Degré Alajos novellái (1. kötet)
Part 2
„Kedves Ákosom! Ily esemény után itt többé nem élhetek. Laurát kérd bocsásson meg, az életben csak kevés perczekig voltam boldog, azt is neki köszönhetem – naponként imádkozandom boldogságáért, de ő feledjen, mert neki s a világnak meghaltam. Isten veletek. – Jenő.
Ő eltünt, hiába volt minden keresés.
Üszöky csakugyan megkérte Laurát, de a bál utáni napon kosarat kapott, indokoltatván egyszerüen az elkövetett botrány által. Ő találván magához illő pajtásokat, Cliquot-val fájdalom nélkül vigasztalá magát.
IV.
***i műkiállitásban roppant figyelmet gerjesztett egy kép, Ákos is sietett azt csodálhatni. Midőn a műcsarnokba lépett, egy kijövő családdal találkozék, köztök volt Laura is haloványan, s gyönyörü szemeiben köny ragyogott. Minő érzés, mennyi emlékezet kapta meg e pillanatban Ákos lelkét?
Ákos érdek nélkül futa át három termet; a negyedikbe sietett, hol a remekmű volt látható.
Minő meglepetés! a remek mű egyik alakjában rögtön ráismert a Jenő előtt talált arczképre, maga Jenő is megszólamlásig hűn volt találva, a harmadik alak egy bull-dog pofa volt, görcsösen ökölre szoritott kezekkel, bosszú és irigység minden szinezetével árnyékolva.
A kép azon pillanatot ábrázolá, midőn a könyvecske átadásakor Jenő feszült kebellel a választ várja.
Valóban remek kép volt!
Szerzője nem volt megnevezve, de Ákos azonnal ráismert. Jenő tehát él, csak az a kérdés: hol? utánna járt, s megtudá, hogy az érdeklett mű az „Imperatrice“ hajó kapitánya által küldetett be Milanóból.
Ákos utnak indult.
V.
Szép őszi nap volt, a trieszti kikötőnél hemzsegett a kereskedői világ. Az ‚Imperatricet‘ hajó épen utra készült, Ákos a hajóra lépett, a kapitányt keresendő. Az első tengerészt megszólítá a hajón, az a hangra feltekintett, és szó nélkül rohantak egymás kebelére. A tengerész Jenő volt.
Ákos elmondá mi történt, hogy Üszöky kosarat kapott, hogy müve zajt csinált, hogy imádottját hol látta könyezni, – és kérte, rimánkodott, hogy Jenő térjen vissza.
Jenő tagadólag rázta fejét.
– Imádottad? – mond Ákos.
– Megesküvém őt többé nem látni – viszonzá Jenő.
Művészeted? Bevégzém azon képpel; – igen, az volt az utolsó. Lásd kezeim hogy megdurvultak a kötélforgatásban rövid idő alatt.
– És hazád, édes hazád?
– Hazám, édes hazám! – itt szeméből könyet törle ki. – Hazám e hajó, mert szeretem, mint szeretém hazámat; de ez hűbb, mint amaz, ennek nincsenek korcs fiai. Polgártársaim egytől egyig mind bátor vitézek, jó s rosz sorsban egyaránt osztályosak; itt nincs önzés, rangvágy, nincs áruló; ha e hazánkat vész fenyegeti: kivétel nélkül éltünket áldozzuk szabaditásáért. Igen, igen! mi jó polgárok, hű hazafiak vagyunk. Illyen hazát álmodtam én valaha. És végre mit csinálnék fájdalmamban az egyhangu szárazon? Itt a legkétségbeesettebb életnek is érdeke van, midőn az élet egy pillanaton függ; küzdeni nem gyáva pimaszokkal, hanem küzdeni az elemekkel. Nem tudjátok ti mi az, midőn a lét és nem-lét közt csak egy biczczenés van.
Menj, menj, és mond meg, kiknek a szárazon halálra sebzék lelköket, jőjjenek társamul szegődni, itt még megélhetnek.
Igen, barátom, éltem legérdekesebb pillanatát hiven festém, s az volt az utolsó kép; ha többé nem leszek árát jó czélra forditsátok.
Egy lövés.
– Válnunk kell – folytatá Jenő fájdalmasan – e lövés nekünk szólt.
