Part 12

De nemcsak az üzenetet hozta meg a csizmadialegény, hanem hozott magával egy darab követ is. Akkora volt a kő, mint egy kosfej. A kőnek nem volt sulya. Olyan könnyü volt, mint a pehely, olyan szine volt, mint a vajnak; olyan követ itthon még senki sem látott. Ott jutott hozzá valahol a Márványtenger körül Európában vagy Ázsiában. Beletette tarisznyájába, s hurczolta magával Veszprémbe. Azért hozta el, hogy itthon elhigyjék szavát. Az a kő legyen tanubizonysága.

Ez a kő pedig volt ama nevezetes tajtékkő, a melyből a szép csibukok és pipák készültek ezentul.

De az első pipát ama Biró nevü csizmadialegény készitette. Ez által lett hiressé és vagyonossá, nem a kaptafa, sámfa és forditófa által. Vésője, esztergája, forgó kereke nem volt még hozzá, csak vékony pengéjü bicskája. Ezzel furta-faragta ki a kőből a pipát. S a legelső pipát rokonának, padányi Biró Mártonnak, a hatalmas veszprémi püspöknek ajándékozta. Kapott érte fejős tehenet borjastul.

Igy szól a hagyomány.

Pipa azelőtt is volt már, hiszen az országban már 1630 óta pipáztak. De addig a pipát cserépből vagy fából készitették. A tajtékpipa csak száz év mulva, 1740 körül jött napvilágra. Sok tajtékpipát mutogatnak az országban szerteszét: ez Rákóczi fejedelemé volt, amaz Bercsényi főgenerális uramé, ez pedig beéri Balogh Ádámé. Jeles családok dicsekednek efféle ereklyékkel, de bizony azok nem az időbeli valóságos ereklyék. Hiszen ama nagy hires hősök és hazafiak mind nem éltek már akkor, a mikor a csizmadialegény az első tajtékpipát kitalálta, kifaragta.

Deák Ferencz is tajtékpipából pipázott 1840-ig.

Volt pedig neki elég.

Már az 1832-ik országgyülés végén szokásba jött s e szokás az 1839-iki országgyülésen is folytatódott, hogy Deáknak minden vármegye adományozzon egy tajtékpipát. A nemzet rendjelet, kitüntetést nem adhatott, a fejedelem pedig lelkes hazafiaknak nem adott. Csak afféle udvari hazafiaknak adott. De ha adott volna is: Deák nem fogadta volna el. Hanem adhattak a vármegyék táblabirói czimet és megtiszteltetést. Ezt csaknem minden vármegye megadta. A vármegyék követei pedig adhattak tajtékpipát.

Adtak is.

Ékes faragásu, ezüst kupaku tajtékpipája több mint negyven darab lett ily módon Deák Ferencznek. Sok pipára a vármegye czimerét, sokra pedig az adományozó követ czimerét faragták. Volt olyan is, melyre mythologiai alakok voltak faragva.

Gróf Széchenyi István s vele néhány főrendi ur divatba hozta a szivarozást. S Deák maga is czélszerübbnek látta 1840 után a pipát szivarral fölcserélni. De azért fölváltva a pipát is használta mindaddig, mig Pestre nem költözött.

Egész dohányzó készsége érdekes volt Kehidán.

Márványdöbözben a dohány. De azonkivül a szoba különböző helyein apró dohányzacskók is, tele dohánynyal. 1848 előtt nem volt gyufa. Aczéllal, kovával és taplóval kellett rágyujtani. A tüzet csiholással kellett csinálni. Aczélt, tűzkövet, taplót Deák csak akkor hordott zsebében, ha utra kelt. Otthon pedig csak akkor, ha kinézett a gazdaságba.

Ám a pipadohánynak az a természete, hogy pipázás közben gyakran kialszik. Némely dohány átkozottul makacs, mint az erkölcsös ló. A tűznek mindig kéznél kell lenni, ha az ember füstölni akar.

Deák Ferencz ugy segitett magán, hogy három nagy szobájában, a hol csak elfért, mindenütt volt aczéla, tűzköve és taplója. Séta vagy beszélgetés közben akárhol aludt ki a pipája, nem kellett a tűzért messze menni, kezeügyében volt a tűzszerszám mindenütt.

