Part 17

– Szólj hát, mit akarsz?

S szemei villámlottak.

Én Urváry vállát megérintettem s intettem neki, hogy majd én beszélek. S szóltam is nyomban.

– Kedves uram bátyám! A Pesti Napló negyedszázados évfordulóját ünnepeljük. A lakomára meghivtuk minden egykori munkatársát. Ott lesznek kedves urambátyám táborából mindazok, a kik még élnek. Jőjjön el maga is. Hadd legyen még egyszer együtt a nemzet. Ne legyünk csonkán, vezérünk nélkül.

Röviden és egyszerüen csak ennyit mondtam. Tudtam, a hosszu és czifra beszédet még egészséges korában se szerette.

Haragja rögtön elmult. Komoly és szelid arczczal fordult hozzám s e szavakat mondta:

– Köszönöm szives meghivástokat. Jól esik, hogy megemlékeztetek rólam. Az a lap nehéz időben sok és nagy szolgálatot tett a hazának, megérdemli, hogy multját megbecsüljétek. De lássátok, én nem mehetek. Szivesen mennék, de a betegség nem engedi. Adjátok át szives üdvözletemet azoknak, a kik ott lesznek. Az Isten áldjon meg benneteket.

Azután levette rólam szemeit s az előtte levő kis asztalt nézte egy pillantásig. Rögtön észrevettem azonban, hogy valamire még gondol s valamit még mondani akar s azért se nem szóltam, se föl nem álltam. És csakugyan mondott még valamit.

– Szegény Kemény Zsiga. Derék ember volt, nagyon szerettem. Sokat dolgozott a lapban, mikor kedve volt hozzá. De utóbb nagyon elbetegesedett. Az orvosok megtiltották neki a vacsorázást. Egyszer ugy öt óra tájban délután meglátogattam. Az asztal mellett ül s előtte két nagy szelet rostélyos és két nagy szelet borjupecsenye s boros üveg. »Mit csinálsz Zsiga?« – kérdeztem. »Hát ozsonnázom, – az orvosok megtiltották a vacsorázást, szót kell nekik fogadnom, hát igy járok túl az eszükön.« – Ezt felelte. Nagy kár érte.

Ez volt hozzám utolsó adomája.

Fölséges adoma. Urváry nevetett is rája s magam is erőltettem a mosolygást. Pedig könyemet alig tudtam visszatartani.

Láttam én, éreztem én, hogy a halál ott ólálkodik körülötte. Nagy beteg már ez a nagy ember.

Kezet szoritott velem s még egyszer felém forditotta jóságos arczát. Kijövet a lépcsőn, erőt vett rajtam a fájdalom.

Többé nem jövök hozzá.

Nem akarom látni, hogy az a nagy szellem, az a nagy sziv, az emberi léleknek az a fönséges alkotmánya lassanként miként törik össze a kornak és a betegségnek sulya alatt. Csak dicső, ép alakja éljen az én lelkemben.

Megtartottuk az ünnepi lakomát. Gorove István, a nagy párt elnöke köszöntötte fel a királyt s utána én Deák Ferenczet. Igy rendelte a hivatalos megállapodás.

Sokan azt mondták: szép volt felköszöntőm. Jól emlékszem, hogy rövid volt, mert fájdalmas izgatottság rohant meg a beszéd közben arra a gondolatra, hogy én többé nem látom őt.

Nem is láttam.

HIRLAPI CZIKKEK DEÁKRÓL.

I. AZ EMLÉKEZÉS NAPJÁN.

(Születése száz éves fordulóján az Egyetértésben.)

Száz éve született, huszonhét éve halt meg. Két nemzedéknek volt vezére, két izben volt kezében nemzetének sorsa, egész életén át fényt és meleget sugárzott szelleme, örök dicsősége a magyar fajnak, melynek szentelte minden munkáját, fáradalmát.

