Part 8

– Csak neked van hozzám huzó, igaz szived, ismétlé a Máthé ur szavait. Szegény bolond! Nekem senkihez sincs szivem. Én gyülölök, utálok mindenkit. Ez az én pályám. Husz év óta müködöm ezen a téren. Megmenthetnélek! nehány szavamba kerülne, csak elmondanám, milyen munkára akar kibérelni Felsmann ur, a maga zsebje töltésére, hogy a szinészek szerint a hangod csak bőgni való, s még kóristának is rossz fogsz lenni, mint a bün, mert a mit énekelsz is, hamisan veszed és kiállhatatlanul, de mért nyitnám ki a szemedet? Hát az én szegény apámét ki nyitotta ki, hogy ne vegye meg a barátja mételyes juhait, a testvére váltóit ne irja alá, mert annak már egy krajczárja sincs, ne menjen be a tardi gyár részvényeibe, mert azok egy napon mindent elvisznek, s reá csak a fizetés marad? Ki volt az a jó lélek, a ki csak egyet szólt volna apámnak, hogy azok a lőcsei németek egytől-egyig gazok. Nem kellett volna semmi segitség, csak egy szó: Farkasvári barátom, vigyázz, a németek szöknek. De örvendett Herczegh bácsi, nevetett Kérész bácsi, hunyorgott a vén Orosz, mindenki alig várta, hogy a gazdag Farkasvári koldussá legyen. Anyám felakasztotta magát… ki fogta meg a kezét? Hol volt az Isten? Én, Máthé, nem akarok jobb lenni az Istennél, a kit te szolgálsz; én meg nem fogom a kezedet.

– Egyetlen örömömet nem áldozhatom föl. Nos, ki jött hozzánk, mikor megbuktunk, tönkre mentünk, hogy Gyula, jer velem, ne busulj, én rokonod vagyok, bátyád, sógorod, nemzetséged?… Eredj! ez volt a biztatás, láss munkához, elég nagy vagy már. Te is elég nagy vagy, Máthé Dániel. Eredj, takaritsd a mások csizmáját, tartsd te is a széles hátadat. Isten szereti, hogy az emberek saját lábaikon járjanak, nos: indulj. Ketten vagytok. Lássam, hogy megyen, vak világtalant! Legyünk többen, kár volna, ha kifogyna belőlünk a világ.

Maradék törkölyét oda töltötte egy gömbölyü képü kis tót gyerek szájába, kifizette számláját, s a legjobb kedélylyel vaczokja felé indult a Mocsonyi-ház pinczéjébe.

Hiába szaladt fel sirva Máthéné a püspökhöz, hiába csókolt kezet a konyhaajtóban a kántorné forma egyszerü jó püspöknének, hiába vette ölébe a kis leányokat, hiába imádkozott, s hogy nagyobb foganatja legyen, letérdelve, a minek el kellett jönni, az eljött. Csak a jó Isten nem jött el, hogy felvilágositsa, megdorgálja azt a bolond Máthé Dánielt, kinyissa a szemeit, a mit az erős Isten oly könnyen megtehetne, s hogy a fülébe dörögje, nem ezt: bizzál fiam, a te hited megtartand tégedet, hanem ezt: szamár, hova tetted az eszedet, vigyázz, nem látod, mi van a lábad előtt? feneketlen örvény, visszarántalak, nem állhatom, hogy egy becsületes ember az ostobasága miatt elpusztuljon!

Mert az Isten örök jóságában, bölcsességében itt is ugy tett, mint Farkasváriéknál. Szabad folyamatot engedett a dolgoknak.

A madár repüljön, a hal uszszék, a féreg csúszszon, az ember?

Ah, Máthé Dániel urék most költözködnek ki. A theologus urak, mint az ért gabonánál a madarak, megint ott nevetgéltek a Máthé pár körül. Ők ifjak, mi nyomná még az ő szivüket. Ők legfelül lebegnek az élet zenithjén, a harmat első cseppje az övék, a napsugár első csókja az övék, a fris tavaszi szellő első édes lendülete az övék.

(Az enyém is volt valaha, s a tiéd is, Máthé Dániel.)

Kevés az, a mit elvisznek Máthé urék, s szegény Máthéné azt is oly nehéz szivvel viszi. Nem örvend, hogy kiszabadultak abból a penészlyukból, s hogy nem kell többé megtanulni a Dániel leczkéit.

