Part 14

Rég el is felejtették a néger meséjét Chiliben. Valdivia visszatért Peruból dicsőséggel és kitüntetésekkel elhalmozva, s békében élt saját nevét hordó városában. Harczosait felosztá helyőrségül szerteszét fekvő városai és telepítvényeibe, alig tartott maga körül többet háromszáz férfinál; azok is egészen kijöttek a fegyverforgatási gyakorlatból, annyira nem volt semmi tennivalójuk.

Egy éjszaka, legnagyobb csend és béke idején, egyszerre vad riadal ébreszté fel Valdivia lakosait; a körülfekvő halmok minden oldalról szilaj ordítást viszhangzottak alá, s a szerteszét felgyujtott külső majorok lángjánál ezer meg ezer vad tomboló alakot lehetett látni.

«Az aruacanok jöttek vissza!» hangzott a rémkiáltás a városban fel Valdivia palotájáig.

Igen, az aruacanok vannak itten, számot kérni, ki épített itten várost atyáik sírhalmára; és Bria-Rocca van itt, megkérdeni, ki ölte meg alattvalói ezreit, ki csókolta meg a szép Evoeva arczát?

Oly véletlen, oly hirtelen lepték meg egyszerre az egész tartományt, hogy egyik város a másikat nem tudósíthatta a veszélyről; mire Valdivia kardját felkötötte, minden halom el volt foglalva a város körül a veres indiánok ezreitől.

Csupán egy oldalon nem volt megszállva a város, mintha az indusok készakarva utat akarnának nyitni a spanyoloknak a menekülésre.

Ámde azoknak van eszük, hogy ki ne rohanjanak tízezernyi dühödt ellenség közé a szabad mezőre, a hol azok mérges nyilaikkal közel érhetik őket, s felvontatták ágyúikat a falakra. Mit árthat azoknak a meztelen indus nyila?

A közeli halmokat ellepték az indusok, ha ágyúik és bombáik volnának, szépen belövöldözhetnének onnan a városba. Valdivia harczosai nyugodtan néznek fel reájuk erős falaik tetejéről, nincs az indusnak ostromgépe, mely azokat megrontsa.

Bria-Rocca sátora ott áll a város melletti pálmahalmon, hol magas sugár kókuszpálmák hajtogatják fejeiket; onnan épen Valdivia palotájába látni, a kövezett udvarra.

Az indus vezér parancsára nyolcz fiatal pálmatörzs hegyéről levágták az indusok a levélkoronát, s felül behasíták azokat nehány lábnyira; akkor hosszú háncskötelet hurkoltak a pálma tetejére, s annak másik végét egy korong körül tekerték: azután rudakat dugtak a korongba s elkezdék azt hajtani. A háncskötél mindig lejebb húzta a pálma hegyét, a karcsú sudár meghajlott lassankint, szívós derekát ívalakúvá görbítve, míg egészen lehajlott földig. Akkor az indiánok szétfeszíték a fa hasított részét, s egy különös alakú cserépedényt dugtak közé, melynek kaucsukkal volt bekötve a nyílása.

Akkor Bria-Rocca kivonta baltáját öve mellől s a megfeszült háncskötelet egy csapással ketté vágta.

A szívós pálmatörzs süvöltve pattant fel egyszerre a magasba, messzire kilökve a közbecsíptetett cserépedényt, mely zúgva repült ezer lépésnyi távolba, s ott esett le Valdivia piacza közepén.

Azután a második, harmadik pálmatörzs röpíté el veszedelmes bombáit, azután egyszerre mind; és azután ismét újra kezdték, újra lehajták őket, új cserépbombákat röpítve belőlük a városba.

Oh ez átkozott munka volt: a széttört cseréptömlőkből ezer meg ezer apró mérges kígyó ömlött elő; fehér emberek vérétől dühösen, a rázkódástól bőszülten rohant a védőkre, kiknek fegyvere hasztalan volt ez átkozott apró szörnyetegek ellen. A vérszomjas pokolférgek felfutottak a ló lábain, bebujtak a pánczél alá, ott is megölték a lovagot, széthemzsegtek az utczákon, eláradtak a házakba, megölve gyermeket, asszonyt, ki előlök futni nem bírt.