Születésének századik évfordulóján megemlékezünk róla. Az élemedett kor, a ki az élőt látta s az ifjuság, a ki csak a történetirásból ismeri, kegyeletével egyaránt visszaszáll alakjához s életének változataihoz. S visszaszáll a hazáért végzett nagy tetteinek emlékéhez. A társadalom mingen rétege ünnepli a rég elhunyt hazafit s az ország törvényhatóságai rendre hazafias érzéssel emlegetik nagy nevét.

A szunnyadó nemzet fölébredett már, a mikor hetven év előtt élére állt. Nem ő volt a nagy ébresztő. Nagy Pál, Széchenyi, Wesselényi, Vörösmarty rivallták az alvó fülébe az ébresztő szózatot. De a fölriadt nemzedék kezét ő ragadta meg s ő vezette az eszmék dicsőséges harczának tüzén keresztül mindaddig, mig a jogok biztosságának, a szabadság és függetlenség tiszta, nemes szenvedélyének első vivmányait el nem értük.

Azután a vezetést átengedte Kossuthnak. A kinek lánglelke kitüzte a végczélt s a ki az erejének teljes tudatára jutott nemzetet fegyverbe hivta a végczélnak, az ország történelmi függetlenségének kivivása végett.

A czélt egyelőre el nem értük. Nem a nemzet volt gyönge, hanem két nagy birodalom szövetkezett hatalma volt erősebb ellenünk. Elvesztettük egy időre alkotmányunkat, romba dőlt minden szabadságunk s volt idő, a mikor Magyarország halálának hirét hordozták szét a nagy világban.

De a nemzetnek nem halt ki reménysége és elszántsága. Csak a vérvesztést kellett kihevernie. Harczi törekvéseinek tüzhelyén Kossuth Lajos, békés törekvéseinek tüzhelyén Deák Ferencz tartotta izzón az örök és szent tüzet.

A magyarság világhelyzete ugy alakult, hogy a nemzet Deák Ferencz kezébe adta végzetének kormányrudját. Most már másodszor. S Deák hosszas küzdelmek után elérte azt, hogy a nemzet és uralkodója közt békekötés jött létre s Magyarország és Ausztria közt az egymás mellett való megélhetés nagy államjogi intézményeit meg lehetett alkotni.

Nem örökre, nem véglegesen.

Deák jól tudta, Kossuth egyenesen megmondta, hogy a mű nem örök. Még békességnek se örök. Csak a teljesen kivivott függetlenség lehet örök. Deák pedig szentül meg volt győződve, hogy megfelelő erőgyüjtés nélkül koczkázat lenne a nyilt harcz, az erőgyüjtésre pedig alapot nyujt a kiegyezési mű.

Harminczhat esztendő telt el azóta. A nemzet két nagy vezére, a század két nagy hőse azóta behunyta a szemét örökre. Poraik ott pihennek egymás mellett a temetőben. Poraik közt nincs többé vita, békén nyugosznak az enyészet ölében.

Hát eszméik? Hát törekvésük? Hát örök dicsőségük, a mely most már nem is az övék, hanem nemzetüké?

A négyszáz éves harcz, melyet Kossuth is, Deák is ketté akart vágni, ma is dúl. Ma ugyan csak csendesen s nem harsogva, csak eszmékkel és nem véres fegyverekkel, csak az alkotmánynak s nem a csatáknak mezején. De dúl. Okai s szenvedélyei a harcznak ma is élnek, ma is fennállanak.

De az ünnepi emlékezés napján tegyük félre az e fölött való elmélkedést.

Deák történelmi alakjára művének sorsa nem vethet árnyékot. Ezt az alakot jelleme és egyénisége teszi fönségessé s fajának örökös kincsévé. Szebb, tisztább egyenletesebb, egyszerübb és magasztosabb jellemet nem ismer a nemzetek világtörténete.

A milyen volt első fellépése: olyan volt minden lépése. A mit érzett, a miért lángolt, a mit hirdetett, a miért harczolt első ifju korában; az volt lelkének magas eszménye s küzdésének szent czélja egész életén keresztül s roskadozó agg korában is.

