Part 6

A Kék ló olyan fogadó Pesten, a hova minden megtámadott férj vágyik. Egy kis oldalajtócskán örökké be lehet ide jutni, bármely késő időben is. Vannak itt nők, ifjak és javabeliek, kik férjeikre haragusznak, vagy kedveseiktől elszakadtak, vagy óhajtanának valamely alkalmas egyénnel szövetségre lépni. Máthé Dániel urat, a leendő papot, három-négy is körülfogta azonnal. Pirosak, mint a haragos rózsa, fehérek, mint a vén sárgás fal, bátrak, szemesek, mint a vásári pecsenyesütőnék, szagosak, mint egy öreg borbélylegény, ki haj helyett már csak a nyaka kóczát kenegeti, fürgék, beszédesek, mint az ujabb szinpadi szobaleányok, és élni szeretők, mint a kiknek nincs veszteni valójuk.

Csakhamar a gavallér Máthé ur képezte a központot.

Az ő asztalán égett legtöbb pálinka, ott párolgott legtöbb thea, ott csoszogott legtöbb pinczér, ott vijjogott legtöbb és legtermettebb fehérnép.

Azt lehetett érteni, hogy a szinészek, festők, irók, tudósok mit keresnek itt, mert ők tanulmányoznak, őket a költészet muzsája utasitja ide – a halhatatlanság Istenasszonya, de hogy egy férj, ki pap akar lenni, az egyház fölkent szolgája, feddhetlen élettel, tiszta szivvel, mocsoktalan kezekkel, hogy mit keressen ily sátrakban: azt theologiai tudományokból nem lehet kiokoskodni.

Mint az érett gyümölcs a fán, mely sulyával lefelé huzza az ágakat, ugy csüngött a sok hölgy az athléta Máthé Dánielen, karjain, nyakán, mellén, hátán és lábain. Eleinte szemérmesen odább téritgette őket a jó ember – hogy hagyják el a kisasszonyok, ne vesződjenek velem a tekintetes asszonyok – én feleséges ember vagyok már, ah ha, csak tüzre olaj volt a beszéd. Nagyokat csiptek az orczáján, s ott a közönség szeme láttára – mint valamikor falun ártatlan leányka tanitványai, egy-egy szép történet elbeszélésénél, elárasztották csókjaikkal.

Kettőt, hármat durván lelökött magáról Máthé ur, de azok még nagyobb kedveskedéssel akarták kimutatni, hogy bennök a sziv tántorithatatlan.

A kávés, hogy egy kis diszt adjon a társalgásnak – valami kóbor hárfáscsaládot keritett, egy pápaszemes vörös vén asszonyt, két sovány, fakó, rongyos szőke leánynyal. Mint aratás után a vidám aratók a széles tiszta csürben egy pár szál czigány igaz magyar nótáira, ugy dobogtak, kurjongattak itt is a müvész urak tanulmányozási szempontból a hölgyekkel, s forgatták a mind hevesebben, lelkesebben tánczoló Máthé Dániel urat.

Mikor az ember ki akar magáért tenni: hát akkor nem sajnálja a fáradságot. A Máthé ur szorgalmatossága is éppen ezt mutatta.

Nagyokat ugrott az öles ember, s szöktében a levegőbe kapta a hölgyeket, hogy azok visitottak örömükben. Nevetett, ujjongott. Ujjaival végig simitotta a különös nők orczáit, melyekről pirosság, fehérség leolvadt és egybefutott a szemöldekről lecsepegő fekete festékkel. Ilyen valamit se látott még.

Kétségkivül ezzel a tapasztalattal is sokkal gazdagabbnak érezte most magát, mint művész társai is, kik e fesztelen mulatságnak részesei lehettek. Milyen volt a levegő! por, gőz, festék, sár.

Oh otthon a Két-Nyul-utczában se pihentek ez alatt.

A nagy sirásra, jövésre-menésre, az özvegy szabómesterné is bekerült a fészer melletti lakosztályból az ebédlőterembe. Mikor halálozás van biztos kilátásban, vagy valakit a rendőrök összekötöztek, vagy az egymást félreértett házastársak késsel, bottal nyargalóznak, akkor az ilyen időn kivüli látogatás egészen rendén vagyon.

Éjfél, hajnal – mindegy – belépni szabad.