Ezután már csak énekelnek, mint a pacsirták, későn, korán, még a hideg télben is, s mégis nem tud eltelni örömmel.

Bezzeg ehhez az uj munkához nagy buzgósággal fog Máthé ur, kótáz, énekel, szaval, jártatja kezeit-lábait, mint a nagy szinészek: Benza, Kőszegi, Medini, hol egyiknek, hol a másiknak a szerepeit próbálva, mert a magasra törekvő mindent szeret, csak a mindennapi kötelességét utálja. Kiterjeszti lapát szélességü tenyereit, hátra szegzi nyakát, mint a szép, ifju Lendvay, kiált, hogy a harmadik utczából is oda csődülnek a józsefvárosiak, kik sok bolond embert láttak már, de még akkorát soha. Mosolyogva fordul szomoru nejéhez, kinek mint az őszi kelletlen eső, nem tud kifogyni szemeiből a köny, buzditja, bátoritja, kaczér szinész módra kelleti magát, mutogatván hatalmas lábszárait, s széles mellét.

De egy rövidlátó asszonynyal bajos birni, ő nem látja a páholyokat a fényes uri közönséggel, csak a rongyos falusi templomot, s ott egy oldalban a papné mázolt, rózsás ernyőjü székét, nem látja a rengeteg embertömeget tapsra készitett kezekkel, csak a vén presbitereket az ur asztala előtt és a papot, a ki a világon a legmagasabb személy a király ő felsége után; nem látja a zugó éljeneket, éljen Máthé, Máthé, Máthé! csak a tompaiak elnyujtott zsoltárait kiséri szent áhitattal, csöndes elmerüléssel, és azt se látja, a mint az aranyos rojtu függöny felgördül, s két szép dáma karján kilép a közönség elé, magát a földig hajtogatva, a jeles Máthé Dániel, mint hol egy király, hol egy császár, hol egy generális; ő csak azt látja, a mint vasárnap egy gyönyörüséges prédikáczió után a tompai templom oldalajtaja előtt levett kalappal várják az öregek, a falu vénei a tiszteletes urat, hogy égig magasztalják, hogy igy áldja, ugy áldja Isten, mert Tompának ilyen nagy papja még sohasem volt.

No és a ragyogó, ezüsttől, aranytól tündöklő szinház helyett is mit látott Máthéné? A félig fa, félig zsupp tetejü roskadt tompai paróchiát L formájával, apró, keresztvasas ablakaival, falusi muskátlis cserepeivel, a férje szobáját, a tiszteletesét, a czintériumot, a nagy szobát, a papnéét, a kis sötét ebédlőt, a törpe, sülyedt konyhát, de melynek széles tüzhelyén akár püspöki ebédeket el tudna késziteni.

Mind, mind csak ilyeneket látott.

De a robogó hintókat, a disz-ruhás, nagy botos szinházi portást nem birta meglátni, a muzsikusokat sem, s a táblán a rostély alatt a szinczédulát sem, melyen az pompázik: Ez, s ez: Máthé Dániel ujonan szerződött tag első fellépte, második fellépte, s a jó ég tudná, hányadik még.

Élethalálra szóló küzdelmet folytatott a józsefvárosi ősz-utczában, a 23. szám kis kerti házacskájában a Máthé-pár, csak hogy a férj dél felé, a nő éjszak felé huzott, egészen czélszerü irányban kiki. A mit Dániel ma épitett, azt Dánielné még az nap fundamentumig lerombolta, a haladás tehát a maga rendén ment.

Akkor szerepeltek a hires Korcsák, Vas, Morvai kórista urak, ezek mellé sorakozott Máthé Dániel.

A Prófétát adták.

– Látod, ölelte meg gyöngéden Máthé Dániel ur nejét, nesze a jegy, ma papi ruhában fogsz látni, egy papot adok. Jőjj el.

– Papot? Ah ne káromold az Istent!

– Fogok adni királyokat is, de ha igy beszélsz – majd választok más királynét.

Mint a szinpadról – (melyet ismert már Máthé ur) – egy heves szerep után a nagy szinész: ugy rohant el Máthé ur is a másfél öl széles szobából.

Vissza se fordult.

