Part 16

– Soh’se szomorkodj’ biz azért, – mondja neki az aranyhajú tündér királykisasszony, – mindjárt nem lesz annak semmi baja!

Avval elővette a másik korsót, ráöntötte a vizet; egyszeribe feltámadt, még hétszerte szebb és fiatalabb lett, mint ezelőtt volt. A vén király megkívánta, s azt mondta az aranyhajú tündér királykisasszonynak, hogy őtet is fiatalítsa meg; az hát ráönti a halál-vizet, egyszeribe megégett mint a száraz rőzse, – hanem a másik korsóba nem volt egy csep se, nem támaszhatta fel; mit volt mit tenni, eltemették, – még pedig nagy pompával.

Minthogy a megboldogúlt királynak nem volt semmi feje foka, Józsira maradt egész országa. Ő aztán, már mint király, elbontatta a régi palotát, a tarisznyából előkereste az aranyalmát, az aranyvesszővel köröskörül veregette, hát uram fia! akár hiszik kigyelmetek akár nem, – a réginek a helyére tűstént ott termett az a gyönyörű palota, a melyikben az aranyhajú tündér királykisasszony lakott, kertestől mindenestől, úgy a hogy’ amott állott; itt is olyan szép volt, hogy hét országból jártak csodájára. Az aranyhajú tündér királykisasszonyt aztán Józsi elvette feleségűl, mielőtt a lakodalmat ellakták volna, elmentek az apjáért meg az anyjáért, azokat is elhozták magokhoz az ezüst palotába. Éltek boldogúl, a királynénak gyönyörű aranyhajú gyermekei lettek, még tán most is élnek mindnyájan, – ha meg nem haltak.

Dixi Daróczi, Székvári, Kopácsi, A nagy t... Rákóczi.

XI. AZ MÁR NEM IGAZ!

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt egy szegény ember, volt annak három fia. Egyszer a király kihirdetteti az egész országában, hogy annak adja a lányát, a ki előtte olyat tud mondani, a mit ő el nem hisz; meghallja ezt a szegény ember legöregebb fia, a kit Péternek hivtak, kapja, fogja, elmegy a királyhoz, megmondja egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királylyal. A király mindjárt gondolta, hogy mit akar a legény, de nem mondta senkinek, csak azt parancsolta, hogy ereszszék be tüstént. – Pedig már ekkor annyi királyfi meg isten tudja micsoda nagy úr megfordúlt a király előtt, – a kik közül mindegyik a királykisasszonyt akarta volna elvenni, – mint a csillag az égen, mint a fűszál a réten; de biz’ ott egy se tudott olyat mondani, a mit a király el ne hitt volna. – Bemén hát Péter a királyhoz, köszön neki:

– Jó napot adjon isten, király uram!

– Adjon isten neked is fiam! hát mi járatban vagy?

– Én bizony házasodni akarok, uram király!

– Jól van fiam, de hát aztán mire vinnéd az asszonyt?

– Tudja az isten! majdcsak eltartanám valahogy… Az apámnak van egy háza meg egy kis földje is.

– Elhiszem fiam, – mondja a király.

– Aztán meg van három darab marhánk is.

– Azt is elhiszem.

– Most nem régiben a tőzek annyira meggyűlt az udvarunkon, hogy már nem is fértünk tőle.

– Elhiszem.

– Egyszer azt mondja az apánk: Fiaim! hordjátok ki ezt a dudvát arra a kis földre, majd talán használ neki valamit.

– Elhiszem.

– Mink aztán kihordtuk a dudvát három hétig két kocsin.

– Elhiszem.

– Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk mind egy szálig.

– Elhiszem.

– Mikor már ez is meg volt, haza mentem, megmondtam az apámnak.

– Elhiszem.

– Akkor aztán én, az édes apám, meg a két kisebb testvérem, úgy négyecskén kimentünk a földünkre.

– Elhiszem.

– Azután megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, felemeltük mint az abroszt szokás és a dudvát róla a mi földünkre fordítottuk.

– Elhiszem.

– Azután a földünket tele szórtuk fű maggal.

– Elhiszem.

– Oszt’ olyan sűrű erdő nőtt rajta, hogy ki látott olyat, ki nem!

– Elhiszem.

