Part 2

A nőket mind egy helyre küldék a szent Márk templom kerítése mögé, honnan a végveszély idején egy fedett folyosón át a várba lehetett vonulni.

Csak háromszáz hölgy hozta el ide ékszereit, kösöntyűit, a többi a tűzbe hányta azt is s legrosszabb daróczköntösét vevé fel ez utolsó napra.

Amazok voltak Esztergom százszorszépei. Mikor a lángok körüllobogták a várost, sírt a sok asszonyi nemzet, csak a százszorszépek mondák egymásnak, hogy kár a sírás, a köny árt a szemek szép tüzének.

Mikor megkezdődött a harcz, egyszerre minden bástyán, minden utczán, a gyönge nők térdre omoltak a templom előtt, reszketve és imádkozva kedveseik, rokonaik életéért, keresztyén kardok diadaláért; csak a százszorszépek nem tudtak ott imádkozni.

– Mit? szólt a szépekhez Berta asszony, ki legszebb volt; azért éltünk ily röviden, hogy ily gyászosan haljunk meg? A szép, vidám fiatalság leölve már s most a vén, mogorva férjek azt akarják, hogy együtt haljunk meg velök. Elszedték ékszereinket, megégették ruháinkat, hogy ne legyen kedvünk az élethez s most el akarnak itt temetni magukkal, mikor még olyan szép volna az élet. Mit vétettünk mi, hogy meghaljunk, azt sem tudjuk, hogy miért? Szépek, fiatalok vagyunk. A tatárok között is vannak deli ifjak, nyájas hősök, kik a szép nőket szeretik, a szép nő mindenütt úr a világon. Ne haljunk meg, ne temetkezzünk e romok alá. Menjünk együtt a tatár vezér elé. Ha szeme van és szive dobog: ennyi szépség láttára lehetetlen, hogy meg ne induljon. Itt hamu lenne belőlünk, ott még királyné is lehet.

A balga nők hallgattak Berta szavára s mikor a többiek legsiralmasabban könyörögtek az egekhez, ők kilopóztak a templomból, lementek a vizi kapuhoz, azt kinyiták, elhagyták titokban a várost s átmentek a táborba. El sem búcsúztak senkitől.

Karadzim khán volt ott Batu khán alvezére, ki Esztergomot ostromoltatá; a százszorszépek odavezetteték magukat a khán elé, oly bizton, oly ragyogó orczával, mintha menyegzőre jönnének.

Odaérve, a háromszáz delnő leborult a khán előtt s Berta asszony szólt mindnyájuk nevében.

– Dicsőséges khán, halhatatlan, győzhetetlen hős. Elfoglaltad az egész világot, de az egész világon annyi drágát nem foglaltál, mint e perczben. Ime a környék legszebb hölgyei, a hirhedett százszorszépek térdepelnek lábaidnál, könyörögve, hogy válaszsz közülünk magadnak, a többit add dicső vezéreidnek párul.

Karadzim khán utálattal nézett rajtuk végig s aztán fölkaczagott gúnyosan.

– Mit? Ti vagytok várostok legszebb asszonyai? Ti akartok szépek lenni? Ezzel a halavány arczczal, ezzel a hosszúkás fejjel, e rút sárga hajkenderrel, vízszinű szemeitekkel? Ez idomtalan piczi szájak mondják azt, hogy ők szépek? Ki hitette el ezt fejeitekkel? A szép asszony színe barna, arcza lapos és szemei aprók, feketék, szája széles és haja borzas, nézzétek: ilyen a szépség.

Azzal félrevonta sátora függönyét a khán, egy csoport guggonülő némbert mutatva elé, kik valóban olyan szépségek voltak, a minőket ő leirt. Nekünk ocsmány, de a tatárnak ideál.

A százszorszépek meg voltak alázva.

Karadzim khán lenézően fordult lovászlegényeihez.

– Szolgák! a mi nekem nem kell, legyen a tiétek; im ez idegen némberek itt, bár nem olyan szépek, mint asszonyaink a Káspi-tó mellett, szükségből jók lesznek számotokra, válaszszatok közülök.

