Part 2

– Hát ilyen nyomorult ember tudott egy ütéssel megölni egy csauszt?

Biró uram közbeszólott.

– Összehúzta a jámbort a félelem és magábaszállás.

– S ezért a madárijesztő pofáért nem akarta a menyecske az én derék csauszomat megcsókolni?

– Nagyon virtusos a jámbor; magyarázá biró uram.

– No hát jól van, mondjatok rá itéletet; hagyá helybe a basa.

A tanácsbeliek mind felálltak az asztal mellől s jegyző uram felolvasá az itéletet, mely szerint amaz istentelen gyilkos Dúl Mihály, ki egy derék csauszt szerelemféltésből megölt, fejétől elválasztassék, «háza annak földig romboltassék, telke sóval bevettessék és minden marhája a status részére confiscáltassék».

A basa ránézett az elitéltre.

– Nincs ellene semmi kifogásod?

– Semmi sincsen, szólt az megkönnyebbült szívvel sóhajtva.

– No ha neked nincs, nekem sincs; szólt a basa s ráütötte az itéletre pecsétnyomó gyűrűjét. A gyilkos, gyujtogató Rácz Jánost mindjárt kivitték az udvarra, s a basa szemeláttára fejét vették; a mi bűnei sokaságát nézve, elég nagy kegyelem volt neki.

Azzal a basa ismét visszaült helyére s azt mondá, hogy csak folytassák tovább az igazságszolgáltatást, tartsanak törvényszéket, ő majd sorra megerősíti a többi itéletet is.

Balyik András uram készen volt erre is. Rácz János itélete következett.

Előhozták Dúl Mihály uramat.

A basa végig nézett rajta: derék, hatalmas egy legény; erről inkább föltehetné az ember, hogy egy csauszt egy ütéssel agyonüssön a felesége miatt. Aztán miről vádolják? Hogy templomedényt lopott. Ez épen nem néz ki a szeméből.

Olyasmi jutott a basának eszébe, hogy Székely várnagy már egyszer megtette épen a váradi basával, hogy katonáinak megölői helyett elitélt gyilkosokat végeztetett ki. «Hát azt az embert mire itéltétek?»

A jegyző felolvasá a kegyetlen szigorú itéletet; kínzással, hármas halállal teljes.

A basa csóválgatta a fejét; ez törökül sem lehetne jobban.

Végül azonban, mikor minden marczangolás be volt fejezve, következett az a záradék, hogy miután Rácz János azt vallá, hogy tud egy helyen elásott kincset, s ha megkegyelmeztetik, kész azt a helyet fölfedezni, melynek pedig egy harmada az ecclesiát, más harmada a várost, harmadik pedig ő nagyságát a váradi vezérbasát illetendi, tehátlan mindezeket tekintetbe vévén, a gonosztevő is jövendőbeli jobbulást fogadván, a bűnősnek a halálos itélet elengedtessék, s a helyett egy esztendei fogság dictáltassék.

A basa még jobban csóválta a fejét; «nagy selmák vagytok ti valamennyien», mormogá magában; aztán mennyi az a rejtett kincs? kérdé a bűnöstől.

– Hatszáz darab arany, felelt az.

– Nekem jut kétszáz. No nem bánom, maradj élve semmirevaló, nekem nem vétettél. Van-e feleséged?

– Igenis van, nagyságos basa; Dorkának hívják szegényt.

– Dorkának hívják? szeretném azt látni.

Biró uram kiküldött egy esküdtet Rácz Jánosnéért, hogy hozza be.

A basa összenézte a két embert; sehogy sem akart a fejébe menni, hogy az a kettő egy pár.

– Te Dorka asszony, hát ez itt a te urad?

Dorka asszonynak tetszett igent mondani.

– Hát te Rácz János, ez itt a te feleséged?

A kérdezett keservesen felelé, hogy úgy van.

– No hiszen, Rácz János, meg is vagy te akkor jobban büntetve, mint Dúl Mihály, a kinek a fejét levágták.

Azzal nem kutatta tovább a dolgot a basa, hanem megpecsételé Rácz János itéletét, kitörölvén belőle calamussal az egy esztendei fogságot.

– De fiam, csak eredj te haza szépen, s élj a feleségeddel együtt; az a te árestomod.