– Az apám aztán sajnálta kivágatni azt a gyönyörű fákat: hát vett egy falka disznót.

– Elhiszem.

– Aztán a fölséged öreg apját megfogadta kanásznak!…

– Hazudsz! akaszt….! hanem a királynak hirtelen eszébe jutott fogadása, rögtön papot, hóhért hivatott, a szegény ember fiával összeadatta a lányát, csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a hire, még az árva gyermeknek is akkora kalácsot adtak a kezébe, mint a karom; volt lé, meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé!

Gallér híján köpenyeg, Hazudtam, mert volt kinek.

XII. A KIS GYERTYA.

Volt a világon egyszer egy öreg ember, volt annak két fia. Egyszer az öreg ember beteg lett, ágyba esett. Mikor már érzette magában, hogy nem sokára elvágják alatta a gyékényt, oda hivatta a fiait maga elébe.

– Na fiaim, én már meghalok, hanem nem hagylak titeket se semmi nélkűl. Ott az asztal alatt van egy gödör, abban a gödörben van egy nagy vasas láda: az tele van aranynyal, ezüsttel; a ládafiában meg van egy kis gyertya. Majd ha meghalok, vegyétek ki a ládát; tied legyen öregebb az arany meg az ezüst, tied pedig te kisebb a ládafiában levő kis gyertya; – mind a ketten megéltek abból holtig. Átkozott legyen pedig az mind ezen mind a más világon, a ki úgy nem osztozkodik, mint a hogy mondtam!

Az öreg alól aztán nem sokára kirántották a pokróczot, meghalt. A fiai pedig hívattak papot, kántort, deák-gyerekeket; a pap elprédikálta, a jó fizetésért úgy megdicsérte, hogy majd lement a könyökéről a bőr; a kántor meg a deák-gyerekek elénekelték annak rendje és módja szerint.

Másnap az osztozásra kerűlt a sor; a fiak elvették a helyéről az asztalt, a táblát felfeszítették, a gödörből nagy ínnal-kínnal kiemelték a nagy vasas ládát; felnyitották, hát telisded-teli volt aranynyal meg ezüsttel, oszt’ a fiókjában is ott volt a kis gyertya, de csak akkora volt, mint a kis újjam.

– Hát most már mi tevők legyünk? – kérdi az öregebb testvér.

– Hát elosztjuk úgy, a mint az apánk meghagyta; a kendé lesz bátya az arany meg az ezüst, az enyim meg a kis gyertya!

Úgy is tettek. Az öregebbé lett a kincs, a kisebbiké meg a kis gyertya; hogy ilyen szépen minden zsörtölődés, czivakodás nélkűl megosztozkodtak: az öregebb csináltatott a testvérének egy pár szép ruhát, azonfelűl adott neki száz aranyat.

– Na bátya köszönöm ezt is, evvel se tartozott volna kend. Én elmék világgá szerencsét próbálni Isten megáldja kendet!

Avval az újjasa zsebébe tette az apai örökségkép’ rámaradt kis gyertyát s útnak indúlt; ment, mendegélt egyenest az orra után, estére kelve egy csárdába tért be, hogy ott marad éjszakára. – Leűlt egy hosszú asztal egyik végéhez, – a másiknál épen négy kártya-spiller kártyázott pénzre; – mindjárt vacsorát parancsolt, evett, ivott dosztig. Mikor jó’ lakott, megfizette a vacsora árát; az a négy kártya-spiller pedig, a ki ott az asztal másik végén kártyázott, meglátta, hogy az aranynyal fizetett.

– Hó! – gondolták magokban, – ez nem valami félbolond ember! még aranynyal fizetett! Jó lenne ezt egy kicsit befűsűlni!

Oda ment hát mind a négy hozzá, erőltették minden módon, hogy csak menjen velök kártyázni, hisz egy-két krajczár nem a világ, avval bizony nem sokkal lesz szegényebb az ember; oszt’ meg hátha nyerni talál, az meg ugyancsak jó ám! elfér zsákon a fólt. A mi legényünk eleinte csak szabódott, csak szabódott; mikor aztán látta, hogy ezektől ugyan nem menekszik, míg csak be nem rántják, azt mondja nekik:

– Na eb a lelkét! nem bánom hát, ha kártyázunk is!