Ez a szokása Pesten is megmaradt. Mikor itt lakott, akkor már a gyufa volt használatban. Szobájában itt is mindenüvé helyezett el egy-egy csomag gyufát. Kis asztalon, nagy asztalon, fiókos szekrényen, kályha vállán, ablak könyöklőjén mindenütt ott volt a gyufa.

De a fagyufatartót nem szerette. Csináltatott bádogossal kihuzós tetejü egyszerü gyufatartót bádogból. Ilyenek voltak szobájában. Volt egész sereg. Mikor meghalt, vagy husz darabot találtak. Mikor a szegények javára mindenét elárverezték: ezeket a bádoggyufatartókat is megvették mint Deák-ereklyét tisztes áron. Ő öt krajczárért csináltatta darabját s megvették tiz koronán. Valami száz forint jött be a gyufatartókból.

Deák lassankint elajándékozgatta pipáit, mikor már szivarozás lett a szokása. Mirevaló is a pipa, ha nem használják? Néhányat magam is láttam elajándékozott pipáiból. Van ilyen pipája Nedeczky Pistának is, unokaöcscsének, Jozéfa testvérje unokájának. Egy Deák-pipát 1888-ban adtak el Lugoson nagy pénzen. Ezt Olteánu nagyváradi püspöknek ajándékozta Deák ezelőtt harmincz évvel. A püspök halála után annak rokonaira szállt, a kik aztán eladták. Ez volt azt hiszem Deáknak utolsó pipaajándéka.

III.

(Deák szivarjai. – A szivar-összeesküvés ellene. – A német katonatiszt. – A képviselői napidij. – Alamizsnálkodása. – Visontai Kovách Laczi borravalója.)

A pipázás nem sokba került, de a szivarozás már sokba került.

Országszerte mindenki tudta, hogy Deák kabanósz szivart szi. Jó illatu, termetes és könnyü szivar. Ára darabonkint tizenkét fillér. Ebből elszitt Deák naponkint 15–18 darabot. Mindig szájában volt a szivar. A szivarnak csak kétharmadát szitta el, egy harmadát eldobta. A mint egyik elégett: nyomban rágyujtott a másikra. Komoly tanácskozásai, hires adomái, mind a kabanósz füstjénél folytak.

Szivarja belekerült havonkint legalább ötven forintba. Vendégei, látogatói többet elfüstöltek szivarjából, mint ő maga.

Én azonban ugy hiszem, hogy legalább 1867 óta még se kabanószt szitt, hanem annál jobb, kellemesebb szivart. A hányszor nála voltam, mindig másféle szivarral kinált, nem kabanószszal. S másfélét szitt maga is. Valamivel rövidebb s nem oly sima és tiszta hengeralaku volt szivarja, mint a milyen a kabanósz.

Miniszterek, kormányzók, nagy urak, idegen nemzetbeli hires férfiak, fejedelmi személyek voltak látogatói. Mindezeknek a saját szivarját ajánlotta föl s tisztesség és udvariasság volt tőle ezt elfogadni. Ám a kabanósz mégis csak olcsó és polgári szivar. A kik a költséges havannához, a forintos szivarokhoz szoktak, azoknak még se izlett eléggé a hat krajczáros szivar.

Andrássy gróf és társai, a Deák-párt nagy urai tanakodtak, miként lehetne Deákot jobb szivarra szoktatni.

Neki többre nem telt, csak hat krajczárosra. Ajándékot nem fogad el még szivarban sem. Mindezt jól tudták. Kigondolták tehát, hogy csináltatnak számára drága, finom, könnyü szivart, – ezt elhelyezik abban a boltban, a hol szivarját be szokta szerezni s ezt uj kabanósz néven hat krajczárért árusitják majd – de csupán neki.

Nagyon szerette Deák Szent-Iványi Károlyt, régi rendületlen hivét, még az 1839-iki országgyülésből egykori követtársát s az 1865-iki országgyülés képviselőházának elnökét. A szivar-összeesküvők ezt beleavatták a titokba. Deák naponkint évődött, adomázott vele.