Több veszedelem azután nem támadt ebből a bajból a városra és a közönségre nézve, minden a legjobban rendébe hozatván.

Igen bizony, de már most a szegény Dúl Mihálynak két felesége volt, egy szebbik, a kire nem volt neki szabad nézni, és egy nem szebbik, a kivel egy házban kellett neki lakni.

A váradi basa pedig azután is folyvást ügyeltetett rá, hogy az itéletet ki ne játszhassák, s bár a debreczeni nép közül egyetlen egy ember sem támadt, a ki elárulta volna előtte a dolgot, s detegálta volna a pia fraust, azért a basának mégis nagy gyanúpere volt a dologban, hogy az igazi Dúl Mihály most is él s ő a szép asszonynak a férje s várta nagy figyelemmel titokban, hogy mi lesz majd ennek a vége?

Dúl Mihály házát le is rontották a földig, özvegye fekete ruhát vett magára, s haza ment az anyja házához.

Néhány hét múlva erre a nemes tanács eladott egy házat, melyet Igyártó Alberttől foglalt le hadból elszökés bűne miatt, telkestől együtt ötven magyar forintért; megvette azt Rácz János uram, bele is költözött.

… Aha! kezdődik már; mondá magában a basa, a mint ezt megtudta. Házat már szereztek neki. Mit csinálnak vajjon tovább?

Egy hónap múlva Rácz János uram válópert indított a felesége ellen; volt neki tizenkét tanúja, a ki bizonyította, hogy az asszony hűtelen volt; Dorka asszony sem tagadta.

… No nézze meg az ember, mit találtak ki a semmirevalók? mondá erre a basa; az a vén asszony még hűtelen az urához, s maga is megvallja szépen.

A consistorium helyeseknek találta az okokat, miként Rácz János uram válni akar a feleségétől s annálfogva azok annak rendje szerint törvényesen divortiálódtak.

… Ez ugyan szépen megy előre; vajjon mit fundálnak még?

Félesztendő múlva aztán Rácz János uram fellépett mint kérő, özvegy Dúl Mihályné asszonyom szülőinél; a kik is azt felelték neki, hogy mihelyt a gyászesztendő letelik, örömest hozzá adják leányukat, addig járjanak jegybe.

Mikor ezt is megtudta a basa, már akkor nem állhatta tovább a dolgot, hanem fogott egy pergamentet, s irt Balyik András uramnak egy levelet:

«Becsületes birák, érdemes tanácsosok!

Ti kutyahitű emberek, már látom, hogy milyen szépen megcsaltok ti engemet most mindjárt. No ti ugyan nagy mesterek vagytok. Ki tudnátok csalni az angyaloknak a szemeit is. Hát csak vett házat Rácz János ötven forintért, kőházat, pinczével, ugy-e? – Hát csak elvált a feleségétől: attól a vén boszorkánytól rendén, ugy-e bár? Mostan pedig elveszi Dúl Mihály uram özvegyét, azt a szép menyecskét, nemde? No nem bánom: ördög álljon a hátatok megett; a ti lelketek rajta. Már megcsaltatok, azt látom, egészen; hanem legalább küldjetek nekem is a lakadalmi kalácsból. S azt izenem Rácz Jánosnak, hogy Rácz János maradjon halála napjáig, mert bizony különben megrövidíttetem egy fejjel. Egyébiránt áldás békesség rajtatok.»

A gyász letelvén, Dúl Mihályné asszonyom csakugyan összekerült ismét szeretett férjével, kivel minden szokásos szertartás mellett újra megesküdteték, s csupán az a különbség támadt rá nézve, hogy újra megtalált szerelmesét ezentul Mihály helyett, Jánosnak kellett neveznie.

A basa is megkapta a lakadalmi kalácsot, melybe ötven tallér volt bele sütve, a miért viszont ő egy aranynyal hímzett bársony nászkendőt küldött vissza a menyasszonynak, a mi megért száz aranyat.

S ilyenformán elcsendesült a nagy veszedelem mind a városról, mind a szerető felek családjáról Balyik András főbiró uram bölcs és előrelátó intézkedése által, s így lett Dúl Mihály uramból holta napjáig Rácz János.

2. A HALÁL UTÁN.

(Egy férj visiói, ki neje halálán megőrült.)