Avval leűltek, kártyáztak. Eleinte amazok is azon voltak, hogy csak az idegen nyerjen, hogy annál jobban beleízeledjék a játékba; hanem mikor látták, hogy na! talán eleget is nyert már, innen-onnan nem is marad náluk pénz: minden módon azon igyekeztek, hogy veszítsen is már; de biz’ ott hiába volt minden iparkodásuk, álnokságuk, mert csak a mi legényünknek kedvezett a szerencse, olyan sok pénzt nyert, hogy halommal állt előtte az arany, ezüst meg a bankó…

Egyszer egy kis egér, hogy-hogy nem felszaladt az asztalra, a melyiken játszottak, utána a tarka macska! a mint ott kergette, elütötte a farkával előttök a világot. Keresik aztán a gyertyát, tapogatnak a sötétben: „Ide gurúlt, ide gurúlt!“ de biz’ azt nem találtak meg. Egyszer aztán eszibe jut a mi legényünknek, hogy van az ő zsebében egy kis gyertya, meggyujtja azt addig legalább, míg a másikat megtalálják. Kotonoz hát a zsebében, ráakad, kiveszi s meggyujtja. Hát uram fia! – istók-bárék akár hiszik kigyelmetek, akár nem, – hát a mint a kis gyertyát meggyujtotta: mindenki elaludt a házban, azon módon a mint volt, csak csupán ő marad ébren. Költené őket, nem tudja. Kimén a kis gyertyával a pitarba, hát látja, hogy a csárdásné azon módon, a mint a kását kavarja, alszik ám ugyancsak, még a főzőkalán is a keziben van; kimén vele az udvarra, hát látja, hogy a béres-gyerek, a mint húzná a jószágnak a kúton a vizet, már a vödröt fel is húzta félig, – úgy megalszik, hogy jobban se kell. Bemén hát újra a házba, még akkor is alszik mindenki; megkeresi a másik gyertyát, meggyujtja, a magáét meg eloltja, elteszi a honnan kivette: hát egyszeribe felébred mindenki.

No jól van. Tudja már, mire kell használni a kis gyertyát. Avval megint leűlnek az asztalhoz, mintha semmise történt volna, elkezdik újra ütni; ütötték egész világos hajnalig, akkorra a mi legényünk elnyerte a négy kártya-spiller pénzét a legutolsó kis krajczárig.

Reggel aztán, mikor feljött a ruhaszárító-csillag, a mi legényünk a sok pénzzel együtt elment dolgára; ment, ment, mendegélt egész napon át; egyszer, mikor már megunta a sok ödöngést, azt mondja magában: „Ugyan, mit is kódorgok én ides-tova, mint Orbán lelke pokolban? vagy mint a ványai tanács az égzengésben? Ej! a ki bundzsója van a világnak! beállok katonának, – hisz’ igy se helyem se fenekem!“

Úgy is lett. Elment, beállott katonának. Ott aztán csak-hamar nagyra vitte isten a dolgát, kapitány lett. Pénze annyi volt mint a polyva, egyre traktálta a többi tiszteket; azok el nem tudták gondolni, hogy honnan veszi ez azt a temérdek sok pénzt, mindössze is azt gondolták, hogy az apja valami gróf, vagy legalább is valami rémitő sok pénzzel bíró kurta-uraság.

Egyszer aztán a királynak is a fülébe ment ez; az egyet gondol, felöltözik koldús ruhába, elmegy a katonához kérni.

– A mivel az úr isten megáldotta katona uramat! Ne sajnáljon ennek a gyámoltalan, ügyefogyott Lázárnak egy áldott alamizsna krajczárkát adni! Istenért, istennek!

– Ej édes öregem most épen nincs nálam egy krajczár se, hanem jőjön kend ekkor meg ekkor, akkor majd adok.

No jól van. Az öreg koldús, már mint a király odatartózkodott arra az órára, a mikorra a kapitány mondta. Épen úgy estendőn volt az idő; mikor aztán jól besőtétedett, elindúltak ketten a városba. Egyszer előtalálnak egy nagy boltot, – régen lefeküdt már mindenki, – ajtó, ablak be volt zárva akkora lakatokkal mint a fél öklöm. A katona előveszi a vérrel harmatozó vasfüvet, oda érteti a kulcslyukhoz, hát a závár úgy kipattant, mintha benne se lett volna, aztán meggyujtja a kis gyertyát, az öreg koldúst, már mint a királyt, oda küldi a pénzes fiókhoz.

