Part 8

Tiz éves volt, a mikor apja Söjtörről átköltözött Kehidára s mint már özvegy ember magával vitte leányát is: Klárát s a harmadfél évvel idősebb Jozefát. Kehidán nőtt fel Klára viruló hajadonná s itt folyt le csöndes, szelid, ártatlan regénye is. Ábrándos szerelme Csányi László, a vértanu iránt s azután boldog szerelme, mely házassággal végződött.

Zala-Csány tőszomszédja Kehidának, ettől délre, alig négy kilométernyire. Ott élt, ott mulatott, ott vadászgatott nyaranként a serdülő Csányi László. Csupán három évvel idősebb, mint Klári. Deák Antallal csaknem egyidős, testi-lelki jóbarátok. Az apa: idősb Deák Ferencz elhal 1808-ban. Árván marad a kehidai kastély s benne a gyerekek. Antal a legidősebb is csak tizenkilencz éves. Jozéfa már fölserdült hajadon, tizenhét éves. Klárika még süldő leányka, alig tizenöt éves, a kis Ferkó csak öt éves. Mindennapi pajtásuk és játszótársuk Csányi László; élénk, bátor, jókedvü, lángoló lelkü nemes ifju. A család is előkelő. Az Árpádok idejében is előkelő család volt már. Dicsőséges hagyományok emléke diszesiti az ifjunak férfias szép arcát. A Deák-család ivadékának csak szerencse, ha a Csányi-nemzetséggel összeköttetésbe jut. A birtok is megfelelő. S azután a nemes ifjuból minden lehet. Testőr, tábornok, hadvezér, vármegye alispánja. A kehidai és csányi fiatalok csaknem mindennap együtt voltak. Egyik nap Kehidán, másik nap Csányban. Együtt nőttek, együtt játszottak, együtt ábrándoztak a jövendőről. Megszerették egymást. De a szerelem nem volt köztük se vallomás, se igéret, se összebeszélés, se élet-halál-fogadás.

Napoleon azonban megtámadta Magyarországot is s 1809-ben minden nemes ifjunak a haza védelmére kellett sietnie. Elment a csatatérre Csányi László is. Odajárt hat esztendeig. Meg is sebesült, gyógyitása sokáig tartott, későn jutott haza.

Deák Klári azalatt felnőtt. Jozéfa nénjét elvitték főkötő alá. Ő rá szakadt az egész nagy uri háztartásnak gondja Kehidán is, Söjtörön is. Ő nevelte a kis Ferkó öcscsét is. A nagy gazdaságot Söjtörön is folytatni kellett, az év egy részét ott töltötték. A komoly lelkü leánynál a hajnaltól-estig tartó külső-belső gazdasági foglalkozás elnyomta az ábrándokat, a gyerekkor szerelmének költészetét.

S aztán nem volt már Csányban senki. Az édes, játszi, gyermekszivü barátságnak örökre vége. Nem dobog már a csányi paripa többé a kehidai kastély ablaka alatt s a nemes szép ifju messze országokban, gyilkos csaták mezején. Ő se mehet többé a csányi kastély kertjének rózsáit leszaggatni!

De Söjtör mellett ott van Puszta-Szent-László. Az is nagy birtok, kényelmes uri házzal, sok jobbágygyal s a közeli és távoli falvakban hozzátartozó részjószágokkal. Ott is van derék, nemes, szép ifju: Oszterhuber József. Lélekben, szivben, nagy eszmékért lángolásban nem áll mögötte Csányi Lászlónak. Szegről-végről rokonság is. A fiágon kihalt hires Tarányi nemzetségben közelebbről-távolabról a Deák-, Oszterhuber-, Hertelendy-családok összekapcsolvák. Puszta-Szent-László még közelebb van Söjtörhöz, mint Csány Kehidához. A két család fiataljai összejárnak. Deák Antal már jó barátságban van a nála csak három évvel fiatalabb Oszterhuber Józsival. Klári is, a ki már tizenhét éves hajadon, nagyon megszereti a serdülő Oszterhuber Manczit, a ki később Hertelendy Imre felesége lett. Ismétlődik a kehidai regény a maga csöndes, szelid mivoltában Söjtörön s folytatódik Nyirlakon.

