Part 8

Uram bátyám erősen ránczigálta a hazugnak köntösét, s mint midőn maga sem szól valót, zavartsággal köhécselt, mert soha kezében ecset nem forgott, s igy méltán örvendhetett, hogy hüvelykujja be vala kötözve, azonban mégis szurkolt, hogy barátját a hazudságban utolérvén, e mennyei potyától szép ütlekszóval elugratják. Most azonban rémülését borjúi bámulás váltá fel, mert a vendégeinek hasznosan szolgálni kivánó házi úr által leánya arczképének levételére szólíttatván fel az arszlán, ez annak teljesitését egész készséggel igéré. Uram bátyám tövisen ült, s alig emészté el reggelijét, iparkodott az udvarból kijutni, kevésbé számitván egyébre csapszéki kidobásnál, természetesen útravaló mellett, kétségtelennek tartván e kalandozásbani cselnek ily körülmények közt minél elébbi kibonyolódását. Pestre rendes hallgatói közé szerette volna most magát varázslani, – az ég nem könyörült rajta, s azért tanácsosbnak látta a falu mesteréhez, mint az ivásban hires természetbuvárhoz sántikálni. Veres gallérú köpenyét okvetlen vállára kapta, hahogy távolléte alatt ármányos utitársát kiebrudalnák, ne kénytessék ő is oda fáradni a szép reményekkel biztató áldás átvétele érdekében. Ő kitűzött irányában férfiasan haladt, daczára azon akadályoknak, miket a falu ebei elébe ugatának. A keresett egyénnél rokonkebelre talált, s igy szükségtelen elmondanom, hogy a barátság megszentesitésénél több kanna bor elfogyott.

Arszlánunk ezalatt a kigondolható legnagyobb merényre vetemült. Tágas terem közepén a festészi támasz, mely a házi úr boldogúlt fiának sajátja volt, fel vala állítva, előtte Elek ült kezében ecsettel. A pamlagon Málnay terült el, s szájában öblös pipa füstölgött. Elvira pedig diszköntösben megelégedést sugárzó tekintettel függe az álmüvészen.

Elek addig piszmákolt, mig a csend és unalom Málnay szemeit lezárá, ekkor nagy tudákossággal kifeszité a vásznat, jobb kezével rá nehézkedett, s szemeit oly élesen szegzé a lerajzolandó alakra, hogy az ártatlan hölgyecske ama merész nézés alatt nem egyszer zavarodott meg.

Málnay hortyogott.

Elek pajzánul forgatá az ecsetet, s hol a hölgyre, hol vásznára pislogva szemtelenül susogá:

– Gyönyörü homlok – egykét vonást tön, s ismét folytatá: égi szemek – rózsaajk, – rövid szünet után – holló fürtök, – tavaszában viruló arcz, – jóságot lehelő hókébel. Ekkor az ecsetet lesujtá, s a hölgy kezét gyöngéden megragadva, mondá: „Nem nem! én a természetet ennyire meg nem hazudtolhatom, nincs müvész, ki ennyi szépségi tökélyt lemásolhatna; s ha igen, volt, van, vagy lesz-e hatalom, mely megengedhetné az ő remekét utánozni gyarló emberi kézzel? Oh Elvira! ily szépséget csak egy mindenható alkothat!“

A hölgy remegett, s e nyilatkozaton meglepetésében örvende, hogy atyja alszik, magát hivén bűnösnek.

Elek használá Elvira zavarát, lábaihoz omlott, s lelkesedve folytatá: „Van egy gondolatom, mely mióta láttalak, erem minden lüktetésével szivemhez küzdi magát, s e gondolat: téged, oh égi lény, szeretni; ez életem, ez halálom!“

– Mi az? – kérdé az álmából fölrezzent Málnay, arszlán uramat nemes foglalkozásában meglepve.

E hang, s Elvira sikitása az arszlánt kissé gyöngéjén találta, mert őszintén mondva, jobban félté hátát, mint lelki idvességét. Ő tehát, mint ki csizmadiát fogott, keserűn harapá össze ajkait, de gyakorlott szemtelensége már több ily szorult helyzetből kisegíté, s igy boldog régi szokásához nyult, miért is kézzel lábbal tombolva, tele torokkal orditá: Lovat! egy országot egy lóért!

– Kötelet! – harsogá Málnay – hisz ön őrült.

Elvira rémülve futott el.

