Part 6

Este a táncz után, mikor következik az a czeremónia, hogy a menyasszonyt és a vőlegényt az ő ágyas házukba kísérjék, a vőfély megfogá Katharina kezét, előtte két ifju legény, kardosan, fáklyákkal, utána két nyoszolyóleány a vőlegénynyel; a muzsikások elkezdének valami csendes andalgó melódiát, melynek zengésénél a fáklyás ifju és a két nyoszolóleány körültánczolák a vőlegényt és a menyasszonyt, mintha azzal is jobban egymáshoz akarnák őket fűzni; mindaddig, míg a hálószobába értek, ott is még egyszer körül lejtének, férfi férfi kezét, leány leányét fogva, azzal egyszerre kisuhantak az ajtón, melyet becsuktak maguk után, egyedül hagyva az ifju párt; a zene még tovább szólt odakinn, mindig halkabban, mindig csendesebben, végre alig hallhatóan, mintha a boldogok suttogásait akarná utánozni.

Mikor pedig a vőlegény és a menyasszony egyedül maradtak a szobában, Katharina hirtelen letépte a fejéről a menyasszonyi koszorút és kétségbeesve szakítá azt össze, s aztán felnyitá az udvarra szolgáló ablakot és kiugrott rajta.

Az elbámult vőlegény az első meglepetés miatt azt sem tudta, mit csináljon, de a mint utána nézett a leánynak s látta, hogy az egyenesen a kerekes kút felé fut, ő is hirtelen utána rohant s épen csak akkor kapta meg, mikor már a leány fél testével a kút kámváján aláhajolt, hogy magát abba elölje.

József átszorítá izmos karjaival a leányzót, hogy az semmi kárt ne tehessen magában, s aggódva kérdezé, mi baja? miért akar ő tőle elfutni? A leány eleinte csak ezt nyögte egyre, hogy engedje őt meghalni; de miután a vőlegény ezt semmikép nem akarta megengedni, monda azután neki a leány olyan gyónásokat, hogy József hajaszálai álltak bele az ég felé, s mire mindent megmondott neki a leány, el is ájult, úgy feküdt le vőlegénye lábai elé.

Odabenn pedig a tánczos házban most is zengett az andalgó, mely boldog szerelmesek suttogását utánozza: deli szűzek, derék ifjak egyre jártak és daloltak:

«Járjunk, járjunk dali tánczot, Fűzzünk, fűzzünk rózsa lánczot. Menyasszonynak vőlegénynek… Kösse őket össze.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A házasságból nem lett semmi. Katharinát félholtan vitték haza nénjéhez, a násznép szétfutott ijedten. József pedig nem szólt senkinek egy szót is a felől, hogy mit mondott neki Katharina, hanem felült a lovára, egyik kezébe fogta furkós botját, másikba lobogós kopjáját s kilovagolt a biró háza elé.

Ott a nyeregből megzörgette a kopja nyelével a kaput s így kiáltott az egész nép hallatára.

– Hallod-e Doránczius Mihály? Én vagyok itt Sándor József; lovon ülök, kopja és fustély a kezemben. Ülj fel te is a lovadra, ha ember vagy, fogd kopjádat, buzogányodat s jere ki velem a síkra; ott harczoljunk meg egymással; te tudod miért? de nem mondod el senkinek. Itéljen köztünk az Isten.

Hallatlan merészség volt ez, hogy egy polgár párviadalra hivja fel, kopjaszurásra, buzogány-verésre magát a város biráját; a nép bámulva hallá azt; de még jobban bámult azon, hogy a biró Doránczius nemcsak hogy nem üldözteté a vakmerő ifjut, sőt azt mondá a darabontoknak, hogy hagyják őt menni békével, mert bizonyosan meg van háborodva.

Sándor József pedig, hogy Doránczius nem jött ki a házból vele Isten nevében megverekedni, fogott egy hólyag lámpást, azt felakasztá kopjája hegyére, mellé egy rongyos ködment és nadrágot akasztott, s azzal a kopját vállára vetve, úgy lovagolt végig a városon, minden utczaszögleten elkiáltva:

– Ifjak, vének! ki látta közületek azt a Doránczius Mihályt, a kit én keresek lámpással? Mondja meg, a ki látta, hová lett?

