; névszerint Don Hurtado Garcias Ecequias Eleazaro de Estalimena el Senoron beneficentisimo, – vagyis, a hogy őt a köznép szokta nevezni: Alabado sea Dios (hála Istennek!). És ezt a nevét legörömestebb hallotta, és leggyakrabban is, miután nem múlhatott el nap a nélkül, hogy valamely szegény inségét ne enyhítette volna.

Nagy bölcseséggel szokott pedig eljárni az ajándékok kiosztogatásában, nem szórva ki az ablakon az alamizsnát, a mi annyi lett volna, mint a tenger halait etetni, levén Cordova kétszázezer lakosai között az utczai koldusok száma nem kevesebb, mint húszezer; – hanem fáradságot vőn magának fölkeresni az igazán szűkölködőket, s ha egy nap egyet egész életére fölsegíthetett közülök, okosabban cselekvék, mintha száznak adott volna egy napra valót.

Minthogy pedig saját jövedelmei e kegyes iparkodásra elegendő kútforrást nem nyitottak, fölkeresé az országban levő gazdagokat; egész catalogusa volt neki a szerteszét lakó grandok, hidalgok és caballerok neveiből, fel levén jegyezve, kinek mi jövedelme van, és azt hova teszi? és a kiket aztán Don Hurtado időszakonkint sorba járt, kérlelhetetlenül behajtván tőlük az évi harácsot. Féltek is tőle jobban, mint a mauroktól.

– Don Esteban! önnek tízezer reál jövedelme volt, emlékezzék meg azokról, a kiknek semmijök sincsen.

– Igen, de kétezer reált elvesztettem a bikaviadalon.

– Ki nyerte el?

– Don Gedonio és don Cristobal.

– Ha el tudott ön veszteni kétezer reált a bikaviadalon, akkor a szegények számára is adhat kétszázat.

Don Esteban fizetett savanyú képpel.

Ekkor jött a sor don Gedonio és don Cristobalra.

– Ustedes méltóztattak nyerni a bikaviadalon kétezer reált, don Esteban, a ki elvesztette, már adott kétszáz reált, illendő, hogy ustedes, a kik elnyerték, kétannyit adjanak.

Ustedes megvakarták a fejüket, és fizettek.

Don Ambrosio fösvény ember. Épen retket vacsorál fekete kenyérrel, mikor Alabado sea Dios belép hozzá, s kéri a szegények adóját.

– Nézze vostra Signoria, magam is fekete retket vacsorálok és kenyeret.

– Épen azért, minthogy úgy sem költesz ebédre, tehát sok pénzed megmarad, egyébiránt pedig magadról tudhatod legjobban, milyen keserves dolog retket vacsorálni, még akkor is, ha az embernek pénze van, mennyivel inkább pedig, ha kénytelen vele; különben is sokkal bölcsebben cselekszel magadra nézve is, ha adsz, mintha nem adsz; mert ha adsz a szegényeknek, becsületes emberek lesznek, ha pedig nem adsz, kényteleníttetnek tolvajokká lenni, s ha tolvajokká lesznek, kit rabolnak ki leghamarább? tégedet! Tehát csak szaporán adj ide ötven pésót, s aztán egy hónapig ne egyél retket a kenyér mellé.

Máskor Madrid utczáin találkozik don Lorenzo Mendoza di Valenciával.

– Illustrisimo Senor. Hallottam, milyen szép beszédet tartottál Todos-los-Santos napján az adakozás erényéről.

– Valóban? és Cordovában is beszélnek róla?

– Az egész ország tele van a hírével; magamat is annyira elragadott, hogy meg nem állhattam, miszerint rögtön meg ne látogassam vostra illustrisima sennoriát, és meg ne kérjem…

– Hogy a beszédet megmutassam? szívesen. Le van nálam irva.

– Por Dio, nem azért, hanem hogy ötszáz moidorest kérjek a szegényeim számára.

Don Lorenzo előhúzza az erszényét nagy szomorúan.

– Hanem már most anda con el diantre!

Egyszer épen ily körútra indulván don Hurtado, a mint csengetyűs öszvérével szép csendesen ügetne a Quadalquivir partjain elterülő erdők között, ime meglát egy arabot az út közepén egyesegyedül ülni és sakkozni.

Mint tudva van, semmi sem oly képtelenség, mint valakinek egymagában sakkozni.

Don Hurtado tehát egész csodálkozással megállítá öszvérét az arab előtt, s nézte sokáig, hogy mit csinál? Az arab el volt merülve a játékba, nagy időközönkint húzott egyet-egyet, s úgy látszott, hogy rendkívül érdekelve van a partie által. Don Hurtado nem állhatá meg, hogy meg ne szólítsa:

– Ki fia vagy te, jámbor férfi?

Az arab megtette a húzását s csak azután felelt.

– Az apám volt Ben-Mutasszem, én pedig vagyok Abu-Rizlán, ha tudni kivánod, jámbor keresztyén.

– Hát mit csinálgatsz itt jó Abu-Rizlán, fia Ben-Mutasszemnek?

– A mint szemeiddel láthatod, sakkot játszom.

– Egy magadban?

– Én nem vagyok egyedül.

– Hát ki a másik?

– A ki mindenütt jelen van, az egyetlen úr, a nagy Allah.

– Úgy bizonyára hatalmas ellenfeled van.

– Igazságos ellenfelem.

– És ki fogja most megnyerni a játékot?

– Alkalmasint én veszítem el. Mondtam ugy-e? Egy húzás még és matt vagyok. Ma nem játszhatom többet.

