Part 8

– Még mind semmi, folytatá Vihary; jő egy pajtásom, kezébe nyomjuk a tele poharat, megizleli, s majd szemünk közé csapja e szókkal:

– Mit kináltok meleg vizzel?

– Hogy hívják? hogy hívják?

– Kit? pajtásomat?…

– Nem, a francziát.

– A francziát?… gróf Rivall.

– Ajánlólevele van hozzám, mond a háziúr; még ma társaságunkban leend.

– Dicső! helyes! derék, kiáltának fel.

Vihary köhécselt és zavarttan tekinte körül.

Rivall gróf csakugyan megérkezék.

A szemek kiváncsian ráfüggesztvék.

Rivall a háziúrnál elmondá köszönetszavait a megemlékezésért, a házinőnél magát bemutattatá, s végre a társaságnak könnyű hajlongással bókolván: Vihary felé kétszer billente fejével.

Vihary könnyebben lélegze; a franczia megismeré őt, az nap együtt ebédeltek az „Europá“ban. Nem is késett villámként mellette teremni, s jöttét forró kézszoritással üdvözölni.

Rövid társalgás után Vihary a francziát karöltve a körből kivezeté.

– Uram! kezdé Vihary, ön franczia.

– Szolgálatára.

– És én magyar vagyok.

– Tudom.

– Ön világfi s lovagias.

– Az is ohajtok lenni.

– És én őszinte vagyok.

– Hiszem.

– Szereti ön a tréfát?

– Ha jó.

– S megbocsátja, ha ön rovására megy is.

– Azt leginkább szeretem.

– E szerint nem fog neheztelni…

– Miért?

– Hogy itt egy ártatlan tréfában becses nevét használám.

– No’s, no’s?

– Nálunk, uram, az egész világ delejes csodákkal van eltelve; én egy francziáról bámulatos dolgokat kezdék regélni. Egyhangulag neve után tudakozódának, nekem eszembe juta, hogy ma szerencsém volt, s nevét mondám… itt az egész világ mint csodatevőt nézi.

– Köszönöm, mond a franczia, hogy érdekessé tőn.

– Nem haragszik?

– Sőt ellenkezőleg.

– És nem fog elárulni?

– A világért sem. De…

– No’s?

– Egy nehézség van; a szóbanlevő dologhoz mitsem értek, ha kisérletet találnak kérni…?

– Engedjen.

– Igen, de…

– Mitsem tesz, ültessen le elébb bárkit, tegyen nehány vonást rajta, s aztán mondja: nincs vele delejes viszonyban; az elsőt én követendem, s ketten csodákat fogunk tenni.

Rivall jóizűt kaczaga, a tréfa tetszett neki.

Lantay közeledék feléjök, a beszédet hirtelen más térre vivék.

– Uram! szólitá meg udvariasan Lantay a francziát, kérésem van önhöz.

– Rendelkezzék velem.

– Különösnek találandja… előre is bocsánatot esdek, de nőm…

– Parancsol valamit?

– Kéreti önt, ne szegezze rá tekintetét, különben itt társaságban elalszik.

Vihary ajkaiba harapott.

– Melyik ön neje? kérdé Rivall.

Lantay megmutatá.

A franczián könnyü rángás volt észrevehető, mit midőn Lantayné látott, halovány arczát pillanatra gyönge pír színezé, mi őt még költőibbé tevé.

– Nyugtassa meg drága, szép nejét, mond Rivall, s vigye neki hódolatomat.

Lantay udvarias bók után távozék.

– Önnek ötlete sokat ér, kezdé Rivall Viharyhoz fordulva; a nélkül ez angyal figyelmét talán sohsem birtam volna. Becsületemre, szép, angyalszép!

E percztől fogva Rivall csak lopva tekintgete Lantaynéra, de pillantásaik mindannyiszor találkozának.

Az est vigan folyt.

A nőknek, valahánnyal csak Rivall tánczolt, történt valami baja: egyik elszédült, a másikat ájulás környezé, a harmadik szeme előtt a tárgyak elhomályosodtak, a negyedik roppant lefeszültséget érze, s a kinek tánczközben csak kezét érinté, az vagy rángást tapasztalt, vagy idegein futott át valami, s némelyeket hideg borzongata, másokat forróság lepe meg; szóval, sajátszerű érzés nélkül egy sem jött vele érintkezésbe.

Mit nem tesz a képzelődés!