– Játékom megnyerve – mond az arszlán elbizott kaczajjal – s a világ minden szinészei közt ma víttam ki legnagyobb diadalomat.

– Mit? mit? – tudakozódék Málnay.

– Azt uram! – viszonzá Elek – hogy nem adnám koszorúim feléért e napot, alkalmam nyilván önöket müvészetemmel igy megismertetni.

– Vagy ön bolond, vagy én! az ördög vigyen el, ha egy szót értek ön beszédéből.

– Azt elhiszem; értsen meg tehát: én nem vagyok képiró, hanem szinész.

– Tehát miért nem járt igaz uton?

– Úgy nem lett volna mezőm tolakodás nélkül magamat önök előtt kitüntetni.

– Hm, de mit keresett lányom lábainál?

– Egy szerepet szavaltam Schiller Hamletjéből.

– Schiller Hamletjéből? csodálkozék Málnay.

– Igen – esék szavába Elek – gyöngeségem, hogy a franczia drámákat szenvedéllyel játszom, s dicsekvés nélkül mondva, hatással.

Szinte hihetetlen, egy arszlántól ilyesmit hallani, de legyenek meggyőződve, hogy az ily lény a könyvnek betűjét sem tudja hogy fekszik, szinházba jár, nem a művet hallgatni s a játszókat látni, hanem magát mutogatni; itt ragad rá nehány szó, itt hallja: franczia hatás, Schiller stb.; Hamletet csak onnan ismeri, hogy adatásakor nem levén kivel kaczérkodnia, első felvonás után oda hagyá az üres házat.

– Nem lenne szíves abból a Schillerféle Hamletből még valamit szavalni, mert én is szeretem a franczia műveket – kezdé hosszu szünet után Málnay.

Arszlánunk az átjáró tekintet alatt összeborzadt, s szinte nem jót sejtett, de már benne uszott, azért csak rá rebegé a „szivesen“-t, s lelkendezve kezdé:

Lenn a hegyen…

Fenn a völgyön – megakadt; ujra kezdé, s ismét elakadt. De a bitangoknak a szerencse kedvezni szokott, erre építnek ők, és ritkán csalatkoznak. Ki hinné, e nyomorultat kimenté szurkoló helyzetéből egy kis utczai mozgalom. Az ablak alatt zajongó nép vonult el. Málnay kipillantott, Elek is használá a kedvező alkalmat, a fris légre osont. Alig örvendett szabadulásának, már ismét kétségbe kellett esnie, mert az utczai zajongók vasvilla közt – alig merem kimondani – Uram bátyámat kisérték!

Mit véthetett a jámbor törvénytudó? azonnal értesülünk. Elek utána rohan a szolgabirói lakhoz. Utközben a mesterrel találkozik, ki borból sokat rugott ugyan be, de mégis elbirja mondani, hogy uram bátyám vendége volt; kissé leszítta magát, azután a helység szérűjébe sétált kopasz fejét szellőztetni; egy boglya mellé ült, pipájába tüzet csaholt, és mint gyujtogatót elfogták. Balsors, ez a te műved!

Arszlánunk iszonyu dühében szinte fuldokolt, de hogy is ne, hisz uram bátyám, kinek hazudságira annyit számitott, inkább iszapba sülyeszti, mint segítené; és veszni, vagy bitóhoz köttetni engedte volna, de saját érdekében hűtelen czimborája sorsán segítni szükségkép kellett. Ő tehát minden fontolgatás nélkül a szolgabiróhoz rohant.

Két vasvillás pór közt uram bátyám állott, s mögötte a megyei pandur minden intésre készen tartá rezes fokosát. Tekintetes szolgabiró uram pedig kényelmes karszékében heverészve, törökpipából eregeté pattanásig felfujt arcza körül saját illatos termesztményét, s perczenkint kétségbeejtő tekintéllyel szuszogott egyegy hatalmast, mely menydörgő szavának előfutára volt.

A vallatás annak irtózatos rende szerint megindíttatott, s közszeretetű uram bátyám eléggé redős arczán különféle színek vegyülete játszadozott; méltatlanság, bor, és gyakori hetvenkedései daczára is, a félelem őt különös lázba ejté.