Csakhogy ez a regény valósággá válik, boldog végre jut. A fiatalok összekelnek s Oszterhuber Józsefnek hitvesévé lesz Deák Klára. Boldog házasság, melyet harmincznyolcz esztendőn át nem zavart meg semmi s mely csak Deák Klára halálával ér véget, az 1859-ik évi szent karácsony ünnepének második napján. Akkor halt meg a nemes urnő.

Sohase volt még szebb, erősebb és nemesebb barátság, mint Deák Antal, Oszterhuber József és Deák Ferencz között. E barátság forrása és lelke, szépsége és melege bizony Deák Klára volt, a gyöngéd, hű feleség s az édes szerető testvér mindhalálig.

S ez a barátság nemcsak akkor lángolt, a mikor szemtől-szembe együtt voltak. Kiterjedt ez a távollétre is. A levelezés állandó és rendszeres volt köztük. Oszterhuber József otthon maradt. Élt családi örömének és gazdaságának. Házakat épitett, birtokokat szerzett és termékenyitett. De a mellett csak ugy érdeklődött a kor nagy kérdései iránt, mint országos hirü két nagy sógora. A küzdő nemzedékek nagy szenvedélyei ott égtek az ő lelkében is. Sokkal jobban, mint Deák Antaléban s talán jobban még, mint Deák Ferenczében is.

De azért vármegyéjéből nem mozdult ki. Vezette a vármegye nemesi pénztárát s 1848-ban már deresedő fővel elfoglalta az alispáni széket. Ez volt közéleti külső szereplése.

A két Deák-testvért azonban távolabbra is vezette végzete s az ország nehéz gondja. Antal 1825-től kezdve három országgyülésre ment föl, Ferencz, a haza bölcse pedig 1833-tól kezdve egyedül hazájának élt s csak pihenőre tért Zala vármegyébe, az ő kis hazájába. De Antal is, Ferencz is az ő kedves sógorukat, barátjukat gondosan irt szép leveleikben mindig értesitették Puszta-Szent-Lászlón minden kis és nagy országos dologról s legtitkosabb gondolataikat is mindig föltárták előtte. Sőt talán egyedül csak előtte. S a mi oly ragyogó fényt vet a puszta-szent-lászlói magány félrevonult urára, az nem kisebb annál, hogy Deák Antal is, sőt még Ferencz is igen gyakran nehéz kérdésekben az ő véleményéhez folyamodtak s az ő itéletét s hazafi érzését fogadták el gyakran biróul.

E levelekből néhány már napvilágot látott. Fájdalmas bizonyosság, hogy ezekből száz meg száz örökre elveszett. De azért hű és biztos kezekben még mindig megvan igen sok. Ha egykor majd ezek mind napvilágra jönnek: akkor értjük meg igazán, minő benső és fenséges rokonérzés volt az, mely a haza bölcsét Puszta-Szent-Lászlóra vonzotta.

1854-ben adta el Deák Ferencz a kehidai birtokot s a hozzátartozó részjószágokat.

Első gondolata az volt, hogy ezentul Pesten fog élni, az ország központjában s a haza vezérférfiainak s az irodalom hőseinek társaságában. Legföljebb a nyár egyrészét tölti Balaton-Füreden, mely meg-megzavart egészségének is jót tesz, s melyet ifju kora óta már megszokott.

Azonban vágya visszavonta Puszta-Szent-Lászlóra. Az 1855-ik év enyhébb felét tavasztól késő őszig már itt töltötte, pár heti balaton-füredi kirándulását leszámitva. S ettől kezdve tizenöt éven át itt volt nyaranta állandó lakása.

Klára nénje meghalt, mint emlitettem, az 1859-ik év végén. De még e szomoru eset se változtatta meg szokását. Sógora meghalt tiz év mulva, 1869-ik év január 10-én. De azért még ez évnek nyarát is ott töltötte. Már akkor se az ő jó, édes nénje, se szeretett sógora nem lehettek vele, de vele volt Tarányi Ferencz nemes barátom, a ki oly gyöngéd figyelemmel s akkora szeretettel vette körül, a mekkora a haza bölcsét, a világhirü nagy államférfit s a már agguló és gyakran gyöngélkedő öregebb rokont csak megillette.

Többé nem mehetett Puszta-Szent-Lászlóra s e szép helyet nem is látta többé.