Vihary ezeket a legkomolyabb kifejezéssel hallgatá, s álmélkodó szemeket meresztve, igazolólag rázta fejét; pedig a kaczajt alig birta elfojtani.

Lantayné roszúl lőn, s mielőtt a társaság eloszlott volna, görcsökben fekvék. E bajt sajátszerű álom követé. Tömérdek vizsgálat s utánnézés folytán kisütik, hogy ez – delejes álom.

A hir szárnyalt, az ismerősök seregestül sietének a beteghez, jóslatokat kicsikarni; de a szenvedő nem volt még azon fokra vive, hogy akár saját bajára írt, akár más kiváncsiságának eleget tudna mondani.

Rivall tehetségeit vevék igénybe, ő a beteghez kéretett.

Lantayné jóslá, hogy ő eljövend, s enyhítni fog kínain.

Rivall csakugyan eljött.

Hány nő irígylé az érdekes beteg állapotát! mindenki róla beszélt, mindenki sorsáról tudakozódék, a legnevezetesb látogatókat nyeré, s ágyánál elegans franczia salonférfi jelenhetett meg.

Rivallnak megragadó külseje volt: sima arcz, gondosan ápolt bajusz és szakál, égő, fekete szem, válláig leomló fényes haj, nyilt homlok, kissé rövid orr, mi az egész arcz öszhangzásához annyira illett; erős, de szabályos termet, utolsó divatu párisi öltözet, sok és édes beszéd, azonfölül franczia és gróf – irigylendő tulajdonok!!

És ez egyén szabadon közelíthete Lantaynéhoz… szerencsés beteg! a látogatókkal telt szobában azt sughatá Lantayné fülébe, mi neki tetszett… legszerencsésb beteg!!

– Holnap pontban öt órakor, sugá Rivall Lantayné fülébe. Ekkor a beteg arczán és mellén végig nehány vonást tőn, szemeit erősen rá mereszté, s rövid búcsu után távozék.

Másnap kiváncsi gyülekezet vevé körül Lantaynét.

Az érdekes beteg mindenkinek tudott valami meglepőt mondani, s mi egészséges korában hatás nélkül veszett volna el: most feltünő figyelmet ébreszte.

Közcsodálkozás és részvét tölté el a szobát.

Lantayné a legerősb kérdésostrom közepett felkiálta:

– Ah! ő aggódva jár fel s le;… most kalapot tesz, elhagyja szobáját… az utczán feltartóztatják, ő boszús…

– Kicsoda?

– Rivall… a fecsegőktől megszabadúl, kettőzött léptekkel siet.

Az óra ötöt üt.

– Ah! sohajtá egészen neki magasztosodva a szenvedő, most lép be a kapun… két, három lépcsőt ugrik át… érzem… hallom… ah! ez ő!

E pillanatban az ajtó nyilik, és Rivall megjelent.

Fejcsóválva néztek egymásra a jelenlevők, s nem maradt többé kétség, hogy mit Lantayné mondott vagy jósolt – csalhatlan.

Az ifjú a beteg üterére tapinta, nehány kérdést tőn, s homlokát összeredőzve nyilvánitá, miszerint a betegnek nyugalomra van szüksége.

Szó nélkül távozott mindenki, még a férj is.

Rivall háborítlanul gyakorolhatá műtéteit, s ezt kilencz nap óta lelkiisméretesen teljesité.

Egy szép reggelen neki hevűlt arczczal, lángoló szemekkel s remegő tagokkal Lantay beköszönt Viharynál.

– Uram! kezdé indulatosan Lantay, ön, vagy nem is ön, hanem az ön francziája… az rejtélyes egy ember.

– Ugy-e? mondottam.

– Mondotta? az ördögbe! dehogy mondotta!

– Csodákat tesz!…

– Igen? na mondja meg neki, ha még egyszer házamba teszi lábát, agyonlövöm.

– A ngos asszonyt nem gyógyitotta volna ki?

– Nőmet? hm, meglehet, azt kigyógyitá; de én kezdek roszúllenni.

– Hogyan?

– Csak ugy;… tapasztalék valamit, s nem ohajtok egészen meggyőződni; szóval, az a kalandor ne mutassa többé magát.

Vihary elnémult, sejteni kezdvén Lantay sejtelmeit.

Alig távozék Lantay; Rivall köszönte be e szókkal:

– Kedvesem, búcsuzni jövök.

– Mi történt?

