Part 14

A király tüstént felhozatta Palkót a tömlöczből, az inast pedig a helyére tetette. Csaptak aztán nagy lakodalmat, hogy hét országra szólott a híre. A lakodalom után kérdezte a király tőle, hogy miért aludt mindig oly soká?

– Mert magam akartam.

– Hát az inas miért aludt annyi ideig?

– Mert én akartam.

– És miért pocskolódott minden éjtszaka?

– Mert azt is én akartam.

– Szeretném látni, mondja neki a király.

– Az könnyen meglehet, felséges király atyám; avval megparancsolta az álom-zacskónak, hogy a király aludjék reggeli nyolcz óráig. Ugy is lett. Mikorára a király felnyitotta másnap a szemét, már akkorra a koldús is a harmadik faluban járt.

Azután nem sokára kászolódni kezdettek; a király előparancsolt egy regement katonát, avval felrakodtak egy üveges hintóba s elindúltak a Palkó édes anyjához.

Mikor oda értek, az anyja alig ismert rá; azután áthivatták a szomszéd asszonyt, ki Palkót az anyja kezéből kiszabadította, s ráiratták a kis házat, az anyját pedig elvitte a királyi palotába. A király pedig, minthogy már igen öreg volt, átadta a királyságot Palkónak, a ki még most is uralkodik, hogyha él s meg nem halt. Estére legyenek a kendtek vendégei!

IV. TÜLÖKVÁR.

Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl, az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen egy igen-igen gazdag király. Egyszer ez a király, a mint ott űlt unatkozva a residencziájában, elgondolkozott, hogy mije nincs még neki? Számlálgatni kezdte hát az újján először is azt, hogy mije van. Hát volt aranyvára, ezüstvára, rézvára, vasvára, kővára…

– Ho-hó! – felkiált egyszer örömében, – még nincs tülökváram!

Nosza maga elébe parancsolja ám minden szolgáját, meghagyja nekik tüstént erősen, hogy járják be az országot Henczidától Bonczidáig, parancsolják meg a lakosoknak, hogy a világ minden részén levő tülköt rögtön hordják a vár udvarára!

Mihelyt a szolgái ezt az erős parancsolatot kihirdették: az országában lakó emberek széltében hosszában, ki kocsin, ki szekéren hozták a temérdek sok tülköt; nehány nap alatt annyira szaporodott a tülök-asztag, hogy a vár udvarát, – pedig tudom, hogy nagyobb volt mint a falu nyomása, – a sok tülök merevén még a toronynál is magasabban boritotta el; ekkor aztán azt a töméntelen sok, sok, sok tülköt a király mind bele hányatta a Tiszába… majd ha egytől egyig mind megázik: tovább mondom!

V. HARAGSZOL SZOLGA?

Egyszer volt a világon hol nem volt egy ember, volt annak egy felesége. Jól birták magokat, szép házok tájéka volt, csak a volt a hiba mindkettőjökben, hogy a kecskét kitolták volna egy krajczárért a sárból; azonkivül meg az asszony, – miért? miért nem? én biz’ elfelejtettem tőle megkérdeni, – sehogy ki nem állhatta a János nevűeket. Minthogy olyan nagyon füsvények voltak: a kenyérben sem ettek eleget; ennélfogva se egy szolgát, még csak akkorát se mint az öklöm, nem mertek tartani, mert attól féltek, hogy az mindenükből kipusztitja őket. Egyszer azonban nagyon ráfelesedett az emberre egymagára a dolog, azt mondja hát a feleségének:

– Anyjok! már ha a fejem tetejére állok se tudom egy magam elvégezni a dolgom, már látom, hogy akár ide, akár oda, vagy akarom, vagy nem, muszájképen is kell egy szolgát fogadnom.

– Nem bánom én, apjok, ha már annyiba telt, ha fogad is kend egyet; de azt megmondom ám, hogy ha János nevű lesz: akkor kivűl kerűli kend vele együtt a házat!

– Jól van, jól! csak ne papolj már neki annyit.

Elindúlt hát az ember, ment, ment hetedhét országon is keresztűl, egyszer előtalált egy suhanczot.

– Adjon isten! fiam, mi járatban vagy?

– Fogadj isten! bátya, én bizony szolgálatot keresek.

