Part 10

Vilmos őrülten rohant szobájába, s iróasztala előtt térdre omolva zokogott, azután fölemelkedék, irószert vőn, s reszkető kézzel a váltóra Tivary Endre aláirását utánzá. Elismerte tettének alávalóságát, önmaga előtt remegett büne iszonyu sulyától; – de más részről az ösztön: nyerni fogsz! e vétek telyesitésére készteté. „Igen nyerni fogok, nyernem kell, s holnap mindjárt kiváltandom e bünös lapot“ – igy biztatá önmagát, s terhelt lelkiismerettel tért Nadályihoz, ki az aláirás szorosb vizsgálása nélkül átadá a mondott öszveget.

Még éjfél nem hangzék el, s Vilmos a szokott helyen már tetemes öszveget vesztett, utósó ezer forintját tevé most föl, és nem gondolta meg, hogy jövendője, boldogsága, s becsülete ettől függ. A kártya hullott, az osztó nyert, s Vilmos aléltan rogyott össze.

Mellette vad kaczaj hangzék. Tivary Endre ütött diadalt a megtört kebel romjai fölött.

Tivary Kálmánnak egy levél által értésére adaték, mikép ha a család névtisztasága, saját becsületében fekszik, rögtön Pestre siessen.

Endre jól számolt; csak azt várta, hogy Vilmos tökéletesen elmerüljön, s azonnal terve végbeviteléhez látott. Megadta neki az utósó döfést, mely alatt a tapasztalatlan ingadozó léleknek dőlni kellett.

A fönnebbi levél tartalma folytában az öreg ur megérkeztét Endre jobban leste, mint ujoncz orvos első betegének üdülését. És számitása nem csalt, mert az öreg ur a várt napon megérkezék.

A hir őt igen lesujtá, Vilmost egyetlen örömét, reményét, s boldogságát a romlottság főfokán lenni értvén. Agyát ezer eszme, s szivét ugyanannyi fájdalom hasogatá.

Alig váltá fel útköntösét, s szállása már hitelezőktől vala ellepve. Az ősz nem hitte, hogy Vilmos nehány hó alatt annyi ezer forintnyi adóságot csinálni képes lett volna; csalást vélt benne rejleni, s e hitegetés szivének jól esett. Elküldött érte; öröm, s fájdalom között várta, elképzelvén: mi szerencsésnek érzendné magát, ha szerette öcscse e vádak irányában férfiasan lépne fel, megczáfolná a hírt, az adóságokat csak rá költötteknek ismerné. Kétannyit szivesen fizetett volna, csak őt a kedves Vilmost mocsoktalannak találandná. Ellenben meggondolá, mit teend, ha csakugyan tévedett, ha e nagy öszveget czél nélkül fecsérelte el, ha tartozásait igaznak ismeri?… „akkor jobbulást várva kifizetem“, hogy Vilmos gonoszságra is vetemedhessék, arról nem is álmodott. Szivét különféle érzés szállá meg, s keblében fájdalmas indulat viharzott.

Végre Vilmos előtte álla, halványan, mintha gyászpadról kelt volna föl; szemeit nem merészlé a nyilt-tekintetü nagybátyára emelni. Keble szorult, lábai reszkettek, arczán a lelki küzdés ugy működött, mint itélőszék elé állitott nagy bünösnél.

Az ősz szemében könycsepp ragyogott.

– Fiam! – kezdé dorgáló szeretettel – hát csak ugyan igaz, hogy annyi pénzt szedtél föl?

– Fájdalom – sohajta Vilmos – igaz.

– Ismered-e ez embereket? – kérdé Tivary Kálmán a követelőkre mutatva.

Vilmos zavart tekintetét körüljártatá, s elhaló hangon mondá:

– Mind.

Nagybátyja, homlokára nyomván tenyerét, kissé hallgatott.

– Nézd át a váltókat, – talán van közte nem általad kibocsátott, tán nem ismered mind magadénak.

Vilmos rettegve áttekinté: – Egytől egyig enyém – sohajta, s lelke uj erőt nyert, a hamisat nem találván köztük.