– Pogyászim már a gőzösre advák, két óra mulva Konstantinápoly felé indulok.

– E rögtön elutazás?…

– Nyolcz nap mulva az ottani követségnél jelentenem kell magamat, új hivatalomat átveendő.

– Hála istennek!

– Ön örvend ennek?

– Igen, mert… mert egy fenyegetőző férj volt itt, és… szóval ön alkalmas időben utazik.

– Meglehet; hanem önnek ötlete felséges volt, nekem Pesten mennyei perczeket szerzett. – Ha valaha Párisba vetődik, törekvésem leend azokat viszonozni.

Elbúcsuztak.

Vihary, ha nem volt is lángész, hamar eltalálá, miért dicséré a franczia az ő rögtönzött hazudságát.

KÉT ESTÉLY.

Három ifju merengett a kandalló előtt.

Szirtesy Arthur, magas szőke; hátul egymásba fogott kezekkel állt, égő szivarának füstét eregetve.

Vizéry Jenő, karszékében lehető legkényelmesb ülést véve, mint valami kelet hőse chibukozott, nagy fekete szemeit a lángokba meresztvén.

A harmadik Hantay Oliver tábori széken ült, s térdeire könyökölve, arczát két tenyerébe rejté.

A kisérteties csöndet csak a tüz pattogása zavará

Az óra megkondul.

Oliver mintha megvillanyozták volna talpra ugrott.

– Nós? mond Arthur.

– Kilenczet ütött, nemde? – kérdé Oliver.

– Igen.

– Ugy isten veletek – búcsuzék Oliver s kalapját fejébe nyomta.

– Ugyan ne menj – szólamlék meg Jenő ülésében nagyot nyujtózva – ki látta ily veszett időben kalandozni?

– Maradj – biztatá Arthur.

– Lehetlen.

– Látunk még ma?

– Talán.

A három ifju kezet szorita.

Oliver feltünő alak volt; halovány dult arcza szenvedést, lángoló fekete szemei szenvedélyt, s komoly homlokán végig vonuló nehány barázda nyugtalan életet árulának el; sötét haja rendetlen fürtökkel árasztá idomos fejét. Öltözetében semmi keresettség, hanem annyi öszhangzás tünt ki, hogy más a legnagyobb gonddal sem képes ily könnyed pongyolát ennyi izléssel egybehozni. Egész lényén oly valami vonzó omlott el, hogy idegen szem futólag nem pillanthata rá, s egy második huzamos tekintet után a száj önkénytelen susogá: „érdekes alak!“

Oliver ajkai közé szivart gyujta, don Juan köpenyét balvállán keresztül veté, fejével üdvözletet billente, s elrohant.

– Kedvem volna követni – mond Jenő.

– Magam is tartok tőle, hogy dőreséget visz végbe. Sajnálom a fiut – jegyzé meg Arthur – de félek… mert egy idő óta hallgatag, elvonult és merengő.

– Szerelmes.

– Ez nem titok, most más forr agyában.

Mig a két társ igy tünődék, Oliver után a kapu becsukódott.

Mint Jenő megjegyzé, csakugyan veszett idő volt, az üvöltő szél tömegesen szórta Oliver szemei közé a havat; az utczák lámpái bádgyadt fényöket szük körbe rezegteték, s világuknál mindössze a repkedő hópihék villanának meg, de a gyalogosok kényelmére a kövezetig egy sugár sem hatott, a hideg velőig metszett.

Oliver a szél ellen küzdve nehány száz lépést tőn, azután bérkocsiba veté magát, s szállására hajtatott.

Inasa jelenté, hogy sürgetősen keresé valaki.

– Nő-e, vagy férfi?

– Férfi.

– Ifju-e vagy vén? – kérdezősködék, mialatt öltözetét salonival cserélé át.

– Középkoru, bajusztalan, valami tőkepénzes-, vagy kereskedőnek néze ki. Igen indulatos volt.

– Türelmetlen hitelező, várjon, mint várok én. Frakkot adj… kendőmre nehány csepp Ess bouquet, jól van – e közben kesztyüjét huzogatá, köpenyt vőn, zsebébe levélkét rejte, s a zivatarban ácsorgó bérkocsijához siete.

– Zrinyi utcza 17.

A kocsis leverte csizmájáról a havat, markába lehelt, a gyeplőt megrángatá, s fejét szügyébe vágva megindult.

Ridekyéknél válogatott társaság vala együtt.