– Nem állanál be én hozzám?… igaz, hogy hívnak?

– Jánosnak.

Mihelyt az ember ezt a szót meghallotta, tűstént hátat forditott s ott hagyta a suhanczot a faképnél mint sz. Pál az oláhokat. Ment aztán megint, mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer előtalált egy suhanczot.

– Adjon isten! fiam, mi járatban vagy?

– Fogadj isten! bátya, én bizony szolgálatot keresek.

– No én meg épen szolga után járok… hanem hogy is hínnak csak?

– Jánosnak.

Azt se mondta az ember többet: beföllegzett, majd eső lesz, hanem hátat fordított, avval megindúlt mint a rosz kerék agyban; ment, ment aztán hetedhét ország ellen, egyszer megint előtalált egy suhanczot, kérdezte tőle, hogy hogy’ hijják? de minthogy annak is János volt a neve, nem fogadta meg. Igy járt a negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal is; mikor aztán már megunta a sok ödöngést, azt mondja:

– Na nem bánom én már akár János, akár nem; a ki legelsőbb a szemem elé akad, megfogadom, nem bánom, ha Puli czigány lesz is.

Alighogy ezt a szót kiereszti a száján, hát ehén jön vele szemközt egy suhancz.

– Adjon isten, ecsém, messzi-e a messzi?

– Bizony, bátya, nem tudom én, mert se helyem se fenekem; most is szolgálat után járok.

– Megfogadlak én szolgám… de hogy is hínnak csak?

– Biz’ engem Jánosnak keresztelt a pap!

A mint az ember meghallotta, hogy ezt is Jánosnak híjják, számlálgatni kezdte az újjain, hogy megfogadja? ne fogadja? utóljára mégis kezet csaptak, megfogadta. Egy krajczár nem sok, annyit se kért János, hanem csak abban állapodtak meg, hogy a ki leghamarább megharagszik valamiért: annak a hátáról hasit hasít a másik.

– No jól van, – mondja a gazda, – majd elválik, hány zsákkal telik!

Avval elindúltak haza felé; mentek, mendegéltek mindaddig, míg haza nem értek. Hanem az embernek még csak otthon gyűlt ám meg a baja, volt nagy csetépaté, a felesége szolgástól együtt majdhogy ki nem verte a házból. Az ember mig szenvedhette, szenvedte, de mikor aztán több volt kettőnél: az ajtó megül előkapott egy husángot s úgy meglegyezte vele az asszonyt mind a két fenekü dobot szokás.

Másnapra kelve azt mondja az ember a szolgájának:

– János te! ahol van a szekér, fogj bele négy ökröt, eredj az erdőre, rakd meg fával s hozd haza; aztán meg ehen vagy egy kenyér meg egy sajt, ebből magad is jól lakjál, a kutyát is, mely majd veled lesz, jól tartsd, de azért mind a kettőt egészen hozd haza; – oszt’ még egyet: mindenütt ott menj a szekérrel, a hol a kutya mén, ott állj meg az erdőn fát vágni, a hol ez a kutya megáll!

No jól van. Befogja hát János az ökröket, hajtja a szekeret mindenütt egyenest a kutya nyomán dinnyén kukoriczán keresztűl; mikor az erdő közepére érnek, a kutya leűl; János megállapodik a szekérrel, csak hamar meg is rakodik, azután előkeresi a szőrtarisznyát, kiveszi belőle a kenyeret, sajtot, mind a kettőnek egy-egy jókora lyukat kanyarít az alján s úgy megfűződik a kenyér és sajt belivel, hogy csak úgy duzzog két oldalra; mikor aztán jól lakott, a kikanyarított léket[36] szépen beillesztette mind a sajtba mind a kenyérbe. Hanem majd el is felejtem mondani! a kutyának nem adott se egyikből se másikból egy falatot sem.

