Part 6

– Mindegy, van jogom reméleni; vagy ön azt hiszi, hogy e pályáról lemondok? soha uram! én iró vagyok, iró leszek, iró akarok lenni, és hogy más ne lehessek: im lássa – ügyvédi oklevelét felkapta, hevesen rohant a kályhához – a lángok – itt keserün harapott ajkiba, mert a kemencze jéghideg volt; ez indulatát megkettőzteté, boszúsan bontá szét az oklevelet – vagy hasztalan rongyai a szemeten vesszenek – folytatván, széttépni készült, de Kertesy hirtelen kikapta kezéből, s hidegvérüen összehajtogatván, zsebébe rejté, e szókkal: – Ha szüksége leend rá, nálam találja – ezzel távozott.

Gyula az egész jelenés alatt majd fellelkesült, majd boszankodék, majd örvendett, de mindig szótlan, csak midőn csábító vendégök távozék, rohant Alfrédra, tele torokkal kiáltván:

– Szerencsétlen! mit miveltél?

– Hogyan?

– Utolsó pénzforrásunkat el engedéd vinni. Tudod, nincs több egy tizesünknél, se fa, se ebédünk, és a zsidó azt igéré, hogy okleveledre holnap pénzt kölcsönöz. Szerencsétlen! és százszor szerencsétlen!!

– Igaz, de türhettem-e ezen pimasz prózai ember bántalmát kitörés nélkül? az ablakon dobtam volna ki, ha leányát nem imádnám; de leánya! – oh Etelka! te szép, és imádandó vagy. Hidd el barátom, csak szárnyai hibáznak, hogy –

– Hogy liba legyen, elménczkedék Gyula.

– Hogy angyal legyen, hülye te!

– Vagy ugy.

– Egy tizesünk van még? ada más irányt a beszédnek Alfréd, hozz valamit enni!

– És fát? te dolgozni akarsz az éjjel, én szerepet tanulni, mit csinálunk?

– Oh kérlelhetlen sors! oh ég! mikor szüntök meg ellenségeskedni a müvészettel?… Itt nagy vita támadt, ha fát kell-e hozni, vagy eledelt. A vélemények megoszlottak, és könnyebbnek látszék tigrist szelidítni, mint egyik magy másikat elvében megingatni, s minthogy egyik sem engedett, a pénzt megoszták, s igy történt, hogy meleg szoba, és fris czipó is jutott.

De ime, most kezdődik a hadd el hadd, az óra négyet üt, mindkettő felpattan, Gyula ki akar rohanni! Alfréd visszatartja.

– Az istenért! a köpenyt ide, mennem kell!

– Én a köpenyt, én? e pillanatban, ha meghalsz sem.

– A köpenyt add ide, vagy megfojtalak.

– Fel ne ingerelj, azt mondom, Alfréd! Alfréd, csendesité Gyula barátját egyik kezével a kilincsbe, másikkal a köpenybe ragaszkodván.

– Őrültté akarsz tenni, harsogá Alfréd, nem tudod, hogy e pillanatban sorsom, azaz létem vagy nemlétem felett határoznak.

– E köpenyt csak holttestemről veheted el. Bocsáss az idő mulik, és ötödfélkor sorsomat elhatárzó első színi próbára kell megjelennem, ez nem tür halasztást.

– A választmány drámámat megbirálandó most ül össze, ez sem tür halasztást.

– Nélküled megbirálhatják a darabot, de nélkülem nem lehet próba, bocsáss, vagy – – –! – Nem, nem! és alig ejté ki a második nem-et, már Gyula egyet kanyaritván magán, kirontott az ajtón, s Alfrédnak csak a köpeny szögletéből egy darabka maradt kezében.

– Átkozott komédiás! megbuktatlak gyalázatos tettedért. Kifütyöltetlek!… tönkre tettél, de ki fogsz fütyöltetni. Szerencsétlen komédiás! és boldog-ta-lan é-én! e szókat épen oly modorban ejté, mint Kean kétségbeesése közepett, midőn a báró rá kiált; és hősöm lassan erejét vesztve, visszatántorgott, megsemmisülve rogyván, pamlag hiánya miatt, a ládára. Oh bonjour, miért születtél? sohajtá még egyszer, s fejét kínosan lankasztá epedő mellére.