Az asztalok teritvék, részint étkezéshez, s theához, a másik teremben kártyához, hol több egyén nemesen foglalkozék is már, többnyire koros férfiak.

A zongora el volt árasztva hangjegyekkel és zeneszerekkel.

A fényesen világitott tánczteremben elegans hölgyek s divatos ifjak enyelegtek. A mellékteremben zajos társalgás folyt.

– Nos, nem volt igazam – mond karpereczét igazgatva egyik urhölgy – ő nem jő el – s végszavainak nyomatékot adva, fénytelen szemeit Rojtynéra szegzé.

Rojtyné nemcsak a czélzást, de a tekintet fulánkit is érezvén, magán erőt vőn; arcza egykedvüen hideg maradt, s csak a kicsiny kezében görcsösen összegyürt battist kendő árulhatandná el kinos helyzetét.

– Hisz az természetes – tevé utána kárörvendve egy másik – ha a gaz csinyt elköveté, Pesten sem lehet!

– De ugy van – bizonyitá az iménti – hisz a hatóságnak föl van jelentve, férjem azonnal elbeszélte otthon, eddig nyomozás is történik.

Rojtyné egyetlen vonását sem változtatá.

Gizella, a kedves kis házikisasszony észrevétlen ült egy sarokban, a fönebbi beszélgetés alatt sokszor elhalaványult, mennykék szemeiből könycseppet törle, s bár mennyire törekvék ajkit mosolyra erőtetni, vonásinak vidor szinet adni, ki őt figyelé, aggályt, meghiusult reményt s keserü csalódást láta a vidorság fátyola alatt arczában. Ő még ifju volt nemének müvészetében haladt a tökélyig. Szerencséjére minden tekintet Rojtynéra volt szegezve, mi őt részvéte elárulásától megmenté.

– Itt van! – kiálta magáról megfeledkezve Gizella.

Rojtyné ajkiba harapott.

– Ez mégis szemtelenség! – susogák egymásnak a körben, s az egész társaság kérdőleg s csodálkozva nézett össze.

Hantay Oliver volt, ki a terembe lépett. Könnyed hajlongás után a társasághoz közeledék. Minden arczban kérdőjelt, minden szemben hideg gúnyt látott. Oliver egy lépést vissza tőn, magán végig néze, azután a társaságon s végre körül a teremben.

A perczig tartó néma jelenetet egy hang sem zavará.

– Tán valami tréfa van ellenem készülőben? – kezdé Oliver? ohajtom nagysádtok mulatságára jól üssön ki, s részemről, hacsak ügyetlenségem rontani nem fog, akaratom bizonyosan nem. A jó tréfát szeretem.

– A regényt is – ejté csipősen Rojtyné.

– Felette nagyon. Ha az ember magának tehetséget s pályát együtt választhatna regényiró szeretnék lenni. A zene gyönyörü, felizgatja a kedélyt, megragadja a lelket s azután elhangzik; a költemény ábrándokba ringat, vágyakat kelt, sohajokat csal ki a kebelből, s feledésbe megy. A regény, az egészen más; az ember lát egy alakot, vagy tájt, töri fejét, hol vagy mikor látta már, s azután jut eszébe, hogy Sue, Dumas, Balzac vagy másnak regényében; találkozik egy imádandó angyallal, öltözete, alakja, hangja s minden oly ismerős… honnan?… egyik vagy másik regényiró képzelődése hamarébb feltalálá őt. Nemde ugy van?

Semmi válasz.

Oliver uj társalgást kezde.

Megakadt.

– Nagysád – szóla Oliver Gízellához – nem kisértenők meg ama kettős dalt az ‚Alvajáróból‘ mellyet multkor sikerrel éneklénk.

– Nem vagyok ma hangomnál.

– Bocsánat megjegyzésemért, de én általános lehangoltságot tapasztalok.

– Nem reméltük, hogy ma szerencsénk legyen – intézé Oliverhez a házinő.

Oliver olly rángást tőn, mintha megvillanyozták volna, s szemeit kémlően körözve felelé:

– Ha jól emlékszem, nagysád egyszer mindenkorra szerencséltetett meghívni estélyeire…?

– Ön félreért. Mi azt hivők elutazott.

– Három nap faluztam, de a mai est igért élvei haza szólitának – szemei Rojtynéra estek. A czélzás érzéketlen pattant le róla.