Ős királysági államalkatban köztársasági erények teljessége. Születési jogokat uraló társadalomban a legnemesebb demokrata erkölcs. Méltó jutalomra sóvárgó korszakban tökéletes önzetlenség. Hivalkodó nemzedékek közepette akkora szerénység, melyhez hasonlót csak a remek ókor történetei mutatnak, ha ugyan mutatnak.

Nincs birtokában semmi hatalom, semmi külső erő, semmi vagyon, semmi születési disz, semmi állami vagy intézményi magas állás. S mégis elfogadják vezérnek a nemzet is, a király is, a viaskodó törvényhozások s a hiu kormányok is. Csaknem uralkodó hatalommá teszi őt csupán elméjének ereje s jellemének fönsége.

Jutalom! Deák Ferencznek? Kitől?

A király koldus-szegény vele szemben: azt mondja leghatalmasabb ellenfele: Kossuth Lajos. Még csak gondolni se mert soha senki arra, hogy neki bármily jogos, bármily tiszteletre méltó jutalmat megajánljon. S ez a jellem, ez az erkölcs nála nem elv volt, nem kitüzött czél, nem szerep, nem jól megalakult meggyőződés. Ez ő nála vér volt, természet és egyéniség.

Igy vagy amugy nagyobb-e érdeme: nem vitatom. Hozzá hasonlót alig ismerek, nála nagyobbat nem.

Ezért érdemli meg, hogy nemzete még születése századik esztendejében is melegen ünnepelje.

Példáját követni, erényeit ujra feltámasztani a magyarnak mindig szükséges. Haladó korunk viszontagságaiban minél ritkábbak azok az erények: annál nagyobb szükségünk van rájuk.

Amaz erények nélkül sohase lehet fajunknak igazi vezére. Ha mégis akad, ha az uralkodónak, a törvényhozásnak s a kormányoknak mesterkedése mégis alkot nemzetvezért: csak gépi mű lesz az Deák Ferencz erényei nélkül.

Legyen áldott emléke örökké.

II. DEÁK FERENCZ EGYÉNISÉGÉRŐL.

(1903. október 17-én a Pester Lloydban.)

Deák Ferencz alkotásait ismerjük. Ismerjük legalább azokat, a melyeket államférfiui alkotásnak szokás nevezni. Ismerjük szónoklati műveit is ugy az 1848 előtti, mint az azóta lefolyt időből 1873-ig, a mikor utolsó parlamenti beszédét mondotta. Ismerjük néhány komoly irodalmi művét is 1836-ból, 1840-ből s 1863-ból. Ezek politikai tartalmu művek, terjedelmes követi jelentések a vármegyéhez s államjogi vitázó iratok. Kivált a legutolsó, melyet dr. Lustkandel bécsi tudós munkája ellen irt. Ismerjük néhány gyönyörü levelét is, melyekben az ifjuság jellemképződéséről, a nőnevelésről, a hazafiságról, a nemzeti nagy irók iránti kötelességeinkről, egyik-másik irodalmi kérdésről ir. Ezek már csaknem a szépirodalom körébe tartozó művek.

Minden életirat és jellemrajz s minden történelmi tanulmány, mely magyar, német, angol és franczia iróktól Deák Ferenczről megjelent, csak e műveket ismerte s dolgozta föl. Egyéniségéről adomáin kivül alig irtak valamit. Még Tóth Lőrincz, Csengery Antal és Pulszky Ferencz is igen keveset.

Innen-onnan 27 éve lesz, hogy meghalt. Kortársai közül már nem él senki. A kik vele együtt születtek, nőttek, vezették a nemzetet s irányitották annak gondolkozását s érzéseit: elhaltak mind. Utolsó volt nagy politikai ellenfele Kossuth Lajos s közel tiz év óta már ő is ott aluszsza örök álmát a Kerepesi-úti temetőben.