Egy percznyi türelemért esedezek, csak mig két bajnokommal önöket megismertetem. Honthy Alfréd költő volt, a könzönség ugyan még nem ismeré, de ő nem tehetett róla, hogy a pártoskodó szerkesztők egyetlen czikkét sem tarták közölhetőnek; a drámai világ sem ismeré, de ez szinte nem az ő hibája, mert szegény eleget dolgozott, de a mostoha sors ügyeiben nagy szerepet játszék. Pajtása, Szálkay Gyula, erőnek erejével szinész volt, noha még a deszkavilágon soha sem forgolódott, de ez semmi, reánk csak annyi tartozik, hogy hajlamukat kissé kifürkésszük, mit meg is tevénk; embereink felette jó barátságban éltek, már nem tudom, azért, hogy szegénység köté össze, vagy tisztán rokonszenvből, de ők ekkorig a szó legnemesb értelmében hű barátok voltak, ám de alkalom szül ellent, körülmények tépik le a barátot baráti kebelről; ne botránykozzék meg tehát senki a fentebb látott tragicai jeleneten, mert a két nagyreményü müvésznek csak egy közös köpenye volt, s életbevágó tárgy szólitván el mindkettőt – szerencsétlenségre – ugyanazon órában hazulról, a rendes szokás, vagyis még egyik kün jár, másik honn üljön – megbomlott, mi nem kis viszályt szült, Alfréd szivesen elment volna köpeny nélkül, de minden felső öltönyét, egy bonjour tevé, s ő nem annyira a hidegtől, mint gúnyos megvetéstől rettegett.

– Dráma! Etelka! bonjour! sohajtá, s ajkin a hang elhalt.

Ha szinházban volnánk, a halotti csendet feszült figyelem kisérné – – azért képzeljék, mintha ott volnánk: s Alfréd mélyen hallgatna, mig a kenetlen ajtó nyikorgása fel nem serkenti.

Ki merészli e csendet zavarni? egy táblai jegyző. Hol legnagyobb a szükség, ott legközelebb van a segély.

– Jó napot, szomszéd – mond a táblai jegyző – hol van Gyula?

– Ne e szót többé, mert fellázitja velőmet. Ah kaján, áruló!

– Csak nem remélem…?

– De igen, mi örökre meghasonlánk. Ne is kisértse, a kibékülésről szó sincs.

– Sajnálom. Hm, hm, de egy kérésem azért teljesitendi, hogy a másodszori alkalmatlankodást kikerüljem.

– Mit kiván?

– A jegyző lekanyaritá válláról a köpenyt, s az ágyra veté e szókkal:

– Ha Gyula haza tér, mondja meg nevemben, hogy e köpenyt sziveskedjék a szokott helyre vinni, a pénzért majd alkonyatkor eljövök.

Alfréd tekintete a köpenyre esett, arczát örömsugallat szállta meg, s üléséből felemelkedve, hálahangon rebegé: – Ezer örömmel. – Midőn a jegyző ur a szobát elhagyá, Alfréd magas lelkesedéssel tört ki e szavakban: – Ezt jó angyalom küldé! – valamit dörmöge még, mialatt a köpenyt Zampaként maga körül foná, s feledve a haragot, elrohant.

* * *

Este van, azaz: gondolják önök, hogy este van, a két müvész árva hajlékában az üvegbe helyezett gyertya szomoruan pislog. A csend tulvilági volt, s a csendben uszkáló kínsohajok rémesen, azaz: ugy hangoztak, mintha sötét éjjelen valamely sirkertben a vándorlelkek ide s tova surranva kalandoznának. Gyula halavány volt, Alfréd szinte; Gyula szemében a kétségbeesés ült, Alfrédéban szinte; Gyula sohajtott, Alfréd szinte, s mindkettő keblében gyilkos fájdalom fészkelt; Gyula keresztbe veté kezeit, és semmit sem csinált, Alfréd ellenben irt. Az utóbbi hirtelen felugrott, a beirt lapot megcsókolván, szivéhez szoritá:

– Isten veled, Etelka! – kiáltá keseredve – egykor vagy borostyánaimat osztandom meg veled, vagy örökre isten veled! – E hangos magánbeszéd után szeméből egy könycseppet törle ki, s a levélre czimet irt. Miután a levelet epedő szivvel még egyszer megcsókolá, a gyötrelem égő hangján mondá:

– Gyula! válnunk kell.

– Alfréd, válnunk kell – viszhangozá Gyula.