Máthéné szivszakadva sirt, imára kulcsolt kezeit tördelte, oda-oda futott az ablakhoz – egy perczre hallgatózott – s ismét jajgatásban tört ki.

Mind a vén Rézi cseléd, mind az özvegy szabóné ugy voltak meggyőződve, hogy Máthéné Mester János urat siratja. De mire is gondolhattak volna egyébre, az Isten világára.

– Bizony – kezdé a szabóné, közelebb ülve a megállott szemü, hörgő beteghez – ez se hitte, hogy ilyen becsületes helyen halhat meg. Szemétdombon szokott az ilyen ember meghalni. Felesége mosóné a Sáros-fürdőnél, egy czafat, rongy teremtés, hogy kimondani is szégyen, milyen életet folytat. Folytat, folytat, mig lesz a nagy hátán, vállain, kövér karjain hus, de ha lefogy, a kutyák se harapnak bele. Pedig mi volt, hogy ide került? Teremtő atyám! Nagysás uri dáma, selymes, mentés, arany-főkötős, brazletás, medalliomos, gyűrüs, köves gyűrüs, karika gyűrüs. Volt azok között még gyémántos is, egy kis galambfejes. Bár elloptam volna, tehettem volna, az isten se vert volna meg érte, most legalább én élhetnék belőle, lenne a télre fám, egy kis meleg czipőm, vagy bár egy kis kávéra valóm. Hagyja el a ténsasszony, ne sirjon olyan keservesen, mert bizony meg nem érdemli Mester uram. Ugy-e? Mi szükség volt egy családos apának eladogatni potom áron a drága birtokait? Kellett azt tenni egy 16 esztendős leánykáért, a kibe belebolondult, s a ki pedig itt még most is iskolába jár. Hisz a tulajdon két leánya is majd akkora volt. Persze, azok már a Kék lóban folytatják az édes mamájuk életét. Ifjak, hát jól megy nekik, nem tudnak az apjukról.

Higyje meg a jó ténsasszony, bár tudom, hogy rokonok, mégis csak fáj a rokon nyomorusága, de Mester ur még azt a fás-kamarában való helyecskét sem érdemelte meg. Hát azért, mert megbukott, nem állhattak volna becsületes munkához? Hisz adott nekik az Isten gyermekeket. Óh, csak azok a boldogok, kiknek az Isten gyermekeket ád. Nekünk nem adott! Mekkora öröm az, egy kis leányt fésülni, öltöztetni, reá mosni, foltozni, iskolába járatni, s annyiszor megölelni, megcsókolni, a hányszor csak a szive vonzódása ugy hozza! Minő boldogság, mikor lakodalom van a háznál, reggeltől estig csak a szép jövőről beszélni, és látni, hogy van már, a kire az ember ebben a szomoru világban támaszkodhatik, a kit ünnepeken bár meglátogathat, a kivel egy-egy ebédet együtt költhet el, a kinek látja szerencséjét, nekem senkim! Ne sirjon a téns asszony, egy korhely emberért egyetlen mákszem köny is kár.

Erre a szóra, hogy korhely, szembe szökött Máthéné a szabónéval.

– Ki a korhely? az én uram? ha korhely, nekem korhely, az az én bajom. Aztán az én uram nem korhely, az én uram tiszta életü, az én uram papságra készül, azzal pedig korcsosság nem fér össze, az én uram most is munkában jár…

Hát Dániel ur a nagy munkából éppen haza állitott, ugy reggeli hat óra tájt, porosan, borszaggal, pálinkabüzzel, leoldozott nyakravalóval, szétnyilt inggel, és az elején két helytt is lehasogatott zsinoros attilával.

Szemei alig forogtak a fáradság, kimerülés miatt. S lépteit tántorgókká tette a mámor, a dorbézoló éjszakázás.

Máthéné férjéhez szaladt, átölelte, és ha senki sincs más a szobában, bocsánatot kér tőle, hogy oly kemény volt hozzá. Csókokkal halmozta el azokon a helyeken, a melyekre csak kevéssel előbb egy csomó idegen hölgy nyomkodta rokonszenve jeleit.

Másra volt elkészülve Máthé ur, vizes lepedőre.