A szolgabiró, miután rögtöni biróságra hivatkozék, s uram bátyámat több rendbeli sértésekkel illeté, a tanuk előadásából átlátá, hogy a vádlott ártatlan. Épen ki akará mondani határozatát, midőn mentő angyalként lebbent elő az arszlán, s egykét felvilágosító körülménnyel utitársát szabaddá tevé. Az őrök eltávolíttattak, uram bátyám ismét szabad ur lőn, s a szolgabiró bocsánatkéréseire engesztelőleg válaszolá:

– Emberek vagyunk, és tévedünk.

– De most – kérdé a szolgabiró – szabad-e tudnom, hogy tulajdonkép kihez van szerencsém?

Uram bátyám szokott lassusággal feleletre készité ajkait, de az arszlán szélvészgyorsasággal kapta ki szájából a hangot, magát müvésznek, uram bátyámat pedig drámairónak mutatván be.

A szolgabiró rendkivül örvendett a szerencsén, maga is iró levén, csakhogy politicus, – szerinte – a mennyiben a közgyülések után a megyei határozatokat egyik hirlapban közleni szokta.

Most élénk társalgás kezdődött, a szolgabiró mint olvasott egyén, azt kérdé, hogy az uj franczia iskolát követi-e uram bátyám az irodalomban, vagy Shakespearet?

Uram bátyám mutatóujját fontossággal illeszté borvirágos orrára, s komolyan válaszolá: hogy ő Cicerot követi.

Tovább nem elmélkedhettek; mert a csarnok elébe egy négyes fogatu kocsi robogott, belőle tisztes férfiu, a megyei alispán lépett ki.

De mi ez? az arszlánnak szűk kezd lenni a hely, jobbra balra kapkod, homlokáról izzadtságot töröl, és rést keres szabadulhatni. Mi szorithatja annyira? türelem, majd rá jövünk.

Az alispán beköszönt; az arszlán nem meri arczát mutatni, az alispán megáll, merészen néz a divathősre, ez zavarodva pislog rá.

– Tán ismerik egymást? – kérdé a szolgabiró.

– Valóban – hebegé az arszlán – nem volt szerencsém…

– De nekem igen, gazember! – mond az alispán – he György! – szólitá tenyeres legényét – verjétek vasra, s az arszlánra mutatott.

– Uram! rebegé a hálóba került szép mákvirág, ön tévedésben van.

Uram bátyámnak szeme – szája elállt, s midőn eszmélni kezde, félelmesen mondá: uram öcsém! nem jót sejdítek.

E hangra az alispán uram bátyámra tekinte, elmosolyodék, s felkiáltott:

– Váray! mi ismerjük egymást.

– Meglehet, az insurrectióból.

– Iskolatársak voltunk, s azóta Pesten is találkozánk.

Uram bátyám ujra éledni kezdett, szerette volna, ha fél Pest bámulhatná, hogy ő egy alispánnal baráti kezet szorít, s mi több, tegezik egymást. Uram bátyám vígan töltött régi ismerősénél nehány hetet, s gyönyörű négyes hozá vissza Pestre azon biztatással, hogy barátja az ő számára hivatalt szerzend. Édes várakozásban él azóta itt. Boldogok a könnyenhivők!

Az arszlánról szinte feledém megemlíteni – no de ki tudná eltalálni, miért csipték fültövön? – mivel az arszlánbőrben most az egyszer nem telivér szamár, hanem tigris volt, ki midőn ezen fajt még inasnak nevezék, az alispántól szép csomó pénzzel elillant, s most jó szerével hurokra került.

PESTI TANULMÁNY.

Szánandó, ki Pest gyönyöreit élvezni nem tudja; és szerencsétlen, kinek azt élvezni nem szabad.

„Vidor ifjú, zajgó szép Pest! van-e oly kiégett kebel, melyet hullámzatod föl ne villanyozzon?

„Pest megszellemesít, a lelket edzi, a szivet megifjítja, az izlést müveli s az érzelmet gazdagítja.

„Pesten az életúnt szórakozást, a szenvedő enyhet, a kétségbeesett reményt talál.

„Pest! én imádlak!“

Hányszor hallá Futaki Lajos az idézett kitételeket ismételni? A lelkesedés-szülte sok dicséret végre felizgatá kiváncsiságát; ő tehát sok szép gyapjú és repcze árát tárczára rakván, a fővárosba sietett.