Azzal az asszonyokhoz fordult:

– Szolgák szolgálói! Engedelmeskedjetek a ti uraitoknak, az én szolgáimnak.

A százszorszépek meg voltak alázva szörnyen. A rút állathoz inkább, mint emberhez hasonló alakok odamentek közéjük; válogattak bennük, durván, vadan, mint a hogy eladó állatokban szokás válogatni s kaczagtak könyeiken.

Ez hát az az élet, a mit inkább választottak a dicső halálnál?

De még ez is tetszett nekik. Messziről hallatszott a lárma, sikoltozás, a halálordítás az elhagyatott város utczáiról: ott véres halálharcz folyik most; mégis jobb itt lenni Karadzim khán szolgáinak oldalánál.

A khán mosolyogva villogtatá feléjük égő szemeit:

– Nos, szép asszonyok, ha ti a legszebbek vagytok, milyen lehet még a rútja, a ki odahaza maradt? Ha tehát mindegyitek új férjére akadt már, itt e síkon én előttem egyszerre történjék meg a menyegző. Épen szép alkalom van rá. A régi férjeket most ölik. Jól ide figyeljetek rám. Sorba letérdepeltek mind, ez a szertartás; fejeitekre sűrű fátyolt borítanak; vőlegényeitek ottan állnak oldalaitoknál. Mikor én mondom e szót: «ben», akkor karjaitokat keresztbe fonjátok kebleiteken; mikor azt mondom «hok», akkor lehajtjátok fejeiteket, mikor azt mondom «túr», akkor egyszerre levetitek a fátyolt fejeitekről s azzal férjeitek feleségei vagytok.

A százszorszépek engedelmeskedtek szépen; letérdeltek szépen sorban a vezér előtt, leteríték fejeiket sűrű, át nem látszó lepellel, mindegyik mellett ott állt a férjül választott tatár harczos.

Mikor a khán az első szót mondta: «ben!» a hölgyek keresztbe tették melleiken karjaikat. Ugyanakkor mindegyik harczos kivonta széles kardját hüvelyéből.

Mikor a khán azt mondta: «hok», akkor a százszorszépek lehajták fejeiket s a harczosok fölemelték a kardot magasra.

És mikor a khán azt mondta: «túr!» akkor egyszerre háromszáz szép asszony feje gördült végig a földön.

Karadzim khán nevetett rajta szörnyen, hogyan kapott mind a háromszáz egyszerre mind a két kezével a fátyol után, hogy azt fejéről levesse. Már akkor nem volt ott sem fej, sem fátyol.

Eddig nevetett Karadzim, de azután tépte szakállát dühében.

– Átkozott némberek; ha ezek benn volnának a várban, ingyen elfoglalnám azt könnyen; most sok vért fizethetek érte, mert nincsenek ők ott, hogy férjeik karját megrontsák szemeik könyjével.

Jól mondta Karadzim khán. Az özvegy férfiak jól harczoltak. Minden utczát, minden házat véres harczczal kellett tőlük elfoglalni s nem nyert abban a hódító egyebet egy égő romnál, melyben, ha összeszámlálta, két annyi halottja volt magának, mint ellenének.

A város elpusztulása után a hősök maradványa a sziklavárba vonta fel magát, a híven maradt asszonyokkal.

Karadzim khán ostromgépei annak nem árthattak semmit; csak rohammal lehetett az ellen menni. Többször megkisérték azt a mongolok, mindig sikertelen; Simon vezér és elkeserült harczosai csodamódon verekedtek a tatárokkal; Karadzim khán átkozódott: «miért nincsenek köztük azok az asszonyok?» utoljára maga Karadzim khán vezette őket a kapuk ellen; fel is vergődtek már egész a párkányokig, ott Karadzim khánt egy jószándékú buzogány úgy találta főbe, hogy halva esett le onnan.

A mongolok nem vívták tovább a várat.

Karadzim khánt eltemették a hegyek aljában, nagy halmot raktak reája s nem sokára elhagyták a mongolok a pusztult országot, visszamentek Ázsiába.