I.

Különös eszme az, nem bírom felfogni…

Ki jöhetett valaha arra a gondolatra, hogy az ember meghal? Itt ül mellettem, beszélek vele, kezét kezemben tartom, szemeibe nézek, s egyszer lehunyja szemeit, elhallgat; keze még itt van kezemben, és azt mondják, hogy ő már nincsen, mert meghalt.

Azt mondják, hogy el is fogják temetni; könyeznek fölötte és igyekeznek vigasztalni.

Nem tudják azt az emberek, hogy mi összebeszéltünk egymással, hogy ez a sok halotti készület mind hiába történik; koporsó, szemfödél, gyászkoszorú, fejfa, mind csak tréfa, és játék. Mi tudjuk, hogy mit végeztünk együtt.

Úgy-e kedves Emelkám, emlékezel reá, hogy mit igértél? Nem maradsz ott, vissza jösz. Nekem kedvesem maradsz! soha el nem távozol tőlem, mindig ott fogsz lenni mellettem. Nem, nem küldelek el többet mellőlem, mikor dolgozom; nem fog engemet ottléted zavarni, belenézhetsz írásomba és olvashatod, az engemet nem háborgat. Egy perczre se távozzál el tőlem többet. Ha sétálni akarsz menni, félbehagyom munkámat és veled megyek.

Eddig is szerettük egymást, ezután még jobban fogjuk szeretni. Megvénülünk szépen együtt; milyen szép fogsz lenni fehér hajjal; hogy fogjuk majd egymást nevezni «édes öregemnek».

Csak már vége volna ennek a szomorú harangszónak.

Ha ezt a harangot és ezt az énekszót hallom, még magam is elszomorodom. Alig állhatom meg, hogy ne sírjak. Pedig hogy megbántanálak azzal! Hogy neheztelnél rám érte, hogy hát nem hittem igéretednek? tudtam kételkedni benned.

Nem, kedves Emelkám. Vigyétek már azt a koporsót; minek ez a hosszas tartóztatás? úgy sem igaz ebből semmi: valami csalárd kigondolta s az együgyűek elhitték. A kiknek nincs hitük, a kik még tán örülnek annak, hogy egy halottat eltehetnek a föld alá.

Indul már a menet: hogy döczög a szekér fekete terhével! Az emberek megállnak és olvassák az aranyos betüket: «meghalt húsz éves korában» s úgy sajnálkoznak rajta. Én pedig úgy nevethetném az arczom elé tartott kendő mögül: a bolondok, azt hiszik, hogy ő meg van halva; pedig ő jól tudja, hogy mi történik itt? Ha ezen át kell esni, legyen meg, azután elvetettük a gondját.

Megint énekelnek és harangoznak; már ez örökké így fog-e menni? Mennyi nézőnk van! Érdekes tragœdiát játszunk! húsz éves nő koporsója után gyászoló férj tántorog. Láttam ilyent a színpadon is, akkor is csak így sírtak rajta, pedig tudta minden ember, hogy a mint legördül a függöny, halottak és gyászos felek mennek haza karöltve, vacsorálni.

Végtére valahára eljutottunk a czélhoz; hányják már a földet a koporsóra. Ez mégis kellemetlen hang, mikor így kong a hantoktól ütött deszka, mindig tompább a zuhogás, utoljára rátaposnak a földre s egy egész halom támad fölötte; ha az ember azt gondolná, hogy ott csakugyan maradt valaki odalenn, a kivel még tegnapelőtt beszélt, a kinek szemei reá mosolyogtak, a kinek keze melegen szorítá az övét, képes volna megőrülni bele. Én bámulom, hogy az emberek, a kik ezt elhiszik, képesek hazamenni a temetőből és ott hagyni egyes-egyedül azt, a kit ide hoztak.

No de siessünk innen; Isten hozzád fehér virágos akáczfa; engem várnak oda haza. Köszönöm, hogy olyan szépen virágzol itt a sír mellett.

II.

Kissé reszketett a szívem, midőn ajtómat fölnyitottam; egy perczig nyugtalanított a kétség: ha valjon igaz-e az? De hogy tudtam kételkedni? Van-e nekem józan eszem, hogy azt ne higyjem, a mit látok?