Futaki Lajos nap-barnitotta izmos ifjú volt; arczából egészség, szemeiből megelégedés sugárzott. Atyja szorgalmas kereskedő levén, Lajos sem nyert oly nevelést, mint kiből szalonférfi vagy arszlán telnék ki. Gyermekségében szigorhoz és nélkülözéshez szoktaták; tanulmányai kereskedés meg gazdászat valának, s egész világa azon vidék, hol született és élt. Lajos önállóságra jutván, körültekinte örökségében, s ugy találta, hogy ő gazdag, s vagyona elegendő arra, hogy úriasan élhessen. Urrá lőn, mit azonnal meg is kezde: vett egy angol fogatot, két arab paripát; házát selyem- s bársonybútorokkal halmozá, a falakra óriási tükröket aggata; foglalványok, csillár, s még sok butordarab lábai is aranyozvák. Szobáiban minden, mi drága, fel volt található; de hiába keresők az izlést a rendezésben. Lajos a szomszéd megyék székvárosain túl még nem volt.

Egyszer eszébe jut: mennyit hallott már Pest szépségéről és élveiről: roppant előkészület után fel is utazott.

A fényes épületek, utczai mozgalmak, kocsizaj, tarkaság s ragyogó boltok annyira meglepék, hogy álmélkodásából alig birt föleszmélni; de ez négy öt napig tartván, az utczai életet megeléglé s unatkozni kezdett. A „magyar király“ szálloda ablakán kikönyökölt, s reggeltől estig egy szivart a másik után felfüstölve, a bérkocsik nézdelésében gyönyörködék.

Szidni kezdé azokat, kik Pestet oly kedves színben festék előtte, s feljöttekor összevásárolt tömérdek öltözeteit szemlélgeté.

Reggeli kilencz óra volt.

Lajos reggelizett, ásitott, fölkelt, ismét leült, kedvetlenül nézvén egy hosszú nap rettentő unalmai elé.

Ruhatárát még egyszer szemle alá vevé, s öltözködéshez kezde.

Nehány percz mulva tetőtől talpig fölkészülve a nagy tükör előtt hegyesre pödrött fekete bajszát egyengeté.

Egy tekintetet vetni rá elég volt, hogy a vidéki arszlánt megismerjük.

Himzett finom ingébe mellén nagy gyémánttűt szúrt, s daczára annak, hogy délelőtt volt, fekete frakkot, fehér mellényt s fekete nadrágot vőn magára, mely öltözethez kirivó ellentétet képeze a színes s oldalt ragyogó gombokkal ellátott szép topán; fekete nyakkendője csokrába hasonlóan gyémánttűt alkalmazott, fehér kalapot tőn; vajszín keztyűt huzott, s a várost szándékozék nyakába venni.

Alig fordult a harmadik utczába, s topp! Érdeky Endre, hajdan megyebeli ismerőse állt vele szemközt.

Örvendve szoritának kezet.

– Mióta vagy Pesten? kérdé Endre.

– Már tiz napja.

– S mit mívelsz itt?

– Unatkozom.

– Unatkozol?

– Halálig!

– Hallatlan!

– Az igaz, hogy rászedettem;… de annyit is beszéltetek nekem Pest élveiről, hogy lelkemnek már nem is volt más ohajtása, mint Pestet ismerni.

– Nos?

– Jóllaktam vele.

– Tréfálsz.

– Szavamat adom. Holnap visszautazom, s életemben legutolsó gondom lesz ismét Pestre kivánkozni.

– Ezt valóban sajnálom; de legyen mindenkinek izlése szerint. Reggeliztél már?

– Nem.

– Jöjj hát velem.

– Szívesen.

Endre karon ölté Lajost, s a váczi-utczában Schmidthez vezeté. Izletes sütemény, vesztfáli sódor, finom kotteletek s egy üveg madeirai lőn elébök feladva.

– Lám, lám, kezdé Lajos; minő jó étkek, felséges bor! és e helyről eddig mitsem tudtam. Kün népes utcza, ben örökké társaság: hány jó órát tölthettem volna itt fenlétem óta, míg a szállodában elzárkozva a felhordott étel sem izlett.

– Azonnal tiz óra, mond Endre, választ sem adva Lajos beszédére; fizessünk. – S miután ez teljesítve lőn, Lajossal a dunapartra sétált, hol Győr gőzösre szállván, kellemes társaságban a császárfürdőbe hajóztak.