– Na öreg bátyám, szedje kend ki mind, rakja kend három egyenlő csomóba.

Az öreg koldus ugy tett, a mint a katona parancsolta.

– Ez a csomó a tőke, ezt ne bántsuk; ez a csomó a nyereség, ezt se bántsuk, hadd élhessen; ez a csomó a mit csalt, – ezt tegye kend a szűre ujjába.

Az öreg koldús beletette, a másik kettőt pedig vissza seperte oda, a honnan kivette. Aztán mentek másik boltba, onnan meg a harmadikba, mindenütt ugy cselekedtek, hogy két harmadát a talált pénznek ott hagyták, egy harmadának pedig azt mondták: „Gyere velem, ha nem jösz, viszlek“… Egy helyt azt mondja az öreg koldus a katonának:

– Ugyan édes katona uram, nézzük meg, hát odafenn benn a házban mit csinálnak?

– Nem bánom én, na nézzűk meg:

Fölmentek hát az emeletbe, – mert igaz! majd is elfelejtem mondani: a ház emeletes volt, – ott benéznek egy házba (szobába), hát látják, hogy egy szép fiatal ember mellett egy vén csúnya szipirtyó fekszik; benéznek egy másik házba, hát látják, ott meg egy vén ember mellett egy gyönyörű badár fiatal menyecske fekszik.

– Hó! ez nem jól van igy! – mondja a katona, ezen segíteni kell. Vegye kend a hátára öreg bátyám ezt a fiatal menyecskét, vigye kend át a másik házba a mellé a fiatal ember mellé… Ne féljen kend, nem ébred az fel, mig mi itt leszünk. Azt a vén asszonyt meg hozza ide e mellé a vén ember mellé!

Mit volt mit tenni, szót kellett fogadni; az öreg koldus hát elvitte a menyecskét a fiatal ember mellé, a vén asszonyt meg elhozta a vén ember mellé. Mikor meg volt ez is, ott hagyták őket, mint sz. Pál az oláhokat.

– Ugyan édes katona uram nézzük meg a király kincstárát is!

– Megnézhetjük… hanem abból nem szabad ám, egy krajczár nem sok, annyit se elhozni; mert annak kell fegyverre, lóra, katonára, annak élelmére, ruházatjára, egy szóval mindenre.

A mint oda érnek a királyi palotához, a katona meggyujtja a kis gyertyát, előveszi a vérrel harmatozó vasfüvet, kinyitja vele az ajtókat, bemennek. Odabe’ aztán rendre megmutogat mindent az öreg koldusnak, mintha az nem jobban tudta volna, hogy mi hol áll, mint ő. Nem tudom, hogy az öreg koldus, már mint a király, elfelejtette-e, a mit a katona mondott, hogy a királyi kincstárból nem szabad elhozni de még csak egy kis krajczárt sem, vagy csak próbára akarta tenni a katonát, elég az hozzá, egyszer úgy a szűr alatt belemarkolt egy aranynyal telt kádba. Nossza a katonának sem kell ám több: ugy képen teremti az öreget, hogy nem adta volna két annyiért sem.

– Hát erre arra még a ki áldotta, adta teremtette is! hát nem megmondtam, hogy ezt nem szabad bántani?!

Csihé-puhé! csihé-puhé! ugyancsak egyetmásolja ám az öreg koldúst!

– Jaj édes katona uram, visszateszem csak, ne bántson!

– Ugy is kell, erre meg amarra!

Az öreg koldus visszatette a marék aranyat, mindjárt meglett a szent békeség. Aztán berekeszölték az ajtókat; a katona egy félmarék pénzt adott az öreg koldúsnak, a többit pedig a keszkenőjébe töltötte s elvitte haza.

Hanem igaz! mikor másnap reggel felébredt a vén ember, meg akarta csókolni a fiatal menyecskét; átöleli hát, a ki mellette feküdt, megcsókolja – uramfia! – majd kitörte a nyavalya; tudom, hogy hálát adott az istennek, hogy nem volt foga, mert azon a ránczos képen menten kitört volna.