Ott feküdt az én kedvesem most is, fehér ágyában és aludt; csendesen léptem oda, hogy fel ne ébreszszem; arcza befelé volt fordulva és könnyű pirosság ömlött el rajta; fehér karja kívül volt a takaróján, szépen lehúztam hálóköntösének csipkeújját kezefejéig, hogy meg ne hűljön. Erre feltekintett és rám mosolygott. Kérdezém tőle, hogy jobban van-e? Sokkal jobban. A mióta betegsége megfordult, sebesen tér vissza életereje; hanem orvossága elfogyott, azt újra meg kell rendeltetnem. A cselédnek mondtam, hogy siessen a gyógyszertárba, s mondja, hogy a tegnapelőtti reczipét újra készítsék el. A cseléd nemsokára visszajött és azt mondá, hogy a gyógyszerész bámulva kérdezé tőle: mi szükség már arra az orvosságra? – A bolond! Mit kérdezi ő, hogy mi szükség az orvosságra, ha én úgy kivánom; az ő dolga elkészíteni azt és nem okoskodni. Az van még hátra, hogy a patikárusok is okoskodjanak. Hozd az orvosságot!

Óh az én kedvesem igen jó beteg; pontosan, a mint az óra üt, maga kéri az orvosságot; én szoktam azt neki kanalába tölteni. Igen jó orvosság; az Isten áldja meg azt az orvost érte, a ki azt rendelte.

Mintha jelszóra jönne, épen itt lép be az orvos; a derék ember, meg kell őt ölelnem.

Úgy-e hogy nőm most már minden veszélyen kívül van? Tapintsa üterét; nem ver már lázasan, szemei is egészen tiszták. Köszönöm önnek figyelmét. Ime húsz aranyat készítettem itt ön számára, szegény ember vagyok, ez minden pénzem most; de örökre lekötelezett adósa maradok.

Az orvos nem tudom miért nézett rám olyan zavarodottan; a pénzt nem fogadta el, s hogy rá erőszakoltam, a cselédemtől küldte vissza, nekem pedig azt mondta, hogy siessek mentől elébb e városból; utazzam egy ideig, vagy menjek rokonaimhoz, keressek szórakozást.

Én? jelenleg? Midőn feleségem betegen fekszik. No ez szép volna tőlem. Nekem úgy látszik, hogy ennek az orvosnak valami kerék hiányzik a fejéből. Az igaz, hogy tudományos ember, hanem raptusai vannak; már sokszor vettem rajta észre. Sajnálom szegényt.

Majd meg ismerőseim kezdenek terhemre lenni; odajönnek csoportostul a nyakamra s elkezdenek vigasztalni, mintha nem tudom micsoda nagy baj ért volna. Emlegetik sajnálkozva szegény nőmet. Csitt! az Istenért! Itt a beteg előtt; hiszen mindent meghall; gyerünk inkább a mellékszobába. Olyan zavartan beszél minden ember, mintha az öt érzéke közül valamelyiket elvesztette volna.

Úgy hivogatnak magukhoz s ajánlkoznak, hogy éjjelre ott maradnak nálam. Én meg nem foghatom, hogy lehetnek az emberek olyan tolakodók?

– Engedelmet, uraim; betegem szavát hallom, sietnem kell hozzá.

– Itt vagyok, kedves Emelkám! leráztam minden embert a nyakamról, most már egyedül maradhatunk: mi ketten.

III.

Ma kelt fel először az ágyból az én kedves Emelkám; mennyire elfogyott betegsége alatt! Egy ruhája sem illik rá, kénytelen voltam a szabót elhivatni, hogy derekait igazítsa ki mind.

Ez a szabó bolondos egy fiú! Hogy kaczagott minden szavamon, a mit mondtam neki. «Szűkebbre csináljam úgy-e? Szalagokat is rakjak rá? új csipkéket a gyűrödöttek helyett?» Ezen ő mind olyan jó izűen tudott kaczagni.

Kértem, hogy egyet a ruhák közül délutánig igazítson meg; azt a világoskéket, a mi olyan jól illik az ő halavány arczához, szőke fürteihez; mindig úgy szerette a világoskéket. Ma szép idő van, ki akarom őt vinni sétálni, kimegyünk a városligetbe, egyet fordulunk a szép napfényen, az neki jót fog tenni. Kérem igen szépen, hozza haza délutánig azt a ruhát.