Avval elindúlt hazafelé; a kutya ment most is mindenütt a szekér előtt, mikor pedig haza értek, nem várta, hogy majd kinyitják előtte a kaput, hanem aló, keresztűl ugrott a tetején. No most mit csináljon János? megparancsolta a gazda, hogy az ökröket mindenütt ott hajtsa, a hol a kutya megy; üti, veri hát szegény párákat, de biz’ azok közűl egy is, nemhogy keresztűl ugrott volna a kapu tetején, de még csak neki se ment. Mit csináljon? mit csináljon? csak ott dévánkozik egy darabig, végre kapja a lelkét, leveszi a szekérről a nagy favágó fejszét, avval mind a négy ökröt fejbe kollintja, aztán szétvagdalja s darabonként hányja be a kapu tetején. A mint ezt a gazda meglátja, kijön s kérdi:

– Hát te mit csinálsz János? nem jól van az így magyarúl.

– Hát azt mondta gazduram, hogy mindenütt a kutya után hajtsam az ökröket, az pedig itt a kapu tetején ugrott keresztűl; hajtottam volna is én aztán utána, de hiába mindegyik olyan nagy, még se mert neki rugtatni; mit csináljak? mit csináljak, hogy azt ne mondják, hogy szófogadatlan vagyok? kapom, fogom, előveszem a favágó fejszét, avval mindegyiket vakszemen kollintom, hogy csak felfordúl belé… s most már így darabonként hányom be egymás után őket… de talán haragszik is gazduram?

– Dehogy haragszom, János, most van a legnagyobb kedvem.

A következő nap, mely épenséggel vasárnap volt, elment a gazda a feleségével együtt a templomba, Jánosnak pedig meghagyták, hogy mig ők oda járnak: a kis gyereket tisztitsa ki; aztán menjen be az akolba s azt a juhot vágja le, mely először rátekint, midőn bemén, főzzön a húsából egy bográcscsal paprikásan, tegyen közzé sárga répát meg petrezselymet is.

A mint a gazda és gazdasszony elhúzta a lábát hazúlról, János mindjárt hozzálátott ahhoz, a mit parancsoltak; legelsőbb is a kis gyereket hasította ki, a bélét kivetve felteritette az ereszre, hogy fújja a szél; azután bement a juh-karámba, de minthogy egy birka se nézett rá: nagyot ütött a kezében levő bárddal a karám oldalára, mire a sok juh egytől egyig ránézett, a jobbak közűl egynek hirtelen lerántotta a szemfödelét, aprított belőle egy jó bográcscsal. Volt a gazdának két nagy tanyai komondora is, egyiket hivták sárgarépának, a másikat pedig petrezselyemnek, ezeket is hirtelenében megnyúzta, s mind a kettőnek a húsából apritott a bográcsba, de úgy, hogy mindegyiket megismerje. Nem sok idő múlva haza jött a gazda meg a gazdasszony.

– Na János, kérdi tőle a gazda, kész-e a paprikás hús?

– Kész bizony gazduram, vagy ha nem az is, mindjárt ráfogom, hogy az.

Nem sok idő múlva behozta János a bográcsot s a gazda és gazdasszony mellé ültek s ettek.

– Na gyere te is, oszt’ egyél, mondja neki a gazdasszony.

– Csak egyenek kendtek isten áldásával, jól laktam már én, aztán meg nem is érek rá, mert dolgom van.

– Micsoda dolgod volna most? hisz’ ma vasárnap van, mondja neki a gazda.

– Ugy ám! de azt mondta gazduram, hogy azt a juhot vágjam le, a mely, mikor bemegyek a karámba, legelőször rám néz, a bizony mind rám nézett, aztán egytől egyig agyonvertem, most megyek, nyúzom őket rakásra… de talán haragszik is gazduram?

– Dehogy haragszom, János, nem én, most van a legnagyobb kedvem. Hanem úgy látom én, hogy te igen hanyag fráter vagy, miért nem tettél a hús közé sárga répát meg petrezselymet?

– Oh gazduram, tettem én azt is, ez a sárgarépa, ez a petrezselyem; avval elkezdte kiválogatni a juhhús közül a sárgarépa meg a petrezselyem darabjait.

– Jaj, te bolond, mondja a gazdasszony, hát a kis gyereknek nem csináltál-e valamit?!

– A mint gazduram mondta, kitisztítottam azt is, most odakinn az ereszen fújja a szél.