Ákos a kapitánnyal nehány szót váltott, ki megigérte, hogy Jenő sorsáról időnként értesitendi.
Jenő és Ákos keserű könyek közt váltak el.
A hajó megindult, Jenő a partra kiáltott Ákoshoz „Laura!“ és arczát elfedé.
A két barát sokáig integetett egymásnak. Ákos azután felment a ‚Principe Metternich‘ fogadóba, s látcsővel kisérte a hajót, mig csak az est homályában el nem tünt.
VI.
Egy halvány ifju beszélé nekem e történetet az érdeklett kép előtt.
– S honnan tudja ön ezt? – kérdém.
– Én Ákos Jenő barátja valék.
– Többé nem az?
– Fájdalom ő meghalt, tegnap kaptam tudósitást a kapitánytól. Jenő csaknem önként keresve halált, egy vihar alkalmával merényének áldozata lőn.
– És Laura? – kérdém.
– Hihetőleg feledni fogja.
– Oh a hölgyek hamar felednek!
NÁSZAJÁNDOK.
Armin! alig ismerlek ma – mond Elek – éljen a gondüző!
Armin szó nélkül koczinta társával.
Mindketten fenékig üriték Medoc-kal telt poharaikat.
– Nem értelek – kezdé ismét Elek – évek óta a legbensőbb baráti viszony fűz egymáshoz, ismerem lelked minden gondolatát, szűd legparányibb vágyait; aggodalmidban résztvevék, fájdalmidban osztozám, hányszor elhazudtolám kinaimat, csak hogy élted egyetlen perczét se keseritsem.
Armin forrón szoritá meg a beszélő kezét; búskomoly arcza egy pillanatra kiderült, de mihelyt ajkiról a lekötelező mosoly elvonult, ismét az iménti gondolkozó kifejezést ölté fel.
Elek kétesen rázta fejét, keserűn ejtvén:
– Titkolódzó kezdesz lenni, nem szeretem.
Armin a tele poharakra inte, némán emelék azokat ajkaikhoz, s midőn üresen az asztalra tevék, fejbillentéssel üdvözlék egymást.
A fogadó étterme vendégekkel volt telve; a főváros kedvelt zenészei, a remek Patikárus testvérek a legnyugodtabb kedélyeket is fölizgaták.
Ah! ezek megrészegitik a szivet!
Nem tudom más ember hogy van velök, de nekem tömérdek fájdalmat okozának már. Szeretném egyszer boldog állapotomban hallani őket, vajjon az örömet is képesek bennem annyira potencirozni mint a szenvedést? vagy csak dult kebel olly fogékony, hogy a müvész testvérek elragadó játékukkal abban vihart idézhetnek elő. Nekem müvészetök nem élv, ha sirni tudnék, tán könyzáport csalnának ki szemeimből; ha szerelmes volnék, s kedvesem jelenlétében játékuk mostani lélekállapotomban találna, tán megőrülnék; és, a mitől olly messze vagyok, ha boldog volnék, vajjon olly arányban növesztenék boldogságomat mint most az ellenkezőt? ha igen, ugy sok vagyont óhajtanék mellé, hogy felét nekik adhatnám… de illy kedéllyel, illy helyzetemben a tulságos feszültség után hazatértemkor a lefeszültség beteggé tesz. Csak kerülni tudnám őket!
Hogy mások idegeit sem kimélik az izgatástól, bizonyitja az étterem jelen vendégeinek viselete: itt zajongás, örömkitörések hallhatók, ott csendesen méláznak, másutt érzelegnek; egyik fejét tenyerére fektetve merőn szegzi maga elébe szemeit, másik fürtei közé markolva egy sziszegő hanggal elszánt pillanatot vet a bohózatra, a harmadik, kezében telt pohárral áll a zenészek előtt, derült vonásain elégültség látszik. Szóval: a tömérdek arczokon minden kedélyállapot látható, de közönyösség nem.
Két ifju a legszélső sarokasztalnál elvonultan merenge. Az egyik körülbelül 28 éves halvány s érdekes kinézésü volt. Fényes fekete haja rendetlen árasztá el szabályos fejét, néhány fürt magas homlokán gyűrűzött alá, mi különben szép, de dult arczával annyira összehangzék, hogy szenvedélyt szikrázó nagy szemeit odavéve, az egész alak festőinek mondható. Öltözete divatszerinti, a szinek választása izletes, s mozdulatai fesztelenek valának. Külsejéről itélve ez ember sok világot láta és tapasztalt. Ez, kit társa Arminnak szólita.