Oliver iszonyu zavarba jött, miből sem beszélgetés, sem gyöngédség, sem véletlen ki nem segité.

Huzamos csend után a tánczteremben franczia négyest jelentének.

– Nagysád – kezdé Oliver Rojtynéhoz fordulva – a mult estélyen a mai első négyest nekem igéré.

– Meglehet, de sajnálom.. ma.. nem fogok tánczolni.

– Ez sok! – sohajtá Oliver s a tánczterembe rohant.

Minden szem rajta függött.

Oliver egy ablakmélyedésbe vonult – megőrültem – elmélkedék – vagy a világ bolond?… én nem értem. Hol a társaság lelke valék, ott ma megakasztom a beszélgetést; egyiket felszólitom énekre, megtagadja; a másikat tánczra kérem s kosarat kapok; a rám szegzett szemek fullánkot lövelnek, a hozzám intézett szavak csipősek… végire kell járnom.

A táncz javában folyt, s Oliver mindinkább elmélkedésibe mélyedt. Valaki elsurrant mellette, utána tekintett, Rojtyné volt. Oliver határozottan követé.

– Nagysád – kezdé a nőt elérve – szóm van kegyeddel.

– Nem.

– A zongorán a ‚Puritaner‘ hangjegyek első lapjába kegyed számára levelkét rejték.

– Vegye vissza.

– De Emilia!?

– Vegye vissza, különben más találandja ott.

– Hallgasson hát meg.

– Soha!

– Mit jelentsen mind ez?

– Azt, hogy egy ifjunak a könnyelmüséget meg lehet bocsátani, de alacsonyságot soha.

– Emilia!

– Ez utolsó szavam, mi soh’ sem ismertük egymást. Holnap visszavárom leveleimet, isten önnel.

Oliver szoborrá lőn; szemeit a távozó után mereszté, a nélkül hogy őt látta volna; az alakok, a gyertyafény, kárpitok és tükrök szemei előtt összeolvadtak, a zenehangok, beszéd s tánczolók csoszogása borzasztó zagyvaként támadák meg füleit. Erejét és öntudatát vesztve támaszkodék a falhoz.

Kinos helyzete sokáig tarthata, mert midőn eszméletét visszanyeré, a társaság az étteremben volt. Kalapját kezébe ragadá s el vala menendő.

Gizellával találkozék.

– Ön távozik? – kérdé részvevő hangon a lányka.

– Hát több gúnyt s megalázást is türjek még?

– Én igen sokat sirtam.

– Kegyed sirt? hát kegyedet is bántják?

– Oh nem!

– De hát mi ez? mi van itt? mi történt velem?

– Ah ön! önről igen rosz dolgokat beszéltek épen jötte előtt.

– És mindenki elhivé?

– Csak én nem – mond Gizella oly gyöngéd, oly érzésteli hangon, hogy Oliver egész ujjá születve akart válaszolni, de késő volt, Gizella eltünt.

– De hát mit beszélhettek? kinek vétettem? – tanakodék Oliver, s gondolatokba mélyedve érkezék kocsijához – ő sirt, s csak ő nem hivé, e két mondást ismételve csapta be a batárd ajtaját!

Szirtesy Arthur és Vezéry Jenő még együtt valának, midőn Oliver lankadtan hozzájok betántorga.

– Mi lelt?

– Alig ismerek rád – kiáltá egyszerre a két társ.

– És én alig ismerek magamra. Pfui! pfui! nyomoru világ!

– Mi történt?

– Mi? az arczok megfagytak, a szivek elzárkozának, az ajkak elnémultak, s a szemekbe ellenem irányzott gyilkok lopóztak.

– Miért?

– Hát tudom én, mert valakinek tetszett rólam valami gazságot koholni. Azon kérem az istent, hogy az a valaki férfi legyen, ő meg fog halni, ő vagy én, arra esküszöm.

– Hát nem tudod hogy ki?

– Vagy mivel rágalmaza?

– Semmit. Ti nem tesztek fel rólam alacsonyságot ugy-e? – kérdé Oliver barátait – ti bizonyság nélkül nem itéltek el, mint a többi világ?

– Őszinte barátságunkról csak meggyőződhettél.

– Kérlek hát – mond Oliver – járjatok el dolgomba, fürkésszetek ki mindent; hol, ki és mivel vádolnak? nem mutatom magamat addig sehol, mig oly tisztán nem jelenhetek meg, mint minőnek magamat érzem. Kezetekbe teszem le ügyemet.