Most azt hivén, hogy neje bünös, mert nem meri megtámadni, morogva, káromkodva rázta le magáról a szegény jó asszonyt.

A betegre mutatott fokosával.

– Felelj arról. Ugy-e?

S a fokossal a jogaiban megsértett férj retteneteset csapott a hosszu ebédlő-asztalra.

Hogyne, ő ugy állott neje előtt, mint egy ártatlan lélek. Egy tiszta lelkü egyén pedig, kinek keze, ajka, tárczája tiszta a büntől, rettenetes.

– Tedd le azt a fokost, ha részeg vagy, feküdj le, egyenesedett ki a mélyen megbántott hű asszony, a beteg hadd pihenjen. Nézz Istent, nem tudod mire jutsz.

– Meghalt! kiáltá a szabóné. Ez jól járt.

A halál talán mindent megváltoztat, és mindent kiegyenlit. Arra, a ki meghalt, már nincs mit haragudni, még ha vetélytársunk lett volna is. Vetélytárs! azzal az elaszott, ökölnyi, sárga fejjel! vetélytárs, azokkal a botvékonyságu karokkal, és tiz darab csupacsont ujjal! vetélytárs, azzal a nyitva maradt (tán sokat mondani óhajtott) szájjal, vetélytárs, azokkal az örökre lezárult szemekkel!

Oh igen, Máthé Dániel ur, ön annak a derék Mester János urnak vetélytársa.

Máthé ur leeresztette a fokost, szive megcsöndesedett, a mámor kiment szemeiből.

Az ebédlő-szobában halott van, egy rongy, egy semmi ember, egy utczára, szemétdombra való ember. Kidobod? megteheted, mert ha ur volnál, meg nem türnéd a házadban, de szegény vagy s a szegényre különösen vigyáz az Isten. A szegénynek nincs joga szivtelennek lenni.

Máthé Dániel ur tisztességes szép temetést rendezett a koldus Mester Jánosnak. Ő maga énekelte el fölötte, mint egykori rektor, a szép halotti éneket, hogy:

A fájdalmak éles nyilai leverék az én erőmet. Földi házam por sátorát levetettem immáron, Oda fent a szép egekben, örök javamat várom…

Átjött a Sáros fürdőtől a bánatos özvegy, ájuldozva két szegényes, mesterlegényforma ember támogatása mellett, kik folyvást éberen készen tartották a nagy vizes üveget azon esetre, ha valami történnék, a mi mégis – szerencse a lesujtott nő nagy lelkének – mégis nem történt. Megjöttek a leányok – Máthé ur mindjárt felismerte őket a Kék lóból – fekete fátyolosan, és szivszaggató jajgatásokat vittek véghez drága atyjuk kihült hamvai fölött. Jött nehány iró és müvész is – tanulmányozás czéljából, s eljött a püspök káplánja, egy szép, magas, sugár, szőke ifju – teljes diszben, kigöndöritett hajjal, a nőkre tekintgető tüzes szemekkel, s olvasta az udvarra kitett koporsó előtt azt az imát, mely a szegény szerencsétlen életü elesett emberekről szól, a végén e fölemelő sorokkal: »Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. Végezetre eltétetett nekem az igazság koronája…«

IX. A felséges pálya küszöbén.

Mikor üres a szekér, oh sokkal gyorsabban megy még döczögős, hegyes uton is. A Máthéék egykori rakott szekerén alig volt már egy kis ruhanémü, ágynémü, holmi közönségesebb, de fölötte nélkülözhetetlen házi butor. A nagy, derék ebédlői asztalok, pohárszékek, kemény nád székek, almáriumok, hordók, kicsinyek mint nagyok, fölös számu drága konyhai eszközök vasból, pléhből, sőt rézből (olyan jókor kapták a liczitácziót) alig pár nap alatt elmentek. Nem nagy áron, mert Pesten temérdek a heverő butor, hanem mégis, mint Dániel ur megjegyzé falusiasan: veszett fejszének legalább a nyele! Mikor házbért kell fizetni, boltbért, kereskedőket, mészárosokat, áldás az Istentől, ha a szegény ember egy tiz forintos vasas hordót két ezüst forinton elrázhat.