Szent-Iványi előveszi szivartáskáját s rágyujt s a mindennapi szokáshoz képest szó nélkül Deák elé tartja a táskát. Deák szintén kivesz belőle egy szivart s rágyujt. Nagyon izlett neki.

– Jó a szivarod!

Szent-Iványi az öreg ember játszi ravaszságával nem szólt semmit, hanem e helyett a legelső alkalommal megint odatartja Deák elé a szivartáskát. Deák mindig elfogad egy-egy szivart s egyszer megint kicsuszik a száján:

– Csakugyan jó a szivarod!

– Medecznél kapom, uj kabanósz a neve, hat forint husz krajczár az ára, te is vehetnél ilyet.

Deák ránéz nagy komolyan Szent-Iványira. Érezte ő, hogy a szivar havanna-keverék, hogy oly finom szivar nem lehet hat forint husz krajczár. Lehet annak az ára százanként huszonöt-harmincz forint is. Látta, hogy öreg barátja kelepczébe akarja őt ejteni. De azt is tudta, hogy ilyen gondolat nem az ő öreg barátja fejében fogamzott. Miért lett volna hát goromba legrégibb és legbuzgóbb hivével? Csak ugy tréfásan szólt neki:

– Apage! Ne tentas tertianni theologum!

Magyarul azt teszi: takarodjál, ne kisértsd a harmadéves papnövendéket! Régi diákadoma ez a debreczeni kollégium kebeléből. Az ördög valami rosszra akarta birni az öreg diákot, de az öreg diák fölismerte a kisértést s e szavakkal kergette el magától Belzebub követét. Talán épen Szent-Iványitól hallotta ez adomát valamikor Deák Ferencz.

Szent-Iványi egy szót se szólt. Elröstelkedett s jól összeszidta a szivaresküvőket: máskor őt efféle bolondságra rá ne vegyék.

Mert Deák Ferenczet megvesztegetni nem lehetett. Ő soha senkitől semmi értéket el nem fogadott. Se barátainak, se a világ fejedelmeinek, de még a szép saszonyoknak se volt hatalmuk ő fölötte.

Olcsó szivarját szitta tovább is.

Körülbelül elszámláltam Deák Ferencz napi életmódjának részleteit s havonként való rendes kiadásait. De ezek aztán föl is emésztették az ő rendes jövedelmét.

Voltak azonban külön kiadásai is.

Volt rendes házi orvosa: Kovács Sebestyén Endre. Nagyhirü s jeles tudásu vagyonos orvos volt. Neki tiszteletdijul kétszáz forintot adott Deák évenként. Nem nagy összeg, de a szokásnak megfelelt. Az 1873-ik év közepéig az orvosnak nem volt Deákkal állandó és naponkénti nagy dolga.

A fürdőn töltött idő is nagyobb költséggel járt, mint a mennyit a Pesten töltött idő emésztett föl.

Zalai régi ismerőseit, látogatóit, rokonait szivesen vendégelte meg az ebéd idején a vendéglői asztalnál.

A jótékonyság, a kéregetés, az alamizsnálkodás is pénzbe került. Néha éppen szép összegbe került.

Maga beszélt el nekem egy esetet.

– Német katonatiszt jött hozzám egykor – ugymond – lakásomra. Százados volt a pesti helyőrségből. Bemutatta magát, nagyon zavart és levert volt. Elmondotta, hogy századának valami pénzét elvesztette, pedig a könnyelmüség nem természete, nem tudja, hova tette isten az ő eszét. Kétezer forintra volna holnap délig szüksége. Ha a pénzt holnap délig elő nem tudja teremteni, elveszti állását, becsületét, szabadságát. De neki felesége s több gyereke van, örökös szégyent fejükre hozni nem akar. Elszánta magát a végsőre. Azt hallotta, hogy én jószivü és tehetős ember vagyok s hogy én segithetek rajta. Ha él: visszafizeti a pénzt becsülettel. Tudja, hogy semmi joga ahhoz, hogy hozzám forduljon, de családját nagyon szereti s szent kötelességének tartotta, hogy még ezt a lépést megtegye, mielőtt az utolsóra elhatározná magát.