– Oh Gyula! sopánkodék Alfréd – ne képzelj oly gyöngének, nem a mai események tépnek ki bajtársi karjaid közül, oh nem! hisz mi rég ismerjük egymást, az ármány és fondorkodás emel köztünk választó falat.

– És te – sohajtá Gyula – oly gyöngének hivél, hogy öt évi barátságunkat egy kis összezörrenésért elszakitani tudnám? csalatkozol. Engem más kerget. Gyula sokat jelentő arczot vágott, s Alfréd szemeit mereszté. – Képzeld, kezdé rövid szünet után Alfréd – müvem a választmány visszautasitá.

– És azt tehette volna?

– Bámulásomra, mert nincsenek benne dalok, oh Shackespeare! fordulj meg sirodban! – mert nevem még ismeretlen. Oh ti tudósok! mert, mert rettegtek, hogy egy ifju iró homloktokról a röpkényt letépi. Oh elfajult kor!

– Végy erőt, engem hasonló csapás ért.

– Merészeltek volna?

– Engem fel nem léptetni? igenis, mert, de képzeld, hallatlan! mert nem tudtam énekelni. Egy szinmüvész, és énekelni!? A szavalás nem hoz jövedelmet, jó hang kell. Szoborrá merevültem, nem akarám hinni, de elutasitottak, mert hang kell. Oh Kean! jer, és bámuld elkorcsosult utódidat. Barátom, te ármányról szólsz; menj, és a szinfalak közt találsz eleget.

– Meg vagyunk semmisülve!

– A lángészt igy elnyomni!

– Mit? – pattant fel Alfréd – elnyomni? megmutatom, hogy nem, meg fogja látni a világ, miszerint itt a kenyér-irigység akart megbuktatni, de irigyeimen felül fogok emelkedni.

– Én is.

– Felül akarok emelkedni. Kékesy társasága hallom, jól áll, oda viszem szinmüvemet.

– Mi.. mi.. t hallok? tehát egy szándokunk volna? én is oda irányzám terveimet.

– A nagy lelkek találkoznak. Tehát nem válunk, mond Alfréd örömkitöréssel, és széttárá karjait.

– Soha! – fejezé be Gyula, s barátja keblére rohant.

A jelenet griseldisi volt, s szinpadon akármelyik német drámában amugy istenigazában megtapsoltatott volna. A két sziv ismét összeforrt, a két lélek ujonnan összeölelkezett, s a baráti frigy örökre és elválhatlanul kötve lön.

Másnap az ismert butorok egy zsidónál köpenyért feleseréltettek, s az emlitett levél kézbesittetett. Alfréd irományait, Gyula pedig hosszuszáru pipáját kezébe ragadta, s a füstös négy faltól búcsút vőnek.

– Utjokat gyalog folytaták.

* * *

N*** városában legalább is két lábnyi nagyságu szinlap, melynek homlokzatán óriási betűkkel vala olvasható: „Uj eredeti dráma“, alatta pedig: „Szálkay Gyula, mint vendég“ a közönséget nem kis mozgalomba hozta. A nép tódult a szinházba, a karzat szinte recsegett a tanulók terhe alatt, s mindenki türelmetlenül várta a kezdetet.

Az öltözőszobában hevesen beszélgetett Alfréd Gyulával, az első utasitásokat adván az utóbbinak. A hanga megzendül, s a két szilárd férfi megdöbben. Alfréd szive lázasan dobogott, s Gyula egész testében remege, azonban egymást bátoriták. Az igazgató is közibök lépett, s mivel oly szép jövedelmet szereztek vendégei, Alfrédet három, Gyulát pedig két arannyal tisztelé meg.

A függöny felgördül, Gyula elszánttan ront a szinpadra, hol taps, éljen! és füzérhalom özönlé el. A látványra a költő szeme könnyel telt meg, s a szinészt bátorság karolta fel. A jelenés végeztekor zajos kihivás történt. Alfréd a szinfalak mellett érzékenyen omolt barátjára, mondván:

– Müvem szerencsédet alapitá.

– És én müvednek koszorukat aratok.

A játék változó sikerrel folyt, a közönség türelme pedig fogyott. A második felvonásban zugás, a szomoru jeleneteknél kaczaj hallatszék, miből egy nagyszerü bukás előzményeit lehet kivonni. Alfréd dühöngött, haját tépdesé, és kékülő ajkain szitkok hangzának el.