Egy óra mulva Valdiviának több halottja volt, mint harczosa; maga is kétségbe esve kapott lovára s száz fegyveresével kirontott a Sant-Jago felé vezető kapun, a mit az indusok szabadon hagytak.

Egy diadalordítás hangzott füleibe; a szemközt levő őserdő száz helyen meggyulladt, s Valdivia egyszerre körülfogva látta magát; hátul a bőszült indusok, elől az égő erdő.

Kisérői ijedten futottak vissza, inkább óhajtva a harczban elesni, nem esni el ingyen; de Valdivia jobbnak tartá merészen belerohanni az égő erdőbe s a tűztengeren vágni keresztül magát, vagy ott elégni.

Az indusok az égő erdő széleig üldözték, ott, a mint látták, hogy vakmerően bele nyargal az égő erdőbe, visszamaradtak tőle.

Csak egy ember üldözte őt oda is, Bria-Rocca. A spanyol ló nem félt a tűztől; égő lombok hullottak tűzesőben fejeikre, zsarátnak lángolt lábaik alatt, s a két ló szilajon vágtatott egymás után.

Valdivia hátra sem pillantott, észre sem vevé, midőn az indus hosszú szigonyos dárdáját hátulról testébe taszítá, hogy mikor visszarántotta, a szív is kiszakadt utána.

* * *

Valdivia városa helyén ismét fekete szérű támadt, leégett házak szérűje s Bria-Rocca palotája helyén nem volt semmi más palota.

Itt e fekete, letarolt helyen tartott ünnepet Bria-Rocca a megsértett Morinka istennőnek tíz évi gyászolás után.

Odahozatta Evoevát is, megvetett nejét, kire tíz év óta rá nem nézett.

Akkor megcsókolá őt orczáján, megölelte és adott neki ajándékba egy csengő dobot, egy csont fuvolát és egy serleget tele pálmaborral; és azt mondta neki:

– Örömnap van ma, Evoeva! Ma tánczolj, ma danolj, ma igyál! Verd a dobot, fújd a sípot, ürítsd ki a kelyhet; – ez a dob Valdivia bőre, ez a síp Valdivia csontja, ez a kehely Valdivia feje!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az aruacanok országát maig sem hódítá meg senki.

25. A MENNYEI PARITTYAKÖVEK.

(Debreczen városa krónikáiból.)

Kuczuk nagyváradi basa idejében sok veszedelmes napot kellett a jó Debreczen városnak kiállani. Ez a hóbortos török, mihelyt valami csekélységért megharagudott reájuk, azzal fenyegette őket, hogy az egész várost tűzzel vassal elpusztítja, férfiait levágatja, asszonyait rabul elviszi, kincseiket zsákmányra bocsátja, a város helyét sóval behinteti.

A szelíd és bölcs birák eleinte szép könyörgéssel, jó szóval kérlelték, ajándékkal engesztelték a hóbortos basa haragját, egyszer azonban Dobozy István uram kerülvén a biróságra, az maga is kurta nyakú, hamar tűzbejövő ember volt; a mint egyszer valami hitvány ok miatt Kuczuk basa megint ellenük förmedt, azzal fenyegetvén a debreczenieket, hogy majd rajtuk megy, ez azt izente neki vissza: «no hát gyere!»

Kuczuk basa szörnyű méregbe jött erre, rögtön felülteté hadait, még éjjel megindult s másnap reggel ott állt Debreczen alatt: «no hát itt vagyok».

A városnak nem voltak valami erős falai, sem árka, sem felvonó hídja; az egész védelme tizenkét rongyos toronyból állt, a mikben a polgárok a száguldozó tolvajnép ellen őrködni szoktak, vakolatlan téglaépítmények, náddal tetőzve, a miket az első ágyú-lövés halomba döntött volna; hátúl rozzant falépcsőkkel ellátva, mik kívülről vezettek fel rájuk, mintegy folytatásul egy köröskörül járó fafolyosóban végződvén, a honnan be lehetett a toronyba menni, úgy, hogy ha a lépcsőt ellopták volna a torony mellől, senki sem tudott volna belőle kijönni többet.