A másik hasonkoru, kedélyes kinézésü szőke egyéniség. Haja szépen fürtözött, öltözéke keresettebb, a rajta levő színek kiáltóbbak, s mozdulatai feszesbek valának. Neve Gyula.
Huzamos hallgatás után Armin órájára tekinte, egy pillanat alatt a széket maga alól kirugta, kalapját fejébe nyomá s barátjának kezet nyujtott.
– Távozol? – kérdé Elek.
Armin fejével igent inte.
– Látom valamiben töröd fejedet – mond az imént szóló – ohajtom jól üssön ki, viseleted bizonyitja, hogy a kaland mellyre készülsz, nem köznapi.
– Igaz – viszonzá Armin – kalandra megyek, de soha aggódóbb lélekkel és nyugtalanabb szivvel mint ma. Előérzetem valami roszat sejtet.
– Hát ne menj.
– Gyáva legyek?
– Az még nem következés.
– Mivel mentsem elmaradásomat?
– Majd kigondolunk valami okosat.
– Hazudjak?
– Azt épen nem, de… de…
– De még is csak ollyasmit.
– Ha rosz sejtelmid vannak, tanácslom, maradj.
– És egy nőt várni hagyjak? ez lovagiatlanság. Történjék a mi akar, én megyek.
– Tehát isten veled.
Kezet szoritva elváltak.
Armin az utczára érkezvén, egy lámpa alatt levélkét olvasa el. Darabig határzatlan tekinte a lapra, azután összehajtva azt zsebébe rejté s gyors léptekkel távozott.
– A tigris szálloda 20-ik számu ajtajánál kissé megállapodék, körültekinte, s habozás nélkül benyitott.
Egy nő lépett elébe.
– Az egekre nagysád! – álmélkodék Armin, kalapját kezéből kiejtve.
– Nem engem vélt itt találni ugy-é? – mond epedő szelid hangon a nő.
– Inkább halálomat. De mi véletlennek köszönjem e szerencsét?
– Ön valóban szerencsének, s szivből nevezi igy?
Armin elpirult.
– Lelke mélyébe látok.
– Nagysád igaztalan.
– Nem szándokom önt faggatni – mond a nő, s széket jelöle, maga pedig a pamlagon foglalt helyt.
A nő érdekes volt: huszonkét, huszonhárom évre mutatott kinézése, azonban arczán egy neme az elvihatlan fájdalomnak olvasható. Hátra fésült szőke hajára pongyolán volt egy sötét csipkekendő vetve, melly fehér arczbőrén végig futva, álla alatt hanyagul köttetett össze; szemei érzelgő kékek, s ajkai rózsapirosak valának; hamuszín öltönyét derékig érő, s ugyanazon szövetből készült gömbölyü gallér fedé. Kecsteljes mozdulatai, élénk taglejtése és mérsékelt magassága gyönyörű termetet árulának el.
– Ön azt kérdi, mi hozott ide? ön kérdi Armin? hát nem ismeri szivemet?
– Mert alig merék hinni szemeimnek – kezdé Armin az első meglepetés zavaraiból kibontakozva – azt sem tudom mit szóltam, hisz e váratlan öröm… e nem remélt találkozás az első perczben kiforgatott önmagamból, de most látom, hogy nem álom e drága jelenet; kezem kezét érinti, érzem lehelletének melegét, hallom szavának csengését, és – boldog vagyok.
Igy, igy! e hang részegité meg lelkemet. Armin! én önt hallva, a világ minden egyéb örömeit feledem.
– Mert szavaim szivből fakadnak, mert lelkem kegyed szerelme után sovárg, s mert körében a mennyet élvezem. Örökre tied!
– Örökre, örökre!? – ismétlé a hölgy – e vallomás édenbe ragadna, ha – –
– Ha?
– Ha köztünk s érzelmink közt választó fal nem emelkednék.
– A melly – mond egy harmadik – e perczben leomlott.
– Férjem! – kiált a nő, s tenyerével arczát elfedé.
– Ön itt? – kérdé Armin gépileg felegyenesedve.