Esztergomvár vitéz védőit megmenté a jó kard; a hű nők, kik velük maradtak, még azután hosszú, boldog életet éltek; a százszorszépek tagjait széthordták a vadak erdőbe, berekbe…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Így volt-e ez Karadzim khán?

2. A LÁTHATLAN SEB.

* * orvos, egyike fővárosunk leghiresebb műtőinek, egy reggel korán, még fel sem volt öltözve, egy sietséges látogatást lőn kénytelen elfogadni; az előszobájában várakozó férfi azt izente be az inastól, hogy rá nézve veszélyes a késedelem, rögtöni segélyre van szüksége.

Az orvos hirtelen hálóköntöst kapott magára s bebocsátá a sietőt.

Előtte egészen idegen férfi volt az, külsejéről, modoráról itélve a legjobb körökhöz tartozó. Sápadt arczán testi-lelki szenvedés látszott, jobb keze selyem kendővel volt felkötve a nyakába. Bár vonásait erőszakolni tudta, nem óvhatta meg magát, hogy néha egy-egy fájdalmas sziszszenés ne hagyja el ajkait.

– Kegyed * * orvos úr? kérdezé a tudorhoz lépve, elgyöngült tompa hangon.

– Igen, uram.

– Megbocsát, hogy személyesen nem ismerem. Nem lakom Pesten, faluról jövök, csak híréből tisztelem. Nem mondhatom, hogy örülök a szerencsének megismerhetni, mert rám nézve semmi kellemes sincs benne.

Az orvos látta, hogy látogatója alig áll a lábán s leültette pamlagára.

– Fáradt vagyok; egy hete már hogy nem aludtam. A jobb kezemen támadt valami, nem tudom mi? tán pokolvar, vagy rákseb; eleinte csak sajgott, később folytonosan égetni kezdett, legkisebb szünet, vagy enyhülés nélkül, mindig erősebben, gyilkosabban. Minden háziszert, kuruzslást megpróbáltam ellene, semmi sem használt; majd nyilalni, lüktetni kezdett kegyetlen kínokkal. Végre nem állhattam ki, kocsira ültem, feljöttem kegyedhez, hogy égesse vagy vágja ki, mert ha még egy óráig kell viselnem, elkárhozom vele.

Az orvos vigasztalá, hogy nem szükség itt mindjárt a késhez folyamodni, lehet, hogy oszlató, vagy gyüjtő szerek is megorvosolják a bajt.

– Nem, nem uram! semmi tapasz, semmi enyhítő szer, nekem kés kell; egyenesen azért jöttem, hogy kivágassam azt a fájdalmas részt magamból.

Az orvos kérte, hogy engedje látni kezét; mire a szenvedő fogcsikorgató kínnal nyujtá oda bepólált kezét az orvosnak, ki nagy óvatosan kezdé lebontogatni a pólyákat arról.

– Azonban kérem önt, tudor úr, hogy azon, a mit látni fog, meg ne ütközzék. Bajom oly csodásan rendkívüli, hogy az önt meg fogja lepni, de kérem, hogy ne ütközzék meg rajta.

* * orvos biztosítá az idegent, hogy ő igen erős szívű, hozzá van mindenhez szokva s nem szokott semmin megütközni.

Azonban mégis megdöbbent s ijedten ejté el a kezet, midőn lebontá róla a takarót, – mert azon nem látszott semmi seb: tiszta volt, mint más kéz.

A szenvedő feljajdulása, ki elbocsátott kezét baljával tartá fel, tanusítá azonban, hogy az idegen nem tréfálni jött ide, de valóban szenved.

– Hol fáj önnek?

– Itt, itt uram, szólt az idegen, keze fején azon helyre mutatva, hol két főér elválik egymástól s szinte végig borzongott egész teste, midőn az orvos gyöngén kémlelve tette oda ujja hegyét.

– Itt fáj önnek?

– Irtózatosan.

– Érzi a nyomást, ha ujjamat rá teszem?

A férfi nem tudott felelni, de a köny kicsordult szeméből, úgy fájt neki.

– Csodálatos. Én ezen a helyen nem látok semmit.