Minden ilyen toronyforma góré egy-egy kaput őrzött, tiszteletes távolban állván attól, hogy a netalán besiető ellenségnek útjában ne álljon; nehogy az bolond fővel a tornyot is elrontsa s újra kelljen építeni.

E tiszteletre méltó őrhelyek biztos voltát semmi sem tanusítá annyira, mint az, hogy valamennyinek a hegye ki volt adva gólyafészeknek, a hol e jámbor állatok estenkint féllábra állva, olyan hűségesen elkelepeltek óra hosszant, mintha ők őriznék a várost legjobban.

Kuczuk basa úgy intézé a jövetelt, hogy egyszerre a város minden kapuját elállta seregeivel s minden vályogtorony irányába felállíttatott egy nagy kerekes ágyút, a mi meg volt töltve. Így akart beszélni a debreczeniekkel.

Jön azonban a városból hozzá nagy sietve egy Panajoti nevű görög, a ki még Stambulból származván ide, Kuczuk basának régi jó ismerőse volt, s rendesen, ha a város tanácsának valami csiklandós izenete volt a basához, ezt küldte hozzá, jól tudva, hogy ezt nem huzatják ott mindjárt karóba.

– No hát mit mondanak a debreczeni birák?

– Kegyelmes uram, bizony ez a Dobozy István kurucz ember; a mint a te fenyegetésed megérkezett hozzánk, ő rögtön minden fiatal leányt, asszonyszemélyt és gyermeket szekerekre ültetett s elküldött Tokajba; azután parancsolatot adott ki dobszó mellett, hogy kinek mi értékes jószága van, tépje szét, vágja le, vesse a kutba s a mint az ellenség megtámadja a várost, gyújtsák fel azt egyszerre negyven oldalról, vessenek tüzet minden templomba, toronyba, s aztán kiki fogja a dárda nyelét, vagy üljön a lovára, ha van, s majd akkor megmondja, hogy melyik kapun menjenek ki? Még pedig úgy elmenjenek innen, hogy soha képpel se forduljon senki Debreczen tájékára vissza, Kuczuk uram aztán feleljen meg majd a magas szultán színe előtt, ha kérdeni fogja, hogy hova lett a nagy Debreczen város? mely ennyi meg ennyi adót fizetett a portának hűségesen, a vezéreket ajándékozta emberül, a hadsereget tartotta liszttel és takarmánynyal; ott dicsekedjék el majd vele, hogy azt biz ő porrá égette s bevetette helyét sóval, azon való haragjában, hogy rosszul égett a pipája.

Ezt izente Dobozy István uram a basának s Panajoti azon módon elmondta neki szórul szóra.

– Átkozott vastagnyakú kálomistája! kiálta fel mérgesen a basa, bizony még megteszi, a mit megmond.

Aztán pedig arról csakugyan nem akart felelős lenni, hogy egy olyan várost, mint Debreczen, kiirtson a világból, csupán úri rosszkedvének kihűtése végett; holott Debreczen olyan szükséges volt azon a helyen, hogy ha ott nem lett volna, magának a töröknek kellett volna oda egyet építeni.

– Tudja jól a kutyaházi, hogy nem akarom a városát elpusztítani, azért mer velem olyan fennyen beszélni; de kapjam csak ki ide a gyepre, tudom, hogy olyan utat tetetek vele egy fekvő helyében, a miben feltörik a talpa.

Panajoti erősen bizonyítá, hogy a debreczeni lakosság a legvégsőre van elhatározva, s a mint a basa egy trombitát megfuvat, vagy ágyút kilövet rájuk, ott minden lángba borul egyszerre, s az egészből senkinek semmi haszna nem lesz, minden drágaság el levén ásva a földbe, a nők és hajadonok szépe eddig túl van a Tiszán; a férfiak pedig meg vannak dühödve, ki kaszát, ki kardott fogott, azokkal is baj lesz elbánni, a milyen keserűségben vannak most.