– Kitakarodj’ innen erre meg amarra, adta vén satrafája! mert most mindjárt ide meg amoda! ki hítt elő?! – hogy mertél mellém feküdni?!… Erre arra adta ilyenje olyanja!

Hanem a vén asszony sem hagyta magát faltól, megeresztette a nyelve kerepczéjét, csatított annyira, hogy a vén embernek szűk lett a nagy ház. Kiment által a másik házba, hát a két fiatal még akkor is ott enyelgett, szerelmeskedett az ágyon, halálig megszerették, csókolták egymást, mint a galamb.

Nosza a vén embernek se kellett ám több; a mint ezt látta: rákezdte a katona miatyánkot, csak úgy dőlt belőle az adta-teremtette, mint a felfordúlt fazékból a viz, vagy még tán annál is jobban; szidta a fiatal embert mint a bokrot, hogy mért vette el tőle a fiatal menyecskét. Ha törik-szakad is, ő nem hagyja, megy a királyhoz, elpanaszolja előtte minden baját, de ő igy nem hagyja, úgy nem hagyja a magáét, nem bánja, ha egész vagyona megbánja is; nem ő, csak azért sem, ha épen kilencz gyereke meg bánja is!

El is ment tüstént. Elpanaszolta a király előtt tövéről hegyére, hogy egy fiatal ember, a ki vele egy födél alatt lakik, elcsábitotta, elvette az ő fiatal feleségét, a magáét pedig, egy vén bocskort, a kire köpedelem még csak ránézni is, odatuszkolta hozzá… Most már tegyen igazságot, adassa vele vissza az övét, mert neki soha de soha nem kell senki más!

A király tudta mindjárt, hogy honnan fuj a szél, mert megösmerte a vén embert. Hivatja hát rögtön a katonát, elmondja neki az egész dolgot úgy, a mint a vén ember előtte elpanaszolta. Most már nincs mit tenni, tegyen köztök igazságot.

– Felséges király! – mondja neki a katona, – most már vagy úgy vesznek, a mint vannak, vagy pedig a jövő éjtszaka vigye vissza egyiket úgy mint a másikat az, a ki kicserélte őket!

– Vigye biz’ a fittyfiringős fitty-fene! – mondja a király.

Ha a király ezt nem mondta volna, az én mesém is tovább tartott volna. Hogy aztán mi lett a vén emberből és a vén asszonyból meg a fiatal emberből és a menyecskéből? – kicserélték-e ujra egymást? vagy csak úgy vesztek? – azt már nem tudom; – kérdezzék meg kigyelmetek a tő-szomszédjától, az talán megtudja mondani!

JEGYZETEK.

I. BALLADÁK ÉS ROKONNEMÜEK.

1.=Gyöngyvári Katicza.= Megjelent először a „Kolozsvári Közlöny“ 1864-évi 127-dik számában gyüjteményemből közölve, hol a befejező sorok következőleg állanak:

Kedvesem, ha te meghaltál, én is! Érezzem a te fájdalmadat én is!

ezt azonban most elhagyva egy később kapott változat szerint közlöm a végső hat sort. Eme későbbi változatban a leány _Komlósi_ Katiczának van nevezve, de a már egyszer ösmertté tett nevet jobbnak tartottam meghagyni, noha ez rokonabb hangzásu a Kriza Homlódi Zsuzsánájával. Ez utóbbit lásd a „Fővárosi Lapok“ 1864. folyama II. negyedében közölve, a többi változatait pedig e gyüjtemény első kötetében a 13–17. számok alatt.

2. =Istenem, istenem.= Rokon az előbbivel és annak változataival, csakhogy ez amazokhoz képest töredék.

3. =Szép Ilona.= Változatát lásd Erdélyinél (_Népdalok és Mondák. Pest. 1846._) az I. kötet 375. száma alatt.

4–5. =A királyfi.= Lásd szintén Erdélyinél I. kötet 377. száma alatt. Továbbá két változata van a jelen gyüjtemény első kötetében is a 9. és 10. számok alatt.

6. =Ádám és Éva.= Változatát lásd Kriza gyüjteményében (_Vadrózsák. Székely népköltési gyüjtemény Kolozsvár. 1863._) az I. kötet 517. száma alatt. Félnépi eredetű.