Tivary Kálmán szó nélkül elégíté ki a követelőket, s midőn eltávoztak, a tévedettnek hatályos erkölcsi beszédet tarta. –

Vilmosnak minden idegeit átfutá a tiszteletben megőszült öreg beszéde, s már nyelvén volt őszinte nyílatkozatot tenni, midőn az ajtó fölpattan, s Alfayné kétségbeesetten rohant be.

– Ah itt van ön gyalázatos! – ordítá villogó szemeit Vilmosra feszítve.

Tivary Kálmán összeborzadt, a nő dühét, s öcscse ijedtségét látván, és a tán kiütendő botrány kikerülése végett, az ingerült nőhez nehány szelid szót intéze.

A nő kissé csillapulni látszék, s Vilmos öntudat nélkül támaszkodék a falhoz.

– Fejtse meg asszonyom – tudakozódék az öreg – mi ad okot e megtámadásra, ezen előttem rejtélyes viseletre? – szóljon.

– Igen uram, szólni fogok, de szedje ön össze férfierejét, mert szavam önt lesujtandja. És mégis mi lesz ön fájdalma az enyémhez mérve? ön szíve vérzeni fog uram, s még sincs mód benne, hogy az anyai szívembe mártott gyiloknak csak egy századrészét is érezze.

– Mit fogok hallani?

– Retteneteseket uram! – orditá a nő. –

– Rajta asszonyom én el vagyok készülve. –

– Leányom szép volt, mint a tavasz első viránya, lelke müvelt és jó, mint leghivebb angyalé. Tivary Endre mátkája volt. És eljöve ezen pazarló divaturacs, az ifju leánykát elszédité, édes szavakkal halmozá, és leányom, egyetlen gyermekem hitt a csábítónak; de ez miután az ártatlannak megnyeré szerelmét, kerülé házamat, megcsalta gyermekemet.

– Igaz-e az? – kérdé a megszomorított öreg.

Vilmos lelkébe egy kinos visszaemlékezés merült fel, s szivén erős szurást érze.

– Hallottad a vádat, szólj igaz-e?

– Igaz – fuldoklá Vilmos, s erejét vesztve rogyott egy székre.

– Boldogtalan! – kiálta nagybátyja.

– Oh még ez nem minden – folytatá a nő – leányom szerelmét s reményét vesztve látván az éjjel eltünt, s tán hullámok közé temeté magát. Itt ezennel követelem leányomat! – Most Tivary Endre bánatos arczczal lépett be, Kálday kiséretében. Endre szomoruan fordult társához, s kérte, hogy a szerencsétlen nőt vezesse szállására, s iparkodjék fájdalmin enyhiteni, mert ő erre képtelen, miután nehéz volna meghatározni: ha e nő fájdalma sulyosb-e a veszteség fölött, vagy az övé.

Kálday teljesité.

Endre levert hangon üdvözlé az édes reményeiben keserűn csalódott rokont.

Röviden szükség megemlitenem, hogy Tivary Kálmán ily rögtöni, s egymásutáni megrohanását korántsem a véletlen okozá, mert Endre, és Kálday pokoli műhelyéből került ez ily jól kidolgozottan elő! Alfayné, mint az olvasó már észreveheté, szinte szövetséges, és Lotti Endre által megbérlett eszköz volt a csel végrehajtásához.

Endre áhítatos bánattal görnyedt meg rokonai előtt.

– Miért ez iszonyu leverttség? – kérdé az öreg.

– Két okom van: kit az életben legjobban szereték, mátkám elveszítém. – –

Nagybátyja hirtelen oly mozdulatot tőn, mindha Vilmost akarná megrohanni. Endre őt visszatartá.

– Higyje, e gyászhirt ön sohasem tudandja vala meg, ha ezen szerencsétlen nő, kit a fájdalom őrültté tőn –

– Átok reád Vilmos! tört ki a hang az öreg reszkető ajkán.

– Mérsékelje magát, én neki megbocsátok.

– Öcsém! – mond az öreg – te félisten vagy.

– Oh bátyám! csak kevesebb volnék, ugy nem kellene önt még mélyebben szomoritanom.

– Nincs még vége? –

– Egyébiránt ezen föl se akadjon, egy kis könnyelműség, mely ugyan veszélyt és gyalázatot vont volna maga után, ha meg nem előzöm.

– Szavaid uj rettegést öntnek tagjaimba.