Künn oda vágta az ajtóhoz:

– Maradj magadnak, együgyü. A mint vetsz, ugy arasd is.

A mélyen megsértett férj még az nap utána látott, hogy Felsmann ur vezetése mellett patrónát keressen, teljes kiképeztetés czéljából. Mert ha ez már általában igy szokás a szini-világban, akkor neki is erre a biztos utra kell lépnie.

– Ah, ah, ölelgeté a vén pálinkás, fogatlan, parókás német karmester – bizd rám csak magadat. Hány esztendős vagy?

– Harmincznégy.

– Mondunk huszonötöt.

– Ki volt atyád?

– Töröki rektor.

– Mondjuk… mondjuk, megyés főnök. Szeretik a magas állást a hölgyek.

Én egy német gróf fiának adtam ki magamat. És később egy kellner-herczeg kiütött a szerencsémből.

– Hazudni nem akarok.

– Hát a nődnek nem fogsz hazudni, hol jártál? Ki nem hazudik? Ki él ma becsületes uton; még jóravaló favágó se lehetsz, hogy a társadat el ne add. Csak a pecsenye legyen az asztalon, meg a jó bor: a többit bizd az istenekre, kik maguk se voltak jobbak. Jupitert, Apollót ismered? Hát te miért akarnál különb lenni. Csak eszed legyen és kitartásod. E nélkül czélt nem érsz. Ha meghalsz, csak olyan tisztán, becsületesen fogsz sirodban pihenni, mint akár a pécsi püspök. Az a fő, hogy az ember mindig készen legyen.

Késő este kerekedett haza – egy maga (most már a koldus kórista urat egy Szusz se kisérte) – Máthé ur.

De vacsora se volt, és feleség se volt.

Egy levél, egy lepecsételt levél hivta föl az ur figyelmét.

Mohón kapott a levél után Máthé Dániel. Feltörte, elolvasta.

– Hah! gonosz, hütelen teremtés! Asszony, gyöngeség a neved…

Nem, nem igy szólt.

Keservesen lehajtotta a fejét, egy darabig maga elé bámult, majd pár könyet morzsolt el szemeiben, mi közben végig-végig tekintett a levél tiszta, szép betüjü sorain.

»Kedves Dánielem!

Mi nem látjuk többet egymást az életben. Szusz urtól mindent megtudtam, hova jársz, mióta élsz a Mester János leányaival, s most ezen utaddal is mily alacsony ösvényre léptél. Nem az ének, meg a szinészet kellett neked, hanem a jó élet«…

Egyszerre csak hirtelen fölkapta fokosát Máthé ur és most igazán rohant a Mocsonyi-ház felé.

– Megfogtalak, gazember! orditá az állati erejü Máthé, torkon ragadva a pinczelyukban kaczagó Szusz komát – hova tetted a feleségemet? – ez a hála? nyomorult eb! Még ilyen rongyos kutyában se tud lenni sziv?…

– Nem kellett volna, hogy megszánjalak; téged nem is sajnáltalak volna, ne szorits, hadd beszéljek, de sajnáltam a jó feleségedet, nehogy ugy járjon, mint édes anyám.

– Az hogy járt?

– Felakasztotta magát.

– Ezzel a szijjal huzlak fel rögtön, ha meg nem mondod, hol a feleségem. A Dunában?

– Nem – ereszsz el.

– Mérget ivott?

– Ihatott volna – elég oka volt reá. Ha megölsz se mondom meg, hol van.

– Tudod?

– Tudom. Neked ugy se kellett.

Máthé ur ugy akarta, hogy egyetlen csapással fizesse ki a nyomorultat, de az oly ügyesen kisiklott a reszkető ember kezei közül, hogy a sötétben valami éles, törött pléh kályhába csapta a markát, a mint a menekülő után kapott.

Csorgott a vér kezeiből. S igy, mint a kit össze-visszavertek: szaladt, dühöngött – tántorgott a lakására.

Most nem gondolt a házasságra, hogy ha meghalna az asszony, kit venne el, mily szabad világot kezdene egyszerre. A maga egész teljességében látta, mily üres az egész ház, mily elhagyatott, hitvány, semmi ember ő most.