A gazdasszony kiszalad nagy lelketlen, a mint meglátja, hogy a gyermek ki van hasitva, se holt se eleven nem lett, elkezdett keservesen sirni; azután pedig előkapott egy seprűt, úgy eldöngette a nyelével Jánost, hogy még tán most is ütné, ha az ura ki nem vette volna a körme közűl.

– De talán már haragszik is gazduram?

– Nem én, János, dehogy haragszom, épen most van a legnagyobb kedvem.

János kiment a juhokat nyúzni, csak a gazda meg a felesége maradtak odabenn.

– Lám apjok, megmondtam ugy-e, hogy János nevű szolgát ne fogadjon, nem hajtott kend a szóra, most ezt nyertük vele, ni.

– Hej, bánom is én azt, jobban mint a mely kutya kilenczet fiadzik, de mit csináljunk neki, már ez itt lesz esztendeig a nyakunkon.

– Mit? esztendeig, hisz’ akkorra meg esz ez bennünket elevenen; még harmad napja sincs, hogy itt van s már is felforditotta az egész házat. – Hanem nem azt mondom én, ha már máskép nem lehet, hagyjuk itt mindenestől, mi pedig bujdossunk világgá, majd csak megsegit bennünket a jó isten meg a magunk két keze!

– No nem bánom, bujdossunk el, de mikor?

– Mentűl hamarább, mondja a gazdasszony, estére, majd ha az a kötni való, mert jót nem mondhatok neki, elalszik.

A gazda rögtön rakodni kezdett, egy kenyeret meg holmi egyetmást, a mire gondolta, hogy szüksége lesz, beleszuszakolt egy zsákba; hanem János a kászolódásból észre vette, hogy miben sántikálnak, azért este a vaczkát betakarta a subájával, a kalapját rátette a févalyára (főalj), maga pedig belebujt a gazda zsákjába. Indúlás előtt a gazda oda ment a János fekhelyéhez, látta, hogy van valami a suba alatt, azt gondolta, hogy a szolga, avval hátára vette a zsákot s elindultak világgá.

Mentek, mendegéltek hetedhét országon is túl, egyszer elérkeztek egy kis patakhoz, híd nem volt rajta, csak úgy kellett rajta keresztül gázolnuk; a mint lábalták át, a gazda le találta csüngetni a zsákot úgy, hogy Jánost felérte a víz, ekkor az elővett egy nagy gombostűt s jól oldalba szúrta vele a gazdát; erre az feljebb kapta a zsákot s azt mondta a feleségének:

– Ejnye! lánczhordta atta! mi a manónak tetted azt a tűt ebbe a zsákba? nem elfért volna másutt?

Az asszony nem szólt se jót se roszat; reggel, midőn már úgy jó kenyér ebéd táján volt az idő, leültek egy kis dombra, hogy majd falatoznak; a mint a gazda ki akarta venni a kenyeret, hát János ugrott elő a zsákból.

– Hát te is itt vagy? – kérdi tőle a gazda elhűlve.

– Itt bizony gazduram, a jó szolga soh’se hagyja el gazdáját.

No már ez is megvan; ettől bizony nem tudtak elszökni. Egy kicsit falatoztak, azután utnak eredtek megint. Mentek, mendegéltek, estére kelve elértek az óperencziás tenger partjára, itt tüzet raktak, Jánost pedig elküldték tűzrevalót kapargatni.

– Na már látom, mondja az ember a feleségének, hogy ezt a Jánost sehogy le nem rázhatjuk a nyakunkról.

– Dehogy nem, apjok, dehogy nem, találtam már én egy módot.

– Halljuk na, ugyan mi lenne az?

– A biz’ apjok nem egyéb, minthogy mi itt a tengerparton, lábbal a tenger felé, lefekszünk, Jánost pedig a lábunkhoz fektetjük, aztán mikor elalszik: kend bele rudja a tengerbe.

– A bizon jó lesz, a bizon jó lesz, mondja a gazda.

No jól van. Lefeküdtek a tengerpartra, lábbal a tenger felé, Jánost pedig lábtól fektették; de az fülhegygyel meghallotta, hogy mit akarnak s nem mert elaludni. A gazda, gazdasszony csak lesték, várták, hogy mikor hortyog már a szolga.

– Hé János, – kérdi egyszer a gazda, – mégse alszol?

– Nem biz én, gazduram, tudja a kő, mi ütött hozzám, sehogyse tudok elaludni.

