Degré Alajos novellái (2. kötet)
Part 2
– Vissza Keszthelyre! – ada parancsot a biztos, s előre lovagolt, nem várva sem kérdést, sem választ.
Ottó látván, hogy több tréfánál a dolog, pattogni kezdett, de nem használt: rudját csakugyan visszafelé forditák.
– Mondom nektek – harsogá torkaszakadtából – tévedésben, iszonyú tévedésben vagytok; tán más az kit kerestek?
– Majd megválik – mond az egyik legény, büszkén simitva végig nagy bajszát.
– Halljátok zaklató ebek! én nem vagyok az, kit kerestek.
– Akkor majd szabadon bocsátják – viszonzá egykedvüen a legény.
– De nekem nincs veszteni való időm.
– Arról nem tehetünk; mi kötelességünket teljesitjük.
– Úgy járjatok, rablók, fosztogatók, utonállók után.
– Hát kigyelmed ugyan micsoda? – enyelge a fiatalabbik legény.
– Mit?.. hát rablót… tolvajt néztek ki belőlem.
– Nem nézünk mi az urból semmit is ki, hanem majd benézünk az uti levelébe.
– Nincs; azt hiszem, Magyarországban vagyok.
– Nincs ugy-e? Tudjuk már, miféle madár. Dejszen hiába bujik előttünk uri bőrbe, megismerük mi már a gazembereket!
Ottónak hangját az indulat elölé.
– Sok illyen urforma zsiványt vittünk mi már be – folytatá a legény.
– Uraim! – mond Ottó a legényekhez – hát alkudjunk meg, mert én sietek; mit kivántok szabadságomért.
– Nem alkuszunk.
Ottó nem tudott mit tenni, tehát átengedé magát átkozott sorsának, meg nem foghatván, miért lön rabbá, – és gondolkozott, gondolkozott, mig e szokatlan teher alatt, mig az elmult éj kiállott viharai miatt ismét elalvék.
Ébredtekor Keszthelyen találá magát; kocsija előtt a biztos, két legény, szolgabiró s tiszt állottak.
Ottó a tisztet megpillantván, enyelgve mondá neki.
– Nézd pajtás! ismét itt vagyok.
– Vártam – viszonzá a tiszt.
– Megvallom, – enyelgé Ottó – bár mi édesen töltém is veled az éjt, most nem szivesen jöttem.
– Azt ugyan elhiszem – felelé a tiszt, s ezzel a szolgabirót kötelessége teljesitésére inté.
– Ön – mond a szolgabiró, Ottóhoz fordulva – tolvajsággal vádoltatik.
– És ki merészelne? – kérdé Ottó, kihivó pillanatot vetve környezőire.
– Én – vága szavába a tiszt.
– Ön – csodálkozék Ottó.
– Igen, én. Uraim! e felső öltöny enyém.
Ottó végig pillantá magát, s tapasztalá, hogy idegen öltöny van rajta.
– Valóban – mond Ottó – a sietség.
– Zsebében – hétszáz pfrt volt – folytatá a tiszt.
– A biztos megvizsgálá, s épen annyi találtatott benne.
– A mámor – védelmezé magát Ottó.
– Dejszen – mond a szolgabiró – mámorból hétszáz pftot nem lopunk.
– De nem is feledünk – viszonzá Ottó.
– Annál kevésbé.
Tessék hát megvizsgálni – folytatá Ottó – itt hagyott öltönyömben egy tárcza van.
Ugy lön.
– Im kulcsa; – mond Ottó – ezerötszáz pengő tartalma.
– A tárcza megvizsgáltatván, csakugyan ugy találtatott.
A tiszt engedelemkérések közt ugrott a nyakába.
Ottó nevetett a tréfának.
Ottó és a tiszt ujra barátságot kötének.
A biztosnak egyetlen nehézsége volt. – – Ottótól utlevelet kért.
Ottó vagy két darab Veitenhiller aláirással ellátott utlevelet csusztatott markába titkon, a a biztos nemcsak megelégedett vele, hanem egy saját aláirásával ellátottat is sziveskedett nagyobb biztositás végett Ottónak adni, azon megjegyzéssel, ha netalán valahol akadna egy olly nem elég becsületes tisztviselő, ki Veitenhiller aláirását nem eléglené.
Ottó bucsút vett embereitől és Zágrábig háboritlan folytatá utját, kisebb nagyobb kellemetlenségeket ki nem kerülhetvén.