– Bizhatsz bennünk – mond Szirtesy.

– Saját ügyembe sem fognék buzgóbb lenni – tevé utána Vezéry.

Oliver forrón szoritá meg mindkettejök kezeit, s kékült ajkai alatt hófehér fogai vaczogtak, midőn ‚jó éjt‘ kivánva távozék.

Több aggály, s nagyobb küzdelmek közt ez életben hajnal még rá nem derült.

A sok gond a testet elfárasztá s a lelk et kimerité fáradtan csuká szemeit alvásra, midőn legénye betoppant e szókkal:

– A tegnapi ur ismét itt van.

– Küld el, vagy bocsásd be, hadd látom mit akar.

Két percz mulva egy kiaszott alak állt Oliver előtt.

– Miben szolgálhatok – kérdé Oliver, miután szemeivel az idegent tetőtül talpig méré.

– Négy szem közti beszédet kérnék.

Oliver legényének távozást inte, s az idegent ujra végig nézé.

– Nem emlékszem, hogy valaha lett volna szerencsém.

– Ön Hantay Oliver?

– Igen uram, csak röviden, mert álmatlan éjem volt.

– Én Weiszer Tivadar vagyok.

– Nos?

– Ön meg sem ütközik?

– Kiváncsivá tesz.

– Ön tegnapelőtt a bálból megszökteté nőmet, s elrablá huszezres ékszereit.

Oliver meglepetés és gondolkozás nélkül ugrott fel fekvéséből, Weiszert torkon ragadá s bőszülten kiáltott:

– Szerencsétlen! hát ön az kit meg kell ölnöm?

Weiszer egész testében remegni kezdett, s darab idő után kétségbeesetten mondá:

– A hatóság jól tudja hogy ide jöttem, ha ön életem ellen tesz kisérletet, bünét csak sulyosbitani fogja. Bocsásson.

– Halált esküvém fejére annak, ki hirnevemet elrablá. Tud ön vivni.

– Én csak gyapjut tudok választani, s ha valaki személyemben vagy tulajdonomban megsért, elég biztositékot találok a hatóságnál. Csináljon nőmmel a mit akar, de a huszezres ékszert visszakövetelem.

– Bolondok házából menekültél ki, te uzsorás! vagy engem akarsz bolonddá tenni?

– Félre a tettetéssel, én csalhatlan bizonyitványokkal birok.

– Mire, és minő bizonyitványokkal bir? Halljam hát, nyugodt leszek.

– Nőm megszökött.

– S nálam keresi, ki azt sem tudom, hogy nézett ki ön neje?

– Még pedig bálból, hova is tömérdek drága ékszereket halmozott magára.

– Hát adtam-e okot valaha valakinek elveszett ékszereit nálam keresni? ez mégis sok!

– És e levél – mond Weiszer egy beirt lapot tartva Oliver elébe – mit szól ehez?

– Ismeretlen irás.

– A név? – folytatá Weiszer az aláirásra mutatva.

– Hantay Oliver, saját nevem, szeretném a tartalmat hallani.

Weiszer olvasni kezde, mint következik:

„Drága szép Váli! Utolsó levele mélyen sebzi lelkemet. Hát én vagyok oka, hogy annyi szív s oly érzelem mellett csak a levelezésnél maradhatánk; önre otromba férje, s rám a világ vigyáz. Ma szakadjon vége mindezeknek. Ön a nőegyleti bálban szép, az imádásig szép volt, – igen – dörmöge közbe Weiszer, – az öt sor keleti gyöngy, a gyémánt csat, smaragdos karpereczek és egyéb arany készletek…

– Tovább, tovább türelmetlenkedett Oliver.

– Szép volt – ismétlé Weiszer, s tovább olvasott:

„Vonásról vonásra, az utolsó gombostűig igy ohajtom ma az álarczos vigalomban látni. Én málta jelmezben leszek, bő köpenyem alatt a rendjel kék szalagon fog fügni. Nagy terveket forralok, a többit a viszontlátásnál. Imádója Hantay Oliver.“

– Szirtesy barátomat kéretem ide e perczben.

Az inas távozott.

– Nos uram? – kérdé Weiszer.

– Valaki gyalázatosan visszaélt nevemmel, hogy engem becsületemtől, önt pedig nejétől vagy ékszereitől rabolja meg. Ne féljen, már nem akarom önt megölni, foglaljon helyet.