– Higyje, hacsak kétannyit bírnék is, mint a mim van, hallgatnék, de ötezer forint, csaknem fél tőkém.

– És, és? – sürgeté az öreg.

– És Vilmos öcsém; egy ennyiről szóló váltón aláirá nevemet. Szót sem érdemel, önök gazdagok, a baj el van hárítva, mert a váltót én kifizetém.

– Tehát váltóhamisitás! – jajdula föl az öreg szívmetsző fájdalommal – és te cselekvéd ezt Vilmos?…

– Kegyelem! – rebegé a megkövesült Vilmos, bátyja térdeit átölelve. Hosszu szünet lőn, az ősz szemeit eltakará, Vilmos megtörve lankasztá fejét mellére; Endre pedig jól titkolt örömmel vete egyikre, és másikra is diadalpillantást.

Tivary Kálmán hirtelen összeszedé magát, s Endrét szeretettel keblére ölelve – mondá – te lész örökösöm, s ama hálátlan fattyu, ki szeretetemért epével fizetett, ki nevünkre, s ősz fejemre gyalázatot hozott, – küzdjön meg a nyomorral, én róla végkép levonom kezeimet, az örökségből kizárom.

Vilmos fájdalmas sohajjal fölemelkedék, tenyerét égő homlokára nyomta, s mintha nehéz álombul ébredne, oly bizonytalanul tekinte körül mondván: sorsomat megérdemlém, tiszteld jobban mint én e derék ősz férfit. – Ezzel kirohant.

Még ez nap alkonyatkor, meleg részvéttel környezé Vilmost egy derék család. A hajnali harmatnál ártatlanabb szép kis Etelka egy zsámolyon ülve sirt; Szekfű Vilmos kezét jobbjába zárva, szilárd, és férfias cselekvésre inté egykori mentőjét, s a jámbor anya áhitatos beszéddel halmozá el a csüggedettet.

Vilmos az első fájdalom iszonyait leküzdvén, nemével a vidultságnak mondá mosolyogva:

– Ti nem utáltok hibámért? oh! én még sem vagyok oly szerencsétlen, mint hivém. Birom ezen erényes család szeretetét, én nem vagyok egészen boldogtalan. Bár ily hajlékba kopogtattam volna be először, most nem volnék kitaszítva a becsületesek sorából.

– Ön még vidám napokat fog élni.

– Soha. Lelkemet örökké nyomni fogja az önvád súlya.

– Hamisság, árulás és fondorkodás sodorta önt be, majd ha távolabbról nézendi lefolyt napjait, lassankint ki fog bontakozni ön előtt egykori környezőinek nyájasságba burkolt alávalósága. – Most csak türelmet ajánlok.

– Mind lehetséges, de Lottit én taszítám sírba, ez lelkemet nyomja.

– Fogadni mernék, hogy itt is gazság rejlik, de én kifürkészendem.

– Hiszi ön? nem, nem, lehetlen – érzem itt – mond, szivére mutatva. Késő bánat! – folytatá – előbb kelle vala meggondolnom.

– Minden jobban lesz – bíztatá Szekfű, maga sem adván hitelt szavainak.

Vilmos keserűn mosolygott. Rövid szünet után igéretet tőn Szekfűnek, hogy bárhová vezesse is őt sorsa, mint egyetlen barátját hollétéről, s körülményeiről időnkint értesítendi; azután testvérileg szoritá keblére.

Etelka sírva kérte, ne hagyná el őket; Vilmos homlokon csókolá.

Egy vég Isten veletek! – s elhagyá a szerény lakot.

Szekfű e naptól fogva Tivary Kálmán, és Endre kegyét vadászá, s nem sikeretlenül, mert félév alatt a tivari uradalom ügyvivője lőn.

* * *

Vilmos a fönnebbi búcsu után örökre eltünt, s egy év mulva az öreg ur végrendeletet hagyva, jobb létre szenderült.

II.

Öt évvel később Tivaron roppant ünnepélyre tétettek előkészületek, a szomszéd uraságok és megyei tisztviselők serege özönlé el az uri lakot.

Az uradalmi ügyviselő háza előtt kényelmesen pipázgatott a kisbiró, s egykedvűen tűré, hogy még ma borravaló nem üté markát. – De már lesz kinézés, gondolá, midőn egy négyes előfogatu kocsit láta sebesen feléje közeledni. Benne egy fehér köpenyegbe burkolt férfi ült. A kocsi megállapodék.