Valának pedig a nép között mindenütt pajkos hetyke legények, a kik e csufondáros kérdésre gúnyos feleleteket adtak.

«Én láttam; most bújt be egy egérlyukba, csak a sarkantyúja látszik ki belőle.»

«Én láttam; felöltözött asszonyruhába, szalonnát árul a piaczon a kofák között.»

«Ne bántsd Józsi», kiálta más, «a kályha mögött ül, fél, hogy megfázik, ha kijön.»

«De bizony jönne az», szólt a negyedik, «de anyja nem ereszti, czérnát kell neki gombolygatni.»

«Jön az mindjárt, csak a kopjáját keresi, de tyúkok ülnek rajta s nem meri őket elhajtani, fél, hogy megcsípi a kakas.»

«Hagyjátok! betegen fekszik; tegnap megcsípte a szúnyog.»

Ez a csúfolódás így ment utczáról utczára; akkori szokás szerint ez lévén a módja a helyt állni nem akaró kihívott fél megtorlásának; és mégis csodálni lehetett, hogy Doránczius Mihály sem elő nem jött, hogy a csúfot tevő ifjuval megverekedjék, sem érte nem küldött, hogy őt megfogassa, pedig mind a kettőt tehette volna, mert maga is izmos, erős férfi volt, másfelől a város főbirája. A helyett azt mondá, hogy engedjék az ifju Sándort békével járni, a merre neki tetszik.

Később azonban, hogy József fejéből kissé kipárolgott az első düh mámora, eszébe vette, hogy ilyen bántások után nem jó neki megnyugodni egy olyan hatalmas ellenség kegyelmében, s egy éjszaka alattomban megszökék a városból, még apja sem tudta meg, hová lett?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azonban haladt az idő: Katharina egyre halaványabb lett és nem segített rajta semmi medicina. Egyszer azután kiderült az egész baleset titka.

Épen áldozó csötörtök előtti napon éjszaka a két órai kürtölés után az éji őr egy palástba burkolódott asszonyi alakot vett észre, ki a falak mellett húzódva sietett a város árka felé. Az őr nyomban követte az alakot s látá, hogy a mint a fehércseléd az árokhoz érkezik, valami bepólált dolgot leteve a földre, s azután ásót vőn elő s elkezde ottan ásni.

Miután jó mély gödröt vájt volna, akkor letérdelt ama csendesen fekvő tárgy mellé és ráborulva arczczal, elkezde keservesen sírni. Azonban mingyárt elhagyta a sírást s félénken széttekinte, ha nincsen-e közel valaki?

Ekkor az éjjeli őr odament hozzá és megragadá a személy kezét, erősen rárivalva, hogy mit csinál itt?

A leány rögtön hanyatt esett és elájult, nem tudott neki felelni; hanem az előtte fekvő tárgy nyilván hirdeté, hogy mit cselekvék? Egy kisded maszülött csecsemő volt az; szép gömbölyű arczú gyermek, csakhogy már halottan és megdermedve.

Nem volt rajta nagyobb seb, csak épen egy gombostűnek a szúrása a szíve táján, nem is volt több vér fehér ruhácskáján, mint épen csak egy csepp és az elég volt rá, hogy az ártatlan meghaljon.

Az éji őr lármájára odafutott emberek nagy szörnyűködve ismerék meg a gyermekgyilkos anyában Katharinát, Sándor József egykori menyasszonyát, ki a menyegző éjszakáján bizonyosan azért futott el a lakodalmas háztól, mert nem akarta ezt a becsületes embert gonoszul megcsalni.

Ott mingyárt megköték a leány kezeit s nyakába akasztva halott csecsemőjét, bevivék őt az áristomba és másnap mingyárt hozzá kezdének a vallatásához.

A leány nem tagadott semmit: ő maga gyilkolta meg gyermekét és el akarta azt temetni, hogy gyalázat ne érje miatta. Nem is mentette magát semmivel; még csak nem is sírt, sem kegyelemért nem könyörgött. Csupán azt nem lehetett kivenni belőle, hogy ki volt gyermekének atyja? Ezt állhatatosan elhallgatá és kész volt érte a hármas torturát kiállani.