– Magam sem. És mégis oly irtózatos fájdalmat érzek ott, hogy szeretnék fejemmel a falnak rohanni.

Az orvos nagyító üveget vett, vizsgálódott, fejet csóvált.

– Ez a bőr ép, eleven. Az erek működnek benne, semmi gyuladás vagy rák-daganat alatta, egészen olyan, mint másutt.

– Én mégis azt hiszem, hogy valamivel pirosabb ott.

– Hol?

Az idegen irónt vett elő tárczájából s körülkerített egy félkrajczár nagyságú helyet kezén vele: «itt».

Az orvos ránézett. Azt kezdte hinni, hogy betege elmekóros képzelődésben szenved.

– Maradjon ön itt, majd néhány nap alatt segíteni fogok rajta.

– Nem várhatok. Ne higyje uram, hogy én bolond, őrült képzelődő vagyok. Ebből engemet ki nem gyógyít. Nekem ez az irónnal körülkerített hely pokolbeli fájdalmat okoz s én azért jöttem ide, hogy ön azt messe ki innen.

– De én azt nem fogom tenni, szólt az orvos.

– Miért nem?

– Mert önnek a keze ép, azon a helyen annyira nem látok bajt, mint saját kezemen.

– Ön csakugyan azt látszik hinni, hogy én tébolyodott vagyok, vagy tréfálok, szólt a beteg; azzal elővett tárczájából egy ezer pengő forintos bankjegyet s letette az orvos asztalára. Ím lássa uram, hogy én nem akarok gyermekeskedni s a szolgálat, a mit öntől kivánok, rám nézve elég fontos és szükséges. Én kérem, hogy vágja ki ezt a helyet a kezemből.

– Én pedig azt mondom önnek uram, hogy ha a világ minden kincsét nekem adná, sem birna rá általa, hogy valakinek az ép testét betegnek nézzem s kést vágjak bele.

– Miért nem?

– Mert az orvosi tudományomat és hitelemet hozná kétségbe; az egész világ azt mondaná ön felől, hogy idióta volt, én felőlem pedig vagy azt, hogy lelkiismeretlen voltam azt hasznomra fordítani, vagy hogy tudatlan voltam észre nem venni.

– Jó; akkor hát legalább egy szivességet tegyen ön meg velem. Én magam is képes vagyok ezt a műtételt véghezvinni magamon. Kissé ügyetlen ugyan a balkezem hozzá, de az nem tesz semmit. Annyit tegyen meg ön, hogy ha a műtételt végbevittem, a seb további bekötéséről gondoskodik.

Az orvos bámulva látta, hogy a különös ember csakugyan komolyan veszi a dolgot, leveti kabátját, felgyűri karjáról az inget s tollkését balkezébe fogja.

Egy pillanat s a tollkés mély vágást csinált a bőrben.

– Megálljon, kiálta az orvos, ki megijedt, hogy a szenvedő ügyetlenségből valami életérbe talál belevágni, ha csakugyan mulhatlannak találja ön a műtételt, ám legyen.

Azzal elővette műtőkését s a férfi szenvedő kezét tenyerébe fektetve, kérte őt, hogy forduljon félre. Némely emberre nagyon szokott hatni, ha saját vérét látja.

– Szükségtelen. Majd inkább mutatni fogom, hogy meddig menjen ön a késsel.

És valóban, az idegen egész hidegvérrel nézte végig a műtételt; maga mondogatta, hogy meddig terjedjen a metszés? kinyitott keze meg sem mozdult az orvos kezében s midőn a kerek folt ki lett vágva, nagyot fohászkodott, könnyebbülten, enyhén, mint a kinek ez igen jól esett.

– Nem égeti önt semmi itt többé? kérdé az orvos.

– Minden megszünt, szólt az idegen és még mosolygott is. Tökéletesen vége a fájdalomnak. Mintha ketté volna vágva. Ez a kis fájdalom, a mit a vérzés okoz, olyan az elébbire, mint a hűsítő szellő a pokolbeli hőség után. Valóban jól esik, hogy így látom folyni a véremet. Csak engedje ön folyni. Nekem igen-igen jól esik.