Még pár éve sincs, hogy lemondott rektori hivataláról s ugy érzi, mintha husz nehéz esztendő választaná el kedves tompai kertjeitől, szőlőitől, és, most érezte, kedves tanitványaitól. Mindenki szerette, most utálni fogja. S maga is visszaborzadt attól, a mivé kicsiny hijja, hogy lett.

Oh ha megtalálhatná még egyszer feleségét, inkább visszamenne theologusnak, világ szégyenére, csak még egyszer azt mondhatná: Zsuzsika lelkem, te bolond asszony, mit is akartál?

Kinos küzdelem után, éppen első álmát kezdte, s otthon vacsorált Tompán Zsuzsikájával, s nyulni akart a jó fehér borral telt mázos kancsóhoz, midőn valaki kopogtat, erősen kopogtat.

– No – ezek a rendőrök, szökött ki ágyából, ijedten magára kapva ruháit. Hozzák bizonyosan Zsuzsikát, holtan. A Dunából fogták ki, egy kapu alatt találták, a mint mérget ivott, vagy ugy vágták le valahol a város erdőben valami fáról. Teremtő Isten, mire jut az ember…

Ujra kopogtattak.

Remegve, mint a vérpad előtt álló bünös, nyitott ajtót.

A püspök szelid, nemes alakja mosolygott reá, s a háta mögül a Zsuzsika apró, két fekete szeme.

– Jaj angyalom – soha többet nem énekelek.

– De tanulni fog, fiam – mosolygott jó kedvvel a püspök.

– Mint a legutolsó gyerek – főtisztelendő atyám, csakhogy még egyszer megkerült ez az asszony. Hol voltál? akarta mondani, hogy hihettél annak a becstelen rágalmazónak, de az a rongyos rágalmazó is beütötte a kóczos orczáját s olyan derült, ragyogó szemekkel, hogy elkiáltotta magát Dániel:

– Áldjon meg az Isten, kis Szusz koma! – mégis jó szived volt, pedig majd megöltelek.

S mutatta a kis ember jó kedvvel, hogy milyen kék a nyaka.

A püspök mint egy apostol állott a nagy énekmüvész előtt, (ki megragadta a főpap kezeit) s atyai szivvel figyelmeztette, hogy a protestáns papok programmja:

Éhezni, türni, és soha el nem csüggedni!

XII. A papné széke.

Nagy elhatározások után az ember vagy fölebb megy, vagy végkép alámerül. Nem az erő, a mi az embert segiti, hanem mint a megrongált hajót a jó szél; nem is a bün, a mi a küzdőt mindig lehuzza, hanem a ruhára rakodott gubancz sár-eső; csak az a bizonyos, hogy a sorsot se becsülettel, se ravaszsággal föl nem tarthatni. A sors ott van az ételedben, el nem kerülheted; ott az italodban, le nem mondhatsz róla; ott a tenyeredben, mint a czigánynő jövendölése; az erőfeszitésedben, mint a robbanó kazánban a kőszén; fáradságodban, mint a pihenő munkás tüdejében az árnyas fa alatt a biztos halál. Kilenczszer kikerülöd a csapást, tizedszer magad szaladsz a karjába. Egy csöppel sincs több eszed, mint a madárnak, mely látja a vadász czélozó csövét és nem mer elröpülni. Nevetve, sirva, de ellenséged kezeibe kell dőlnöd.

Oda dőlt Máthé Dániel ur, de Máthéné asszonyság is.

Ki az az ellenség?

Óh ha ezt szinről-szinre megismerhetné az ember, de rostélyos vitézekkel küzdünk, kiknek orczáját csak akkor láthatjuk, mikor diadalmas lábát hörgő mellünkre tette. Hát ez az? Hiszen azt a botommal leüthettem volna! Késő!

Máthé urnak – mielőtt visszatért volna elhagyott birodalmába, a Mocsonyi-házba – egy heves szinpadi zárjelenete volt Fellsmann urral.

– Te bolond, te futsz a saját szerencséd elől – rázogatta vállait a karmester ur, én helyetted embereket bocsáttattam el, kiknek egészségesebb hangjuk volt, – hálátlanul viselted magadat, két év alatt a Kőszegi szerepeit fogtam volna veled játszatni.

– Olyan áron nem.

– Micsoda áron – ugrott talpra a vén, kopott művész.

És magas állásu embereket, ifjakat, mint öregeket nevezett meg, kiknek nevét tollamra se merem venni.