– Tünődtem, gondolkodtam – igy folytatta szavait Deák. – Mit csináljak? Annyi pénz nem volt épen a kezemnél. Igazat beszél-e ez az ember? Idegen országbeli ismeretlen ember, sohasem hallottam hirét s talán sohasem látom többé. De hátha igaza van? Hátha csak szerencsétlen ember, de igazán becsületes? Szegény családját meg lehetne menteni s őt magát is. Még se tudtam magam nyomban elhatározni. Meg is mondtam neki s egyuttal intettem, hogy semmi bolondságot ne csináljon, hanem jőjjön el hozzám reggel kilencz órakor, akkorra majd elhatározom magam. Legyen addig nyugodt.

– Eljött. Akkorra összeszedtem a kétezer forintot s neki adtam. Irást akart adni róla, de nem fogadtam el. Megmondtam neki, hogy ez nem kölcsön, hanem emberség. Fizesse vissza, a mikor teheti.

Kérdeztem Deákot: visszafizette-e?

– Vissza, noha lassankint négy év alatt. Azután tudakozódtam utána a háta megett s mindig azt mondták: jóravaló ember. Nagyon megbántam volna, ha nem tudtam volna megsegiteni.

Ime, ilyen kiadásai is voltak Deáknak.

De hát az ilyenekre hol vette a pénzt?

Birtoka vételárából mem maradt neki ugy szólván semmi. Hanem a mint elbeszéltem, Klára nénje nem fogadta el a tizenkétezer forintnyi adósság megfizetését. Volt hát készpénze is, mikor Pestre jött, vagy tizenkétezer forint, mostani pénzünk szerint huszonötezer és kétszáz korona.

Ez a pénz nyolcz-tiz év alatt 1865-ig elfogyott. Többnyire adakozásokra, szegényebb rokonok segitésére, közérdekü gyüjtésekre.

De mint másutt elbeszélem, később is tőkepénzhez jutott. Klári nénje ráhagyta söjtöri örökölt birtokát. Ő ezt a birtokot sógorának Oszterhuber Józsefnek elörökösitette s a vételárból huszonötezer forintot magának megtartott. E pénz bőven elég volt az adakozásokra s gyengébb rokonai segélyezésére 1865-ig, az alkotmányos élet megnyiltáig.

1865 november havától kezdve folyton képviselő volt haláláig. Járt tehát neki a képviselői napidij naponkint 5 forint 25 krajczár.

Állandóan kilencz hónapon át tartott az országgyülés évenként. A lakásbér 800 forint volt s igy a képviselők összes évi illetménye mintegy 2100–2200 forintra rugott. Ma már egy harmadrészszel többet kapnak a képviselők.

A képviselőségből azonban nem sok haszna volt Deáknak.

A kornak jelleme a hires embereknél való kéregetés. Deák hires ember volt. Neve nemcsak az országban, hanem az egész művelt világban ismeretes volt. Kéregető-leveleket pénzért, jó tanácsért idegen országokból is küldözgettek hozzá tömegesen.

Idegen országba nem küldött könyöradományt, hiszen az itthoni kéregetésnek se tudott századrészben eleget tenni. Úton-útfélen körülseregelték s lakására is rendesen ellátogattak. Utóbb is csak azokra szoritkozott, mint a jószivü papok, a kik lakásán keresték föl.

Egy forintnál kisebb alamizsnát nem szeretett adni. Természetesen nem mindig volt méltó a kéregető az adományra. Csavargók, részegesek, munkakerülők, piaczi lézengők is ostromolták. Jól tudta ő ezt, de azért nem tagadta meg az alamizsnát.

– Nem tudja az ember biztosan, milyen ember a kéregető. Hátha igazán szegény és szerencsétlen! Ezért nem lehet bennük válogatni. Inkább tiz méltatlan kapjon valamit, semmint egyetlenegy méltót utasitsunk el magunktól.

Ez volt elve.

Csakhogy az elvnek határt szabott a tehetetlenség.

Minden nap elkészitett az adományra öt forintot. Még pedig különösen készitette el.