– Elég illetlen tőlem – viszonzá eléggé jól szinlelt nyugodtsággal a férj – átlátom, de mit tehetek róla, hogy sejtelmem merészen teljesült, hogy előérzetem megcsalni nem tudott. Nőm viseletében rég tapasztalám a változást, de okát e perczig eltalálni nem tudtam. Darab idő óta lépteire figyeltem, s utjaiban árnyékként követém, igy juték a furcsa jelenethez.
– Semmisitsen meg uram! – zokogá a nő.
– Sőt ellenkezőleg, boldogitandom.
– Hagyjon fel a szinleléssel – türelmetlenkedék Armin – s teljesitse szándokát, mert hisz ok nélkül csak nem aljasult kémmé.
– Ej, ej! végre hármunk közt még én vagyok a jellemtelen?
Armin ajkiba harapott.
A nő könyekben kerese menedéket.
– Tudja-é ön – kérdé a férj erősen ragadva meg Armin kezét – mi teendője van?
– Igen uram, önnel a város végére sétálni.
– Átkozottul téved.
– Tehát gyáva?
– Nem, hisz ön egészen hatalmamban van, ha vérrel akarnék boszulni, összetörhetném itt.
– Ugy hát távozom.
– Elég lovagiatlan volna vétkes társát, egy nőt a férj első boszujának védtelen kitenni? pfui!
– Uram! türelmem fogyni kezd.
– Lassan, lassan, e hang engem illetne.
– Szóljon hát, mit kiván tőlem?
– Csekélységet, e lap aláirását.
– Mit tartalmaz?
– Elvíhatlan valót.
– S az?
– Elismerése annak, hogy önt ezen nap illy órában itt nőmmel egyedül találám.
– Nem fogom aláirni.
– Ugy tanukat kell összehivnom – s az ajtó felé indult.
Armin utját állotta e szókkal:
– Botrányt akar ön elkövetni?
– Ki, én? ez mulattató, olly órában, mellyben a föld kerekén csak nekem volna jogom nőm szobájába lépni, idegent találok ott, s nyugodt viseletem mellett a botrányt mégis én követem el. Minő fogalma van önnek a botrányról?… irja alá.
– Nem, soha.
A férj utjából félre taszitá Armint, s az ajtót megnyitá.
A nő kétségbeesetten esenge Arminnak, hogy ne vonakodjék a férj kivánatát teljesítni.
Armin engedett, s az okirat alá lőn irva.
– Most még egyet – mond a férj – a válópert azonnal megkezdendem, adja ön becsületszavát, hogy annak lefolyta után e hölgyet nőül veendi.
– Becsületszavamra, igen.
– Elég, isten önnel. Asszonyom! még ön nevemet viseli, fogadja el karomat.
A nő ingadozó léptekkel közeledék, remegve ölté karját férjeébe és zokogott.
– Uram! – kezdé komoly hangon Armin – kivánatit teljesitém, engedje hogy én is kérjek öntől valamit.
– S az?
– Igérje, hogy mig hatalmában áll, e nőn boszuját nem töltendi, ez eseményt vele éreztetni nem fogja, s kellemetlenségeket neki nem okozand.
– Becsületemre, nem.
Armin meghajtá magát, a férj nejével távozott.
Alig hagyák el a szobát, s Arminnal minden keringeni kezdett. Szédelgő fejét könyökére fekteté és hosszasan merengett. – ‚Megtörtént!‘ – kiáltá helyéről felpattanva – ‚nincs szabadulás‘ – s villámgyorsan siete vissza a fogadóba, hol barátját elhagyá.
– Egészen kikeltél arczodból – mond Elek az érkező Arminnak – s tekinteted zavart.
– Jó – viszonzá a megszólitott – hogy még hasonlítok magamhoz, mert többé nem vagyok az, ki valék.
– Nos?
– Vőlegény vagyok.
– Micsoda?
– E perczben lettem azzá.
– Nem értem.
– Azt meghiszem, magam is alig értem.
– Beszélj hát.
– Dehogy beszélek, dehogy beszélek, hanem iszom. Ferkó lelkem! reggelig szivszaggató nótákat, s pinczér! jégbe hűtött pezsgőt! ti ketten kábitsatok el, s ha lehet, fosszátok meg eszemtől.
Ferkó nem kéreté magát, a pinczér sem várt uj parancsot, egy percz alatt minden ugy lőn, mint Armin ohajtá.