Vannak s vagyunk még néhányan későbbi kor szülöttei, az utána következő nemzedékek tagjai, kik személyesen ismertük, kik szemeláttára éltünk és dolgoztunk s kiket egyénisége és nagy szelleme oktatott, intett, vezérlett életének élemedett korában, de a mi táborunk is folyton fogy, emlékezetünk is halványodik s iró is kevés van köztünk, a ki Deák egyéniségének képét hű és tökéletes alakban tudná átadni az utókornak.

Még beszéde, még irodalmi becsü műve, levele, följegyzése is sok van, a mely eddig nem látott napvilágot s a nemzet közkincsévé e miatt nem válhatott.

Megyei beszédeit és alkotásait igen kevéssé ismerjük, pedig 1825-től 1848-ig vármegyéjének egész életműködésében tevékeny, sőt vezető részt vett; a mult század egész első felének eszmeharczait végigküzdötte s a nemzeti ébredés egész korszakán át a függetlenségi harcz lezajlásáig a megyei intézmények átalakitását az ő sima és erős keze irányitotta. Senkinek sem volt ebben nagyobb érdeme, mint neki. Sok éven át Zalavármegye volt a vezér-vármegye s az ő eszméi, az ő intézményei szerint indultak s igazodtak a többiek. Zalában pedig ő állott a dolgok élén.

Azonban én egyéniségének hű rajzában látnék nagy kincset a nemzet számára. S ez a kincs nemcsak előttünk, hanem az összes művelt nemzetek előtt is nagy értékkel birhatna.

Deák Ferencz egyénisége majdnem egyetlen a maga nemében. A világtörténet legalább nem ismer egyetlen alakot se, mely nemesebb, tisztább, egyenletesebb s egész életen át összhangzóbb lett volna, mint az ő alakja.

Voltak hadvezérek, államférfiak, törvényalkotók, országok kormányzói, népek vezetői, a kik nagyobb erővel, talán nagyobb tehetséggel, minden esetre nagyobb sikerrel s fényesebb ragyogással intézték nemzetüknek ügyeit s hatottak egyuttal az emberiség jólétének emelésére. A vallás, a költészet, a művészetek s a tudomány nagy alkotói minden esetre más szerepet töltenek be az emberi nem fejlődésében, mintsem értelme volna annak, hogy köztük és Deák Ferencz közt összehasonlitást tegyünk.

Nem erre gondolok, a mikor egyéniségének kivételességét emlitem.

Deák Ferencz államférfi volt s kizárólag saját fajának államférfia.

Ám a magyar faj kicsiny s világhelyzete s állami léte négyszáz év óta vitás. Az erő, melyet képvisel s mely erkölcsi és természeti alkatából ered, sokkal kisebb, mint a nagyobb fajoké s állami létének torzképződése még ez erőt is gyakran megbénitja. Deák csak ezzel az erővel tudott dolgozni. Hogy külső sikere se oly nagy, se oly ragyogó nem lehetett, mint a nagy nemzetek vezérférfiaié: természetes.

A történelmi nagysághoz a működés sikerének nagysága szükséges. A kettő arányban áll.

De az egyéniség fönségéhez, a jellem tökéletességéhez a sikerek külső nagysága nem szükséges. Sokan ugy vélekednek, noha balul, hogy a kettő talán nem is fér össze. Annyi bizonyos, hogy a történelmi sikerek ragyogó fénye övez sok oly nagy alakot, a kinél az egyéniség nem fönséges s a jellem nagyon is hézagos.

Deák Ferencz egyénisége a tökéletes embert mutatja be előttünk. S hozzáteszem még: és a magyar embert.

Senki se született még se nálunk, se másutt, a ki gyorsabban, biztosabban s szelidebb módon lett volna fajának, sőt faja két nemzedékének önkényt elfogadott s egyetemesen elismert vezére, mint ő.