Doránczius Mihály biró volt az elnök a törvényszéknél, mely kimondta a bűnösre a sententiát, hogy ez Isten ellen való bűn azon büntetéssel toroltassék meg, mely meg vagyon irva a város törvénykönyvében, azon módon, minden kivétel nélkül.

Ember emlékezetére nem történt ilyen bűnös eset e mi városunkban, annak okáért maga a nép sem tudott semmit a kivégeztetés módja felől s e végett tenger sokaság gyülekezett a kivégeztetés napján a vesztő helyre, meglátandó, hogyan ölik meg azt, a ki gyermekét meggyilkolta?

Én is ott voltam, nem is fogom soha elfelejteni azt a látványt; de nem is mennék oda még egyszer megnézni, ha nekem igérnék a kassai hóstádot.

Künn a vesztőfa alatt egy hosszú verem volt ásva, mintegy singnyi mélységre, a mellett álltak kétfelől a hóhérlegények.

Ebbe a verembe fektették bele Katharinát hanyatt, úgy, hogy a feje a veremből kiállt, mintha ágyban feküdnék szépen.

Azután a kezeit és lábait erős czövekkel lekötözék a verem fenekéhez, mely úgymint neki sírgödrül fog szolgálni.

Akkor a hóhérmester egy vastag karót hegyével odatett a Katharina szíve fölé s ott tartotta azt mindaddig, míg a hóhérlegények földdel megtölték az egész vermet, hogy utoljára csak a leány feje látszott ki abból.

És midőn nem látszott ki belőle egyéb a sápadt arczú főnél, akkor oda lépett hozzá a tisztelendő lelkész s letérdepelve mellé, felszólítá őt lelke üdvösségére, bűneinek bocsánatára, hogy gyónjék meg előtte igazán és mondjon meg neki mindeneket, a mik még szívét terhelik, mert ime mind a két lábával a sírban vagyon már.

A földből kilátszó fő szomorúan tekinte széjjel maga körül kétszer háromszor is, mintha várna valakire, mintha azt hinné, hogy e végső pillanatban meg fog jelenni az, a kinek őt meg kell mentenie és hogy azután nem láta senkit jőni szabadítására, két nehéz könycsepp szakadt ki szeméből, s végig gördülve halavány orczáján, lecseppent a földre, mely álláig ért már. – Akkor azt rebegé az élve eltemetett, hogy meg akar gyónni mindent; még pedig nem csupán titokban, hanem úgy, hogy az egész világ meghallja azt.

És azon kezdé, hogy gyermekének, kit ő oly kegyetlenül megfosztott ifju életétől, atyja nem más, mint Doránczius Mihály, a biró…

Ő volt az, ki ördögi mesterségekkel elcsábítá az ártatlan leány szívét, hogy a midőn őt látja és beszélni hallja, magáról egészen elfelejtkezzék; ő járt éjszakánként, a sátán, a sötétség fejedelme által segítve a Katharina házához, kit ördögi italokkal megvesztegetett, s önlelkéből kiforgatott; ott egyszer meg is ragadták őt a városi darabontok, névszerint Wurmdrucker és Kebluska, kiket Doránczius, hogy ellene ki ne mondjanak valamit, a Pontius Pilátus börtönébe záratott, maig is ott penészednek. E miatt szökött el Katharina Sándor Józseftől mennyegzője éjszakáján és azután sokszor könyörgött Doránczius Mihálynak, hogy ne engedje őt kétségbe esni, hanem ha szerencsétlenné tette, vegye nőül, kit is mind akkorig igen nagyon szeretett. Hanem Doránczius mindig csak kifogásokat tett előtte, és midőn már nem lehete titkolni a legnagyobb gyalázatot, akkor ördögi sugallatból azt tanácslá Katharinának, hogy a mint gyermeke megszületik, azt ölje meg és temesse el. A hogy e bűnös tetten kapták a leányt, azzal biztatá őt megrontója, hogy csak őt el ne árulja, az utolsó pillanatban is meg fogja szabadítani. És íme az utolsó pillanat már jelen van, Doránczius pedig otthon örül ő magában, hogy gonosz tettének egyetlen tanúját örökre elhallgattatják. Azért legyen fölfedve a mit vétett és itéljen fölötte Isten, a hogy ő fölötte, szegény bűnös leánya fölött fog itélni.