Nagyobb ezüstpénz akkor nem volt, se korona, se forint. Egyforintos bankjegyek voltak divatban. Deák minden reggel a mint öltözködésével készen volt, öt darab egy-egy forintos bankjegyet összehajtogatott négy rétben s odahelyezte az ajtó közelében a fiókos szekrényre. Ha jött a szegény, csak oda adott neki egy darabot.

Tehát öt forintot naponkint. Ez épen kitellett a képviselői napidijból. S mindig reggelenként volt a kiosztás. Akkor volt otthon és magánosan.

De hátha több volt a kéregető? Ha nem csak öten jöttek, hanem tizenöten?

De bizony sohase volt naponként öt kéregetőnél több. Csakhogy ennek is története van.

Csakhamar észrevették legközelebbi barátai, hogy Deák jó szive nem tud határt szabni s ő minden pénzéből kihagyja magát fosztani, ha szegényt lát s igy kénytelen lesz szükséget látni. Tanakodtak: mit csináljanak? A tanakodásnak az lett a vége, hogy Visontai Kovách Laczi a fogadóssal egyetértve ugy intézkedett, hogy ötnél több szegényt Deákhoz föl ne ereszszenek, ha mikor pedig Deák kilép az utczára, kéregetők a közelben ne legyenek.

Sohase tudta meg ezt Deák. Sőt csodálkozott, hogy mily pontos az az ötös szám. Hogy soha sincs több szegény ötnél.

Az igaz, hogy kevesebb se volt.

A napidijért nem maga szokott elmenni a pénztárhoz. Erről Visontai Kovách Laczi, a háznagy gondoskodott gyöngéd figyelemmel. Ő minden hónap első napjának reggelén vitte a pénzt az »öreg ur«-hoz.

Deák dévajkodni szeretett azokkal, a kiket különösen kedvelt. Kovách Laczinak is adott ily alkalommal mindenkor egy hatost borravalónak. Természetesen dévajságból.

Egyszer Kovách Laczi visszafeleselt.

– Mirevaló ez a hatos, urambátyám, nem vagyok én szolga.

– Nem is vagy ám tisztviselő. Te csak háznagy vagy, a ki nélkül meg tud alakulni a képviselőház!

Csakugyan a házszabályok szerint az elnök, alelnök és jegyzők választása után nyomban megalakul a képviselőház, – a háznagyot csak azután választják.

Visontai Kovách Laczi ezekből a hatosokból összegyüjtött vagy hetven-nyolczvan darabot. Nagy kegyelettel őrizte boriték alatt. Megvolt még halála után is. Az volt szándéka, hogy ezeket egy gyüjteményben valami foglalásba téteti. Ugy rémik előttem, hallottam, hogy e szándékát utódai megvalósitották.

Még egyszer jutott Deák Ferencz nagyobb összegü pénzhez.

Volt neki hegyvámos szőlőterülete. Valami Inkey-féle kintlevőség. A jogviszony eredetét és természetét nem ismerem. Ezt nem adta el Kehidával együtt. Ez a terület 272 magyar holdra rugott s holdanként egy akó bor volt a hegyvám. Az 1865-iki országgyülés utolsó évében törvény készült arról, hogy a hegyvámos szőlőbirtokosok a hegyvámot az uraságtól megválthatják. Biróságok, hegyvámbiztosok és ügyvédek vették az ügyet kezükbe.

Deák Ferencz urasági érdekeit hirneves nagy-kanizsai ügyvéd képviselte. Deák nagy tisztelője, később országgyülési képviselő: Veszter Imre. A szőlőváltság értékét ő hozta személyesen Pestre s adta át Deáknak. Ez mintegy huszezer forintot tett.

Bizony ennek nagy részét nyomban elosztogatta Deák szegényebb rokonai között. Hat évig élt még ezután, de halálakor ebből már nem volt semmi. Istenes czélra ugyan, de nyomtalanul párolgott el kezéből.

A pénzt nem tudta megőrizni. Még kevésbbé tudta gyümölcsöztetni. De nem is akarta, nem állott természetében. Csak arra ügyelt, hogy függetlensége szerény életmódja mellett tökéletes legyen és soha egyetlen fillérnyi értékig senki vele szivességet ne gyakorolhasson!