7. =Magas a partja.= Ugy látszik, nem népi eredetű, azonban a század elején széltére dalolták s ezért érdemesnek találtam felvenni gyüjteményembe.

8. =János.= Ez örökké siró Jánosnak, mióta gyüjteményem nyomda alá került, egy más változatát is hallottam Székes-Fehérvárott, melyben nem a gazdasszonynyal, hanem a _kisasszonynyal_ foly a párbeszéd ilyen formán:

Sirva sétál a kapuban János, Kérdi töle a kisasszony: ‚Mi most a baj, János?‘ „Ha kisasszony megengedné, Hogy a kapun belől mennék.“ ‚Lehet, szivem, János, Tessék, szivem, János!‘

a többire nézve, kevés különbséggel, megegyez az itt közlöttel.

9. =Az eladó leány.= Változata megvan Erdélyinek válogatott népdalai közt (képes kiadás) a 132. szám alatt; továbbá a jelen gyüjtemény első kötetének 60-dik száma alatt. Ez, a stropha szerkezetből itélve, mindkettőnél régibnek látszik.

10. =Szabó János.= 11. =A kanász.= Mindkettő töredék, melynek kiegészitését gyüjtőinktől örömmel vennők.

12. =A kisasszony.= Változatait lásd az első kötet 46. és 47. számai alatt.

20. =Kecze Sári.= Pár versszaka összetalálkozik Erdélyi II. kötetének 115. számú dalával.

22. =Megöltek egy legényt.= Változata Erdélyinél I. k. 380. szám alatt, pár versszaka megvan e gyüjtemény első kötetének 68-dik száma alatt is.

23. =A bujdosó.= Változata Krizánál az I. kötet 10. számú dalában.

24. =A lovas legény.= Nehány sora összetalálkozik Erdélyi I. kötetének 272-dik dalával.

25–27. =A rab.= E czim alatt gyűjteményünk első kötetében is van 5 balladanemü közölve (33–37); a stropha szerkezeten kivűl, mely majdnem mindnyájánál ugyanaz, jellemzi mindegyiket ama méla busongás s valódi mély érzés. Egy némelyiknél nem csak egész sorok, de egész versszakok is megegyeznek.

30. =A verbunkos.= Pár sora összevág Kriza I. kötetének 445-dik dalával.

31. =Sárga csizmás Miska.= Négy versszakot közlött belőle Thaly Kálmán (_Régi vitézi énekek és elegyes dalok. Pest. 1864._ I. k. 332–333. lap.). Egy más változat látható Mátray Gábor „_Magyar népdalok egyetemes gyüjteményé_“-_ben_ (Pest. 1858.) a II-dik kötet 88 száma alatt a 18–19. lapokon.

32. =Gyönge Sándor.= Nem hazai termék, egy külföldről haza jött katona felmondása után jegyeztem föl más három társával együtt. Ezeket lásd alább a katona-dalok közt 29–31. számok.

33. =Az elitélt katona.= Változatát lásd az első kötet 67-dik száma alatt „Váradi nótája“ czim alatt. Némileg egybe találkozik Kriza „Vadrózsái“-nak 475. számu dalával is.

38–39. =Sári Mári.= Lásd változatát e gyüjtemény első kötetében 55, szám alatt; Krizánál is van egy hasonló az I. kötet 313. számánál.

40. =Gombosné.= Nem más, mint az Erdélyi Csimáné komámasszonya. Régi, igen elterjedt népdal, itt is két változatban jön elő, nem különben Erdélyinél II. kötet 450. száma alatt, valamint Krizánál az I. kötet 334-dik számánál.

47. =Bogár Imre.= Változatát lásd az első kötet 70. száma alatt.

48. =Kis Sándor.= Nem annyira műbecse, mint a benne több helyt nyilatkozó naiv felfogásért vettem föl e gyüjteménybe. Különös, hogy az, ki gyilkolt, nem részesűl más bünhödésben, minthogy katonának viszik el.

49. =Sobri.= Erdélyi gyüjteményében az I. kötet 239 száma alatt, csak négy versszak van meg; én egy régibb kézirat után közlöm az egészet.

51. =A csikós.= Változatát lásd Erdélyinél I. köt. 272. szám alatt.