A Vadászkürt fogadóban megszálván, első gondja lön, Imre barátjának megjöttét tudtul adatni, s fél óra mulva a rég nem látott karjai közt pihent.
– Örvendek, – kezdé Imre az öröm kölcsönös kijelentése után – hogy nászomon jelen lehetsz.
– Hogyan?
– Holnapután tartandom.
– S menyasszonyod.
– Ugyan ő.
– Améli Róza?
– Ő!
Ottó egy pohár hideg vizet disputált magába, mert a guta környezé.
Szünet.
– Most jer – kezdé Ottó, nyugodtságot szinlelve – mutass be arádnak.
És lábai reszkettek, mintha sulyos betegség után kapott volna lábra, midőn Róza ajtaján bekopogtattak.
Oh mi szép volt! hiába törekedett Ottó benne hibákat felfedezni: ő szép, s imádandó volt!
Ottó látta, nincs mit csinálni; hibájából erényt tön, s ugy viselte magát; mintha barátja nászünnepélyére jött volna. És szemtanuja volt, barátja miként vezeti oltárhoz az angyalt.
Midőn visszatértek erősen, elhatárzá nősülni, s képzeletében már boldog volt Vildeczky Louizéval.
Pestre érkeztekor rögtön Verebesyhez rohant e szókkal:
– Kérd meg Louizet, szándokom változhatlan.
– Már késő – viszonzá ájtatos kifejezéssel Verebesy.
– Hogyan?
– Már megkértem; a kezdett müvet be kelle fejeznem, s minthogy a véletlen, vagy is ügyetlenséged a levéllel kezemre játszá, az öreggel könnyen el lehetett hitetni örökségem, s ez a dolgot könnyité.
– És? – esék szavába Ottó.
– És én megkértem számomra; ő igent, az öreg is igent monda… egy hét mulva lakodalom.
– Légy boldog – mondá Ottó, s midőn szállására tért, annyi küzdés, annyi csalódás jutalmát látá, ajtaján egy felszegezett idéző levelet pillantván meg. E keserüségében felsóhajta.
– Miért nincs egy millió örökségem, és miért nem nősültem huszonkét éves koromban?!
HÁROM JÓ BARÁT.
Tivary Árpád – úr volt.
Huszonöt év, tizenkétezer forint évi jövedelem, csinos külső, tiz iskola s jó négyes hajtanitudása, több, mint elég arra, hogy valaki úr legyen. – Árpád az elsorolt tulajdonoknak bővében volt.
Ő tudta, hogy úr; de nem akart mindennapi úr lenni; s hogy a mindennapiságból kiemelkedjék, ahoz hiányzott – esze, mit Árpád önmagának szerényen be is vallott.
– Ennyi előnyök mellett, kiálta fel gyakran, elvesszek-e a tömegben?!… Nem, soha! – Felkiáltott, és nagyokat készült tervezni; de a készületnél tovább sohasem ért. Fejét is akarta törni, de minden erőfeszités után is csak az akaratnál maradt. Adott ebédeket: étkeit dicsérék, nem őt; drága lovakat szerzett: fogatát bámulák, nem őt; pedig ő szeretett volna bámultatni.
Ha valakit dicsértetni hallott, vagy csak említtetni is, mindig felsajgott keblében e kérdés: Miért nem vagyok én, kiről most beszélnek?
Igy teremt magának gondot, a kinek nincs.
Árpád, ki kellemesen élhetett volna, megkeseríté napjait, s a vágyba: hogy feltünjék, csaknem belebetegvék, midőn a véletlen egy pajtását veté hozzá.
A vendég Ajtay Kálmán, szomszédbeli közbirtokos volt.
– Ej de czifra vagy! kiáltá Árpád, midőn vendége pörge kalapját ugy vágta az asztalra, hogy körötte a por felhőkint emelkedék a boltozat felé.
– Elhiszem; viszonzá Kálmán, agarászostorát kalapja mellé inkább dobván, mint fektetvén, s rövid dolmányának kigombolása után a pamlagon végig terülvén s ballábhegyével a jobbon levő sarkantyút kedélyesen pengetvén – megis bámultak Pesten.
– Megbá.. á.. multak? kérdé felvillanyozva Árpád.