Az idegen valódi gyönyörrel látta a sebből elfolyó vérét; az orvosnak komolyan kellett őt erőszakolni, hogy engedje azt végre elállítani és a sebet bekötni.

Az alatt, míg a bekötés készen volt, az idegen arcza egészen átváltozott. Az elébbeni kínlódó kifejezés helyett nyugodt, kedélyes tekintet mosolygott le az orvosra; megtért életkedv látszott az elébb elmérgesedett fanyar vonások helyén; a homlok kiderült, az arcz színe visszatért, az egész ember szemmel látható változáson ment keresztül.

Mikor az orvos jobb kezét ismét felköté nyakába, a szabadon maradt ballal forróan megszorítá az orvos jobbját s meleg, szives hangon mondá neki:

– Fogadja ön legőszintébb hálámat ezért. Ön valódi jót tett velem. A csekély viszonzás részemről épen nem áll arányban a nagy szolgálattal, a miben ön részesített, azonban egész életemben találni fogok módot kötelezettségemet leróhatni ön iránt.

Az orvos azonban épen ellenkező véleményben volt s nem akarta elfogadni az idegentől asztalára tett ezer pengőt, ki viszont elhátrált előle s végre, látva, hogy az orvos mindjárt megharagszik, azt mondta neki, hogy adja tehát valami kórházra, s azzal szépen eltávozott.

* * még azután nehány nap meglátogatta őt vendéglői szállásán, hol az idegen addig maradt, míg sebe tökéletesen behegedt, a mi legkisebb akadály nélkül megtörtént s az alatt alkalma volt felőle meggyőződhetni, hogy egy igen művelt, okos emberrel van dolga, a ki sokoldalú műveltséggel és helyes világnézetekkel bir, s a mellett, hogy vagyonilag előkelőnek mondható, egyszersmind kitünő hivatalos állást foglal el, s legkisebb nyoma sincs rajta többé ama láthatlan seb eltávolítása után semmi lelki, vagy testi kórnak.

A férfi, sebe teljes begyógyulása után, ismét haza ment békével a maga falusi lakhelyére.

Mintegy három hét múlt el azután, midőn egy reggel, ismét oly szokatlan korai órában, jelenté az orvos szolgája ama különös idegen urat, ki a minap még az inasnak is egy aranyat adott eltávozásakor.

Az idegen, kit az orvos sietett elfogadni, ismét felkötött kézzel jött be a szobába, s arczvonásai a kíntól az ismerhetlenségig el voltak torzítva.

Midőn kinálást nem várva leroskadt a karosszékbe, nem birt magának parancsolni többé; elkezdett nyögni, s szótlanul nyujtá kezét az orvos elé.

– Mi történt? kérdé ez megdöbbenve.

– Nem vágtuk ki elég mélyen a minap; lihegé ércztelen hangon a beteg. A fájdalom újra visszatért; kegyetlenebbül éget, mint azelőtt. Egészen odavagyok bele. Karom meg van merevedve a kín miatt. Nem akartam önt fárasztani másodszor, tűrtem, azt hittem, hogy lassankint majd a szívig, vagy a főig terjed a rejtélyes lob, s véget vet az egész nyomorú életnek, de az nem történik meg. Az egész fájdalom nem terjed túl azon a kis körülkerített helyen; de ott oly kín van, oly kimondhatatlan kín! Tekintsen ön az arczomra és látni fogja rajta.

A férfi arcza olyan volt, mint a viasz, s a hideg veríték izzadt homlokán.

Az orvos kibontá a bepólált kezet. A műtét helye szépen be volt hegedve, ép, új bőr képződött fölötte, az egész kézben egy ér sem látszott nyugtalannak, a beteg ütere nyugodtan vert, minden láz nélkül, míg annak minden tagja reszketett.

– Ez a csodákkal határos! szólt elbámulva az orvos. Ez eset túlmegy minden eddigi tapasztalásomon.