A basa átlátta, hogy Panajotinak igaza van; most az egyszer a debreczeniek kifogtak rajta. Azért is újra visszahivatá a kapuktól felállított csapatjait, befogatott megint az ágyúkba és azt mondta, hogy kegyelmet akar cselekedni Debreczennel, csak legyenek bizton, nem bánt senkit; ezentúl kegyelmesen fog velük bánni. Dobozy István uramat még külön meg is dicsérte elszánt, bátor magaviseletéért s szavát adta, hogy e jeles tromfért soha sem fogja bántani, sőt akármikor valami baja lesz, csak folyamodjék ő hozzá, számíthat pártfogására; ha pedig Váradra talál jönni, az ő házát ki ne kerülje, ő bizonyosan nagyobb vendégszeretettel lesz iránta, mint Dobozy uram volt őhozzá.

Azzal vissza ment Váradra ágyústul és seregestül rendén.

A debreczeniek nagyot lélekzettek utána s mindenki dicsérte és magasztalá bíró uramat, a miért ilyen bátran a tiz körmére mert állni; lám mégis csak a török látta át utoljára, hogy neki kell engedni.

Kuczuk basa azonban alig érkezett meg Váradra, rögtön hivatá maga elé Badrul béget, az afrikai szerecsen lovasok vezérét, s ilyen dolgot bízott reá.

– Ma este, mielőtt lealkonyodik, felülsz ötszáz lovassal és megindulsz Diószeg felé. Valahány embert akár jövőben, akár menőben találsz, mindegyiktől megkérdezed, hogy ez az út visz-e Nagy-Kállónak? azzal engeded futni. Ezt cselekszed, a míg éjszaka nem lesz, akkor egyszerre letérsz a diószegi útról, belegázolva egy balfelől fekvő semlyékes rétbe, hogy nyomot veszíts; mikor a semlyéknek végit érted, kijutsz a mezőre, ott találsz majd pásztorokat, a kik juhokat, ökröket őriznek, azokkal elvezetteted magadat Létáig. Mikor a létai tornyokat meglátod, a vezetőket vagdald le, s a helység alatt elvonulva, térj be a nagy erdőbe, abban az erdőben megint találsz mészégetőt, vagy csordapásztort, a ki úgy elvezet az erdőkön keresztül, hogy elébb ki ne juss, mint a hol az erdő Hadházon felyül véget ér. Ott megint tedd el láb alól vezetőidet és maradj lesben. – Holnap, vagy holnapután, vagy talán egy hét mulva – addig te az erdőből ki ne jőjj – látni fogsz négy vagy ötszáz szekeret Tokaj felől közelítni. A szekerek válogatott szép leányokkal és asszonyokkal lesznek rakva; bizonyosan pénz és csecsebecse is van náluk elég; azokat mind egy lábig elfogod. Ha férfi van velök, azt vágd le; a mi pénzt találsz náluk, oszd fel katonáid között; a népséget pedig hajtsd ide hozzám Váradra. Jól megértsd, a mit mondtam: a fejedet kezedben hordozod, tehát úgy vigyázz rá.

Badrul bég megérté a parancsot és távozott. A szerecsen vezér olyan ember volt, a kire ilyesmit rá lehetett bízni, mert képes volt erdőn, mocsáron keresztül az egész országot végig utazni, s lováról le nem szállni, míg küldetése helyére nem jutott; ott pedig étlen-szomjan hetekig elácsorogni lesben s a rábízott parancsot az utolsó nyaklevágásig végrehajtani híven.

Kuczuk basa magában beszélgetett a debreczeniekkel: «nevettek ugy-e? kaczagtok? örültök? no csak ti nevessetek ma eleget; majd mindjárt eljön rátok a sírni való nap».

* * *

Tokaj felől a széles országúton egy hosszú sor szekér közeledik Hadház felé; ez a debreczeni hölgykaraván.

Ötszáz szekér egymás hosszában, csupa asszony és leánynép, egyetlen férfi sincs közöttük, akkora sem, a mekkora az ostort fel tudná emelni: maguk hajtják az asszonyok a lovakat is; a kit pedig az Isten férfinak teremtett köztük, annak meg le vannak a kezei kötve szépen a pólába, mert annak még kis baba a neve.