– E közönségnek nincs izlése, müvem szellemét nem képes fölfogni… okoskodék, s okoskodásából füttyek rázták fel.

A felvonásnak vége lőn. Gyula őrjöngve rohant Alfrédra e kitöréssel:

– Nyomorult, müvednek köszönhetem bukásomat..

– Te nyegle komédiás te! – orditá Alfréd – megbuktattad darabomat! mit csináljak veled? mit!? szólj… szeretnélek megfojtani.

– Inkább öltél volna meg, mint hogy földönfutóvá tettél.

A függöny harmadszor is föllebben. Alfréd elhagyá a szinházat, s Gyula nem akar tovább játszani. A közönség zajong, tombol; az igazgató Gyulával czivódik; a szinpad üres, a közönség fütyöl. Végre a rendező kilép „halljuk! halljuk!“ Ezer bocsánatkérés után jelenti, hogy előre nem látott akadályok miatt az előadás nem folytattathatik.

Kész volt a forradalom, a fellázadt ifjuság boszúsan ugrált a szinpadra, költő és vendégszinész keresteték, de már ekkor az utóbbinak is sikerült „ill a berek, nád a kert“ elillanni, az igazgatónak pedig volt mit izzadni.

E szomoru catastropha után a két lángész örökre elvált, egymás iránti nem csekély gyülölséggel.

* * *

A fentebbi események után három évvel Pest egyik népetlen utczáján egy szép külsejü diszesen öltözött ur haladt, s nem nagy távolságra egy rongyos igen nyomorúlt kinézésü embert pillantott meg; erszényéhez nyult s a szegényhez sietett, annak segélyt nyujtandó; az utóbbi sértett büszkeséggel emelé zavart tekintetét az alamizsna osztóra. Mindkettő megütődék:

– Gyula!

– Alfréd! hangzott egyszerre.

– Gyilkosom! – kiáltá Gyula, – futok tőled! szavait tett követé, Alfréd visszatartani ügyekvék, de sikeretlen.

– Ismeri ön azon embert, mond egy ott elmenő szinlaphordó.

Tán útba igazithatna, öt forintot adok, ha szállására vezet.

– Szivesen, de csak éjfél után.

– Jó, fejezé be Alfréd – nevem Honthy ügyvéd, szállásom Dorottyautcza. Elvárom.

– Alfréd haza sietett, s csinosan butorzott szobáin végig nejéhez rohant.

– Nőm! Etelka! örvendj, régi bajtársamat feltalálám. Istenem! hála neked. Oh minő elhagyatott, szegény! Javaimnak, s befolyásomnak most örvendek legjobban, én segíthetek rajta, ez valódi boldogság.

Etelka szemei könyben ragyogtak, jobbját férjének nyujtá, érzékenyen mondván:

– Van-e boldogabb nő, mint én? férjem oly nemeslelkü.

– És te, és atyád? nem nektek köszönhetem boldogságomat? atyád állást és te üdvet adál. Atyád kiábrándított, nélküle ki tudja nem lettem volna-e ollyanná, mint szegény barátom? és te ifjukori álmaimat valósítád.

Alfréd munka közt várta az éjfélt és embere csakugyan eljöve.

A királyutczán le követé Alfréd vezetőjét, innen egy sikátorba mentek, hol balkézre egy leomlott ház kapuján beléptek. Alfréd borzadott; vezetője egy pinczeajtót emelt fel, a mélységből gyönge lámpavilág tört fel; Alfréd nem akart belépni, de vezetője biztatásira felbátorult. A pincze gyomrában egy asztalon pohárlámpa pislogott, a vakolatlan falakról víz csepegett, s a nedves földön körül zsupszalma volt elszórva, hol sürüen egymás mellett a legaljasabb nép. Alfréd e látványnál szemeit bezárta, s lelkében kínos érzés jajdult fel. Vezetője az elsőnél olvasni kezde, s a 17-nél megállapodék.

– Ez ő – mondá.

Alfréd a mélyen alvót felrázta.

Gyula talpra ugrott.

– Ki vezetett ide? – kérdé dühöngve; hát még nyomorult fészkemet is felkutatod, hogy üldözz? nem elég téged álmomban látni?

Alfréd zokogni kezdett, s csaknem térden esengett barátjának, hogy kövesse.