A szabó egy darabig nevetett, akkor elkezdett sírni, hogy a könyei csorogtak a két szeméből.

Már az igaz, hogy soha sem láttam ilyen csodálatos bohókás ficzkót vén emberben.

Mégis jókor haza küldte a ruhát, azt izente, hogy újévkor ráér majd elküldeni az árjegyzéket, ne siessek vele. Milyen jó ember.

Gyönyörű délután volt; bérkocsit hozattam, kimentünk a városligetbe; a tónál Emelka le akart szállni, hogy karomon egyet sétáljon a fák között, szép zöld volt már a mező mindenütt, a fákon kis madárkák énekeltek, mi ott andalogtunk karonfogva s beszélgettünk mindenféle kedves dolgot. Emelka azt óhajtotta, hogy bárcsak egy ibolyát találna a harasztban. Én azt mondtam, hogy még nincsen ideje; de ő mégis talált egyet, azt leszakította és gomblyukamba tűzte. A ki nem hiszi, megmutatom; most is itt van.

Egészen felüdülve tért haza, a friss levegő nagyon használt neki; olyan jó kedve támadt. Leültünk a zongora mellé s játszottunk négy kézre egy mazurt Chopintól. Megpróbáltam, hogy ha én elhagyom, tudja-e tovább? akkor ő is abba hagyta; azt mondta, hogy nálam nélkül nem tud semmit és nevetett… oh, olyan szép, mikor nevet!

Így mulattunk egész vacsora idejéig. Ma vacsoráltunk egész betegsége óta először együtt; magam készítettem el terítékét oda mellém, nem bíztam a szobaleányra, nehogy valami hiba legyen és ő haragudjék. Kedvencz étele volt; szokás szerint én tettem tányérjára; de olyan keveset evett, alig látszott meg az ételen; én nem tudom mivel él?

Azután lefektettem, eligazítám vánkosait; odakészítém fejéhez kis poharát, csengetyűjét. Igen szépen kért, hogy olvassak neki valamit Petőfiből; azt mindig nagyon szerette.

Elővettem a könyvet és olvastam neki sokáig fenhangon.

Addig olvastam benne, míg egyszer a czipruslombokra fordítottam; valami úgy elszomorított egyszerre; – hirtelen becsaptam a könyvet és letettem kezemből.

Aludjál már én kedvesem.

IV.

Nagyon elszoktam már az emberi társaságtól. Nála nélkül nem tudok sehova menni. Ha egy óráig kinn vagyok valahol, olyan nyugtalan leszek, futnom kell haza, hogy meglássam: nem történt-e neki valami baja? ő pedig úgy nem szeret emberek közzé menni; ha hozzám jönnek is mások, félre ül az ablakhoz és nem elegyedik a társalgásba; alig veszik észre, kogy jelen van. Legtöbbször szobájába távozik, ha valami profánus ember jön hozzám s nem kérdezősködik tőlem, hogy ki volt itt?

Nem engedem őt a háztartás gondjaival vesződni; minden után magam látok; én pörlekedem a cselédekkel is, épen ma kergettem el a szobaleányt; a szemtelen! mikor Emelka ledült hálószobájában aludni, ez rányitogatott ajtót, ablakot, elkezdett porolni, s még danoláshoz fogott. Milyen ez a cselédség!

A fehérneműt is magamnak kell számbavennem. Olyan tisztán marad minden ruha, a mit levet, a hogy fölvette és soha sem szakad semmi rajta.

Én nem is tudom, hogy ő miért nem tesz úgy, mint más nő, a kinek oly sok pipere kell; soha eszébe sem jutna, ha én meg nem lepném néha egy-egy új divatú mantilleal, új kalappal; azok is mind olyanok maradnak hónapok múlva is, mint új korukban voltak.

Különben én nagyon szeretem, hogy így van; egészen elszoktatott a kávéháztól, most este is odahaza ülök, s ha abbahagytam a munkát, előveszszük a sakkot s eljátszunk késő éjfélig; különös, hogy ő csak a feketével tud játszani, én meg csak a fehérrel; ő többször megver engem, mint én őt, mert sokszor igen szórakozott vagyok.