Nehány percz mulva Szirtesy Vezéryvel karöltve rontának be az ajtón.

– Mi baj? – kérdék egyszerre.

– Értem már az irányombani viselet okát a tegnapi estélyen. Matassa kérem a levelet. Elébb, ismeritek irásomat?

– Vonásról vonásra.

– Nézzétek most, mit azon ur mutat.

Szirtesy és Vezéry felkaczagának.

– A dolog – mond Oliver – nem egészen nevetséges. A kalandor még közel lehet, kérlek, szépen kérlek, tegyetek valamit nyomozására.

– Magam indulok Bécs felé – mond Szirtesy.

– Egy óra mulva uton leszek az alföldre – kiáltá Vezéry.

– Ezt vártam tőletek. Az ég hordjon szerencsésen, – ezzel búcsut vettek egymástól.

Weiszer is kissé nyugodtabban távozott, látván hogy ékszerei feltalálása többeket is érdekel.

Oliver egy szekrénykéből leveleket vön elő, könyes szemekkel vetett mindenikbe egy búcsupillantást. Néha tenyerére fekteté fejét s a leélt szép idők emlékébe látszott merengni; egy sohaj kebléből, s az előtte nyitva volt levelke is szépen össze lön hajtva. A lapok közé nehány gyöngéd emléket is sorozott, azután boritékba zárá, czimet irt rá, s legényének adá, e szókkal:

– Rojtyné nagyságának személyesen.

– Értem.

– Válaszra nem kell várnod.

Az inas távozott.

– E viszonyt felbontanom fáj – susogá magában Oliver – de ő akará, hát legyen. Emlékét szivemből száműzöm. – Alig hangzának el szavai, s lelkében egy uj kép merült fel, Gizella szende arcza. Ott lebegett előtte egy ártatlan lányka minden kellemeivel; látta könnyes szemeit, bus vonásait, s hallani vélte most is e szókat: sokat sirtam, „csak én nem hivém.“ Oliver ábrándokba sülyedt, keble a tiszta szerelem érzelmire nyilt meg, szive Gizella felé dobogott, sohaji arra szálltak, s ő átszellemülve érzé magát. Egyszerre feje megnehezült, tagjai ellankadtak, s tetőtül talpig hideg borzongatá.

A mult éji meghűlés, sok ingerültség s izgatottság őt lázba ejték; a roham nőttön nőtt; délfelé Oliver eszmélet nélkül feküdt.

Hatod napra jobban lőn.

– Egy levél vár ngodra – mond az inas.

– S egyéb semmi? – kérdé Oliver – senki sem tudakozódék utánam, vagy egészségemről? –

– Senki

– Lássam a levelet.

Mig az inas távozott, Oliver fájdalmasan sohajtá:

– Senki! tehát feledve vagyok, vagy megvetve – az átnyujtott levélre pillanta – női irás, és nem Rojtynéé. Mikor érkezett?

– Ma.

– Lássam – ezzel felbontá – semmi aláirás.

„Oliver! – igy hangzott a levél – ön sokat szenvede, vagy tán szenved, mert nem mindennapi fájdalom lehet, mi szilárd férfit ágyba sujt. Mi engem leginkább aggaszt, az hogy ön részvét és vigasz nélkül van hagyva. Ah mint szánom önt! ha szenvedésin enyhit azon tudat, hogy van egy lény, ki az óra minden perczeiben önre gondol, van egy kebel, mely önt tisztának vallja, s van egy.. sziv.. mely… mely ön iránt forró barátságot érez, ugy tudja meg, hogy sorsa engem véghetlen érdekel, hogy az ön szenvedései lelkemet nem hagyják érintetlen. Isten önnel.

– Ismerlek vigasztaló angyal! nincs szükségem nevedre, lelkedet látom soraidban. Feledjen, vagy vessen meg a világ, mit törődöm én vele, az én világom ezentul csak ő!

E levél gyógyszer volt beteg lelkének, egész felvidult, mi javuló lázállapotára is kedvező befolyást idéze elő.

Szirtesy megérkezék.

– A patvarba! – kiáltá Oliver kezét erősen megrázva – te beteg vagy?

– Elválásunk óta.

– Weiszer künn van, bocsánatot jő kérni.

– Nos!

– A jó madár lépre került. Pozsonyban a ficzkó pénzét elkártyázván, a karpereczeket elzálogitá. Ez nyomba vezetett.