Gyula elérzékenyült, s a multak emléke felébredt benne. Ő elhagyá a barlangot.

Másnap nem lehete rá ismerni, – oly csinos volt.

Alfréd több hónapokig tartá házánál, a leggyöngédebb barátsággal viseltetvén iránta, s midőn munkához szoktatá, s a szükséges tárgyakkal megismerteté, alkalmazást szerzett számára egy uradalomban.

És részvétlenség igy vont el a hazától két lángészt; fel-feltámadt ez a két jámbor emlékezetében, de a jólét ismét csakhamar feledteté.

A JÓ ÖREG.

Váray birtoka a legterjedelmesb volt két megyében, és jól rendezett gazdaságát az egész környék csodálta. A kezelést ügyes tisztei vivék, s ő mégis óriási gondok közt tért nyugalomra, s aggodalommal ébredt föl. Társaságban víg és élczes, magányában bús és merengő volt.

Egyetlen fia, a közszeretetü megyei aljegyző, nehány év előtt elhúnyt.

Ifjabb testvérének két fia, Robert és Vilmos, jogászok, a szünnapokra hazaérkezvén, Váray őket tárt karokkal fogadá.

Az öreg úr sokáig nem tudta elhatározni, melyiket szereti jobban.

Ha Robert a tudományokról s a gazdászat ügyében értekezett vele, tökéletesen azt hivé: ez értelmes, derék, gondolkodó, szeretetreméltó fiu… övé az előny; ha pedig Vilmos enyelge örökké vidor kedélyével körüle, s elmés ötleteivel megnevetteté, ehhez húzott szive, s önelégült mosolylyal dörmögé: „Kedves, eleven ficzkó!“

Nem tudott kiokosodni: melyiket szeresse inkább?

Egy szép reggelen beszólitá a két ifjat, s mindeniknek ötszáz pengő forintot adott.

– Robert! kezdé az öreg úr, egyik négyes fogatom rendelkezésedre áll, a szomszéd megye székvárosába fogsz utazni.

– Parancsát várom.

– Az ötszáz pengőt el kell költened: tetszésed szerint végy rajta, vagy csinálj vele, a mit akarsz, de 24 óra alatt egy fillér se legyen belőle.

Robert meghökkent. Ennyi pénze sohasem volt.

– Remélem, enyelge Vilmos, én nem azon utasitást kapom, hogy 24 óra alatt ugyanannyit szerezzek!

– Azt kell tenned, mond az öreg Váray, mit Robertnek, s a tarka fogaton másfelé fogsz utazni.

– Magam hajthatom?

– A mint tetszik.

– És csakugyan el kell költenünk az egészet? kérdé Robert csodálkozva.

Utolsó fillérig.

– Ily felséges eszmék előtt meghajlok, kiálta Vilmos, és szikrázó szemekkel rohant ki; Robert merengve követé.

A két ifju elutazott.

Váray nyugtalanul várta visszajöttöket.

Másnap déltájban, iszonyu csönditések közt, Vilmos a kapun berobogott. Öltözete rendetlenül, s arcza álmatlanul néze ki.

– Nos fiu? kérdé ölelés közt Váray, szerencsésen jártál?

– Reménységemen fölül.

– Hogyhogy?

– A városba sem kelle mennem.

– Tehát?

– Csak Rétkertig.

– S pénzedet elköltéd?

– Sőt többet tettem.

– A patvarba!

– Kétszáz forint adósságot csináltam.

– Arra nem volt hatalmad.

– Hm, én igy okoskodtam: ha bátyámuramnak örömet csinál az, hogy 24 óra alatt ötszáz forintot elköltsek: mennyivel inkább fogja elragadni az, ha négy óra alatt hétszáznak hágok nyakára?

– Nem rosz. Lássuk hát, mit vettél rajta?

– Nem vettem semmit, hanem tanultam.

– Mit?

– „Lansquenet“et.

– Mi az?

– Gyönyörű játék… megtanitom bátyámuramat is, hoztam hozzá kártyát.

– E szerint pénzedet eljátszád, mond mosolygva Váray.

– Legalább, viszonzá könnyed vállvonitással

Vilmos, nem fárasztám a városig szép tarka lovait. Az igaz, hogy átkozottul mennek.

Később Robert is megérkezék, ízletes angol öltözetben, aranygombos ostorral, csinos félvér-paripán; nyomban a négyes fogat követé, melyen távozék.