A zene meglágyitá szivét, a bor megoldá nyelvét, s ő barátjának mindent elbeszélt; midőn a nőt megnevezé, Elek székéről felpattant.
– Mi lelt? – kérdé Armin.
– Semmi,… a bor nem elég hűs. Pinczér! jobban meg kell a jégben forgatni az üvegeket. Károly! ide mellém, hadd sírjon az a hegedű.
E percztől a két pajtás elnémult, s csak a Patikárus testvérek hangszerei beszélgettek, de oly hangon, minőn az angyalok is megértik egymást.
Az éj viharos küzdelmek közt folyt le.
Hajnalban egy szivmetsző sohajjal vőn bucsút Armin a zenészektől, üvegekkel halmozott asztaltól s mint maga is hivé, a legényi élettől.
– Mikor látlak – kérdé Elek hosszu kézszoritással.
– Nem tudom.
– El fogsz utazni?
– Nem tudom.
– Mik hát terveid?
– Nem tudom. Kérlek ne ostromolj kérdésiddel, hisz láthatod, hogy öntudatom elvesztém.
– Élj boldogul.
– Isten veled.
E percztől kezdve Armin elzárkozott és mélázó lőn.
A válóper lefolyt, s Armin násza küszöbén állott, a nélkül hogy mint boldog vőlegénynek e perczet siettetni, vagy óhajtani eszébe jutott volna.
Ő egészen megváltozék, eleinte kétségbeesett, később vigasztalni kezdé magát, majd a véletlen viszony teljes befolyásának tulajdonitá esetét, végre… végre mint minden kellemetlent megszokunk, az eszmével, nősülni, nemcsak kibékült, de pillanatonként elég merész volt jövő életében fénypontokat fedezni fel.
Az elhatározó nap bekövetkezék, Armin oltárhoz vezeté aráját.
A nő tündérien szép volt. Armin halvány arczán komoly elhatározottság ült.
Az ünnepély vendégei még együtt valának, midőn Arminhoz levéllel kezében szolga lépett.
Armin a levélre tekinte – ismeretlen vonások – dörmögé redőzött homlokkal, s a mellékterembe vonult. A pecsét ujjai közt elpattant, a levélben egy parányi aranykulcs volt következő sorok kiséretében:
„Tisztelt ur! Senkinek sincs több joga szerencsét kivánni, mint nekem. Fogadja e kulcsot nászajándokul. Neje hálószobájában egy ébenszekrényt találand ön, ez megnyitja zárját, ha tökéletes boldogságot ohajt, ne késedelmezzék hozzájutni.“
– Nyomorult! – kiálta fel Armin, s a levelet görcsösen gyűrte össze – nem olvasom tovább – néhány lépést tőn a terem felé, s ismét megállt, a lapot kiegyengeté s reszkető kék ajakkal folytatá:
„Ön felette szerencsés, irigylendő neje önt véghetlen boldoggá teendi; mást elhagyott érttem, engem megcsalt ön miatt, s önhez, mielőtt nejévé lett volna, hűtlen.“
– Hazug ördög! a féltés kigyóját akarod keblembe taszitni? tévedsz.
Szünet után tovább olvasá:
„Megölhettem volna önt midőn nőmnél találtam; e boszút keveslettem; éljen, de megcsalatva, szerencsétlenül mint én. Vigasztalja magát azzal, hogy nem egyedül van
sorsosa. Lormi.
Armin erőtlen roskadt a pamlagra, s homlokát tenyerére fektetve keserű kaczaj közt szemlélte a levelet. Huzamosb idő után lelki erejét összeszedé, s a társaságba vegyült.
Ki rá figyelt észreveheté, hogy valami rendkivüli érte. A társalgásokban részt nem vőn, a hozzá intézett kérdésekre szórakozottan felelt, arcza a szokottnál dultabb, tekintete zavartabb volt; helyét egy perczig sem találá. Tévedezései közt egy mellékterembe nyitott, Elekkel sugdosó nejét pillantá itt meg. A volt férj levele, jóslatai és átka egyszerre átczikázák lelkét, észrevétlen vonult vissza, s őrültként rohant a nő hálóteremébe.