A jó zene, sétálgató nővilág Lajost egészen felvillanyozák. Néhány fordulat után sajkára ülvén, a Margitszigetre rándultak, hol illatos carvajal-szivarfüstöt eregettek a tavaszi légbe.

A tizenkét órai hajón ismét Pestre tértek s Emmerling szállodája előtt partra lépvén: alig birta Endre Lajost elvonni.

– Mit mereszted szemeidet ugy azon hajó után, mintha kedvesidet röpitné más világrészbe.

– Semmi, semmi! viszonzá Lajos, s Endrét „Europá“ba követé, hol Dreyschok, e világhirű zongoramüvész ada épen hangversenyt.

Válogatott közönség, remek játék s bájoló szerzemények Lajost hetedik égbe ragadák.

A hangverseny zajos kihivásokkal s tapsviharban végződék. A közönség lelkesedési felkiáltások közt hagyá el a márványteremet.

Két ismerősünk bérkocsiba ülvén, a sok diszes fogat után a városligetbe hajtatott, hol a körben néhányat fordulván, kocsijok ismét a városba robogott.

– Barátom! kezdé Lajos, láttad a gőzösön azt a szőke, kékszemű nőt, érdekes vonásival?

– Melyiket?

– Violaszín kalapban, fekete fátyollal.

– Nem.

– Kár.

– Miért?

– Mert szép volt.

– És?

– És.. érdekes.

– Nos?

– Nem elég?

– Elég; de Pesten annyi szép érdekes nő van, mikép az még nem elegendő arra, hogy az ember óra mulva visszaemlékezzék rá.

– Hátha rövid idő alatt a szemek találkoznak?

– Az más.

– S a nő eleinte zavarodva süti le?

– Az már más!

– S végre ha kiszálláskor annak arcza egészen elkomorúl?

– Ah! az már egészen más!

Lajos sohajtott.

– Mi lelt? kérdé Endre.

– Semmi.

– Annál jobb, itt ebédelni fogunk.

A kocsi megállt, s a két ifjú karöltve lépett az „angol királynő“ éttermébe.

Midőn helyet foglalának, Lajos Endre kezét melegen szoritva felkiáltott:

– Ily kedves reggelem még az életben nem volt!

– Örvendek.

Darabig némán étkeztek; a Chateau-Laffitte megoldá Lajos nyelvét.

– Ah! sohajtá, beh bánom, hogy nem mutattam a hajón azt a nőt.

– Bizony, viszonzá Endre, kár volt elmulasztanod.

– De hát képzelhetém, hogy figyelmedet kikerülendi?

– És mégis ugy volt.

– Fájdalom! de feltalálandjuk.

– Vagy, vagy sem.

– Lehetséges volna-e oly felséges teremtménynek a tömegben rejtve maradni!

– A város nagy, hol kereshetnők?

– A mulatóhelyeken.

– Az tömérdek; ki tudja: hová jár?

– Mindenüvé elmegyünk.

– S hátha, míg mi az egyik helyen keressük, ép akkor a másikon van? Pesten hetekig lehet igy kergetőzni.

– Ah! te lesujtasz.

– Hát annyira érdekel?

– Véghetlenűl!

Az óra ötöt konga.

– Menjünk, inditványozá Endre.

– Hová?

– Csak te kövess.

A „lovardába“ mentek.

Lajos ismét elemében találta magát; szeme szája elállt midőn iszonyu tapsvihar közt négy és fél lábnyi korláton át az érdekes halovány Carréné asszony fekete bársony lovagöltönyben Hasszánon elragadó kellemmel a körbe ugratott.

Lajos eleinte a bámulat miatt mozdulatlan maradt, s percz mulva keztyüit széttapsolá. Hát később, midőn ugyancsak Carréné asszony Esmeraldán a spanyol iskolát lovaglá?!

Innen a nemzeti szinházba mentek, a „hugonották“ eléadására. Lajos nem tudott szóhoz jutni, mindig Carrénét látta szemei előtt lebegni. Az eléadás javában folyt, ő lelkileg mindig a lovagkörben volt.

Hirtelen megragadja Endre karját, az rá néz, Lajos nem tud szólni, s csak szemeit mereszti egy zártszékre.

– Mi lelt? kérdé Endre.

– Ő az?

– Ki?

– Hajói szépem.

– Hol?

– A negyedik zártszékben hatodik.

Endre üveget tőn szemére s oda tekinte.

A nő mosolyogva forditá el rólok szemeit.