Senki se született még a korszerü társadalomban, a ki fényes származás és nagy vagyon nélkül s állami intézményekre támaszkodó magas állás s a külső hatalom minden eszköze nélkül békességes időben akkora befolyást gyakorolt volna korára és nemzetére, mint ő.

Rideg és merev monarchikus államszervezetben tökéletes köztársasági jellemmel gyakorlati államférfiuvá változni: lehetséges ez? Arisztokratának születni s növekedni s a középkor születési előjogainak még mindig uralkodó korszakában tökéletes demokrata maradni, de az arisztokrata társadalmat mégis erős kézzel vezetni: lehetséges ez? Pedig a demokrata erkölcs nála nem szerep volt, nem elv, nem meggyőződés, hanem vér, emberi természet és egész élet a közpályára fölléptétől egész haláláig. Igaz, őszinte, mély hódolatot érezni és gyakorolni az uralkodó iránt, de azért titkon, szeliden s minden feltünés nélkül elzárkózni minden fény és minden jogos és tisztes öröm elől, melyet hatalmas uralkodó nyujthat: hát ez lehetséges-e? A régi és ujabb idők történetében van-e erre példa?

A királyi hatalom koldusszegény volt vele szemben, mondja legnagyobb ellenfele, Kossuth. Neki még királya sem adhatott mást, csak egy kézszoritást, mondja a költő. Angol életirója azt jegyzi meg, hogy a világbiró hatalmas angol nemzetnek kétszáz esztendőn át békés alkotmányos életet s a nagy államférfiak egész seregét adta a gondviselés, de Deákhoz hasonló jellemet az angol nemzet nagyjai közt alig találni. Bismarck herczeg a német egység megalkotása után hatalmának és dicsőségének tetőpontjára jutott s épen akkor mondta Szilágyi Dezsőnek egy kiváló porosz államférfi e szavakat:

– Én Bismarckot a század legnagyobb államférfiának s minden idők egyik legnagyobb emberének tartom, de azért az önök Deákját jobban becsülöm.

Ollivier, III. Napoleon egyik utolsó hatalmas minisztere egy nyilvános beszédben, melyet 1869-ben tartott, Deák Ferenczet Washingtonhoz hasonlitotta s államférfiui működését a franczia nemzet államalkotó bajainak megorvoslására követendő példaként tüzte ki.

Volt-e valaha közférfiu – homo publicus – a ki szerényebb lett volna? A ki hiuságtól, hivalkodástól s még a jogos nagyravágyástól is mentesebb lett volna egész életén át, mint Deák Ferencz?

Olliviernek az emlitett alkalommal megküldte arczképét Deák, sajátkezü névaláirásával ellátva. Bertha Sándor, Párisban élő derék hazánkfia s Deák rokona volt a közvetitő. Ennek utján azt irta Olliviernek, hogy a Washingtonhoz való hasonlitást, bármily megtisztelő, el nem fogadhatja, nincs ő neki akkora tehetsége.

Vajjon mi tette hát Deákot arra képessé, hogy a magyar nemzet történetében akkora szerephez jusson? Oly szerephez, mely dicsővé tegye alakját azok előtt is, a kik messziről nézik, ép ugy, mint azok előtt, a kik közelről ismerték?

Bizonyára egyénisége. A jellemnek, a nagy elmének, a meleg szivnek, az önzetlenségnek, a férfias önérzetnek a nemzete jóléte iránti szakadatlan buzgóságnak az a csodálatos egysége és teljessége, melyet együtt ily mértékben talán senkinél se ismerünk.

Egyéniségének ragyogó tisztaságára még államférfiui alkotásának sorsa se vethet árnyékot.

S vajjon miként fejlődött ki ez az egyéniség? E kérdés megérdemli a nemes lelket tanulmányozó nagy munkáját. E kérdésre keresnünk kell az igaz feleletet.

Harminc éves volt, mikor az országgyülésen alakja feltünt. Wesselényivel, Széchenyivel, Kölcseyvel, Nagy Pállal s később Kossuthtal, ama kor héroszaival csakhamar sürü érintkezésbe s benső barátságba jutott. Az ember azt gondolná, hogy ezek társasága lényegesen előmozdította csodás egyéniségének kifejlődését.