– Ezek mind olyan áron jutottak nyeregbe. Ki tud arról? Te tudsz? úgy-e nem. Más se tud. A szerencsés ember történetét kegyes kezek óvják magasztalással, a bukottét szabad epével. Ne ámitsd magad prüdériáddal. De persze, te engem nem is értesz. Hogy a vén páholynyitónéhoz vittelek – ha van pénze, javadért tettem.

El kell előbb hatni a jó hirednek, ugy emelkedhetel magasabb körökbe.

– Ne beszéljen az ur velem igy. Én becsületes ember vagyok.

– A legutolsó rima is azt mondja.

– Még eddig nem vádol a lelkem.

– Mi a te lelked? Nem különb, mint egy csomó miniszteré, meg tábornoké. Azt a port, a mivé te válsz, majd külön tartóba teszik az egekben? Nevetséges vagy, fiam. Még ma tehetek érted valamit, holnap sokat, egy év mulva mindent, ha kilépsz innen – eredj. Rágd a csontot, járj foltos csizmában, s edd meg a becsületes szivedet, mikor döföl a kenyérért, s oda kiáltja: szamár voltál. Nem az a baj, hogy mit csinálsz, hanem az, hogy nem tudsz kitartó lenni. A bünösökből lesznek a szentek, becsületesek, de csak mikor már elérték czéljukat. Te igy rongyosan akarsz, barátom, az égbe ugrani. Ohó! Tudod mit? Küld haza az asszonyt, az a te halálos ellenséged, tedd egyszer magad függetlenné, s meglátod, mily gyorsan és felségesen fog menni a dolog.

Az éhes tigris előtt lóbbálták a kövér fris hust.

Óh, hogy orditott – és mindnyájan hogy orditanak…

Máthé urnak – mert az okosság tért nyert lelkében – a nyelvén volt: vigy hát illőbb helyre. Nem mondta ki.

Felbontotta a szerződést, és büszke, dacztól ragyogó homlokkal sietett haza felé – a zsidó biblia öreg betüihez.

Elragadta-e felesége boldogsága, mert Máthéné határtalanul boldog volt; a hóna alatt éppen egy nagy fehér kenyeret emelt be a piaczról, és más kellemes vásárlásokat is tett a jó Dani kedveért, a kis szobában ismét a régi rend ragyogott; az asztal rakva volt iratokkal, tankönyvekkel, jöttek-mentek a theologus urak, hogy üdvözöljék a művészt, ki szerencsésen odahagyta a Lipták-Korcsák-Morvás konzorcziumot a kórusban, minden a közeledő szebb állapotokról beszélt, tehát neki is bele kellene mélyednie a leendő papi pálya élveibe.

Ujra neki dőlt a tanulásnak – sok sóhajtozással, de csak tolta a napokat – felesége pedig oly vidáman tanult, a Dani apró tanitványait oly lelkesen tanitotta, a mellett minden theologusnak ő foltozta ruháit, ő vasalta gallérait – papi szivességből, csak Dánielt szeressék, és őt ne csufolja senki.

Szép magyar ruhái lefoszlottak, olcsó német köntösöket varrogatott, drága fehérnemüit a legolcsóbb fajtákkal váltogatta fel; télen át viselte a nyári czipőt, mert az ilyenkor a zsibvásáron olcsóbb, és nyáron át – ah ő csak egyet látott, a mind közelebb-közelebb jövő papnéi széket, faragott czifrázatával, falusi rózsáival.

De látta a kevély rektornékat, kik rettentő irigyei, és a világért meg nem látogatnák, de várjanak csak; látta a lombos papi udvart, hallotta a reggeli harangszót, déli harangszót, vasárnapi harangszót és minden szép, buzgó imádsága férjének az ő füleiben csengett.

Egy jó öreg lépésnyire volt már a czélhoz.

Dániel a negyedik év második felében járt.

1866. junius havában rémülten beszélték az emberek, kiütött a kolera. Futott a ki futhatott Pest vidékéről, hol legelőbb szedte könnyü áldozatait a rettenetes ragály. Pesten is kezdte bemutatni, hogy egy-egy ház minden emeletén mily hamar keresztül tud menni.

Máthéné nem félt, sőt boldog volt, a hol ápolhatta a betegeket. Hiszen neki, mint papnénak, ugy is ez lesz legszebb tiszte.