– Hála az isteni gondviselésnek, sóhajtott fel Máthéné az üres házban, ettől az aljas foglalkozástól megmenekedtünk. Soha, a hetvenedik öreg apám sem volt korcsmáros; nem még a legszegényebb ivadékom sem. Hogy én kifőzőné legyek ilyen szurtos lyukban (milyen szép tiszta konyha volt a tompai!), hogy én éjfélekig halljam a dorbézolók heje-hujáját, s nekem még egy csendes éjszakám se lehessen, még a szent sátoros husvét és pünkösd ünnepeken se; de azt is hittem már, hogy belébolondulok. No, megszabadultunk.

– Meg, a hét-nyolczszáz forintunktól is szerencsésen – ütötte reá merőben másnemü hangulattal Máthé ur.

– Ki az oka? Én? keseredett el az asszony, én jártam a Kék lóba? én jártam a kőbányai disznókereskedőkhöz? a budai ráczürmösöket én iszogáltam?

– Hadd el, a mi eltölt, eltölt. Ki mondta, hogy hitelbe adjunk kosztot, hogy szerezzünk csak előbb jó embereket, pártfogókat? Én?

Azt a legokosabb asszony is belátja, hogy nem lehet mindig mindenre megfelelni, hogy bizni kell valamit az Istenre is. Máthéné is ehhez a közös, jóságos oltalomhoz folyamodott.

Félre fordult, és mint József testvérei előtt Egyiptom földén: szabad folyást engedett könyeinek.

Könyek, ti drága sajkák, könyek, ti égi szárnyak! mennyi bánatot, fájdalmat elvisztek néha napján egy-egy árva hajlékból!

Mert nem akarta, mint ahogy nem is akarhatta a Máthé-pár közül egyik is, magára venni e hiba terhét, előbb kiviaskodták magukat a teljes kimerülésig, s aztán, mint Arany mondja felségesen: Győztes, legyőzött – mint a hogy két birkózó egymásra rogy – ők is egymás karjaiba estek, s hű hitvesi csókokkal fejezék be a polgári belső villongást.

Át kellett menni a tényekre.

Összeadtak pontosan, lelkiismeretesen mindent, künn volt vagy két-háromszáz forint koszt árában, hitelezett pénzben, igaz, a legjobb helyeken, mert iróknál, szinészeknél, festőknél, tudósoknál: de benn a tárczába alig volt husz, huszonöt forint. A Mester János temetése is sokat eltemetett.

Felvetette ugyan Máthé ur azt a kérdést, hogy Zsuzsika, menj a gépész nagybátyádhoz…

– Nem, ha addig nem mentünk felé, mig jó módban voltunk, most már inkább a Dunába, mint hozzá.

– Jó jó. Pedig jó volna – mormogá a dologtól, tanulástól most már rettegő férj.

– Varrok, mosok.

Most már a főzés elmaradt!

Mint őszi időn az édes anya felviszi a tanitó bácsihoz fiacskáját, vagy gyenge leány gyermekét: olyan formán kisérte el Máthéné is Dánielt a nagytiszteletü professzor urakhoz,

Egy kis szük szobácska volt az igazgató terem.

Jobbadán olyan professzorok töltötték be, kik alig voltak még tul a serdülő ifju koron. Mutatta ez, hogy ma már a tudomány egészen az ifjak kezébe került – s az öregek kora lejárt.

Mily nagyszerü is lehetett az, mikor Jézus tizenkét esztendős korában a véneknek magyarázott a jeruzsálemi nagy templomban. Ugy látom, ez a szép idő egészen visszatért. Nagy és dicső vivmány.

Egy kis kurta, vékony legényke ugrott Máthé urék elé pápaszemmel, hosszan előre nyujtott fejjel, mint a kit a sok éjszakázás, tenger tudomány megvakitott és megsüketitett.

– Hát mit akar, kosztosokat akar fogadni?

– Nem, nagytiszteletü ur – állott elé alázatosan a feleség – férjem

– Hát hagyd el – rántott egyet feleségén Máthé ur – hiszen majd elmondom én…

A fiatal professzorok, kik tudtak már a bolondságról, összenevettek és az öreg zsidó tanár is letette ujságait, hogy részt vegyen a két kificzamodott elme szinjátékából.

– Én a papi pályára szántam magamat.

– De itt csak férfiakat veszünk fel – kaczagott a pápaszemes, gyermek-ifju tanár.