– Itt lakik Szekfű ur?

– Csak be kell járni, viszonzá a kisbiró egyet emelintve kalapján, s megindult kaput nyitni.

Szekfű elragadtatva rohant, mint látszik, régvárt vendége elfogadására, mellette a gyönyörü teremtéssé fejlődött Etelka lejtett.

A rendkivüli fogadásból itélve, az érkezettben kedves rokont, vagy mélyen szerető barátot üdvözlének. Hagyjuk őket azonban a viszonlátás örömeivel eltelni, s térjünk Tivary Endre lakába.

– A törvényes bizonyság jelenlétében nyilvánitatott, miszerint Tivary Kálmán végrendelete folytában, mely következőleg hangzik (kihagyván a kihagyandókat):

„2-or. Ha azonban Vilmos öcsém megjavul, s hajdani lépéseit nem roszaságból, hanem tévedésből származottaknak bizonyitandó – a végrendelet felnyitásától négy év alatt tisztes állásra emelkedik, összes javaimban örökösödjék. Ellenkező esetben pedig, – ugy szinte, ha négy év alatt holléte fel nem födöztethetnék, mint a 2-ik pontban, Endrét nevezem örökösömül.“

– Minthogy a négy év épen ma tölt el, szóla folytatólag egy nagy hasu tisztviselő tekintéllyel – a jószág törvényes átadása következik.

– Kevés türelemért esedezem – kezdé Szekfű – a boldogult ur halála ágyán valamit bizott rám; – azzal gyakornokának valamit fülébe sugott, ki rögtön távozék.

Időtöltésből a gazda örökös nehány rekedt éljent kapott.

Az ajtó hirtelen felnyilt, egy napbarnitotta csinos huszártiszt jött be. Szekfű eléje sietett, s Vilmost a törvényes örököst mutatá be, ki ekkorig Olaszországban katonáskodott.

Vilmos megszólalt:

– Hogy becstelen nem vagyok, arról kezeskedik rojtom, hogy hajdan roszaságból sülyedtem-e vagy tévedésből? itéljen maga Endre. Itt egy nyilatkozat Nadályitól, ki börtönbe jutott; itt van Káldayé, kit Pestről elűztek; itt van Lottié, kit halottnak véltem, s Páduában találtam, hol az, mi volt… Ily csordával szövetkezett Endre, hogy engem megbuktasson. Szégyen, gyalázat reája!

Endre ezek hallatára megsemmisült.

– És most – mond Vilmos a társasághoz – uraim! legyen szerencsém, önöket mint vendégeimet Szekfű barátom, s mentőm szálásán tisztelhetnem.

– Lassan uracskám! – orditá düh, és kétségbeesés hangján Endre – azt tehette ön, hogy mint követelő föllépjen, eziránt még perelni fogunk, de hogy ön vendégeimet merészli – –

– Sajnálnám – esék szavába Vilmos – hogy ennyi becsületes ur önnel csak egy födél alatt is egyék.

Menjünk uraim ha tetszik.

– Éljen az igazi örökös!

Endre negyven egyénre terített asztala mellett egyedül maradt. Még az nap epeláz dönté ágyába.

* * *

Kevés mondani valóm van még: Vilmos elhagyá az ezredet, s közjóért munkáló hű polgár lőn. Házi életét egy kecses nő bájolá menyeivé, mert Etelka imádta férjét, és a derék Szekfű a házasság által Vilmossal közelebbi viszonyba jutván, az emberek legboldogabbika volt.

Endre utóbb Vilmos kegyéből élősködött.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Hogy ily jelenetnek fül- és szemtanuja valék A...n, állok érte.]

TARTALOM.

Az utolsó kép 1 Nászajándok 25 Két Robin de Bois 41 Gazdag és szegény 69 Egy álzott tréfája 97 Leküzdött szenvedés 111 Pesti uracs 143 Kitagadás 169

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

9 |ott van |„ott van

49 |“ah! oh! és éh!“ |„ah! oh! és éh!“

105 |kallgatásomban |hallgatásomban

116 |fetregentt |fetrengett

117 |eugem ezen |engem ezen

151 |György, Lelia“ |György „Lelia“]