Gyakorolta tehát magát.

Egy ködös, hüvös juliusi reggelen vánszorogva támolygott be Máthéékhoz Oláh József ur, a haricskai uj pap. Sáppadt volt és didergett.

– Ne féljenek tőlem, nem vagyok kolerás, de Isten sorsomat ugy látszik a magukéhoz kötötte. Én szerencsét hoztam, Dani barátom.

(Annak, a ki már pap, lehet igy szólani, egy csak végzendő theologushoz).

– Mifélét? kérdé egyszerre a Máthé-pár, mely nem taszitotta ki a gonosz embert.

– Nekem okvetetlen fürdőre kell mennem.

– De igy? hisz most is reszket Oláh tisztelendő ur.

– Azt gondolom, közel az idő, midőn apósom eklézsiájába juthatok. Dani barátom igen rövid idő alatt haricskai rendes lelkész lehet.

A papné széke egész fenséges magasságban látható lőn.

– De hogy? ragadta meg a szót Máthéné. Óh, ha a jó Isten… te Dániel, látod, mily jó Oláh ur, mindig is a legjobb emberünk volt, csak te nem ismerted. Én tudom, milyen tiszta, igaz sziv. Aztán oda juthatnánk, tiszteletes ur?…

– Oda nem megyek, mormogá Máthé ur, ott ugy hull az ember, mint a légy.

– Csak hullott, de már megszünt, s a hol megszünt a ragály, az a legbiztosabb hely.

Borzasztó ostrom következett most.

Egyik felől a lángoló szivü asszony, másik felől az esdeklő, rimánkodó, könyörgő Oláh ur, minden argumentumaikat elővették, hogy Máthé ur engedje magát a püspök által exmittáltatni. Ez nagyon jó hatással lesz jövőjére, a néppel megszerettetheti magát.

– Én nem félek a betegektől, boldog vagyok, ha segithetek a szenvedőn, emelgette imára kulcsolt kezeit a jó asszony, én voltam már egyszer kolerában, nem esem bele, én tudom, hogy kell bánni a legnagyobb kolerással is.

És ölelte, csókolta Dánielt, hogy ne féljen, csak bizza magát mindenben ő reá. Ugy-e, hogy eddig is nem volt oka megbánni, a mért engedett a szavának. Ezután még kevésbbé lesz.

– Menjünk, kedves Dánielem, velünk lesz az Isten, aztán mindig az oldaladnál leszek én. Tartok erős seprő-pálinkát, kámfort.

– Nem megyek.

– De ha a püspök felszólitja, egyenesedett ki hirtelen a reszkető Oláh ur, a püspökkel nem lehet daczolni, jegyezze meg.

– Baranyára igérkeztem egy rokonomhoz. Készülök a papi vizsgára.

– Egy ily cselekmény a czenzorokra is jó hatással lesz. Az esperes sógorom, a főjegyző ennek barátja, az öreg lapjára duplán prenumerálok, előre készitek mindent, hogy játszva menjen keresztül.

– Játszva, hallod, csupa játszva, biztatá Máthéné a nehéz mozdulatu embert. Nem veszed-e észre, hogy ezt a szerencsét egyenesen a jó Isten küldte házunkhoz. Ragadd meg, de neked nem kell a szerencse, sohasem is kellett, te rám soha sem hallgattál, oh én csak egy bolond asszony vagyok, oh ha én férfinak születtem volna… volna Dáni… el… sirt ugrált, kaparászott ide-oda az izgatott asszony, ki minden erejével a haricskai egyházba kapaszkodott, s a templomba, és igen, igen, a papné székébe.

Forditott a ravasz Oláh ur a dolgokon.

Nagy ebédet adott Máthééknak, és sok jó veres bort rendelt.

A veres bor is, talán mint a veres ember, erősebb, kitartóbb, ravaszabb, de meg is mozgatta Máthé urat.

Mind a ketten töltögették a poharát; innen Oláh ur, amonnan a felesége. Égett, lángolt, bátorodott.

Én mindig azt tapasztaltam, csak határozott bátorság: és megyen az ember vakon. Az igazság, a nemesség, a szeretet, a boszu, a gonoszság és a sors is vakon megy, csak a halál megy mindig nyugodtan, világos szemekkel éjjel, nappal; hegynek fel, völgynek alá, folyamok mentén, virágok közt, szikla kopár törmelékeken.