– Tudom, főtisztelendő uraim – válaszolt mélyen elpirulva, s nagy verejtékcsöppeket gyöngyözve Máthé ur.

– Öreg lesz már ide maga, barátom, szólitá meg az öreg tanár, s nem tudja-e, hogy megiratott: az uj bort ne töltsétek ó tömlőkbe.

E pontot mindjárt zsidóul is elmondta.

– Az én férjem, megkövetem alássan a nagytiszteletű kegyes professzor urakat – még nem ó tömlő…

– Megbirja a bort – sugá oda nevetve egyik ifju tanár még ifjabb pályatársához, ki bizonyosan azért röhögött oly hangosan, mert érezte, hogy ő mennyire uj tömlő.

– Egy harminczkét esztendős ember, könyörgöm alássan, sokat elbir. Férjem van olyan (s egész büszke mértéket vett a jó nő férjéről), mint akármely kehes, göthös, husz esztendős fiatal. Soha beteg nem volt, kötelességének megfelelt, eddig is számtalanszor prédikált a néhai öreg pap helyett, és bizony százszor eldicsérték a gyönyörü előadásait. Azért is határozta magát arra, hogy pap legyen.

– Eddig rektor volt?

– Kérem volt, de ott is a legeleje.

– De lássa, jó asszony – lépett előrébb az öreg tanár – itt sokat kell dolgozni.

– Hát dolgozunk – hangoztatta a Máthé-pár egyszerre.

– A papi tudományok igen kiterjedtek.

– Óh könyörgöm, én ismerem a mi papjainkat, azok semmit se tudnak az ég alatt, irásból prédikálnak, a férjem nem. Irásból temetnek, a férjem nem; csak az a kis maroknyi ágenda, a keresztelés meg urvacsoraosztás az egész különbség egy rektor, meg egy pap között.

– Micsoda helytelen beszédek ezek? – pattogott igen helyesen egy ifju – ez nem korcsma (igaz), ez nem piacz (igaz), válogassa meg szavait (igaz.) A theologia a legszélesebb tudomány. Érti asszony? Ügyeljen.

– Ha a nagytiszteletü urak megbirták (és Máthéné szánalommal nézte a három, négy ifju, vékony dongáju, szakáll-bajusztalan, pápaszemes embert), akkor megbirja Dániel is. Vele leszek, együtt tanulunk.

S oly meleg, magas szivet sugárzó szemekkel nézett az asszony a professzor urakra, hogy azok, abban a gondolatban, hogy két, megfigyelést igénylő bolonddal van dolguk: csöndesebbre vették a beszédet, és szerették volna az Ágnes asszony jó lelkü biráival oda mondani: »Eredj haza, szegény asszony…«

– Beirták Máthé urat – rendben levő okmányai után az első évesek közé.

S megtudta, hogy a zsidó nyelvtant és szótárt hol lehet megkapni még ma, s hol lehet jó német szótárt is találni igen jutányos áron. Egyéb jó könyvekre is szives készséggel utasitották, melyeket mainap majdnem minden ifju tanár maga szokott mint a legkitünőbbet, leghasználhatóbbat kiadni – a többi addig létezetteknek teljes lerántásával.

Örömmel jelentette ki Máthéné, hogy férje már ezelőtt öt-hat hónappal mindent megszerzett a theológus ifjaktól.

Volt a tanár urak között olyan, a ki – jogosan és méltán – ez alattomos üzelmek ellen a leghathatósabb szavakban fakadt ki.

Máthé ur azt hitte, hogy szorgalmas előrelátásáért nagy dicséretet kap, és nem kapott.

Meg volt azonban az öröm: Máthé Dániel papnövendék.

Azon ifjak, kik már ismerték, még egyszer megkinálták elhasznált könyveikkel, még egyszer leirták előtte a tanár urakat nemes vonásaikkal és emberi gyengeségeikkel, még egyszer beavatták egy kis barátságos vacsora mellett a Bagolyban, hol a pohárköszöntőkben, a papi pálya felmagasztalásában nem volt hiány, és bevezették abba a külön kis szobácskába, melyet a püspök a Mocsonyi-ház földszintjén, az udvaron, a Máthé-párnak adott.