– De még hogy!? Hm, eredeti! hej de magyar legény! ez ám ügyes termet! csinosan áll rajt a ruha!“ és számtalan hasonló megjegyzést hallottam uton és utfélen; a szinházban tetőtűl talpig néztek, a páholyokból rám látcsöveztek; szóval, ha vesztegetni való időm volt volna, térem volt szerencsétcsinálni.
Árpád magán kivül kezde fel, s le járkálni.
Kálmán tömérdeket fecsegett, de Árpád többé nem hallott semmit. Forrongó keblébé eszmeszikra dobaték; s most eddig korlátolt lelke előtt megnyílt a tér gondolkozni. A gondolat terveket, s ezek tetteket szültek.
Néhány óra mulva a megyei székvárosban szabó, szijgyártó és kalapos Árpád úr számára dolgozott.
Ötöd napra sallangokkal elborított négyes csöngetve állt elé. Árpád kezébe ragadá a gyeplőt, s miután sujtásos huszára és lobogós ingű kocsisa a hátulsó ülést elfoglalák: hosszú ostorát kibocsátván, kettőt pattantott, a szilaj állatok ágaskodva kapták el a kocsit – Pestre utazott.
A fővárosba érkezvén, pitykés dolmányt, rojtos nyakkendőt, pörge kalapot és sarkantyus csizmát ölte; kezébe aczélsúlyu agarászostort vön, s feszes léptekkel kezdé az utczákat méregetni. Sok szem akadt meg rajta, mi szívemelőleg hatott rá.
A szinházban kihivólag tekinte körül, de a dalmű folyama alatt a zenehangokra bokáit kezdé összeveregetni. A sarkantyupengés környezetét élveiben zavará; s ő, látván, hogy minden szem rászegezve: műtétét még erősben gyakorlá, minek természetes következménye általános pisszegés lön. Legnagyobb szerencséjére az előadást megúnta, s nem várá be, míg mások mutatnak útat, hanem kalapját fülére, két kezét zsebeibe vágva, öntetszőleg lépett kifelé, s egy keserves betyárnótát fütyörészve ment estelizni.
Itt egészen jól érezte magát. Beléptekor a hatás elvíhatlan volt: minden arcz feléje forditva, a pinczérek eléje rohannak. Patikárus Károly szeme közé hegedül, és Árpád boldog! Elragadtatásában a zenészeknek ötvenest dobott; ez elég volt arra, hogy néhány percz mulva a zenészek körötte, s több vig czimbora mellette, működjenek. Az asztal el lön halmozva szurkosnyaku üvegekkel.
Árpádnak fogalma sem volt még olly diadalról, minőt ma aratott. Egészségére poharak ürittettek, kedvenczdalát kérdezgeték a hangászok s nagyságolák, a pinczérek meg csak ugy szórták a bárói czimet.
Szétoszláskor társai, fogadós, pinczér és zenészek holnapra is kikérék a szerencsét; s nem is tarthatta volna őt vissza semmi, hisz ez életben még igy ki nem tüntettetett soha. Leírhatlan örömére következő este mind együtt találta, a kiket találni ohajtott, s kezdődék az estelizés ott, hol hajnalban végződött.
Harmadnapra Árpádnak barátai, adósai, sőt bámulói is valának. Barátai, kiket jól tartott; adósai, kik tárczájokat otthon feledék, de divaturacsok valának, fogatokról, agaraikról, külföldi utazásról s eme grófnő, vagy ama bárónő estélyeiről csevegtek; bámulói pedig azok, kiknek marokkal szórta a pénzt. Mennyire tetszett neki, ha ajkai közé szivart vön, hogy három oldalról ugyanannyi pinczér rohan lángoló papirral feléje; a terembe léptekor kalapját, agarászostorát elkapkodva, a legkitünőbb helyeket jelölik ki számára, a legizletesb étkeket ajánlják, s intés nélkül mindig töltögetnek poharába. Kezdé érezni, hogy – valóban úr!
Ismerői mind nevezetességek valának: Irmándy, salonhős, megigéré, hogy őt a főrendű hölgyek termeibe fogja bevezetni, hol, mint kedves eredetiség, igen örömest látott tünemény leend; Táskay, nagyhirü festész, kérte, hogy a jövő műkiállitásra, mint remeket Árpád arczképét adhassa; Árnyai, mint költő mutatá be magát, s igéretet tőn, miszerint Tivary Árpádhoz egész füzet költeményt fog írni.
Kellet-e még több?… az úritermek előtte megnyilnak; arczképe a műkiállitásba jő, s meg fog énekeltetni!