A puszta-szent-lászlói kastély udvarán ma is él és virul egy csoportban összeölelkezve az a szép négy vadgesztenyefa, melyet nyolczvan év előtt Deák Klára ültetett s az ő kezei öntöztek. Ennek árnyékos hüvösében töltötte a nyári napokat a nagy ember. A ki elmegy a kastély előtt, benéz oda, hogy meglássa »Deák Ferencz gesztenyefáit«. E néven ismeri a vidék. A gesztenyefák ma is zöldülnek, ma is virulnak, ma is meghozzák virágukat és gyümölcsüket gazdagon s árnyékuk hüvös enyhét ma is kinálják a nagy, országos gondok alatt megfáradt agy számára. De ez az agy nem működik többé. Elmult örökre.

Megvan Puszta-Szent-László északi faluvégén az a szálas, fölséges bükkerdő is, a hova a nagy ember igen gyakran ki szokott ballagni s talán az a törzsök is megvan még, melyen üldögélve nézegette a nyiló virágokat, az erdő zöld füveit s az élő és mozgó bogárkák nagy sokaságát. S a melyen vésett, furt, faragott s készitette művészi játéktárgyait a rokonok, ismerősök, jó barátok s a kis gyermekek számára.

Ugy szerette a kisdedeket, mint Jézus Krisztus.

DEÁK FERENCZ HÁLÓTÁRSAI.

Gyerekkorában Deák Ferencz Pápán is járt iskolába. Antal bátyja vitte oda s ő szokta az iskolai szünet kezdetén hazavinni Kehidára.

Pápán a Püspöky-családnál volt elhelyezve. Itt volt lakása, élelmezése, mosása, világitása, egész ellátása. A család feje valami nyugalmazott tisztviselő volt, anyagi viszonyai szerények, szivesen tartott diákot, sokan voltak a háznál. Deákékkal atyafiságban vagy rokonságban is volt a család.

A kis Deák Ferencznek bizony külön ágy nem jutott. Egy kihuzó ágyfiókban, ugynevezett subládában kellett hálnia. Hát hiszen mindegy ez. Egészséges gyerek jól alszik a fa tetején is.

Volt a háznál egy tarka nőstény macska is. Deák is csak annyira kedvelte, mint a többi házbeli. Ő se szokta többször czirógatni, mint más.

A macska egyszer kölykessé lett s érezte, hogy közel van a szüléshez.

A macskának az a természete, hogy ilyenkor jóeleve körülnéz a háznál, hol találhatna csöndes nyugvóhelyet, a hol a szülésben senki nem zavarná, a hova se kutya se idegen nem jár s ha járna is, valami jó lélek megvédi őt és kicsinyeit.

Talált ilyen csöndes helyet.

Deák egy szép reggel arra ébredt föl, hogy a macska őt oldalba kölykezte. Ott fekszik az ölében az anya-macska öt-hat apró vak kölykével.

Ejnye ni! Ez bizony igy nem maradhat. Szállásadó asszonya fogja a macska-familiát, készit számára valami zugban egy szakasztó-kosarat, telerakja ruhafoszlánynyal s oda átköltözteti az anyát és az ujszülötteket. Ezek közül meghagynak kettőt, a többit vizbe dobálják.

Jön az est. Deák Ferencz lefekszik, de alig oltják el a faggyugyertyát, érzi, hogy valami mozog az ölében. Hát az anya-macska viszi hozzá a kölykeit. Először az egyiket, azután a másikat. Lefekteti őket szépen, azután körülszimatolja, körüldorombolja Deák Ferencz arczát, mintha csak azt mondaná neki: »Lásd, te jó fiu vagy, jó pajtás vagy, jó hálótársam leszesz nekem is, kicsinyeimnek is.« Azután maga is csak lefekszik kölykeihez s szoptatja őket nagy örömmel.

Ott, Deák Ferencz ölében!

No, ez már megvan. Este van, éjjel van, Isten neki, hadd legyenek itt még egyszer. Nem illenék éjjeli nyugalmukat megzavarni.

Reggel visszaviszik a macskákat odujukba, vaczkukba. Azonban este, gyertyaoltás után, megint csak odatelepesznek Deák Ferencz ágyába, az ő ölébe. S igy cselekesznek harmad-, negyednap is.