Ennyi asszony, ennyi leány egy csoportban! Képzelhető az a jó kedv, az a lárma, a mit az úton elkövetnek; mindegyik beszéli a másiknak, hogyan hajtotta el biró uram a törököt a város alul; milyen szépen ráijesztetett; van rajta, lesz is rajta egy hétig elég mit mesélni; oh a veszélyből kiszabadult szívek phantásiája gazdag.

Egy-egy kocsin csupa fiatal leány ül, azok előre hajtanak, s elkezdenek valami méla ősrégi dalt, a mit azon időkben énekeltek a Tiszától Moldováig; talán azt, hogy: «Fördik a kácsa, Fekete tóba, Készül anyjához, Lengyelországba», vagy pedig azt a másikat: «Ha kérdik, hol vagyok? Mondjad hogy rab vagyok, Kezemen lábamon Vas békót hordozok». Ez a nóta vala akkor nagyon nagy divatban, tudja Isten! olyan szívből énekelte azt a szegény magyar ember.

Akkor aztán az egész sor szekéren valamennyi leány rákezdte a nótát; majd felvették vele a nagy menyezetes eget; szegény kis pacsirták ott fenn a magasban nem győztek velük versenyt tilinkózni.

Delelőre az egész karaván megállt a zöld halomnál, a mi ott van a sík rónában; ki tudja, ki rakta oda? a mi csontunk van-e benne, vagy a másé? bizonyosan csak a mienk, mert körülötte olyan puszta az egész vidék.

Nincsen falu, nincsen város közelében, egy-egy tanya, boglyák-, kazaloktól körül véve, látszik itt amott, messze, kitérve egymásnak; szántóföldnek sincs itt semmi híre, csorda-legelőnek van hagyva az egész határ.

Csak a délibáb mutogat csodaképeket a láthatáron. Azt is megszokták már, senki előtt sincs hitele; elöntheti hullámzó tengerrel a messzi láthatárt, senki sem vágyik abban megfördeni; mutogathatja benne nagy erdők árnyékát, nem igyekszik felé senki, hogy ott kihűselje magát; városai, palotái megszokott képek, a miket senki sem bámul már, s nem törődik vele, vajjon miféle ócska tündér mutogatja ott csoda hatalmát, józanabb emberivadék előtt, mely bűvészetét kitanulta?

Pedig épen mai nap különös jó kedvében volt a délibáb. Ritkán is süt olyan forrón a nap, hogy a föld felrepedezik bele s az utolsó tófenék is cserepes hasábokra szárad; egészen a délibáb tündéri örömeihez való nap. Egy csoport fiatal leány, az ábrándosabbak közül való, felmegy a zöld halomra, onnan nézi a légi tünemény csodáit.

Köröskörül siető habokban ring a tenger, melynek nincsen széle; abból emelkednek ki koronkint az égre rajzolt árnyképek; úszó kék szigetek, mik szemlátomást nőnek, magasulnak, zöld erdő, lombos fák ellepik partjaikat; a fák árnyéka ott látszik a vízben; azután megint lejebb sülyed a sziget, a tenger hulláma dagad és összecsap végső pontja felett. Majd a másik oldalon tünedeznek elő nagy légi paloták, átlátszó tornyokkal, ködkék templomokkal, azokat is csak úgy hányja-veti e tünde tenger, mintha rajta úszkálnának, s ha rájuk unt, végtelen romokat csinál belőlük; tornyok, várak egymásra düledezve; azután az is elmúlik, a szem nem lát egyebet a vándor darucsapatnál, mely onnan jő erre csendesen.

A leányok ott a dombtetőn magyarázgaták egymásnak: «nézd! az ott épen olyan, mint a kéttornyú templom Debreczenben. Az meg ott szakasztott a nagyváradkapui őrtorony, még a teteje is olyan rongyos.»

– Leányok! leányok! dorgálá őket egy fiatal menyecske, ki a domb aljában szoptatta kövér képű kis fiát; nem jó az ilyennel tréfálni. Nem üdvösséges dolog a délibábban ráismerni valami házra. Azt a várost baj éri, a melyiket az mutogat. Hagyjátok el az istentelen beszédet.