Ő birta e három nevezetes férfiú tiszta barátságát, s e kitüntetésért lelkét adta volna nekik; de ők arra nem szorultak, barátságuk önzéstelen volt, ők csak – erszényét vevék igénybe.
Lovai kiheverték az útat, kocsija rendbehozatott, s ő, gyeplőt ragadva kezébe, felpiperézett cselédeit be, a salonhőst Irmándy urat pedig maga mellé ültetvén, a városligetbe vágtatott. Kocsiskodási ügyességét sokan nézegeték, mert talpalatnyi téren egyik nyolczast a másik után hallatlan sebességgel csinálta meg. E mutatványra nagy közönséget csengetett össze; izmos karával hirtelen megállitá a neki szilajodott négyest, a gyeplőt kocsisának dobá, s leugrott barátja társaságában kis sétát teendő.
A nézők közt egy hölgy szemüvegezé őt.
Árpád szoborrá lett.
Elragadó szépség, s választékos őszi öltözetben volt a hölgy; sötét haja könnyedén hátra fésülve, szép vonásinak derűlt nyiltságot kölcsönzött, kék szemei mosolygók s rózsaajkai nedvesek valának; arczán, minden haloványság daczára, az ifjuság zománcza honolt. Fején a barna kalap fehér fátyolával pongyolán volt lekötve; franczia szövetű tarka ruhája alákigyózó széles szalaggal karcsu derekára szorítva, azon felűl pedig könnyűden, sürű redőkben, nyakáig emelkedék, hol lehajtott batisztgallér fehérlett; balkarán török nyakfátyola, s kis kezeit svéd keztyű fedezé. Piperétlen öltözetén föllátszék azon úrias egyszerűség, melly nagyvilági hölgyeknek annyira sajátjok.
A hölgy, látván Árpád meglepetését, elmosolyodék, s társnője karján tovább sétált. Mosolyában annyi tündéries, mozdulatában annyi kellem volt, hogy Árpádot tökéletesen megszédité.
– Ismered? kérdé Árpád, Irmándy karját megragadva.
– Hogynem? viszonzá a kérdezett.
– Ki ő?
– Balday Irma.
– Imádandó szép! – Mutass be nála.
– Néhány nap mulva.
– Boldoggá téssz.
– Azon felette örvendek.
Sokáig sétálgattak szótlanúl. Árpád merengett, Irmándy gondolkozott, s csak időnkint – ha Irmával találkozának – löké Árpádot oldalba, figyelmeztetvén őt:
– Ismét rád nézett.
Árpád sohajtott; szemeit a távozó után mereszté, és ujra sohajtott.
– Amott kocsira ülnek; kiáltá Irmándy.
– Siessünk nyomukba.
– Várj, míg a fasor vége felé lesznek; sokkal érdekesebb őket beérni, mellettök elvágtatni, s őket, mint a gondolat, elhagyni.
Ez Árpádnak kedves inditvány volt; alig várta, hogy néhány száz lépésre haladjanak az érdeklett hölgyek, midőn barátjával együtt a bakra pattant, ostorát kiereszté, s villámkint érte be s hagyta el a díszes városi fogatot.
– Ez, remélem, megtette hatását? kérdé Árpád, büszkén tekintve maga körül.
– Tökéletesen; erősité Irmándy.
– Négy legjobb lovamat, agaraimat mind, s felül rá öt évet éltemből adnék érte, ha most szólhattam volna vele.
– Mindezeknél olcsóbban fogsz e szerencséhez jutni; biztatá Irmándy, s ajkai körül diadalmosoly lenge.
– Ha szerelmét birandom: e fogat tiéd.
– Részemről a lehetségesnél többet fogok megkisérteni kedvedért: a többi aztán tőled függ.
– Mindent tanácsod szerint teendek.
– Ugy sok reményem van; ő igen megnézett, s ismételve pihenteté rajtad szemeit.
– Azt magam is vettem észre.
– E szerint már feltüntél neki, s bárhol lásson ezentúl az életben, nem leendesz érdektelen egyéniség előtte.
– Azt hiszed?
– Bizonyos vagyok benne. Oh! én ismerem a nagyvárosi hölgyek gondolkozását, érzelmeit s izlésöket.
Oh be szép volt! – sohajtá nekiérzékenyülve Árpád, midőn szállására értek.
– Lesz még elég alkalmad őt csodálhatni.