Végre Deák megsokalja a sok hercze-hurczát. Kijelenti kereken, hogy ő nem akarja, hogy a macskákat tőle elczipeljék. Ha azoknak ő hozzá van bizodalmuk, hagyják meg őket az ő ágyában. El tud ő velük feküdni, aludni békességgel.

Ugy is lett. Azután nem zavarta őket semmi. Deák Ferencz és a három macska együtt tanyáztak az ágyban, a mig csak a macskakölykek föl nem nőttek.

– – Ezt az esetet Deák Mária urnő beszélte el nekem, a haza bölcsének unokahuga.

DEÁK FERENCZ MEGVÁLIK BIRTOKÁTÓL.

I. AZ OSZTÁLY.

(Deák Antal és Deák Ferencz gazdálkodása. – Lehetett-e jó gazda Deák Ferencz? – A regényiró könnyen beszél. – Szükséges volt az osztozás. – Mi az osztozás? – Deák a fele birtokban marad. – Emma furcsa ajánlata.)

Győrött, szabad előadásban, emlékezetből, jótékonyczélra mondtam el e szakasz tartalmát. Közölték a lapok s én a lapok közléseit átnéztem s egyben-másban kiigazitottam. Előadásom tartalma ez:

Országszerte tudja mindenki, hogy Deák Ferencz ősi birtoka Kehidán feküdt Zalavármegyében, a Zala-folyó jobb partján Szent-Gróttól nem nagy távolságra.

A birtok eredetileg nem a Deák-nemzetség birtoka volt. A hirneves Hertelendy-család birtoka volt ez már közel kétszáz év óta. Deák öreganyja Hertelendy Anna volt. Ő kapta osztályrészben, s ő utána szállt unokáira, Deák Ferenczre s ennek testvéreire.

A négy Deák-testvér örökségéhez tartozott még a söjtöri birtok is. Ez is Hertelendy-örökség volt eredetileg. Mikor a testvérek Deák Antal halála után az apai, anyai birtokon megosztoztak: Söjtör Deák Klárának, Kehida pedig Deák Jozéfának és Deák Ferencznek jutott, de jutott még ezenkivül néhány apróbb más birtokrészlet is.

Némi ősi adósságok terhelték az egyes osztályrészeket. De terhelték ujabb adósságok is. A kétféle teher összege megközelitette a husz-harminczezer forintot.

Deák Ferencz, mig Antal bátyja élt s otthon volt, maga közvetlenül nem gazdálkodott. A gazdaságot addig Antal bátyja vezette. Nem osztották meg maguk közt Kehidát. Agglegény volt mind a kettő. Közvetlen leszármazó örökösre egyik se számithatott. Asszony és gyerek érdeke nem követelte az osztályt. Deák Antal jobban értett a gazdasághoz. Bölcs ember volt az is, s volt kedve a gazdasághoz. Egykoruak, kik mind a két testvért jól ismerték, ugy vélekedtek a mult század harminczas és negyvenes éveiben, hogy Deák Antal még bölcsebb s vármegyéjében még nagyobb tekintélyü férfiu, mint Ferencz öcscse. Édes jó testvéri viszonyban élt együtt a két agglegény. Ferencz a világért se avatkozott volna bele bátyja gazdasági ügyeibe. Ő a közdolgokat vezette, megyegyülésekre és országgyülésekre járt és olvasott, gondolkodott, elmélkedett.

Antal halála után sok minden megváltozott.

Deák Ferencznek nyakába szakadt az egész birtok s a gazdálkodás minden gondja. 1842-től 1854-ig tizenkét éven keresztül volt Deák Ferencz falusi gazda. Közbeesett 1848 is. A jobbágyak felszabadultak, a tized és a robot elveszett s ezentul adót kellett már fizetni. Több cseléddel, nagyobb költséggel kellett a gazdaságot vezetni. A jövedelem megcsökkent, a terhek és gondok megszaporodtak s az adósság növekedett.

Jó gazda volt-e Deák Ferencz?

Bizony lehetett volna ő jó gazda is. Több esze volt mint száz tiszttartónak. Takarékos, józan, egyszerü volt háztartása. S ámbár a kastély sohasem volt vendég nélkül, abból a birtokból tisztességesen meg lehetett volna élni.