– Csoda, rémséges csoda ez, orvos úr. Ne kutassa, ne fürkészsze az okát, hanem szabadítson meg e kíntól; vegye műszereit és vágja mélyebbre a sebet, szélesebb körben; ez egyedüli menekülésem.

Az orvos kényszerülve érzé magát betege kívánatát teljesíteni. Másodszor is véghez vitte rajta a műtétet, most még mélyebben eresztve a kést, s látta másodszor is azt a csodálatos könnyebbülést betege arczán, azt a gyönyörködő kiváncsiságot, midőn vérét bőségesen szemlélte omlani s midőn újra beköté annak kezét, szemlátomást elmult a beteg arczáról ama halotti viaszsápadtság s eleven szín tért vissza rá, a nélkül azonban, hogy az életvidám mosolygás helyre állna azon. – Ezúttal szomorúan köszöné meg a jó szolgálatot.

– Köszönöm, orvos úr. Most nem fáj ismét semmi. Néhány nap alatt majd beheged a seb. Azonban ne ütközzék ön meg, ha egy hónap múlva ismét itt fog látni.

– Ah uram, verje ön ki fejéből ezt a gondolatot.

– Én bizonyosan tudom, hogy egy hónap múlva megint ki fog újulni az égető kín, szólt az idegen levert kedélylyel. No de – a mint végezve van felőlem. A viszontlátásig.

Az orvos közlé több pályatársával e csodás kóresetet, kik mind különböző véleményt mondtak felőle, a nélkül, hogy valaki teljes magyarázatát birná adni.

A hónap vége felé aggodalmasan leste * *, ha nem jelentkezik-e nála újra a különös beteg; azonban a hónap szerencsésen elmúlt s a rejtélyes beteg nem tért vissza.

Azután még egy pár hét folyt le; akkor egy levelet kapott az orvos betege lakhelyéről.

Felbontá; látta az aláirásról, mely a sűrűn tele irt lap végén állt, hogy azt betege saját kezével irta, miből azt az örvendetes dolgot kezdé gyanítani, hogy az elébbi fájdalom nem tért vissza, mely bizonyosan gátolta volna az irásban.

Ez volt a levélben:

«Tisztelt tudor úr. Nem akarom önt és az orvosi tudományos búvárlatot kétségben hagyni azon különös baj titka felől, melyet nem sokára magammal viszek a sírba, vagy talán még máshova is.

Leirom önnek rettentő betegségem keletkeztét. Egy hét óta már harmadszor tért az vissza, s ezúttal nem akarok ellene tovább küzdeni. Most úgy vagyok képes e sorok irására, hogy enyhítő borogatásul égő taplót rakok a fájó részre, s az alatt, míg a tapló elég, nem érzek nagyobb fájdalmat, mint a mit ez okoz. Ez pedig csak tréfa.

Én igen boldog ember voltam még félév előtt. Jövedelmemből gondtalanul éltem, jó barátságban voltam az egész világgal, s tudtam mindennek örülni, a miben az ember harminczöt évvel örömöt talál. Egy évvel ezelőtt megházasodtam. Szerelemből választottam. Egy igen szép, művelt és jószívű leánykát vettem el, ki társalkodónő volt egy szomszéd grófnőnél. A vagyontalan leányka nem csupán hálából, hogy általam úrnővé lett, de valódi gyermeteg szeretetből ragaszkodott hozzám. Félév úgy telt el tőlem, hogy egyik napomat boldogabbnak találtam, mint a másikat. Ha némelykor el kellett távoznom jószágomról a székvárosba, nőmnek az alatt nem volt nyugta otthon, néha egy mérföldig elém gyalogolt az úton, melyen várt; s ha elkéstem, egész éjjel le nem feküdt, rám várva, ha pedig nagy unszolásra néha el tudták csalni régi úrnőjéhez, ki most is nagyon szerette, onnan rendesen még az nap visszasietett, semmi hatalom nem volt képes őt félnapnál tovább ott tartani s utánam való búslakodásával elrontotta a mások jókedvét. Irántami gyöngédsége annyira ment, hogy lemondott a tánczról, nehogy más férfi kezét legyen kénytelen megfogni az enyim helyett s sírva fakadt, ha valamelyik dandy szépeket mondott neki. Egy szóval én egy ártatlan gyermeket birtam nőül, a kinek nem volt más gondolatja, mint én, a ki még azt is meggyónta nekem, mint nehéz vétkét, ha álmában nem én rólam álmodott.