Minden ember borzadva hallá e szavakat és senki sem vala ott, a ki meg ne siratta volna a nyomorult leányzót s átkot ne mondott volna megrontójára.

Akkor pedig megvigasztalá őt a lelkész, Isten véghetetlen irgalmasságába ajánlva nyomorult lelkét s kendőjével letakará annak fejét, hogy ne lássa, a mik azon túl történni fognak.

Mert a hóhérmester most kihúzta a karót, mely a földön keresztül az eltemetett leány szíve tájékát jegyezé s egy hosszú, izzó vas czöveket véve ki a parázsos serpenyőből, azt a karó helyén keresztül lebocsátá. Egy hóhérlegény két kézre fogott pőrölylyel ráütött a vas czövekre, másik kettő hirtelen egy teknő földdel betakarta a leányzó fejét, de mégis hallatszott a föld alól egy szívszaggató sikoltás s az egész sírhalom földe még azután kétszer háromszor megemelkedett, hogy azt irtózat volt látni; miglen a többi bakólegények egész magas halmot nem hánytak föléje, s lábaikkal jól le nem taposták, mely után csöndes maradt a sír; sem hang nem jött fel belőle, sem a föld nem mozdult meg rajta.

Innen azonban a népség nagy átkozódva ment Doránczius Mihály lakára, kit hogyha akkor a Fürmenderek oltalmuk alá nem vesznek, talán nyomban széjjel téptek volna.

Így azonban a syndicusok kötelessége lett ellene a pert megindítani, úgy mint csábítás, ördöngösség és gyilkossági részvétel miatt.

Doránczius eleinte makacsul tagadott mindent, hanem a mint a börtönböl kiszabadított Wurmdrucker és Kebluska ellene vallottak, hogy ott fogták őt meg, midőn éjjel a Katharina házából kijött, kezdé észrevenni, hogy ügyei rossz fordulatot vesznek; a végett saját bőrének mentségére azt a gonosz praktikát gondolta ki, hogy az ugyanakkor Eperjesen táborozó wallonok kapitányának titokban izenetet küldött, hogy ha éjszaka lejönne Kassa alá, a forrói kapu alá kerülve, azt nyitva találná maga előtt s ekként az egész várost elfoglalhatná.

De meghiusította ebbeli szándékát a mindenható, mert ugyanazon Sándor József, ki a városból miatta elszökött, s innen János Zsigmond katonái közé állott s ott hadnagyságig vitte a dolgát, kémei által hírt kapván a wallonok szándékáról, nosza lóhalálában Tokajból ötszáz hajdúkkal Kassa alá vágtatott s épen csak akkorra ért oda, midőn a wallonok már a kapun betolakodtak a városba.

Ott kegyetlen dühös viadal támada a wallonok és kuruczok között; amazok egy ágyút is hoztak magukkal, s a zöld kút sarkánál elsánczolva magukat szekerekkel, kegyetlen lövöldözést támasztottak a város ellen s a kurucz vitézek soraira; egy golyóbis a nagy templom főbejárását is érte, azonban Sándor József mind jobban megbiztatva vitézeit, végtére megbontá soraikat s ágyújokat is elvevé tőlük, úgy veré ki nagy vérontással a városból. Ha sötét nem lett volna, s a rémült lakosságnak ideje marad birója árulása után rendbe szedni magát s József segítségére sietni, bizony egy sem menekült volna meg közülök.

Maga Doránczius Mihály, midőn szökni akart volna, elfogatott s kivilágosodott rá az egész árulás.

Vala pedig akkor épen egy esztendeje annak, hogy őt megválaszták biróul és felavaták a temetőkertben.

Ismét eljövének tehát az ácsok a hat lovas szekérrel és abból a szép fehér gyertyánfából raktak máglyát a temetőkert előtt és azon megégeték vala Doránczius Mihályt, a hogy megmondatott neki előre.