Endre Lajoshoz fordult, s ajkin kétértelmű mosoly lebegett.

– Ismered? kérdé Lajos.

– Csakugyan tetszik?

– Igen, igen! de hát ismered?

– Be foglak mutatni.

– Ah ah!

Endre felkaczagott.

– Mit nevetsz?

– Hogy oly érzelgős vagy.

– De, ha oly szép!

– És szeme ismét rajtad függ.

– Mit csináljak?

– Ne üvegem, nézd vissza.

– Nem látok rajta.

– Mitsem tesz, annak ugy kell lenni.

Lajos megtámasztá magát, az üveget szemére emelé, s hosszú öt felvonáson át helyét el nem hagyá.

Midőn a függöny legördült, Endre Lajos karját érinté e szókkal:

– Most már mehetünk.

– Még nem.

– Mit vársz? hisz az eléadásnak vége.

– Vége?… kár!

– Nemde, gyönyörű zene?

– Gyönyörű arcz! sohajtá Lajos, s barátjától vezetni engedé magát.

Az „Europa“ éttermében vígan zajonga a sokaság, Patikárus Ferkó egészen neki szellemülve állt a terem közepén, szenvedő arczát hegedűjére fekteté; s tüzelő szemeit balkezének működő ujjaira meresztvén, a legolvadékonyabb hangokat bocsátá a közönség közé; az elhízott Károly, mint valóságos ellentét, holdvilágarczát jobb vállára hajtván ragyogó szemeivel hol egyik, hol másik hevült egyén szemei közé tekintve, csaknem hegedűjét kinálgatá: ugy közeledék a hallgatóhoz, s testének minden izmával tactusra mozgott, de kitérései daczára méltó helyt foglalt lángeszű öcscse mellett! Imre legnagyobb nyugodtsággal müvészkedék remek brácsóján, s Jancsi – az egész világ komája – neki keseredve veré türelmes bőgőjét. E négy ritka testvér többi ügyes társaik közreműködésével a magyart lelkesedésre, az idegent bámulatra ragadák. Van is szivhez szóló nótáikban, s azok páratlan előadásában oly megragadó valami, hogy ugyan hidegvérű legyen, kit nem foszt meg elébb keservétől, azután eszétől, s végre erszényétől.

Jól jegyzé meg egy barátom, hogy ez a Patikárus Károly kihegedüli az ember zsebéből az utolsó ötforintost is.

A közönség víg volt, Lajos és Endre Cliquot-val telt poharaikat koczintgaták.

Éjfél után oszlani kezdének.

– Vegyünk búcsut, mond Endre, te holnap utazol; isten veled.

– Mit? én utazom?…

– Magad mondád.

– Ily élvezetdús nap után?

– Pest unalmas.

– Akkor még nem ismerém. Holnap szépemnél be fogsz mutatni. Én maradok.

– Tehát a viszontlátásig.

Elváltak.

Lajos annyit látott, hallott és élvezett egész nap, hogy kábultan tért szállására. Az éjt álmatlanul tölté.

Másnap Endre kilencz órakor Lajosnál bekopogtatott.

Lajos készen várá, tetőtől talpig tegnapi öltözetében.

Endre sokáig köhécselt, habozott, barátján végig tekinte, s ismét habozott, szerette volna tudatni vele, hogy öltözete, ámbár finom, drága, de nem öszhangzó, s nem reggeli öltözet. Sokáig gondolkodott, miként lehetne azt sértés nélkül értésére adni. Szerencsére szemei egy skótszövetű nadrágra estek.

– Ah! minő szép! kiálta fel Endre; vajjon szabása is oly jó-e?

– Igen.

– Mutasd.

Lajos készséggel teljesíté.

Nézzük, folytatá Endre, hogy áll hozzá e színes mellény?

Lajos felölté.

– Valóban összeillik, jegyzé meg Endre; s e sötétzöld kabát… vedd fel csak.

Lajos szó nélkül engedelmeskedék.

– Maradj ezen öltözetben, ajánlá Endre.

– Igen? kétkedék Lajos; nem lesz uriatlan igy kimenni, itt a fővárosban?

– Sőt ellenkezőleg, ez elegans reggeli öltözet.

Még a két tűt szerette volna Endre valahogy nem illő helyeikről eltüntetni.

– Lajos! tőled mi emléket sem birok.

– Kivánj.