– Hogy tetszik? kérdé Robert, kedvesen veregetve szügyét a kapálódzó állatnak.

– Mindjárt megmondom, felele Vilmos, s villámgyorsan pattant a fölnyergelt lóra. Nehány lovardai fordulat után szilaj vágtatva ereszté neki ároknak, bokornak.

– Lovamat! kiáltá Robert, neki sápulva.

– Nyakadat! orditá Váray félénken.

A legmerészebb kisérletek után egy vízhordó szekeret átugratván, felkiálta:

– Robert! nem dobtad ki pénzedet: jó lovad van; s tánczosi ügyességgel szökött le. – Becsületemre! nem csaltak meg.

Robert szabadabban érzé magát, mert Vilmos zaklatásitól a ló megmenekült.

Az öreg úr pedig könnyebbülve mondá:

– Szeles fiú! nyakaddal játszál.

– Még hoztam valamit, kezdé szerényen Robert – találtam egy ládácska jó állott „cárvajal“ szivart. Tudom, bácsi igen szereti.

– Helyesen! kiáltá Vilmos; Robert, kedves fiú vagy! zsebedben annyi pénz, s te jó nagybátyánkra gondolál.

– Szép tőled, mond Váray. – A szivarokat elfogadom.

– Hát te mit hozál? kérdé Robert Vilmostól.

– Sokat, felette sokat!

– Mit?

– Adósságot.

– S a pénzen?

– Nem sokáig törtem fejemet, hogy mit vegyek?… Elkártyáztam.

– Szerencsétlen!

– Szabadsága volt azt tennie, mond Váray – tehát semmi szemrehányás.

– A mi pedig a büntetést illeti, egészité ki Vilmos, nem elég-e a gyaloglás? s hogy te velem ezentúl lóhátról beszélj?

A szűnnapok vígan teltek. Robertet Váray mindig nemével az elégült büszkeségnek tekinté, szívesen társalga vele, némely dolgokban véleményét is kérdé. Vilmossal enyelge, nevetett, játszék és tréfált; de komoly tárgyról vele sohasem értekezett.

Midőn az elválás közelge: az öreg úr levertebb volt, mint a két fiú; pedig ők, az élvekről lemondás mellett, szigorú tanodai törvényeknek s tanulásnak néztek elébe.

– Vilmos, kérdé Váray, hol ohajtod ez évet végezni?

– Hol másutt, mint Pesten?! ott a tanulóknak legtöbb szabadalmok van; a város nagy, az élet zajos, a nők szépek, a vigalmak fényesek. Pestet szomjuhozza lelkem.

– Jó, Pestre fogsz menni.

Vilmos elragadtatással ugrott az öreg úr nyakába.

– És te, Robert?

– Hallám, hogy Nagy-Váradon igen jeles jogtanár van, de különben a város is olyan, hogy az élvek nem igen vonják el a tanulástól az embert… tehát, ha kérnem szabad, tanodai pályám ez utolsó évét ott szeretném végezni.

– Helyesen öcsém; egyezék belé Váray.

– Aztán, jegyzé meg daczosan Vilmos, menj egyenesen barátnak.

Az elválás percze ütött.

Váray érzékenyen búcsuzék a szeretett fiúktól.

Robert Váradra ment, magát a tudományoknak szentelendő; Vilmos Pestre sietett a főváros gyönyöreit élvezni.

Nehány hét folyt le.

Vilmosnál több víg czimbora mulatott.

Levél érkezett.

Vilmos társaitól elnézést esd, s a levélolvasáshoz fog. Szünet mulva felkiálta:

– Ki hinné, hogy az ember boldogsága felett egy ló határoz!

– Hogyan?

– Nagybátyám…

– Ő volna…

– Dehogy! Olvassátok. – – Ezzel a levelet átnyujtá.

Az egyik pajtás elővette, s teli torokkal kezdé:

„Édes öcsém, Vilmos!

„Te kedves, eleven és jókedvű fiú vagy, de szeles és könnyelmű is. Sok vagyon veszedelmedre szolgálhatna; a mennyire kiismertelek, azt bizonyosan eltékozolnád, s azután a nélkülözés isten tudja, mire vezetne. Robert egész ellentéted; én tehát komolyan s visszavonhatlanúl elhatározám őt örökösöműl nevezni.