– Biztató szavaid is boldogítnak, hát még a való?! – Csak minél hamarabb, kérlek, minél hamarabb!
– Te fel vagy hevülve, mindent elronthatnál; itt tervre és számitásra van szükség. Nem kasznár úr leánya ez.
– Tégy, mint jónak látod; mond Árpád, s elérzékenyülve veté magát a pamlagra; – kezedben tartod üdvösségemet.
– Az a kérdés, bízol-e bennem?
– Hát ki más fiában itt? nem vagy-e barátom, nem tennék-e meg én is érted mindent?
– Ugy jól van; viszonzá Irmándy, s arcza ollyanná változott, mint játékosé, ki sokat veszitvén, utolsó, de nagy tömeg pénzét teszi fel; ezer indulat, félelem, remény és feszültség küzd keblében;… a kártya esik – és nyer; a szem lángol, az arcz halovány lesz, az ajk rezg, s az összeszorult kebel megtágul. Ilyenkor a vonások egészen megváltoznak. Festessék le valakinek arczképe a kinos várakozás alatt, s a nyerés perczében: annyira különbözni fog a két képben kifejezés, vonás, szem, száj és homlok, hogy műértő, ha elhiszi is, mikép e kettő azonegy arcz: a három percznyi időközt találandja hihetlennek.
Ilyenné lőn Irmándy; s ha Árpád e pillanatban történetesen szemei közé tekint: a legnagyobb tapasztalatlanság mellett is észrevehetendé, hogy ez ember ravasz, és ő áldozatul van kijelölve; de ő boldog egyszerűséggel magához ölelé, igérvén és ajánlván neki mindent, mi csak tőle telik.
Árpád életében ily nyugtalan még nem volt. Egyik perczben a legcsekélyebb dolog is felizgatá, a másikban türelmes lőn, mint a vértanu; most zajt, zenét és bort ohajta; később csöndes magányba zárkozék; hol nevetett, hol meg sohajtozott; többé nem beszélt lovairól, agarairól s egyéb falusi élvekről, hanem gyöngéd, érzelgő s néha még költői dolgokról is.
– Gondoltam valamit; e szókkal toppant be Irmándy Árpádhoz, ki elforgatott szemekkel merengett.
– Halljam, halljam! – kiáltá örömtelten Árpád, s az ajtót becsukta, nehogy tanácskozmányuk zavartassék.
– Olvastál valaha regényt?
– Regényt?… várj csak… regényt? igen!.. „Erbiát“ és „Kárthigám kisasszonyt“ –
– Magában véve mind a kettő igen szép; de az ujabbakból?
– Az ujabbakból?… nem, semmit.
– Azokból pedig megfognád tanulhatni, hogy a leggyöngédebb viszony, a legforróbb szerelem oly lények közt, kik sohasem találkoznak, kik együtt sohasem beszélnek, mennyeileg fejlődik.
– Miként lehet az?
– Ugy, hogy a levelezéstől egyenesen oltárhoz mennek.
– Az dicső dolog! hol árulnak olyan regényt?
– Majd hozok.
– Azt meg kell tanulnom. Ugyis már gondolkoztam arról, hogyan beszéljek kedvesemmel, vagy miről? ki tudja, szereti-e a lovakat, vagy ért-e az agarakhoz?
– Azzal mindenesetre Olaszország tájairól, dalművekről, franczia irodalomról és estélyekről kellene társalognod.
– De mindezekből szót sem tudok.
– Majd én tanitód leszek.
– De addig?… én ki nem állom; hátha másba szeret?
– Irj neki.
– Igen…
– Enmagam szolgáltatom kezébe leveledet.
– De…
– Árnyai meg fogja írni.
– Felséges!… Minő boldogság, ha az embernek ily kitünő baráti vannak.
A levelet megirták; a regényeket meghozták, s Árpád órákat kezde venni a dalmüvekből, franczia irodalomról és Olaszország tájairól.
Az első levélre nem jött válasz; de Irmándy sok szép dolgokat beszélt Irma elragadtatásáról. E levelet egy második követé és igy tovább.
E közben Irmándyt nagy csapás érte. Egyik barátjáért kétezer forintig jótállott, s az illető a pénzt felküldeni késedelmeskedék. Árpád kifizette. – Máskor ismét lehangolt vala; sok fürkészés után Árpád kitudta, hogy barátja pénzzavarban van, megnyitá számára tárczáját.