Hanem hát Deákot az ország bölcsének nevezték akkor is. De bizony nem azért, hogy jó gazda volt, hanem azért, mert egész nagy lelkét s istenadta egész tehetségét a haza ügyeinek szentelte.

Senki se születik az ország bölcsévé. Az elmének nagy ereje, s a léleknek minden értelmi és erkölcsi tökéletessége mellett sok tünődés, sok tanultság, sok komoly elmélkedés s a nemzet multjával s jelenével való teljes együttérzés szükséges ahhoz, hogy a nemzet bölcsévé lehessen, a kit a gondviselés arra szánt.

Lehet-e jó gazda a nemzet vezére?

A ki elmerül a mult századok vizsgálatába, a ki nemzetünk balsorsának igazi okait meg akarja ismerni, a ki korának gyöngeségeit gonddal és szeretettel fölismerni törekszik, a ki a közélet ezer baját orvosolni siet, s a ki a messze jövőbe is el tud látni, hogy nemzetének visszaszerezze az elmult dicsőséget, a nagyságot s a virágzó jólétet, a ki egész életét a hazának szenteli: vajon lehet-e az jó mezei gazda?

Fölkelhet-e az kora hajnalban, hogy cselédnek, napszámosnak, marhák etetésének utána nézzen? Kint töltheti-e a nappalt szántás, vetés, aratás, kaszálás, gyüjtés, takarodás, cséplés idején napkeltétől napnyugtáig? Évődhetik-e örökké a munkással és iparossal: igy dolgozzál, ne amugy, kerüld a fölösleges kiadást, kiméld az igavonót és a szerszámot, ne alugyál, ne lopj, ne csalj, ne kárositsd a gazdát? Járhat-e az vásárokra, hogy olcsóbban és jobban vegye meg, a mire szüksége van s jobb áron adja el, a mit el kell adni? Azután a kert, a szőlő, a hizlalás, növendék állatok nevelése, háztartás és mindenféle számadások vezetése!

Egész ember kell akkora gazdasághoz. De ha az egész ember a hazáé: mi marad akkor belőle a gazdaság számára, a mindennapi kenyér gondjaira?

Egyszer csak azt vette észre Deák Ferencz, hogy jobb lesz neki az ősi birtokot eladni. Élni élhet ugyan a gazdasággal is, de a gazdálkodásban ki is merül az egész élet. Pénze és nyugalma pedig még se lehet, mert az adó és a kamat és a mellőzhetetlen költség fölemészt mindent.

Egykor Pestre hivták barátai valami országos közérdekü tanácskozásra.

Kehida Pesthez, ugy hiszem, közel kétszáz kilométer távolság. Vasut még akkor nem volt. Saját kocsiján, lovain és kocsisával kellett utazni. Jó időben is három napi út oda is, vissza is. Ha csak egy hetet tölt Pesten: ime két hétig kell uton költekeznie kocsissal és lovakkal kocsmákban, vendéglőkben. Bizony ehhez pénz kellett, még a legnagyobb takarékosság mellett is négy vagy ötszáz korona. S az alatt otthon gazda nélkül maradt a gazdaság.

A meghivásra levélben felelt egyelőre. Egyik országos hirü benső barátjához, nem jut eszembe: Wesselényihez, vagy Kossuthhoz intézte-e a levelet. Levelét ilyesvalamivel kezdi:

Könnyü a regényirónak. Akkor küldi s oda küldi hőseit, a mikor s a hova akarja. Hipp-hopp; ott legyek, a hova akarok, – mint a mesében mondják. A regényiró sohase számitgatja: milyen hosszu az út és mennyibe kerül az utazás s a regényhős hol veszi hozzá a költséget. De a kehidai uraságnak bizony számot kell vetni ezekkel a kérdésekkel.

Igaz az! Egészséges elme, még Deákénál kisebb elme is észrevette volna, hogy a nemzet vezére s kehidai gazda együtt egyszerre egy ember nem lehet.

Jó volna eladni a kehidai uradalmat. De hát kinek? Ki veszi meg?

Némi nehézségek is támadtak.