– Nézd! kiáltának egyszerre valamennyien, s a szó elhalt ajkaikon, mindenki odatekintett, rémülettől és csodától megigézett szemmel.

Mi támadt egyszerre az égen?

Hadház felől, a légtenger felett magasan egyszerre egy lovas férfi ködalakja rajzolódott a sápadt égre; egy valóságos lovas vitéz, puzdrával vállán, hegyes turbánnal a fején, keze csípejére téve, az egész alak szívdöbbentő óriási mérvben emelkedve a láthatár távolába fel, a ló lábai nem érték a földet, alattuk keresztül lehetett látni az eget, az egész, mintha egy fegyveres fantomnak a halványsárga égre vetett világos kék alakja volna.

– Jézus Krisztus, ne hagyj minket! rebegé a megrémült gyönge nép, e csoda tünemény láttára, minőt a természettudósok többször, több helyen láttak már, s azóta is mindig magyarázzák, még sem tudják, hogyan, mikép? Távol álló emberi alakok képe odafenn úszik a légben, megnagyítva óriási ködszellemmé. Másik pillanatban új meg új alakok támadnak elő a léghullámból, mind fegyveres óriások, némelyik csak lova derekáig áll ki a csalódi tenger szinéből, másnak csak feje és válla látszik ki abból, azoknak árnyéka oda van nőve teste alakjához, két átellen összeragadt árnyék, felfelé és lefelé fordított fejek, karok és fegyverek; egyszer ismét lassankint összeolvad az egész, s nem marad utána más, mint két széles küllő az égen; két világos kék fényszalag ködös sárga mély alapon, a földből felfelé sugárzó.

– Jézus Krisztus! Jézus Krisztus! török tatár leskelődik ránk, sikoltának a némberek, összezavarodva, megrémülve, tanácstalan, védtelen a puszta síkság közepett.

Az anyák gyermekeiket kapták ölre, futottak velük szekereikhez, a szűzek elszórták drága kendőiket, fülönfüggőiket, hogy a míg a rablók azokat felszedik, maguk elfuthassanak onnan. Mindenki azt hivé, hogy már itt a veszedelem a nyomukban. «El innen, el! a böszörményi útra! Fussunk a nyomáson keresztül! Siessünk! siessünk!»

A szegény kétségbeesett had rémülten tért félre az útról; a szekerek lóhalálában futottak végig a száraz mezőkön, merre semmi út sem vezet; nem énekelt most már senki, még zsoltár sem jutott eszükbe, csak úgy titokban sóhajta fel egy-egy áhitatos szív, a mint hátra nézett a félelmes távolba s onnan fel a bizodalmas égre: «te felséges úr Isten odafenn, ki elárulod csodaképen gonosz ellenség leseit előttünk: oltalmazz meg minket, szegény gyönge szolgálóidat gonosz üldözéseiktől, kiknek nincsen bizodalmunk senki másban, egyedül csak te benned, úr, menybéli Isten!»

És az úrnak valóban még több csodatétele is volt e napra.

A mint a futó nők egyre tekingettek félelmesen hátra, egyszerre eltüntek a játszó tünemények az égről és földről; a szétrebbent délibáb után élesen kilátszott a láthatár, a mint ég és föld elválik egymástól, s a hadházi nyírerdők halaványan kéklenek a távolban. Az égre éles ezüst szegélyű fellegek emelkedtek e táj felől, mintha roppant habbuborékokat fújna a vihar sebesen fölfelé; lassankint mind jobban elborult a láthatár; sötétkék fellegek tódultak egymás hegyén hátán, valami nehéz hang úgy zúgott a távolból, mintha azt mondaná: «fussatok, fussatok!»

A szekerek vágtatva csörömpöltek a böszörményi határ felé.