Egy reggel nagy diadallal lép be Irmándy.
– Te jó hírt hozasz; arczodról olvasom – kiáltá Árpád.
– Sokkal többet.
– Nos?
Irmándy, válasz helyett, zsebébe nyult, rózsaszinű levélkét vona elé s azt magasan a légbe rázogatá, mondván:
– Kitől jön?
Árpád őrültkint rohant rá, a levelkét kikapá kezéből, s ajkához nyomá.
– Áh! be illatos!…
– A tartalom, a tartalom? kiáltá Irmándy.
Árpád feltöré, s a következő sorokat olvasá:
„Sokáig küzdtem – ön győzött. Szivjósággal és érzelemmel telt levelei meghatottak: Ön férfi, ön boldog! tehát akarata szerint; engem előitéletek, világi szokások korlátoznak; nekem csak érezni szabad, de szólni nem. Jól tudom, e sorok irásával az illem ellen vétek, másrészről biztosítva levén ön lovagiasságáról, meg vagyok győződve, hogy tettem – titka fog maradni. Először láttam önt a városligetben, e nap feledhetlen lesz örökre! Ah azóta lelkem előtt sok minden megváltozott. Isten önnel!
IRMA.“
Árpád magán kivül volt.
Irmándy papirszeletkét vagdicsált. Hosszú szünet után Árpád felkiálta:
– Nem, nem! tovább ki nem állhatom, hozzá kell mennem…
– Boldogtalan! midőn ügyed ily jól kezdődik; midőn a legszebb folyamatra van kilátás: akarnál mindent elrontani? Egyébiránt tégy tetszésed szerint; de akkor én semmibe sem avatkozom többé.
– Kérlek ne hagyj el; legyen akaratod szerint. Szólj hát, mit tegyek?
– Folytatni a levelezést, s vigyázz, hogy utczán vagy nyilvános helyeken a leányt zavarba ne hozd viseleteddel. Ilyesmit kér soraiban is.
– Igaz.
– Tedd, mintha nem ismernéd, meglásd ő is hasonlót teend.
– Meddig türjek igy?
– Hát nem vagy boldog? vonzalmát birod, s erről bizonyos vagy; hadd verjen ez előbb mély gyökeret, a többit az idő, vagy valami véletlen hozandja meg.
– Igen soká tart.
– Ennek igy kell menni. Te, az igaz, elég zajosan élsz, környezőid tekintélyes egyének, de mégis hiányzik még sok ahoz, hogy a divatkörökben elfogadjanak.
– Például?
– Társalgási modor.
– Elég ideje, hogy tanulom.
– Még mind kevés.
– Két egész regényt kiolvastam.
– Az is kevés. Aztán még a mellé eredmény szükséges. –
– Ezt nem értem.
– Lásd, én párbaj által, s Árnyai világhirű költeményével ütött zajt.
– Hát verekedjem?
– Ki mondta azt?
– Verseket nem tudok írni.
– Ne törd ezeken fejedet, majd nyilik tér, csak alkalomra kell várni. Most kizárólagos dolog a levelezést folytatni.
– Legyen hát.
És a levelezés több napokig folyt. Annyi levélbért, mint Árpád, az összes magyar kereskedelem alig fizetett.
Magány óráit sem vesztegette hasztalan; megkisérté a verselést. Ez borzasztó munka volt! Három egész tollat szétrágott, mialatt az izzadásig kifárasztá magát, s két sort össze nem birt hozni, eszméről szó sem lehetett.
– E pályán nem üthetek zajt! kiáltá kétségbeesetten; pedig zajt kell ütnöm, zajt minden áron!
Irmándy betoppant.
– Barátom! kezdé Árpád könnyebbült lélekzettel – még nem mondád el nekem párbajodat, mely téged nevezetessé tőn.
– Áh! az egyetlen a maga nemében.
– Kiváncsi vagyok.
– Az egész rosz élczből eredt.
– Halljam.
– Egész világ előtt ismeretes valék, mint biztos jó lövő. Olvastad „Monte Christot“?
– Nem.
– Az a kártya-szemeket lődözte ki, én nagyobb tökélyre vivém: tömérdek szem láttára nevemet lőttem ki egy deszkába.
– Hallatlan!
– Egy férfilakomán, hol hires vivók, nevezetes lövők és számtalan főrendüek voltak, engem dicsérgettek. Báró Tavaszi egyszerre felkiálta:
– Irmándy jó lövő – de gyáva!