IV.

(Deák alapitásai és részvényei. – A balatoni gőzhajó. – A pesti állatkert. – Casanova oroszlánkölyke.)

De azért nem kell hinni, hogy részvényei nem voltak s hogy ő nem volt alapitó. Volt ő. Csakhogy a mai világ nevet az ő alapitásán s az ő részvényein.

Sok közgazdasági intézmény alapitásában vett részt.

A Nemzeti védegylet, a Balatoni Gőzhajótársaság, a Magyar Általános Biztositó Társaság, a Magyar Földhitelintézet, a Pesti Állatkert egykor mind nagy nemzeti ügy volt, ép ugy, mint a Lófutattás, a Lánczhid, a Lujza-út a tengerpart felé, a Nemzeti kaszinó, a Nemzeti Szinház, az Akadémia s egyéb efféle. Az ország vezéremberei, a főbb s jobb férfiak, a lelkesebb vármegyék, a buzgó hazafiak, a költők, a lángoló keblü hölgyek vállvetve törekedtek mind ezeket egyszerre és egymásután megalkotni.

Ez intézetek egy része ma nincs meg, más része üzleti vállalat, vagy léha mulatozás, melyhez a hazafiságnak most már semmi köze. Csak a Nemzeti Szinház és az Akadémia maradt meg nemzeti intézménynek.

Deák bölcs szava, nagy tekintélye és kicsiny pénze ott volt mindenütt, a hol szükség volt rá.

De különös végzete volt, hogy a hol anyagi haszonnal járt a munka és buzgóság, ott nem tudott állandóan megmaradni. A hol pedig alapitó részvényeket szerzett: ott sohase látott egyetlen fillérnyi hasznot.

Véletlen volt ez, vagy az ő rövidlátása?

Se nem véletlen, se nem az ő rövidlátása. Hanem igenis az ő komoly bölcsesége. Hiszen, hogy a Magyar Általános Biztositó Társaság egykor virágzó lesz s alapitóinak és vezetőinek nagy hasznot hajt, kincseket hoz, azt ő is csak oly tisztán látta, mint bárki más. De ő egyéniségének sulyával, tekintélyével, népszerüségével pénzbeli haszonban részesülni nem akart. Csak addig maradt az intézeteknél, mig azok kamatot és osztalékot nem fizettek. A mint fizetni kezdtek: szépen, simán, zaj nélkül, feltünés nélkül, de rögtön otthagyta őket, mint Szent Pál az oláhokat.

Épen igy lett ő a magyar nemzet történelmének oly óriási alakja.

A balaton-füredi állandó nemzeti szinház után sohase látott pénzbeli hasznot. De nem is gondolt arra soha, hogy valaha lásson.

Érdekes volt a balatoni gőzhajózási társaság. Ez már részvénytársaság volt s alapitásakor Deák Ferencz is vett részvényeket.

Az eszme Széchenyié volt s a megvalósitás élére is ő állott 1846-ban. Csak két év előtt halt meg Zala nagy költője, Kisfaludy Sándor. Emlékét ércz-szoborral megörökiteni s a Balatonra gőzhajót állitani, mely az ő dicső nevét viselje: ez a kettős gondolat egyszerre született meg.

A gondolat tetté vált. Meglett a szobor is, több mint ötven évvel ezelőtt. Ott volt a leleplezésen Deák is, s mint gyerkőcz magam is. Olyan volt az a szobor, mint egy tele zsák. Lelkesülésünk körülrajongta, de bizony azért az nem volt jó szobor. Most már másik áll a helyén.

A gőzhajó előbb elkészült. Az már 1848-ban vigan szelte a Balaton hullámait. A neve volt »Kisfaludy«. A nagy költő feje domborműben, aranyos fényben ott ragyogott az orrán.

Deáknak, mint alapitónak és részvényesnek jogában állott volna e gőzhajón ingyen utazni. Lett volna is hozzá alkalma. Minden nyáron Bataton-Füreden töltött néhány hetet. Oda Kehidáról vagy Klári nénjétől, Puszta-Szent-Lászlóról utazott. Bizony kényelmesebb lett volna Keszthelytől az utat pár óra alatt vizen megtenni, semmint 60–70 kilométernyi rossz uton és nagy porban egész nap zöcskölje az embert a kocsi.