A két-három első nap ezer tréfával tölt el, minden vidám legény reá röpitette ártatlan nyilvesszőjét az öreg Dániel bácsira, s mikor a vén ifjoncz zugolódás nélkül kiállotta az innen-onnan áradt jeges esőt, megkezdődött a munka.

Máthéné elkészitette nagy bajjal kemény fejü férjét az első leczkére, s felkisérte a második emeleti tanterem ajtajáig.

Oh hogy szeretett volna bemenni, hogy ő feleljen embere helyett, de azt az akkori rendszer még nem engedte meg.

Haza ment tehát, tükör tisztaságuvá tette kis, sötét szobácskáját, elhelyezte a könyveket, felmondta magának a leczkét, készült a következőkre s a mikor azokkal is rendbe jött: sorra tisztogatta a férje ruháit, gyönyörüen kifényesitette csizmáit, s ugy várta Dánielét, mint a királyi tanácsosságra vágyódó polgármester koronás királyát.

Nem volt még Pesten soha olyan boldog asszony (pedig mennyi itt a boldog feleség), mint a kis barna, vidám, fecsegő Máthéné, és milyen boldog lett volna állandóan, hogy a magas egek örömüket találhatták volna e minta-boldogságu nőben, ha nem lettek volna lelketlen, szavukat meg nem tartó emberek, kik a jól elköltött ebédek, vacsorák árának utólagos megfizetéséről csak tudni sem akartak.

Oh hogy fájt a jó asszonynak, mikor látta, hogy a vékony csészés ebédecske mellől mily komoran keleget fel a férj; hogy hiába teszi elé a legjobb falatokat, és akarja elhitetni, hogy ő ugy sem szereti a sültet, csak egyék Dániel, lakjék jól: mégis napról napra halaványabb, kedvetlenebb lett Dániel.

Azt hozta fel: hogy nem fog az esze.

Nem az volt az igazi baj: éhes volt mint a farkas, melyre hetek óta vadásznak. Otthon, Tompán, ilyenkor rucza-sült, ludhus, benne vagyunk a novemberben, tehát már jó frisling is (fris malacz-sült), jó uj bor, de régi, jobbnál jobb, veres, fehér, sőt aszu is: itt ser, de adnák bár olcsóbban, vagy volna pénz, de…

És hogy ne komoritaná el az ilyen dolog az embert, az egészséges embert!

Más a férfi, és más a nő, gondolá Máthé.

Egy nő éhezhetik, senki se látja: egy férfinak enni kell, mert a nélkül egy krajczárt sem ér. Egy nőnek jó a viz, de férfit a bor teszi, ser, pálinka. Egy nő bezárkózhatik egész napra, még illik is hozzá – de egy férfi: annak utczán, kávéházban, vendéglőben, sercsarnokban a helye. Egy férfinak látni, hallani kell. És ha nincs mezeje? – a pénz miatt!

Hiába emlegette, hol tréfásan, hol lelkesitve, hol szomorun Máthéné: oh, ha én férfi volnék! – az ilyen beszédekre egy hujját sem adott Dániel többé.

– Eredj, hozz pénzt, kérd meg Surányitól, Tihamértól, Aladártól, Árthurtól, Eduárdtól, – a drága művészeidtől… pénz kell.

És a szegény asszony vette kis ridiküljét, köpenyét, és járta a lelketlen kosztosokat reggeltől estig, és kapott gorombaságokat és szebbnél szebb – nemtelen igéreteket, hirlapi fenyegetésekkel.

Azzal a csekélységgel, a mit mégis itt-ott ki tudott kaparni, paradicsomi kényelmet, boldogságot törekedett szerezni kedves férjének. Egy kis theát vásárolt, rumot, sajtot, egy kis sonkát, friss fehér kenyeret, szivart, s gyönyörködve nézte, mikor a nagy éhes ember mint valamely fuvó, zakatoló gép, egész kéjes szuszogással, lármával dőlt a megrakott asztalnak.

Az elkényeztetett sziv mindig zsarnokká válik, hát még a gyomor!

Máthé Dániel csak egyről tudott, hogy itt minden az övé az utolsó morzsáig, ő az áldozat, ő tanul, ő töri magát, le is takaritott mindent, hogy még a légy se talált volna, a mire rá kivánkozzék.