Én nem tudom, micsoda dæmon volt az, a mi egyszer azt sugdosta fülembe, hogy – hátha ez mind csak tettetés? Az ember olyan bolond, hogy szereti a legnagyobb boldogság közepett a gyötrelmet keresni.

Volt nőmnek egy kis varró asztala, melynek fiókját rendesen be szokta zárni. Ezt én többször vettem észre. Soha benne nem felejtette a kulcsot és soha nyitva nem hagyta a fiókot.

Ez a gondolat engem gyötreni kezdett. Mi lehet ott, a mit előlem rejt? Meg voltam bolondulva. Nem hittem ártatlan arczának, tiszta szemeinek, ölelésének, csókjainak. Hátha ez mind csak ámítás?

Egy napon ismét eljött érte a grófnő s nagy kéréssel, könyörgéssel rávette, hogy töltse nála a napot. Jószágaink nehány órányira voltak egymástól s én megigértem nőmnek, hogy magam is utána megyek.

Alig robogott ki a hintó udvaromból, én előszedtem minden kulcsot, a mi házamnál volt, s sorra próbálgattam vele a fiókocska zárát. Egy végre felnyitotta.

Meg voltam döbbenve, midőn a fiókot kihúztam, mint a ki először lop életében; én tolvaj voltam, zár-feltörő tolvaj, ki egy gyönge asszony titkait jön megrabolni.

Kezeim reszkettek, midőn óvatosan, egyenkint szedtem fel a tárgyakat, nehogy a rendetlen dulásból észrevehető legyen, hogy ott idegen kéz kutatott; keblem el volt szorulva, szinte megfulladtam bele… Egyszer egy csomó csipke alatt egy köteg levél akad kezembe. Mint a villám, úgy lövelt bennem valami végig fejemtől szívemig; óh ezek olyan levelek, minőket első tekintetre meg lehet ismerni! Szerelmes levelek…

A levélcsomag ezüstszegélyű rózsaszín szalaggal volt átkötve.

Midőn a szalaghoz nyúltam, eszembe jutott, hogy illik-e ez? becsületes emberhez illő munka ez? felesége titkait elorzani; titkokat, mik leánykorára tartoznak. Felelős-e ő énnekem azokért a gondolataiért, mik akkor támadtak, midőn még nem volt az enyim? Lehetek-e én féltékeny azon időkért, midőn még engem nem ismert? Hihetőleg neki is voltak előttem ábrándjai: vétek-e az? Bűnt ki tehetne fel róla? De én képes voltam róla föltenni. Egy gondolat azt súgta lelkembe, hogy hátha e levelek már akkoriak, midőn jogom volt minden gondolatához; midőn féltékeny lehettem még arra is, hogy miről álmodik, midőn már az enyim volt? Felbontottam a szalagot. Nem látott senki; még tükör sem volt felém fordulva, hogy magam előtt piruljak. Egyik levelet a másik után bontottam fel és olvastam végig…

Oh az irtózatos óra volt nekem.

Mi volt e levelekben? A legundokabb árulás, a mit valaha férfi ellen elkövettek. Egy legközelebbi jó barátom irta azokat és milyen hangon? minő feljogosított szenvedélylyel, szerelemmel; hogy beszélt benne titoktartásról, esztelen férjről, hogy adta a tanácsokat, mit tegyen a nő, hogy férjét elámítsa; és ezek a levelek mind mind azon idő óta keltek, hogy én nős voltam és olyan boldog. Nem szólok önnek arról, a mit éreztem. Az olyas valami volt, mint a ki halálos méregtől részegült meg. Én az utolsó cseppig kiittam ezt a mérget. Elolvastam a leveleket egyenkint mind. És azután megint összehajtottam rendben, s átkötém a szalaggal, eltakartam a csipkékkel, s becsuktam a fiókot.