De azért Deák utóbb mégis a kocsit választotta, a szárazföldön való utazást.

Jó oka volt erre.

A hajó rendszabályai közé tartozott, hogy a mikor nagy hazafit, hires embert, gazdag főrendü urat, püspököt, vagy apát urat visz: a diszlobogót kitüzze s mikor már a füredi kikötő közelébe ér: elkezdje az ágyuzást. Hadd tudja meg szárazon és vizen az egész világ, hogy most a hajón valami »nagy marha« vagy »nagy hazafi« utazik.

Deák Ferencz természetesen a nagy hazafiak rovatába tartozott. A nagy marhák közé a főispánokat, főpapokat, az ismeretlen grófokat és bárókat sorozták.

Volt a hajónak egy mozsárágyuja. Szép munka, sárga rézből, mindig fényesen tartva. Ugy ült a hajó födélzetén jól leszegezve, mint egy középnagyságu vizslakutya. Ha a matróz jól megtöltötte, fojtását jól lesulykolta: akkorát szólt, mint valóságos várbeli ágyu. A messze vizről is meghallották durranását a füredi parton, s mire a hajó kikötött, az egész fürdőközönség kicsődült a kikötő hidjához.

– Vajjon ki jöhet a hajón?

Ha Deák Ferenczet látták: volt nagy riadalom. Harsogó éljenzés, mely meg nem szünt, mig lakásába el nem bujhatott.

E miatt nem szeretett utazni azon a hajón, mely az övé is volt.

A fogadó közönség élén mindig ott várta, ha épen jelen volt, a tihanyi apátur. Ékes beszéddel és hosszu beszéddel, holott Deák se az ékes, se a hosszu beszédet nem szerette. Bresztyenszky apátur mindig latin nyelven köszöntötte a parton. Deák neki is latin nyelven felelt, de mindig dévajul.

Gőzhajó-részvényei megvoltak még 1870 körül. Hova tette őket: nem tudom. Utánuk sohase járt osztalék. A hajót utóbb a mult század hetvenes éveiben elbontották. A hajóépités tudománya nagyot haladt a mult század közepe óta. Biztosan ki tudták utóbb számitani, hogy hány lóerejü géphez mekkora hajótest kell. A jó öreg »Kisfaludy« hójóteste nagyobb volt, mint kellett volna lenni. A szakértők azt mondták, hogy a hajótest egy részét holt teher gyanánt hurczolta magával.

De bizony el is korhadt már lassankint. A vas is elvásik idővel. Ezért kellett elmulnia. Ma öt-hat gőzös is van a Balatonon, de egyik se akkora, mint a »Kisfaludy« volt. Egyiknek sincs most már ágyuja. Egyik se hordoz födelén nagy hazafit és nemzeti lobogóval s ágyudörgéssel egyik se tiszteli meg a nemzet vezéreit. De hol is vannak hát ma a nemzet vezérei? Nem siet eléjük a nyárfaárnyékos parton a fürdőközönség s a harsogó éljenzés se tör ki most már önkénytelenül az ajkakról és a szivekből.

Állatkerti részvényeket is vett Deák Ferencz.

Ha jól tudom, a pesti állatkertet 1865-ben vagy 1866-ban alapitották a jó és okos emberek. Egyszer virágzott, másszor sinylődött ez az intézet. Ma már tetemes részét más czélra használják.

Valamikor a magasabb társaság is el szokott látogatni az állatkertbe. Nagy élvezet ez, de csak mivelt elmék és romlatlan lelkek és gyermekszivek számára. Most már a főrendek, a tőzsdeurak, a nagy delnők, a papi renden levők éppen nem látogatják rendszeresen.

Deák, a hányszor csak ráért, mindig szivesen sétálgatott az állatkertben. Még 1873 nyarán is, a mikor már szivbaja miatt nagyon elnehezedett. Volt néhány különösen kedvelt állata. A fuvolamadarat például nagyon szerette. De legjobban az oroszlánokat.