A forrói kaput pedig a gyászeset emlékére azonnal befalazták és kettős sánczot húztak eléje, vízárokkal, hogy soha többet senki azon be ne járjon.

Sándor József ez eset után ismét megtelepedett Kassa városában és sokáig elélt vén ember lett belőle, de soha meg nem házasodék.

Azt is beszélték későbben, hogy a Katharina holttestét egy éjszaka felvették alattomban a vesztőhely alatti sírból, s eltemették más istenes helyre, a mit senki sem ismert azon kívül, a ki eltemette.

Igaz volt-e, vagy pedig nem? azt senki sem tudhatja már, mert a mi a föld alatt van, az a sötét földnek titka, a mindenható úr Isten tudhatja csak, mi következik azután a mi szegény városunkra és százszorta boldogtalanabb országunkra, a kit őrizzen meg ő kegyelmes oltalma!

12. BÖLCS HAMLET.

A jó Saxo Grammaticus okosabb ember volt a mi jámbor Anonymusunknál, mint a ki kritikusi büszkeséggel elveté az útféli énekesek meséit s száraz pontossággal elsorolva egyik adatot a másik után, átengedte a feledékenységnek a nemzeti életünket jellemző ősregéket.

A dán történetiró nem restelte a nép közé leszállni, összegyűjtögetni a regényes mondákat, mik ott szájról-szájra adva élnek, belefűzte őket nemzete történetébe s kérdés, hogy nem volt-e e mondák fölszedegetése által hívebb az igazsághoz, mintha adatait az udvaronczok hízelgő krónikáiból, vagy külföldi irók epés koholmányaiból kölcsönözte volna.

Világhírű Hamlet alakját e tudós férfi gyűjteményében lelte a költők óriása, kinél sem azelőtt, sem azután nagyobb nem volt és nem is lesz: Shakespeare.

A drámát mindenki ismeri s ki ne óhajtaná látni magát az ősregét, a hogy az kezdve és bevégezve van; mert a britt költőkirály csak egy epizodot emelt ki abból: Hamlet nem halt meg azon katasztrófánál, mely a drámát végzi, még azután kezdődik éltének zajosabb, fényesebb fele, a költő csak a sötétet rajzolta le.

Látni fogjuk, minő erővel birta a költő a magában túlgazdag tárgyat kezelni, költői magasságba emelve a bizarr képeket, művészi tudattal válogatva ki azt, mi művének hatását sokszorozza s ritka tárgyismerettel mellőzve, a mi az érdeket szétvonná; másfelől megtaláljuk a kulcsot Hamlet jelleméhez, hol a fájdalom miatti őrültség s a tettető fonák bolondossága mintegy tükörből néznek egymásra, hogy alig ismerni fel: melyik a való, melyik az árny?

Hamlet apja Horwendill jütlandi alkirály volt, bátor harczos szárazon és tengeren. Egyszer harczba keveredett Kollerrel, a norvég királylyal. Hogy véget vessen a harcznak, kihívta ellenfelét az éjszaki tenger egyik szép puszta szigetére, magányos párbajra; ott a szép zöld pázsiton, a tengertől körül zúgott part fölött megvívott vitézül a két fejedelmi vezér. Koller elesett. Horwendill megölte.

Ott a szigetparton eltemetteté a jütlandi alkirály megölt ellenfelét, királyi pompával zászlós halmot emeltetett fölé, a halomra nagy négyszögű követ; így egyezének meg a harcz előtt; ha Horwendill esik el, bajfele teszi ő vele e tisztességet.

Pedig jobb lett volna Horwendillnek ott elesni, mint ellenfelét eltemetni, mert a jütlandi király e hőstetteért jutalmul leányát adta hozzá nőül. Ez a jutalom lett halálveszedelme.

Testvére Fengo, ki sem oly deli, sem oly hős nem volt, mint ő, egyaránt irigylé bátyjától a szép nőt és a trónt; s a derék bajnokot egy napon, míg aludt, fülébe öntött méreggel meggyilkolá.