Ez nincs igy. A ki ismerte, mindenki megegyez abban a véleményben, hogy az ő egyénisége már készen volt akkor, a mikor e férfiak társaságába jutott, oly tökéletesen, a milyennek a történelem az ő egész életén át bizonyitja.

De az mégis bizonyos, hogy ily egyéniségnek, ily jellemnek megalakulását szükségképen elősegiti az a társaság, a melyben él, a mely környezi s a melynek szive, lelke, szokásai érintik, ingerlik, módositják, edzik az övét. Igy kell lenni. S Deáknak husz évestől harmincz éves koráig valóban nemes társasága volt.

Deák Antal, a komoly és gyakorlati bölcs. Csányi László a vértanu, a gránit szilárdságu jellem. Tarányi József az ő határtalan rokoni és baráti gyöngéd szeretetével. Kisfaludy Sándor a költő az ő rideg ősnemesi magyarságával. Zádor György és Zsoldos Ignácz a régi magyar jog lángelméjü magyarázói. Vörösmarty Mihály, a multnak dicsőségéhez fölszálló nagy költő. Pápay Sámuel, a magyar gondolkozás irodalmi történetének egyik nagy buvára. Berzsenyi Dániel izzó hazafisága s költészetének nagy szenvedélyei.

Ezek közt nőtt fel az ifju Deák. Ezek voltak barátai, ismerősei s ezekkel társalgott, mulatott, ábrándozott s búsult nemzete sorsán fiatal korában.

Közéletünk egyetlen történelmi alakját se környezte a jellemfejlődés ifju éveiben ily gazdag és nemes társaság.

A vármegyében korán foglalt helyet. Még nem volt huszonöt éves, már köztisztviselő lett. Itt az államférfi gyakorlati feladataival, nagy törvényhatóság kormányzásának titkaival s nehézségeivel kellett megismerkednie.

A nagybirtoku köznemes ember abban a korban különben is kénytelen volt a kormányzás és közigazgatás gyakorlatába belejönni saját birtoka kezelésénél is.

Az akkori birtok más volt, mint a mai. Rendesen több határra terjedt ki s egy része minden esetben közbirtokossági közös vagyon volt. Másként kellett kezelni az allodiális, másként az urbéres és másként a közös birtokokat. Másként a belső szolgaszemélyzetet, másként a jobbágyságot s másként a gazdasági személyzetet. A község nagy részben egy szervezet volt a birtokkal s a birtok az igazságszolgáltatással. Az uraság az alkotmány szerint egyuttal igazgatója volt községének s itélőbirája jobbágyainak és szolgáló személyzetének.

Ily korban s a magán- és közélet ily viszonyai közt nőtt fel az ifju s erős elméjének s a haladás eszméivel megtelt szellemének ezer alkalma volt figyelni, okulni, tanulságokat gyüjteni s a jellemet is tisztitani és edzeni.

Az egyéniség alapvonalait, a jellem vázlatát a születés, az öröklött vér s az ősöktől származott testi és lelki alkat adja meg. De az egyéniséget s a jellemet fölépiteni, tartalommal megtölteni, természetadta kinövéseitől megtisztitani s befejezett műremekké alkotni csak az élet képes.

Deák egyénisége befejezett műremek. Egy része se csonka, semmi se hiányzik belőle, minden része arányos s az egész mű egységes. Se a békének se a háborunak viszontagságai nem hagytak nyomot rajta. Semmiféle vihar le nem törhette egyetlen diszitményét se. S közelről is oly tiszta és hatalmas, mint a multnak távolából.

De fölépülésének sok titka még ismeretlen. A kik még életében ismerték, szép feladatuk e titkok feltárása.

III. AZ „ÖREG UR“.

(1876 január 30-án, a mikor Deák Ferencz ravatalon feküdt.)