* * *

Badrul bég két nap óta áll már lesben a hadházi erdők között. Mindent, a hogy Kuczuk basa rábízott, végrehajtott azon módon. A kitől útbaigazítást kért, azt a szolgálattétel után levágta, hogy el ne árulhassa; minden csapatnak azon a helyen kellett maradni, a hol megállítá, senki sem hagyhatta el az erdőt; s ha valaki a környékből véletlen odavetődött, az mielőtt egy kiáltással elárulhatta volna a mit látott, meghalt; lelőtték nyíllal, a mi nem ad hangot, nem dicsekszik hős tettével, mint a nagyszájú puska.

Senki sem árulhatta el őket, senki sem vihetett róluk hírt a debreczeni leányoknak, asszonyoknak. Hát az Isten?… Ő meglátta és megmutatta őket délibáb tükrén keresztül a vesztükbe siető nőknek, s felfedé előttük az ármányos cselt jókor. Dicsértessék az úr neve!

Harmadnap délben az erdőszélre állított őrök jelenték Badrul bégnek, hogy a pusztán a távolban egy hosszú vonal látszik porzani, mintha száz meg száz szekér jőne egymásután.

– Ezek ők!

Badrul bég maga is felállt egy dombtetőre, hogy oda lásson; talán épen ő volt az a szertelen óriás, kinek ködképe először megjelent az égen, puzdrával a vállán, hegyes turbánnal a fején.

Azok ők! Csak hadd jőjjenek közelebb! Senki sem figyelmeztetheti őket a veszélyre, – senki.

Egyszerre azonban megáll a közeledő porvonal, nehány pillanatig elpihen, azzal egyszerre sebesen elkezd oldalvást tartani, s nem miként az elébb, halkan közeledve, hanem nyargalvást fut oldalt az avarnak.

Badrul bég dühödten tekinte széjjel: «Ki árulhatott el bennünket előttük?»

Mintha egyszerre válasz jönne kérdésére, megzendül az erdő; a magas szál nyírfák zúgni búgni kezdnek; veszedelmes vihar támad fel a síkon, süvöltve, bömbölve és sárga porköddel eltöltve a körül látszó eget.

Badrul bég nem szokott a vihartól félni; ezt nem is engedte meg neki Kuczuk basa.

– Előre a dárdát, kiálta lovasainak, jó a dárda hegye a vihart hasítani, utól kell érnünk a menekülőket! ki a síkra!

Hah, de ott a síkon más úr parancsol most! A rónán keresztül, épen az üldözők és üldözöttek között, ott nyargal végig a vihar menyasszonya, a szilaj forgószél, ez a karcsú tündér, a ki délczegen tánczol végig a sima rónán, üstökös feje a felhők között, mintha szétzilált haja repkedne ott, lábai mint az orsó pördülnek a porban; hajlik jobbra, hajlik balra, karcsú derekát hajtogatva, s daczos fejét emeli mindig magasabbra; jaj a törendőnek, jaj a veszendőnek, a mi most hozzá közeljut, azt megtépi, elszórja; háztetők, kazalok, kifacsart élőfák csak úgy tánczolnak köntösének szilaj forgásától, felviszi őket az égig, s onnan visszaszórja bőszült szeszélyében. Utána jő morogva, dübörgve a haragos vőlegény, a villámló zivatar, ki kergeti daczos menyasszonyát; tűzkorbács a kezében, azzal veri majd meg, ha megkapja. Ah a tündérek szerelme szörnyű!

Badrul bég csapatját olyan porfellegbe borítá egy pillanat alatt a forgószél, hogy senki sem tudta többé, merre van előre, merre hátrafelé? A lég elvakult; egyik lovas nem látta a másikat a felkavart portól, melynek sötétjén még a villám sem birt keresztül rémleni, csak közeledő menydörgése hallott, a mint hömpölygött az égen, rengette a földet, s el-elnémítá a szél szilaj vihajgását.

Badrul bég alatt ágaskodott a paripa, fejéről elkapta a szél a turbánt, dárdájáról letépett minden lobogót.

– Héj te Isten, magyar Isten! ordíta a szerecsen öklével fenyegetőzve az ég felé, pártját fogod a magad népének, de azért mégsem mentheted meg őket tőlem!

A mint e vakmerő istenkáromlást kimondá, abban a perczben úgy sújtotta meg vállát valami kemény test, hogy karja bénultan hanyatlott alá.

Mi volt az?