„Míg élek, tőlem évenkint ezerötszáz pengőre számolhatsz;… halálom ntán, a tett végrendelet következtében, ezen összeget Robert fizetendi ki.

„Mos tudod, mire számolhatsz, tehát a szerint intézkedjél… Válassz magadnak pályát;… légy katona vagy hivatalnok, szóval tanulj; mert, ha úriasan akarsz élni, azt eszed és tehetséged által érheted el.

„Isten veled! – ölelő bátyád

Váray.“

A czimborák felkacagtak, s velök Vilmos is.

– Szerencsés kópé az a Robert! mond Vilmos; hatvanezer forint évi jövedelmet köszönhet egy lónak.

– Már megint nagybátyádat?…

– Dehogy őt, dehogy őt! az egész onnan ered, hogy a szűnnapok alatt Robert pénzén lovat vőn, s én pénzemet elkártyáztam.

– Azért neked is hagyott…

– Igen, ezerötszáz forint évi jövedelmet.

– És jó tanácsot.

– Azt nagyon köszönöm, de nem kell.

Vilmost az esemény nem fenyegeté kétségbeeséssel. Harmadnap feledé a levelet és az örökséget, melyhez oly közel állott.

Vilmos nem irígylé Roberttől a szerencsét, nem is haragvék rá, de látni sem ohajtá. Ő többé feléje sem ment azon tájnak, hol nagybátyja és Robert volt.

Évek folytak le, s ők nem találkozának. Robert külföldre utazott, Vilmos még nem választa pályát.

Vilmos csekély jövedelmével ugy tudott intézkedni, hogy a világ előtt ő az elegansokhoz tartozék. Megtanult nélkülözni, s a hol ragyogni kelle: bőkezü volt. Ő száz forintot ugy tuda felhasználni, hogy az kétezer forintára zajt csinált; öltözete választékos ízlésű s mindig divatos, viselete finom, társalgása művelt s egyénisége kedves volt; magánkörökben szerepelt, a vigalmakba lelket önte s közhelyeken bámultatott. Tömérdeken utánzák modorát, sokan irigylék szerencséjét; de ellensége nem volt senki, mert mindenrendű egyéniségnek az ő társaságát élvezni csak egyszer is, elég volt arra, hogy őt megszeresse.

Ki nem ismeri Pesten a nyári havak unalmait? és ki nem törekszik ezek elől menekülni? Kalmári mozgalom, iszonyú por, árnytalan séta s egyhangu, végtelen napok, mik nyári évszakban az embert Pesten gyötrik: mig falun hűs ligetek, virányos kert, fesztelen magány, illatos jó lég, kocsizás, lovaglás és tömérdek más ad élvet; vagy fürdőkben, új és gyors ismeretségek, reggeli séták, esti vigalmak, társas ebédek és örökös együttlét. Nem csoda, hogy ez évszakban mindenki legnagyobb áldozattal is, ugy törekszik a fővárosból távozni.

Vilmos Áldayhoz ment.

Álday nőtlen, gazdag és vendégszerető ifjú volt. Roppant örömére Vilmos, barátja meghivásait elfogadván: a nyáriszak egy részét jószágán tölteni igéré. Kedves vendégének alig találta helyét.

A napok kellemesen folytak.

Több ismerők érkeztek, s mint ifjaknál szokás, beszéd, regélés s válogatott borok mellett az estelinél reggel két óráig időztek.

Gyönyörű éj volt. Vilmos lovat nyergeltetett, s míg a többiek nyugalomra távozának; ő egész kalandszerűen elvágtatott.

Az ember sohsem oly ideges, mint álmatlan éj után. A vér lázas, az eszme izgatott, a vágyak túlcsapongók.

Vilmos ment; s nem tudni: lova ragadta-e jobban, vagy phantasiája? mert az éji harmat által felüdült fa, virág és fű illatárja; az ébredező madárkák dalai, s végre a napnak ragyogó fényében megjelenése, lelkének minden költőiségét fölébreszték. A szép alkony magasztos; de a tiszta hajnal isteni!

Gyönyörű fasorba érkezék, s csak ott kezde eszmélni, hogy egész utazást tőn, s majd a tikkasztó hőségben kellend visszatérnie.

Csekély távolságra lovagló kis csapatkát vőn észre, hirtelen jobb szemére nyomá üvegét, s kiveheté, hogy a vágtatók egyike nő.