A gyilkos tudott az özvegynek hazudozni, hízelkedni, gyalázta előtte a megholtat s addig hazudozott, míg Genutha hitt neki és férjhez ment férje testvéréhez – és gyilkosához.

Hamlet már ekkor felnőtt ifju volt s a mit a drámában apja szelleme ád neki hírül, a gyáva orgyilkolást, azt egy jó barátja, tej-tesvére tudatá vele.

Az ifju szemei előtt e pillanattól fogva nagybátyja lelke egy kitárt könyv volt, melyből annak mosolygó szemein keresztül azt olvasá ki, hogy ha ez őt veszélyesnek fogja találni, neki is halnia kell.

Ekkor kezdé el csodálatos szerepét játszani, őrültnek tettetve magát.

Nemes arczvonásai oktalan dőreség kifejezését vevék föl, a mit beszélt, merő balgaság volt, minek értelmét nem lehetett kitalálni s ha nagyon rájött a gonosz óra, mikor legszebben fel volt öltözve, leült a földre s elkezdett a porban játszani. Máskor ismét mozdulatlanul elült a tűzhelyen, a parázsba bámulva, vagy horgokat faragott kemény fából, miket a tűzben megedzett s a hamuban eltakargatott. Ha kérdezék Fengo vitézei: mit csinál, azt mondá, előkészületeket tesz apja halotti tisztességtételéhez, a min azok nagyokat kaczagtak.

Kaczagtak az együgyüek, de a mélyebben látók félni kezdtek az őrjöngő titkosabb gondolataitól s kezdték hinni, hogy Hamlet zavart beszédének mélyebb értelme is van s a badar tréfák szavai alatt megtorló igazság bujdokol.

Fengo végre bizonyossá akart lenni, ha vajjon Hamlet valódi, vagy csak színlett őrjöngő-e? E végett elküldé őt azon ürügy alatt, hogy elméje szórakozzék, hosszabb kéjutazásra, két meghitt udvaronczát adva mellé, hogy azok az úton kémleljék ki Hamlet lelkét.

Az ifju királyfi az úton még bolondosabban viselte magát, azon kezdte legelőször is, hogy a paripának farkát kantározta fel a feje helyett, s visszásan ült fel a nyeregbe.

A mint egy erdőbe értek, farkasok futottak keresztül az úton: «nézd csak, mondának kisérői, milyen szép paripák!»

– Az ám, szólt Hamlet, milyen szépen illenének rájuk – nagybátyám vitézei lovagoknak.

A tengerparton egy széttört hajó kormányára akadtak: «nézd Hamlet, milyen nagy kés!» szóltak kísérői bámulást színlelve.

– Nagy bizony, de az is sonka legyen ám, a mit ezzel vágnak, válaszolt Hamlet.

Majd a tengertől mosott fövényre mutatva, el akarták vele hitetni, hogy az milyen szép liszt.

– Nem csoda, felelt rá Hamlet, ezek a szép átlátszó hullámok őrölték azt ily tisztára.

A kémek mind feljegyzék ezt a sok badar beszédet s megirták azt Fengónak. Az udvarnál nagyokat nevettek rajtok s midőn Hamlet visszatért az útról, kérdezék tőle, minő vánkoson hált jártában, keltében? «Egy tulokkörmön és egy kakasfejen», volt rá a felelet.

Mindenki átlátta és megnyugodott benne, hogy ez bolond.

Csak egy vén tanácsos nem hitt még mind e tébolygásnak. Az ő ajánlatára azt főzték ki, hogy Hamletet összehozzák anyjával valami félreeső szobában, ott kihallgatja valaki, mit beszél anyjával? az előtt bizonyosan meg fogja nyitni szívét.

Hamlet, a mint anyjához hítták, rögtön sietett a kijelölt szobába s előbb érkezett oda, mint Genutha. Azon időben a dán fejedelmi paloták márvány padozata finoman szőtt gyékénynyel volt takarva; egy ilyen összegöngyölt gyékénycsomag állt a fal mellett; Hamlet elkezdett bolondos szökellésekkel tánczolni a teremben s végre felugrott a gyékényre, nagyot kukorítva rajta, összeverte tenyereit, mint szárnyait szokta a kakas.