Oh egy kis faluba pedig, melyet jó messziről megmutat a csererdő, a fák lombjain, csucsain kiemelkedő piros torony, fehér csillagával; a szőlőhegy hivogató gyümölcsével, majd a fehér házikók elszórt csoportja; a kacskaringós gyalogut réten, buzaföldön, kerteken keresztül, hogy ide ne találna a százszemü halál.

Máthéék elébe vágtak.

A kis Szusz koma is elkisérte őket. Rongyos, szegény ember nem igen kell a kolerának, mely a legszebb szüzekben, legdelibb ifjakban is kedve szerint válogathat.

Nevetséges, nem nevetséges, akárhogy vegyük: Máthéné az első napon betekintett a templomba. Röpösött a tiszta, mocsoktalan lelke, mikor megtalálta a papné székét, benne az énekes és imádságos könyvet. Bár protestáns nő volt, bele tette a szüz Mária képét védelemül.

S olyan bátran, mintha lakodalomba menne, indult a betegek felé.

Máthé Dániel ur prédikált, temetett és most már urvacsorát is osztott és keresztelt. Pap volt, felszerelve mind ama kellékekkel, melyek a protestáns pap teljes fegyverzetét képezik.

Fekete, hosszu ruhája, csucsos kalapja, mintha még magasabbá tette volna öles, izmos termetét. Hosszu gesztenyeveres szakálla mélyen alá csüngött mellére, vastag szőke bajusza az eclesia militans hősét mutatta benne.

Mily szép, deli ember volt igy, fokos nélkül is és kurta száru pipa nélkül is.

A halál e közben járt-kelt faluról falura, hol ott termett, hol ide toppant, mint a szegény gyürüs zsidó, csak sip nélkül, nesztelenül, mint a tolvaj.

– Látod, ugy-e nem kell félni a kolerától. Én nem félek, nekem van védelmezőm, én tudom, hogy meg nem halok, biztatá férjét Máthéné. Csókolják az orczámat, kezemet a haldoklók – és engem semmi nem fog.

– Akkor tudom, mi a bajom, szólt sáppadtan Máthé ur.

– Mi? sikoltott rémülten a nő.

– Nincs se étem, se álmom. Az orczádról elkaptam a kolerát.

S az erős ember nyöszörögve összekuczorodott.

– Vizet adjatok, ég a gyomrom.

– Ebből igyál –

– Eredj! s messze lökte magától a helyettespap feleségét. Menj, menj!

– De az Istenért, Dániel, Dánielem, hisz semmi bajod.

– Orvost – ah!

S a földre hengeredett.

Biró, kisbiró, harangozó, egyházfi, Suráné, Vermesné, a kenő Karvalyné, mind ott sürögtek-forogtak a tiszteletes körül, ki álló, üveges szemekkel, tátott szájjal, rángatódzó karokkal türte, hogy morzsolják, keféljék.

A kis Szusz koma neki gyürkőzött, s mint az asztalos a bogos deszkát, ugy gyalulta keféjével szeretett pátronusát.

– Meghalok, kis koma!

– Nem hal meg.

(Bizony már hidegedtek a hatalmas kezei és elefánt lábai.)

Az okos, nyugodt, béketürő Máthéné kiabált, szaladt ide-oda, pálinkát keresett, kámfort kutatott, kasztoreumot, de mindent, mindent kiosztott már a betegeknél, és semmi ilyes szer nem volt a háznál.

Sirt, hogy a falak megsajnálták.

– Vigyétek ki azt az asszonyt, hörgé a férj.

– Dánielem, hát egyedül reám haragszol! Hát szeretett valaki jobban, mint én!

S oda borult férje hülni kezdő tetemére. Csókolta, harapta, körmölte, hogy folyt belőle a megállott vér, hátha az használ, látott ő már olyat.

Máthé ur felnyögött a különös orvosság alatt, de se rugni, se döfni nem volt többé ereje.

Aléltan hajtotta hátra fejét, utolsó tekintetével a kis Szusz komát kereste, kinek kék szemeiből patakként csurgott alá a forró köny.

– Te szerettél igazán!…

– Oh, Dánielem!

– Menj, menj…