55. =Fábián Pista.= E dal Fábián kivégeztetése után csakhamar az egész alföldön elterjedt. Érdekesnek tartjuk az alábbi két dalt összehasonlitás végett ide iktatni, melyet Arany János közlött először (_Remény. Szépirodalmi és müvészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahót Imre. Pest. 1851._ I. köt. 334–336. l.) a következő jegyzet kiséretében: „Ime egy pár _akasztófavirág_. Népi költészetünk koszorúja nagy részben ily virágokból van fűzve, s habár ez, mit itt közlünk, nem tartozik is a jelesbek közé, annyit mindenesetre megérdemel, hogy a népdalok gyüjteményébe valamikor felvétessék; annálinkább, mert ez, nem, mint rendesen szokott lenni, a kivégzettek _requieme_, mások általi bucsúztatója, hanem maga Fábján, a 24 éves szép ifjú szerzeménye; ki az _elsőt_ bujdostában irta, a _másodikat_ fogságában, midőn a rögtönitélő törvényszék már meghozá fölötte az itéletet, mondta egy városcseléd tolla alá, mint ezt közlő bizonyosan tudja.“

FÁBJÁN PISTA NÓTÁJA.

I.

Ha meghalok, arról se tehetek, Véled, babám, többé nem lehetek, Nem engedik azt nekünk az egek, Hogy én kedves babám tiéd legyek.

Nem tudom, hogy hol lesz meghalásom, Erdőn, pusztán van az én lakásom, Eltemetnek a mezei vadak, El is énekelnek a madarak.

Ha megfognak, lánczczal megkötöznek, Betyárságunknak már véget vetnek; Ki van mondva a törvény mirólunk: Akasztófa lészen nyugodalmunk.

II.

Jön a zsandár kivül belűl, Szól a golyó fejem felül; Szegény Pista, csak egyedül Forgolódik a ló körül.

Fogd meg, Julcsám, a lovamat, Vidd a kútra, itasd meg azt, Itasd meg, mert szomju nagyon: Szegény Pista fáradt nagyon.

Azután menj a szobádba, Borúlj a vetett ágyadra, Borulj, sirass engem nagyon: A törvényem hátra vagyon.

Elbúcsúztam Juliskámtól Az apjától, az anyjától: Már én elmegyek, látjátok, Isten vigyázzon reátok.

Sirva kisért a kapuig, Onnan a határ széleig, Megcsókoltam utoljára, Ugy űltem a pej lovamra.

Lement a nap nyugodóra, Szegény Pista boszújára: Belement az istálóba, Megfogtak másnap déltájba.

Már két kezem vasba verték, Dupla fegyverem elvették, Magam fegyver közé vettek, A zsandárok ugy kisértek.

A törvény elébe vittek, Komor szemmel rám tekintnek, Monda nekem: no te kutya Nem lősz többet pandurt soha.

Akkor meghültem egy kicsit, Hogy az akasztófára visz, Nem lesz napja vig kedvemnek, Soha többé életemnek.

Februárjus huszadikán Kisértek fel a nagy utczán, Szégyeltem azt váltig nagyon, Hogy a kezem vasba vagyon.

Édes kedves lovam, Pajkos! Nincsen czukor, nincs abrak most: Fogva a te kedves gazdád, Nincs ki gondot viseljen rád.

58. =Balla János.= Több részletre nézve megegyez fennebb a 48 szám alatt közlött Kis Sándor czimü balladával.

Nyomdahiba a 65. lapon alól az 5-dik sorban: ez ket, olvasd: ez_e_ket.

II. DALOK.

1. SZERELMI DALOK.

2. Az első versszak változata megvan Kriza „Vadrózsá“-i I. kötetének 411-dik száma alatt. Pár sorban összetalálkozik még Erdélyi Népd. és Mond. II. kötetének 124-dik dalával.

3. Ezen dal második versszaka egyezik a 12-dik szám alatt közlött ballada végső versszakával; a harmadik pedig Tóth Kálmán költeményéből ment át a nép ajkára némi módositással (_Tóth Kálmán. Összes költeményei. Pest. 1860._ I. köt. 91. l.).

11. Nyomdahiba a második sorban ra ta, olv.: ra_j_ta.

12. Az első versszak változatát lásd Népd. és Mond. I. kötetének 455. száma alatt.