Az ajtót maga után zárá, s rövid kutatás után az ében szekrényre talált; fölnyitá, halmozva volt levelekkel. Armin reszkető kezekkel nyult bele, egy köteget kivőn, végig tekinté, mind Elektől irvák; szerelem, hűség, sors és eskü fő jelleme még csak a tegnapelőtt irottaké is.
Kétségbeesett mozdulatot tőn, mely elárulá, hogy kettejök közől bármelyiket találandá maga mellett, felindulásának áldozata lett volna. Sírt és kaczagott, fejétől szivéhez kapkoda, mig végre iszonyu lázát leküzdve erőt érze alakoskodni, ekkor a társasághoz visszatért, a talált leveleket zsebébe rejtvén.
Jó kedve mindenkit meglepett, darab idő óta át lőn alakulva; ötletei nevettetők, elmésségei csipősek, s itéletei talpraesettek valának. Mindenkinek mondott lekötelezőt, barátaival szives, s nejével enyelgő volt. Irigylendő boldognak hivék őt, pedig keblében borzasztó vihar dult. Kedélyével felvillanyozá a már lankadó társaságot, sokoldalu beszéde uj derültség magvát hinté el a zajongók közt, és viseletével átalános élénkséget idéze elő.
Csak rövid idő még, s a vendégek ezer szerencsekivánat közt oszlani kezdének.
Azon arányban, mint a vendégek ritkultak, Armin is mindig komolyabb lőn, s az utolsó kézszoritás után egészen elnémult.
Darabig heves léptekkel járt fel s le a kiürült teremben, neje lángoló tekintettel kiséré lépteit. Huzamos hallgatás után Armin komornyikjára csengetett. Az belépett.
– Ferencz! – mond Armin – tegyen készületeket utazásra, két óra mulva indulunk.
– Hova?
– Külföldre.
Nő és szolga kérdő tekintetet vetének a szólóra.
– Én is készüljek? – kérdé a nő.
– Nem.
– De uram…? – kétkedék a komornyik.
– Évekig fogunk elmaradni – esék szavába Armin – szaporán dologhoz.
A komornyik távozott.
– Armin! – kezdé a nő – mit jelentsen ez?
– Hallá, hogy utazni fogok.
– Nélkülem?
– Nagyon természetes, miután öntől ohajtok menekülni.
– Megőrült ön?
– Akkor midőn szavamat adám, hogy önt nőül veendem.
– Ez kiállhatlan! ön engem megcsalt, ah szörnyeteg, megölöm magamat.
– Ugy legalább biztos leendek, hogy nevem a botránytól megmentetik.
– Ez sok! igy bánni velem, törvényes nejével a nász éjelén. Nem, nem uram! ön tréfál.
– Életemben komolyabb nem valék.
– Oh én szerencsétlen! miként fog velem bánni jövőre?
– Ne essék kétségbe, mi nem látandjuk egymást többé soha.
– Armin, az egekért!
– Két óra mulva válni fogunk. Örök emlékül fogadja el kegyed tőlem ezt – s a leveleket zsebéből elővonva átadá.
A nő elhalványult, merész szemei könybe lábadtak, ajka elnémult, s egész lényében megsemmisülve esett térdre férje előtt.
– Adja isten – mond Armin – én legyek az utolsó kit megcsalt. Éljen boldogul – és elrohant.
A nő felemelkedék, két lépést tőn a távozó után s erőtlen rogyott össze.
Midőn hajnalban az utazószekér a kapun kirobogott, egy férfi kalapemelve kiálta: szerencsés utat!
Armin kihajolván köszönni: megrázkodék s ajkiba harapva daczosan veté magát a kocsi párnái közé. Az üdvözlőben Lormira ismert.
KÉT ‚ROBIN DE BOIS.‘
Szerettem, ez kevés. – óh! mi nyomorult a világ minden nyelve, hogy azon égi érzeményt, hol ész, szív, akarat, látás, hallás, tapintat, és izlés egy magasztos lángba összerokonul, s az emberi romlékony kebel megszentesül, egy szegény „szeretek“-kel fejezi ki, szeretjük az életet, szeretünk egy jó állatot, szeretni lehet egy magunk ápolta fűszálat, de azon szenvedély kifejezésére, mi több a szeretetnél, több az imádásnál, még e földön nem született szó, s ha születendik valaha, jóltevőnek kell lennie, hogy hallatára a természet kitavaszodjék; szentnek, hogy tőle a bűnös irtózzék, érzékenynek, hogy hallatára a vadállat megszelidüljön: ha ezt emberi tudomány kitalálandja, csak akkor mondhatja meg hibátlanul, minő érzeményt öröklött Istenétől.