– Inggombom lesz oly értékű mint az odaszúrt melltű, nem cserélnők el?

– Szívesen, s azonnal átnyujtá; Endre pedig keleti gyöngygombját Lajos ingébe helyzé.

– Nyakkendőd kissé rendetlenül van kötve, kezdé Endre, s némi igazítást tőn; a tű most nem illik oda, tedd el, s ne is hordd, csak télen.

– Gondolod, igy kimehetek? kérdé Lajos.

– Ugy nézesz ki, mint elegans embernek illik, évszakhoz s időhöz alkalmas öltözetedben.

– Még járatlan vagyok, rád bizom magamat; kérlek, légy útmutatóm.

– Örömest. Tehát ha tetszik?

– Mehetünk.

A nap ép oly kevéssé volt unalmas, mint a tegnapi. Zugliget, muzeum, perzsa müvészek, lovarda, Rigoletto s az estelinél Sárközy zenéje szerzének mulatságot.

Midőn Lajos éjfél után karszékbe veté magát, neki hevülve felkiálta:

– Igaz, igaz! Pest felséges város!

A mint kibontakozott a mulatságok zajából, visszaeszmélt hajói szépére. Soká merengett, s türelmetlenül várá a perczet e drága lénnyel szemtől-szemben lehetni.

Endre sem kéreté többé magát, mert másnap délútán egyenest azon szándokkal lépett be Endrénél, hogy érdekes látogatásukat megtegyék, s miután Lajosnak az öltözködésben leggyöngédebb modorban utasításokat ada, sőt sajátkezűleg némi igazításokat is tőn, megindultak.

– Endre! kezdé Lajos menet közben, ki azon nő, hová engem vezetsz?

– Szép.

– Láttam.

– Érdekes.

– Tudom.

– Hát mit ohajtasz még?

– Nevét.

– Neve, Vandai Kandida.

– Igen regényes.

– Mint maga, tevé hozzá Endre, sajátszerű mosolylyal.

– S rangja?

– Özvegy.

– Özvegy? ah, ez dicső!

A sétatéri 17-dik számú ház kapuján beléptek.

Az első emeletben csinos leánykától kérdé Endre:

– Urnője?

– Itthon van, viszonzá a szobalány, s üveges ajtót nyita meg előttök.

Lajos szíve dobogott s erősben szoritá magához barátja karját.

Endre érzé társa reszketegségét, s mosolyga.

Fénypazarral bútorzott, szőnyegekkel elborított szobába léptek.

– Majd jelenteni fogom, mondá a szobalány s távozott.

– Te, kezdé Lajos meglepetve, e nő igen előkelő lehet.

– Első a maga nemében, viszonzá kaczagva Endre.

– Kérlek, távozzunk.

– Már késő.

Kandida választékos pongyolában fogadá látogatóit, s nyájasan üdvözölve helyt jelöle számukra.

– Barátom, Futaki Lajos – mutatá be barátját Endre.

A nő nyájasan billente fejével, Lajos ügyetlenül hajlonga.

– Kegyed szép nő, kezdé Endre; mindenütt hódit, sétatéren, színházban, bálokban, s még a gőzhajón is. Szegény barátom szívét a gőzösön rablá el.

Lajos lángveres lőn.

– Bizonyosan nem oly veszélyes, viszonzá a nő, nemde, Futaki úr?

– Én?… igen, nem tudom… de…

– Udvariasságból nem akar nekem igazat adni.

– Szeretném… ohajtanám, hogy…

Endre látván Lajos zavarát, beszédébe vágott:

– Hogy én szóljak helyetted? szivesen; csak félek, mert a szép Kandida aligha nem inkább téged hallgatna meg.

– Bárkit inkább, mint önt, viszonzá pajkos mosolylyal a nő.

– Na lásd barátom, saját érdekedben szólva többet remélhetsz, mint közreműködésem által.

Kandida kendőjével véghetlenül kaczéran fenyegeté Endrét.

Lajos köhinte, feszelgett, szólni akart; de a hang torkán akadt. Nem is erőködött többé, a hozzá intézett kérdésekre rövided „igen“ vagy „nem“mel felelt, s Endre könnyed, fesztelen társalgását csodálá.

Búcsukor a nő továbbra is kikéré magának a szerencsét Lajos részéről, s meghivását oly hóditó tekintettel tevé, hogy a szédelgő Lajos majd lábaihoz omlott.