Deáknak sok kisebb vagyonu rokonai is voltak. Volt egy-kettő már olyan is, a kiről azt szokás mondani: elszegényedett. Egyik nénjét, Nemeskéri Kiss Józsefnét sok fiuval és unokával áldotta meg az isten s egyiknek-másiknak bizony jól esett volna valami örökség. Apjának testvérjétől, Deák Józseftől, szintén nagyszámu rokonság származott. Ez volt a Deák-nemzetség tárnoki ága. A leszármazók közt sok fiu, sok lány. Akadt köztük nem egy, a ki hires nagybátyjának atyafiságos jó szivéhez fordult ajánlatért, támogatásért, segitségért. S Deák a segitséget erején túl is gyakorolta.

Elvégre a szives jótétemény erkölcsi kötelesség. De ennél sokkal szebb és erősebb a jogi kötelesség, habár annak teljesitése nem oly édes is, mint a másiké. A jogi kötelesség pedig abból állott, hogy a testvéreknek az ősi örökségből ki kellett adni a törvényes osztályrészt.

Deák Jozéfának, nemeskéri Kiss Józsefnénak hét gyermeke jutott felnőtt korba s közülök bizony többen már korán vagyoni romlásba jutottak. Sürgették az osztályt. Mást nem sürgethettek, mint Deák Ferenczet. Se idősb Deák Ferencz, se Deák Antal nem tettek végrendelkezést. Egyenlő osztályrész illetett mindenkit. Söjtör Klárira nézett Oszterhubernéra, felosztani Kehidát kellett s a hozzátartozó koppányi és felső-kustányi részbirtokokat. Deák megunta a sürgetést, de igazságérzete nem is türte volna, hogy unokaöcscsei és hugai későn jussanak örökségükhöz. Rá is szorultak. Bizony ő is sietett Jozéfa nénje halála után az osztálylyal.

Azonban könnyü ezt elgondolni, de nehéz foganatositani.

Kehida századok óta egy birtok volt, egy uraság kényéhez és kényelméhez alakitva. Egyetlen kastély, egyetlen s egymást kiegészitő gazdasági épitkezés, egyetlen malom és vendéglő.

Erdőt, mezőt, szántót, rétet, berket, szőlőket, hegyvámokat csak el lehet osztani, de kastélyt, malmot, gazdasági épületcsoportot nem lehet. Először kétfelé kellene osztani. Fele lenne Deák Ferenczé. A másik fele Deák Jozéfa maradékaié. De ezek csak az első izen heten vannak, a második izen többen mint harminczan. A természetben való osztály csaknem lehetetlen. Már csak azért is, mert nagybátyjuk Deák Ferencz mégis csak megérdemli, hogy lakásából, szokott kényelméből ki ne szoritsák s a hat-hét szobás kastélyba tizen-huszan a nyakára ne telepedjenek.

Nincs más mód, el kell adni az egész birtokot s aztán megosztozni a készpénzbeli vételáron. A mi azért is czélszerübb, mert Deák Ferencznek is vannak adósságai, melyektől mindenáron szabadulni akar. Ez az oka, a miért Deák már 1851-ben áruba bocsátotta Kehidát, a mint később részletesen is elbeszélem.

De lesz-e vevő? Lesz-e alkalmas vevő? Nagyobb birtokot tetszés szerint való időben eladni mindig nehéz. A függetlenségi harcz utáni években épen nehéz voll. Alig volt még rend és megállapodás az országban. A birtokososztály a harczban s a jobbágyság megszünte után száz milliókat vesztett. A tőke kevés volt. Zsidók nem szerezhettek ingatlan birtokot. Külföldiek csak nagy uradalmat vettek, ha vettek. Deák eladó törekvése sok ideig sikertelen volt.

Az osztozni vágyó rokonság csak várt türelemmel egy vagy két évig. De azután nem várt. Türelmetlenkedni kezdett s nem akart várni. Ugy gondolkodott, csak legyen meg az osztály, akármily fonákul üt is ki, legalább mindenki tudja, mi az övé s a kis birtokot könnyebben el tudja adni mindenki. Deák Jozéfa maradékai abban mind egyetértettek, hogy ők kehidai szegény kisbirtokosok nem lesznek, hanem ottani osztályrészüket rögtön eladják. Ily körülmények közt Deák belement az osztozásba. Nem lett volna az a világhirü bölcs és jó ember, a milyennek ismertük, ha a százféle sürgetés után is késlekedett volna.