Minden csepp vér fejembe szökkent.
– Igen; ismétlé ő.
Az egész társaság zúgott.
Nem tudtam mit kezdjek?
– Im, folytatá, kése hegyére almát szurva – le meri ön ezt lőni? – s kezét magasra kifeszité.
Én szó nélkül ugrottam a pisztolyokhoz; vont csővet szegzék neki, s az almát szétlövém.
– Helyes! éljen! gyönyörű! – hangzék mindenfelől.
– Mer-e ön hasonlót tenni? kérdé báró Tavaszy – néhányszor én is lőttem már feketét.
Kissé meghökkentem.
A társaság kaczagott, s ez engem felingerelt: indulatosan szurék késemre egy almát, s kezemet kifeszitve, harsogám:
– Lőjjön!
Most a báró hökkent meg, s a társaság elnémult.
– Lőjjön! ismétlém.
Ő vonakodék.
– Uraim! szólék a társasághoz – im látják, ő a gyáva!
Ezt kihivás követé.
Boldog, boldogtalan kiváncsi volt a kimenetre.
Másnap tömérdek tanuk, becsületbirák és segédek kiséretében a hely szinére mentünk. Néma komolysággal adták kezünkbe a fegyvereket; mi hidegvérűen egymást czélba vevők, s előre lépegeténk.
– Én, mondám, ellenemet le szoktam fegyverezni. A pisztoly kezemben eldördül, s kilőttem báró Tavaszy kezéből pisztolyát a nélkül, hogy egyetlen hajszálát sértettem volna meg. Ekkor hozzá rohanék, jobbomat nyujtám neki e szavakkal:
– Ön nem gyáva, ön valódi férfi. Azután barátokká lettünk. – Ennyi az egész.
– Ez aztán, sohajtá Árpád, elhiszem, hogy zajt ütött! Áh! ha én is ugy tudnék lőni! De mindegy, mégis inkább ezt választom, mint a versirást. – Víni fogok.
– De kivel?
– Az mindegy, majd találok valakit.
Egy szép délelőtt Árpád sétálni indult, s történetesen egyedül. Midőn a bálványutczából a zrinyiutczába fordult, egy első emeleti ablakban Irmát pillantja meg. Darabig határozatlan állt; kissé okoskodott, azután csizmáját kendőjével végig veregetvén, egész elszántsággal a kapun berohant.
Balday Irma ép újonan érkezett olvasmányait lapozgatá. Könnyed pongyolája kecseit csak emelé.
Az ajtó feltárul, Irma megdöbben, s a belépő Árpád sarkantyúit kezdi összeveregetni.
Irma kérdőleg tekint az érkezőre, Árpád zavara nőttönnő.
– Kit keres ön? kérdé a hölgy.
– Én… kegyed… aztán utolsó levele – hebegé Árpád, kalapját összevissza forgatván, s mindig egy lépést közeledve Irma felé.
A hölgy ijedten viszonzá:
– Atyám nincs hon.
– Annál jobb.
Irma távozni akart; Árpád utját állotta.
– Nem; most – vagy soha!
Irma reszketett félelmében.
– Lássa, mond Árpád, én nem tanultam regényekből beszélni, sem tánczmesterektől hajlongni…
– Uram!
– Nevezzen Árpádnak, mint leveleiben, tevé hozzá; e megszólitás nekem jobban tetszik.
Irma egész testében remegett.
– Meg van zavarodva? mond Árpád; elhiszem, én is ugy vagyok: minden kering velem; nem látok semmit, csak kegyedet.
Irma kétségbeesetten tekinte körül, nem tudván, őrültnek tartsa-e ez embert, vagy gonosznak! mindkettőtül egyiránt félt. Nem mert kiáltani, de futni sem mert.
Árpád érthetlenségeket zavart össze.
Irmát ájulás környezé, vére hűlni és szemei homályosulni kezdettek, még egy percz, és ő eszmélet nélkül omlik le. Ily szorongás közepett hirtelen elkiáltja magát:
– Vilmos! Vilmos! – és a belépő ifju elé rohant.
Az érkező, Irmát kezen ragadá, s látván, mikép remeg a szegény lyánka, megvetéssel kérdé:
– Ki ez a szemtelen? és mit tőn, hogy ennyire remegsz?
– Szemtelen? kérdé Árpád.
– Szemtelen, tolakodó! viszonzá az ifju.