A múltkor eszembe jutott, hogy arczképét még nem bírom; ő soha sem akart senkinek ülni; kértem, hogy tegye meg nekem, valami keveset tudok festeni, fiatalabb koromban sok arczképet rajzoltam mulatságból. Ez különösen jól sikerült. Barátaim, a kiknek megmutattam, a bámulattól alig bírtak magukhoz térni. Azt mondták, hogy ez csodálatos. No bizony, nagy csoda kell ahhoz, valakit, a ki elénk ül, vonásról-vonásra lerajzolni! – egy kis technikai ügyesség az egész.

V.

Kezd már hozzá szokni, hogy eljárjon velem a világba.

Meglátogatjuk néha együtt a műtárlatot, a hangversenyeket, s rendesen eljárunk a színházba, akármit adnak. Bérlettem két zártszéket, egyet az ő számára, másikat magamnak; ott ülünk együtt az utolsó jelenésig. Egyszer valami csavargó jegyszedő, nem a rendes, szinte zavarba hozott. A mint átadtam neki mind a két jegyet, csak az egyiket akarta elvenni, azt állítva, hogy hiszen csak magam lépek be. Pedig Emelka is ott volt a karomon. Más ember, ha ittas, egyet lát kettőnek, ez meg kettő helyett egyet. – Ritka tünemény a világon.

A farsang kezdetén egy meghivó jegyet kaptam valami tánczmulatságba, a mit fiatal urak rendeztek. A meghivó jegyre csak az én nevem volt egyedül írva. Nagyon felingerültem rajta, siettem rögtön a rendezőhöz: «barátom, megbántás akar-e ez lenni, vagy mi? azt tudjátok, hogy nekem feleségem is van, tudtok tán valami okot rá, hogy őt kihagyjátok, midőn engemet meghívtok?» A rendező kimenté magát; tévedésből történt s utána írta a jegyre nőm nevét is.

Elmentünk oda.

Újdonat új bálköntöst varrattam Emelka számára a legutóbbi divat szerint, fehér csipkefodrok voltak rajta, zöld virágfüzérekkel. Olyan volt benne, mint egy tündér.

Az egész bálban nem volt szebb nő, mint az enyim; büszke is voltam reá. Nem tánczolt senkivel, csak mindig én velem sétált; valami gróf ** jött oda egynehányszor hozzám, a ki úgy tett, mintha velem akarna beszélni; pedig látszott, hogy nőm szépsége csalta oda: az igen kellemetlenül hatott rám; nem is maradtunk ott soká, a nyugóra alatt elhagytuk a táncztermet. Jobb minekünk otthon kettecskén.

Mikor az ember úgy szereti egymást, mint mi, s úgy nem tudja azt eltitkolni, mint mi, akkor csak kellemetlenül érinti minden találkozás avatatlan emberekkel.

Szeretnék valami puszta szigetben lenni egyedül ő vele, hogy senki se tudna felőlünk semmit. – Sértenek engem az emberek szemei.

VI.

Meg kell tébolyodnom, meg kell tébolyodnom! Nem találom idehaza nőmet!

Ma reggel még megcsókolt, midőn hivatalos dolgaimba mentem s midőn visszatértem, nem volt oda haza.

Semmi, semmi nyoma, hogy hova távozott? Nyargalok, mint az őrült, egyik szobából a másikba, nem találom sehol; kifutok az utczára, azon reményben, hogy mire visszatérek, már akkor otthon lesz; – hasztalan, ő nincs idehaza.

Nincs ide haza! Hát mehet ő valahova nálam nélkül? Hát teheti ő azt, hogy ne legyen ott, a hol én őt keresem? Hogy történhetett az? Ki magyarázza azt meg?

Valami rosz szellem jár szivemen keresztül; sejteni kezdek, és azt jobb volna nem sejteni: ő hűtelen hozzám! Igen, igen, láttam, midőn lopva tekintett vissza arra a grófra, a ki ama tánczvigalomban úgy kerülgeté; óh én mindent jól észre tudok venni.

Vártam rá késő estig; akkor vettem kalapomat, rohantam gróf **-hoz.