Pedig ugyancsak fáradozott, hogy egészben adhassa el, a melyre unokaöcscsei és hugai ugyancsak felhatalmazták.

Igazán nem tudtam melyik, de valamelyik Jankovics birtokos megkedvelte Kehidát, feleségével együtt meg is nézte, Sokalt érte 125,000 forintot adni. Meg se mondta, mennyit adna érte. Felesége pedig istenért se akarta megvenni. Azt mondta, hogy a kehidai kastélynál mindig fuj a szél s ő ezt nem szenvedheti. Megszemlélte a birtokot gróf Bombelles Lajos is, ki Hunyady Fánni grófnőt vette feleségül s szeretett volna birtokot ott a Balaton közelében. De ő legalább négy-öt ezer holdas uradalmat keresett s azért Kehidát kicsinynek tartotta. Toperczer Ödön később királyi táblabiró is alkudott arra a részre, mely osztály után Deák Ferencznek jutott, de nem tudtak a vételárban megegyezni. A miért Deák később 66 ezer forintot kapott mint vételárt, azért Toperczer csak 50 ezer forintot igért.

Az eladási kisérletek hát meghiusultak. Meg kellett osztozni.

Az osztozás 1854. évi május havában történt. Már május 1-én összejöttek Kehidán az atyafiak. Ott volt Nemeskéri Kiss Emma, Nedeczky Lajosné állandóan. Ott volt Nemeskéri Kiss Anna, a kit Deák mindig csak Ninának nevezett, második férjével Molnár Ferenczczel. Ott voltak a férfitestvérek, Nemeskéri Kiss Eduárd, Zsiga és Vincze. Utóbbi feleségestől. Ott volt Szeniczey Gusztáv is gyermekei nevében s ott volt Nemeskéri Kiss Katalin, Szeniczey Ferenczné. Ügyvéd nem volt, nem is kellett, hiszen a jogi és törvényes dolgokat maga Deák jobban ismerte, mint bármily ügyvéd. Hanem mérnök, az volt, Chepely uram, a kit magam is jól ismertem fiatalkoromban, mint apámnak Balaton-Füreden szőlőszomszédját. Két hétig hangos volt a kehidai kastély a sok vendégtől.

Hogy folyt le az osztozás? Talán jobb arról nem beszélni. A hol a birtok részei oly különbözők; alakra, értékre, használhatóságra nézve oly eltérők; az osztozók oly éhsóvárok s többen oly szenvedélyesek: ott el sem képzelhető, hogy simán folyjanak le a tanácskozások, habár oly okos, jólelkü s határtalan tekintélyü férfi vezeti is azokat, a minő a haza bölcse volt.

A Tisza mellékén ez a szó: osztozás, nem is az eredeti fogalmat jelenti már, hanem azt jelenti: viszály, perpatvar, veszekedés, testvérháboru, hajbakapás. Ha a verekedőket valaki intéssel akarja csillapitani, csak azt mondja:

– Ne osztozzatok!

Egykor Deák előtt Puszta-Szent-Lászlón két testvért dicsértek, hogy minő határtalan szeretettel vannak egymás iránt. Deák azt kérdezte:

– Osztoztak-e már?

A legnehezebb osztályos kérdésekben, a hol már semmi nem segitett, Deák Ferenczet szokták az osztoztató biróság elnökéül fölkérni. Lehetetlen kérdéseket oldott meg, örök viszályokat törölt el, de még se sikerült mindenütt bölcsesége és jó szándéka. Veszprémben a gazdag Stojanovich testvérek közt lehetetlen volt az osztozás. Utóbb Deákhoz folyamodtak. Ellenállhatlan tekintélyét vetette a mérlegbe s az egyik testvér még se fogadta el itéletét soha. Még Deák itéletét se!

Bizony nem volt könnyü az osztály Kehidán se. Kilencz napig tartott. Az volt a szerencse, hogy Deáknak magának akkora igénye volt, mint unokarokonainak összevéve, tehát a béke kedvéért áldozhatott. Áldozott is. Ugy hozta magával jelleme is, bölcsesége is. Különben pör és biráskodás nélkül nem mentek volna semmire.

Okos ember volt a mérnök is.