Máthéné mosolygott, s örömében elfelejtette, hogy egész nap alig evett valamit. Varrt, dalolt, belemerült a szép papi jövőbe, mikor tisztelendő asszony lesz, talán esperesné, cserépfedelü hajlékban, három-négy szobával, tágas udvarral, léczes keritéssel, számtalan baromfival, csürrel, tehenekkel, a régieknél is szebb lovakkal; belemerűlt a vasár- és ünnepnapokba, mikor férjével együtt megy a templomba s köszönteni fogják minden felölről, még az uri asszonyságok is, mert a papné első a faluban; férje, ez a szálas, derék termetü ember, hosszu reverendában, széles, fekete selyem övvel, a bal karjára fogott keskeny, habos selyem palásttal, az aranyos szélü bibliával, mint a püspök, fordul a katédra felé, mig ő buzgó magas meghajlással sétál a papné székébe.

Mennyi irigye lesz, hányan fogják mondani ehol, mégis csak papné lett Máthéné, csak beült ő a papné székébe. Ha nincs bátorsága: ma is rektorné, s ott ül a Krisztián asztalosné mellett.

Ilyenkor még szebbnek látta férjét, s egész rajongó tisztelettel nézte azt az embert, ki széles, lapos körmeivel szedegette a kenyérmorzsákat, s ha ez szokásban van – azt a szutykos, fekete selmeczi pipát is magába gyürte volna, dohányostul, szárostul, mint gyermek a cseresznyét.

Magukban voltak legtöbbször. A hol nincs mit enni, inni, elkártyázni, a hol nem szép és nem kaczér az asszony, de sőt hideg, visszataszitó, mint egy szent, oda kevés ember tekint be kétszer.

Oláh József ur titkon oly hireket terjesztgetett róluk az ifjuság kebelében, hogy a minden szépre, jóra hajló ifjuság – majdnem megvetéssel kerülte el Máthé Dánielt. Azt is észrevették, hogy hajlandó egy-egy kis kölcsönt kérni és pedig követeléssel. Hisz ő is adott. Ez éppen elég volt, hogy elhigyjék, mikép ezt az embert csakugyan ugy csapták el csalásokért, hamisitásokért, iszákosságáért és verekedéseiért hivatalából. Ilyen vén emberül mit is keresett volna itt? Okos ember, becsületes ember, nem vész össze senkivel, hogy elmarassa, csapassa magát, de igen, a ki tele van torkig bünnel.

Máthé Dániel társaságkedvelő ember volt, sok uri ember megfordult a szegény házánál és hamarosan számát se tudná, kik és hányan ültek néha egy-egy Dániel vagy Zsuzsánna napon asztalánál. Itt!… De ugy kell, mért engedett ennek az asszonynak.

Sajnálta szép szőlőit, tele pinczéit. Mikor jött a tavasz a szőlő munkára, százszor lecsapta a könyvet, olyan szőlőbe mehetnékje volt. A balgatag nem tudta, hogy hiszen most éppen az ur szőlőjének munkása. Micsoda szép szőlő ez az ő kis szőlőcskéjéhez képest.

– Óh Dániel, Dániel, ha én férfi volnék – szedegette fel a földről az oda csapott tanrendszer zsidó czitátumait – a busuló asszony…

– Elég bolond vagy te asszonynak is. Nem is tudom, mit ülsz itt fenn velem? Talán őrizni akarsz? Kitől, mitől? Pénz nélkül, barátom, itt nincs becse az embernek. Azt gondoltam, eredj haza.

– Dániel! csapta össze a szegény asszony a kezeit – hát nem varrok, mosok én eleget? Nézd – és mutatta az összeroncsolt, kisebzett ujjait.

– Mindenki nevet, hogy itt vagy velem; a házmesterné is.

Ugy! Talán inkább a Mester Jánosné drága leányai! Óh, én elmehetek, ha terhedre vagyok (hogy sajgott a jó asszony tiszta, igaz szive.) Tőlem élheted világodat, (azaz tanulhatsz és koplalhatsz egyedül) jó, még ma összepakolok (és azonnal csekély ruhanemüjének összepakolásához fogott) és számba adom a mid van (és elsőben is férje ruháit rendezte), aztán élj boldogan, kedved szerént – rént – rént – zokogá föl-föltekintve esedezőleg férjére.