– Uram, engemet nőm mai nap elhagyott, önnek tudnia kell, hogy hol van ő? Feleljen erre rögtön és azután menjünk el valahova, a honnan egyikünknek nem szabad visszatérni: mert én beteg vagyok, s engem nem gyógyít meg más, mint a vér; – akár az öné, akár az enyim.

Óh ez az ember tudta nagyon jól, hogy én őt meg fogom ölni, azért is beszélt velem olyan szelíden, olyan csillapítólag.

Kért, hogy ne háborogjak. Fogadta becsületszavára, hogy nem adott okot ingerültségemre; többen is voltak nála, azok mind odajöttek hozzám, kérleltek, csillapítottak; elmondták, hogy tán nincs is úgy, a hogy én gondolom. Tán rokonaihoz ment nőm, s majd vissza fog térni, tán valami véletlen baj érte.

Úgy bántott, hogy ezek az emberek mind úgy beszéltek velem, mint valami beteg emberrel. Végre egy hideg képű férfi erős hangon rám rivallt.

– Ugyan nem szégyenli ön, okos ember létére, ilyen lármát csapni és nejét hírbe hozni minden alap nélkül. Okos ember az ilyesminek elébb végére jár, s azután verekszik, de épen nem üt zajt.

Ez csakugyan meggyőzött. Igaza volt. Nekem csakugyan hallgatnom kellett volna, és nem kiabálnom ki, a mi velem történt. Meghunyászkodtam. Hazamentem. Bezárkóztam szobámba, és elkezdtem sírni. Egész éjjel sírtam. Óh én nem tudtam hozzászokni, hogy ily egyedül legyek ide haza.

Úgy dúlt bennem valami. Reszketett minden tagom. Azt gondoltam ki magamban, hogy meg fogom őt ölni, ha újra megtalálom. Igen! Meg fogom őt ölni. Látni akarom még egyszer úgy a koporsóban fekve, a hogy már egyszer láttam s akarom, hogy annak én legyek az oka. Akarom. Nem lehet annak a gyűlöleletnek a fenekét megmérni, a mi most az én szívemet eltölti.

Úgy tetszik, mintha hálószobájában zörgést hallanék. Hazajött; a mellékajtón jött be. Hallom a selyemsuhogást, a mint a köpenyét leveti. Hah, hol van a kés, a mit megköszörültem.

Felszakítám az ajtót dühösen, kezemben az éles késsel, ott állt ő előttem; olyan szelíden, csendesen, mint máskor, s én kiejtém kezemből a vasat s odarogytam lábaihoz, elborítva azokat csókjaimmal, könyeimmel s fuldokolva rebegém:

– Óh, Emelkám, hol voltál, hol voltál ilyen sokáig?

Ő elébb nem akart felelni, hanem utóbb megszánt, lehajolt hozzám és súgott valamit, hogy hol volt? a mitől az én ereimben meghült a vér: a forró gyűlöletet, az őrjöngő szenvedélyt egy percz alatt halálos zsibbadás jege váltotta fel.

Azt súgá, csendesen, titkolózva, – hogy ott kinn volt – a temetőben, – megnézni ottani szállásán – elférünk-e mind a ketten?

Engem ájulva vettek fel onnan.

VII.

Most beteg vagyok, igen nagy beteg. Azt mondják, ideglázam van, félre is beszélek néha.

Tehát elférünk-e ott mind a ketten?

Emelka itt ül ágyam mellett, s ápolgat és szemeit le nem veszi rólam.

Hogy meghalaványodott nehány nap alatt, keze olyan hideg, mikor kezemre teszi, mint a jég és szemeinek alig van valami fényük.

Néha úgy tetszik, hogy nem egyéb már, csak egy árnyék.

Magam is ily árnyék fogok lenni.

Lám – harmadszor virágzik azóta az ákácz!

Nem sokára bátran mondhatják az emberek szobámban minden székre, hogy az üres szék; nem fog azon senki ülni, mikor ők nem látják.

Halványulsz, reszketsz ágyam mellett, szelíd alak; a mint életem lángjai lohadnak, úgy enyészik a te alakod is; az utolsó lobbanásnál eltüntél velem együtt. Tedd a kezedet kezembe. Nem sokára majd megtudjuk: mennyi hát igaz a halálból?

3. A KÉNYTELEN MULATSÁG.

(Egy öreg báró fecsegéseiből.)