Adél! oh mi szép név! engedjétek ismételnem: Adél! midőn e nevet kimondom, ereimben a vér felmelegül Adélnek hivták őt. Mennyi vonzó báj, és kellem rejlik csak nevében is; vagy nem tesz-e ez sokat? – – – igen, de felette sokat; egy szép hangzatú név fél bájt kölcsönöz a hölgynek, csak nevessetek, én fogadni mernék, ha két minden tekintetben egyenlően szép hölgy haladna az utczán ellenkező irányban, s valaki e két nevet mondaná „Adél,“ és „Zsuzsi“ tiz férfi közül kilencz bizonyosan Adél után rohanna, tehát az első benyomásra a név is bir befolyással, pedig az első benyomás gyakran életkérdéseket dönt. És imádottam Adél volt; neve e szerény négy betü egy egész füzet válogatott költészetet zár magába; szemeiben a menny kéklett; – ő szép volt, mint Petrarchának eszménye, és ifju mint marcziusi reggelen az ibolya, és én szerettem üdvével a menynek, kinjával a kétségbeesésnek, és végtelen lángjával a mindenségnek; és tudjátok kire pazaroltam ennyi szenvedélyt? egy nőre, egy nőre, ki hajszálnyival sem volt jobb más nőnél, ki szavaimnak hitt, ki viszonszeretett, ki értem tudott volna meghalni, kinek kivülem nem volt más világa, esküvék, és megtartá hiven – – míg jött más férfi, ki őt nőül vevé. Adél férjhez ment, és fájdalmában még meg sem halt – – – óh! mondom nektek, ő is csak nő volt!“
E szavakat Győző barátom torka szakadtából susogván el, félig leégett szivarát olly lelkesedéssel kapta szájába, mint éhes oroszlán az oda vetett konczot, de a szerencsétlenség karöltve jár többed magával – a szivar a hosszu beszéd alatt kialudt, Győző kettőt – hármat szippantott, de eredménytelen, ismét kikapta szájából, egy búcsúpillanatot vetett rá, s ugy vágta a falhoz, hogy az oda tapadt dohánydarabkák búsabban fittyegtek, mint vidéki színpadokon a díszitmények. Én pipát töltöttem számára, ő szótlan fogadá el, s miután meggyujtá, nem tudom abbeli fáradságában-e? vagy berohanásakor elsorolt fájdalmai súlya alatt – ollyat sohajtott, mintha lelke akart volna kiszakadni.
– Férjhez ment? – mondám én.
– Ah a hűtlen! – fuldoklá Győző, s erőtlen rogyott egy karszékbe.
Más helyzetemben – ég tudja – minő gyógyszerek használatát kapta volna elő; én ismervén Győző alföldi jó természetét, egy – két ital bort tétettem elébe. Ő rám nézett, ismét sohajtott, és ivott, és – – ismét nagyokat ivott. Áldott jó természet!!!
Még mindég azt tapasztaltam, hogy bor a legcsendesb emberek nyelvét is megoldja, de Győző minden pohárnál hallgatabb lőn, lassankint fohászai is gyérültek, mig végre keserű fájdalmainak magát átengedvén bús merengésbe sülyedt.
Ámbár szobámban a légmérséklet egyenlően állt a külsővel, lévén pedig az idő december elején este, minden nagyobbszerü csillagászati tudomány nélkül ráfoghatják, hogy az a fagyponton alul tévedezett a fakereskedők kifejezhetlen örömére; és vendégeim még is elolvadtak, de nem csoda, mert magam is – ámbár igen szerettem Győzőt, de még inkább szerettem volna gánforrá válni, hogy nyomom se maradjon, mint lélekrenditő állapotjában elébb végig nézni, s azután velőhasogató előadását végig hallgatni, mert egy megcsalatott szerelmes társaságában „keresztények sírjatok!“ vagy szellemi országtok bukik meg.
Kell-e gyönyörű mulatság? na hisz megcsipted, hogy még ötödnapra is emleget, csak egy érzelgőnek ízetlen keserveit végig hallgasd.