Egyszerre megérzé, hogy a gyékény alatt emberi test mozog. A kém volt az, ki oda rejtőzött Hamlet szavait kihallgatni. Hamlet kirántá kardját, keresztül szúrta a leskelődőt s azzal kihurczolta azt és elrejté.

Ekkor érkezett a szobába Genutha. A nő elkezdett fia őrült magaviseletén sírni, midőn rémületére Hamlet egyszerre megváltozva állt eléje, elmondá irtózatos szavakkal apja meggyilkoltatását s szemére hányta a gyilkossali frigyét. A nő kétségbeesett s hogy borzalma, a mit Hamlet szavai gerjesztének szívében, őszinte volt, bizonyítja az, hogy nem árulta el, mit beszélt hozzá Hamlet. A kém: a tanácsos, kinek azt hallani és odább adni kellett volna, hallgató ember lett örökre, eltünt, senki sem tudta meg, hová lett.

Hamlet azt mondá az udvaronczoknak, midőn nagyon keresték a vén tanácsost: «Kérdezzétek meg a sertésektől, talán azok tudni fognak valamit a vén bolondról». A lovagok ezt is pompás tréfának találták, pedig valóban azok ették meg a tanácsost, mert Hamlet nekik szórta szétdarabolt hulláját.

Azonban Fengo szívéből nem akart tágulni a gyanú; otthon nem merte Hamletet megöletni, hanem elküldte titkos izenettel Britannia királyához.

A britt király fegyverfrigyese volt Fengonak; az izenet, mit Fengo küldött neki, az volt, hogy ölesse meg Hamletet titokban.

Hamlet megérzé a veszélyt és nem rettegett tőle. Mikor útnak indult, titokban megkérte Genuthát, hogy mához esztendőre, a mikor ő vissza fog térni, rendezzen nagy ünnepélyt fiának halotti torára. Akkor a nagy terem egyik végétől a másikig, a hol Fengo harczosai szoktak lakmározni, feszítse ki azt a hosszú nagy kötelet, melyre ő a kemény horgokat kötözte. E horgok arra valók, hogy a koszorúkat beléjük aggassák, miket a szép leányok fonnak majd mindenféle mezei virágból.

A mint már a tengeren voltak, Hamlet lerészegíté kisérőit s felkutatva podgyászaikat, meglelte azokban apjának titkos izenetét, akkori idők divatja szerint fatáblába ékirással bevésve.

Hamlet lefaragta a tábláról az irást s azt metszé helyébe, hogy a britt király adja nőül ő hozzá leányát, kisérőit pedig nyakaztassa le. A küldöttek nem tudtak olvasni, (még akkor a betűk ismerése különczségnek járta) s jó biztonban adták át a hozott táblát a királynak, mire az mindnyájuk számára pompás lakomát rendezett.

Hamlet az egész vendégség alatt sem enni, sem inni nem akart, s általában oly kedvetlenül viselte magát, mintha restellne ott lenni.

Ebéd után, hogy mindenki a mellékszobákba távozott, a király kémeket küldött Hamlet ajtajára hallgatózni, míg társai kérdezősködtek tőle, hogy miért nem eszik? csak nem gondolja tán, hogy méreg van az étkekben?

Hamlet azt felelte: «a kenyér vérrel volt kelesztve, a víz vas után ízlett, a húsnak halott szaga volt. Maga a királyné pedig inkább szolgálónak látszik, mint szabad nőnek».

A király bámulva hallá a mondást kémeitől. A herczeg kisérői kinevették e beszédet, de a király utánjárására kisült, hogy csakugyan a kenyér, mely az asztalon volt, oly buzából készült, mely csatatéren termett; a kút fenekén, honnan a vizet meríték, két rozsdás kard feküdt s azon sertések, miket a lakomára leöltek, nem rég egy rabló hulláját tépték szét.

Hanem azt honnan tudhatá meg Hamlet, hogy a királyné nem született szabad nő? mert előbb valóban a király rabnője volt. Ezt magától Hamlettől kérdezé meg a király.

Hamlet azt felelte: «a királyné felemelte ruháját, hogy be ne piszkolja a földön, ezt született fejedelemnő nem tette volna».