– Miért nem?

– Mert minden pénzemet elvesztettem.

– Tehát te pénzbe játszol Allahval.

– Igen, ezen a játékon ötven aranyat vesztettem Allah ellenében.

– S hogy küldöd ezt meg neki?

– Ilyenkor, midőn vesztek, rendesen szokott Allah egy-egy kegyes férfiut küldeni hozzám, ki az elvesztett összeget tőlem átveszi, s kiosztja a szegények közt. Ez annyit tesz, mintha Allahnak adtam volna. Ez órában, úgy hiszem, te vagy Allah küldöttje, itt az ötven arany, vedd kezedhez, s oszszad ki a szegényeknek.

Don Hurtado megörüle, gondolván, hogy ez igen épületes mulatság, s midőn bejárva fél Spanyolországot, visszafelé utazna Cordovába, nem felejté el a jámbor arabot fölkeresni, s megtudakolni – ha nem vesztett-e azóta ismét?

Ott találta őt valóban ismét az úton ülve és sakkozva nagy figyelemmel.

Megállt előtte ismét és várt, míg vége lesz a játéknak.

– Hát veszteni fogsz-e most is, Abu-Rizlán?

– Most nem. Mai nap részemen a nyereség. Még egy húzás és matt!

– Derék! Tehát most te nyertél.

– Ötszáz aranyat nyertem Allahtól.

– Hát ezt ki fogja neked kifizetni?

– Ilyenkor mindig küld Allah hozzám egy kegyes férfiut, a ki a nyert összeget nekem ki szokta fizetni. Ebben az órában, úgy gondolom, te vagy az, a kit Allah küldött, hogy az ötszáz aranyat kifizesd.

E szókkal pisztolyt szegzett a megrémült don Hurtado mellének a jámbor arab, s a kegyes férfiu szomorúan adta át neki erszényét.

– Alabado sea Dios! monda neki az arab, miután kiszámlálva ötszáz moidorest, a többit visszaadá.

– De iszen nem küld engemet többet Allah te hozzád.

29. SZENT BÚBÁNAT.

(Krónikás rege.)

Máhola mellett, a vár alatt, a mint az út lekanyarodik a falu alá, két nagy terebélyes hársfa között áll egy kis kőből épített fülke; nyitott felét goromba vasrács takarja, a fülke belső falára pedig egy különös kép látszik festve: egy szelid szomorú alak, hosszú bajuszszal és szakállal, termetét női köntös fedi; kezeiben olvasót tart, körmei mindkét kezén szertelen hosszúra megnőve; hajfürtei is egészen a sarkáig leérnek, a hogy férfi haja meg nem szokott nőni soha.

A köznép nem is tudja már, hogy ki és mi volt a rejtélyes alak? hanem azért most is tiszteletben tartja s ismeri ezen a néven: «Szent Búbánat».

A várban most nem lakik más, mint egy nyugdijazott szerzetes, ki ott régi családi levéltárat őriz, olyan kiveszett családét, a kinek a nevével sem törődnek már, olyan okiratokat, a miknek senki sem akarja már hasznát venni; olyan öreg ember ez is, a kinek csak a halálát várják, hogy kitakarítsák utána a dohos szobákat s kihányják a padlásra a sok avatag irkafirkát.

Egy ilyen sárgult pergamenre, a minek elhalaványult sorai fölé valami későbbi gazdálkodni tudó kasznár feketébb tintával új sorokat körmölt, olvashatni ezt a történetet.

Az alsó rozsdaszín irás mondja ezt; a felső bivalybőrökről szól.

Több száz esztendő előtt regnált ezen vár és uradalom környékében Máholai Uzád; harczos, kegyetlen vitéz úr, a kinek volt egy csodaszép leánya, Éva. Valóban csodájára is jártak annak messze földről magas várakban született ifjak, kik szerették volna a szépséges Éva kezét elnyerni, de Uzád egynek sem adta azt oda.

Majd azt mondta, gyönge még a leány; majd a kérők ellen támasztott kifogást, vagy valami úton összeveszett velük; utoljára, hogy végkép elriaszszon leányától mindenkit, borzasztó híreket terjesztett el felőle; majd azt hirlelé, hogy a leány arczát fekélyek lepték meg, majd meg azt, hogy Éva az ördögökkel czimborál; ő maga rajta kapta, midőn egy seprünyélen ki akart repülni a kürtőn s megtalálta ágyafejében a halott ember koponyáját, a miből a boszorkányok áldomást szoktak inni Valburgis éjszakáján; – hogy a leány megátalkodott varázslónő, a ki mindenféle állattá tudja változtatni, a kikre megharagszik.

Nem volt pedig ebből semmi sem igaz, sőt inkább a kegyes hajadonnak lelke is olyan szép volt belül, mint arcza kívül, s a ki a szemeibe nézett, egész a szívébe láthatott rajtuk. Nem boszorkányok közt, hanem templomba, angyalok közé járt Éva minden nap, s nem háborgatta a holtakat, hanem az élők szenvedéseit enyhíté, s ha valami varázslathoz értett, az abból állt, hogy rábeszélő édes szavaival még a gonosztevőből is megtérő szentet tudott idomítani.

Csak egy gonosztevő ellen nem volt semmi varázshatalma édes szavainak, sőt mentől édesebben hangzottak azok, annál nagyobbra nevelték eredendő bűnét.

Ez a gonosztevő volt maga Uzád, ki tulajdon leányába volt szerelmes.