Elmult tehát ő is!

Ötven esztendő óta ismerte egész Zalavármegye s több mint negyven esztendő óta egész Magyarország. S mindegyiknek vezére volt, a mióta megismerte.

Egész nemzedék halt ki, a régi feudális nemesség egész tábora azóta, a mióta ő tartja kezében azt a lobogót, melyre a haladás, a szabadelvü alkotás, a nemzeti ujjászületés volt felirva. Az ifjakból férfiak lettek, a férfiakból aggok s az aggok már ott nyugosznak vagy a hazai hantok alatt vagy bujdosókként idegen népek földjén – de ő fiatal maradt eleven elmével, vidám munkakedvvel s érett tapasztalatokban gazdag lelkével igazi bölcsként vezette a közdolgokat. Hány képviselőtársa volt, a kinek már apja és öreg apja is őt fogadta el vezérének s a kit mint fiat és unokát szintén ő tanitott a rendithetlen hazaszeretetre s ő támogatott, ha ingadozni talált.

Ötven esztendő óta minden megváltozott. Az országot komoly nagy csapások sujtották. A szövetkezett kettős birodalom államférfiainak keserü okulást nyujtott a végzet. Személyek és rendszerek, elvek és hatalmasok váltották föl egymást. Ő nyugodt maradt a zürzavarban, szakadatlan küzdött az eseményekkel, de nem változott soha. Az maradt, a ki volt. Mint a gránit, mely fölött nyomtalanul suhannak el a századok. Mint a távoli évezredekből fönmaradt remek szobrok, melyeket az izlésnek semmiféle fejlődése, semmi fordulata le nem dönt talpkövükről. Olyan volt Deák Ferencz szelleme ötven év alatt. S a milyen volt akkor: olyan maradt haláláig. Esztendeinek hosszu sorát le lehetett olvasni arczáról, de szelleméről nem.

Az 1848 és 1849-ik esztendővel a magyar nemzet életében a nemes lelkesedésnek különös korszaka záródott be. A ki a nemzet sorsán kételkedett, a kinek lelke elborult, a kiknek a tudás és költészet alkotó tollát adományozták az istenek: mindazok a nemzeti mult nagy eseményeiben kerestek vigasztalást s emlékezetükben életre hivták az elmult régi korok nagy alakjait. Az ötvenes évek elején a legnemesebb lelkek arra törekedtek, hogy megirják az utókor számára a magyarok történetét. És Deák Ferenczet már akkor is olyannak ismerték föl, a ki Magyarország ezeréves történetének legnagyobb és legdicsőbb férfiaival egysorban áll.

S nem csupán a látók, tudósok és költők, hanem a nemzet egész társadalma is. Nemcsak gondolkodása, alkotásai s törekvései iránt érdeklődtek, hanem egész egyénisége iránt is. Hogy beszélt, hogy élt, hogy öltözködött, miféle adomákat mesélt: mind azt hallani, tudni, látni akarták közelből is, távolból is. Ha lehetett: közvetlenül, – ha másként nem: mások után.

Ki ne ismerné a nagy franczia költő elragadó édes dalát a nagy császárról?

Nagyanya beszéli unokáinak: ebben a szobában volt a nagy császár, e széken ült, e pohárból ivott egy ital üditő vizet, ezzel a kendővel törölte le homlokáról a verejtéket. Az unokák áhitattal hallgatják, a mit a nagyanya beszél. Gyermeki meghatottsággal nézegetik a széket, a poharat, a kendőt. És ujra kérdik: »Csakugyan ez volt az a szoba?« »Ez volt az a szék?« »Ez volt az a pohár?« – Igy volt a magyar ember Deák Ferenczczel s igy is lesz mindig. Uj nemzedékek támadnak, feledés borul a multakra, de sohase lesz igaz magyar, a ki meg ne emlékeznék Deák bölcseségéről, emberi jelleméről, egyszerü nemes szokásairól.