Aztán megint várták, csak várták, hogy elaludjék, de biz’ ott addig várakoztak, hogy egyszer csak magok szenderedtek el.

Egyszer azonban felébredt a gazdasszony s elment félrevaló dolgára; ezt a mint észre vette János, oda feküdt annak a helyére, az pedig álmos észszel lábtól a János fekhelyére dölt le s nem sokára úgy aludt, mint a juhász bunda; mikor már javában húzta a nyers bőrt a fagyon: János oldalba bökte a gazdát s azt mondta neki:

– Lelkem, te, alszik már János ugyancsak, rugd a tengerbe.

Avval a gazda neki veselkedik s a lábtól fekvőt úgy a tengerbe rugta, mintha ott se lett volna.

Midőn ez megtörtént: János egy nagyot nevetett. A nevetésre a gazda is felnyitotta a holló-falatokat, széllyel nézett, hát látja, hogy a felesége nincs sehol.

– Hát a feleségem hol van, János?!

– Én bizony nem tudom, gazduram, különben most esett a tengerbe valami, aligha… de talán haragszik is gazduram?

– Hogyne haragudnám erre arra meg amarra, a ki áldotta, adta, teremtette,… hogy ne haragudnám!

Hogyim megharagadott a gazda, János a jankli zsebéből előkereste a nagy csillagos fehérvári bicskát, az élét kétszer háromszor végig húzta a körmén, aztán lefülelte a gazdát s hasit hasított a bőréből… Ha János a gazdája bőréből hasit nem hasított volna: az én mesém is tovább tartott volna!

VI. AZ ÉJFÉLI TÁNCZ.

Hol volt, hol nem volt egyszer a világon egy szegényszerü molnár, a ki csak úgy dögönyözte a világot; annak, hogy ő olyan szegény, világ-dögönyözi volt, hetvenhét oka foka volt, első az, hogy nagyon szerette a tütüt. Hogy ilyen bornemszereti volt, csak nagy ínnal-kínnal tudott annyira menni, hogy a Tiszán egy vízi malmot vehetett. De ő mindezzel nem gondolt semmit, hanem ha egy-két krajczárja került, annak mindjárt a torkára hágott; igy ritkán látta a napot józanon.

Egyszer a mint egy szép holdvilágos éjtszakán kinn feküdt a Tiszaparton, úgy éjfél tájban nagy muzsikahang ütötte meg a fülét; feláll, körül néz, hát látja, hogy az oda alig egy parittya-hajitásnyira eső domb tetején ugyancsak tánczolnak ám. – Kik azok, mik azok? ő bizony akármit ád a jó isten, de megnézi; oda megy hát közel, – a feje még most is kótyagos volt attól, a mit tegnap megivott, – hát látja, hogy a nagy vén fűzfák ágain fenn ülnek a muzsikások mintegy huszonnégyen, oszt’ úgy meghúzzák azokat a szebbnél szebb nótákat, hogy szintén viszket belé az ember talpa; a sok szép fiatalság egy része pedig a halom tetején úgy meg aprózza, úgy megjárja a tánczot, hogy egy némelyik kis menyecskének még a kontya is repűl bele; a másik rész pedig szerteszét hever, eszik, iszik a szép bokáig érő fűben.

A molnár csak lesi, csak várja, hogy mikor lesz már vége a nótának, egyszer aztán, mikor már belefáradt a várakozásba, azt mondja a tánczosoknak:

– Adjatok hé! nekem is egy tánczost, hadd bokázzam én is.

Mindjárt elő vezettek a Tisza felől egy gyönyörű szép barna lányt; a molnárnak elállott nemcsak a szeme szája, de még tán az esze is bámúlásában, mert hát ő olyan gyönyörű angyali teremtést még soha nem látott. A mint aztán jól lakott a nézésével, ölön kapta a szép barna lányt, úgy megtánczoltatta, úgy megforgatta, hogy az a szép selyem rokolya csak úgy repült belé; kinek volt nagyobb öröme mint a mi molnárunknak, ugrott, tánczolt egyre mint a fiók szarvas.

Egyszer azonban már hajnallani kezdett, ekkor az egész csoport muzsikásostúl mindenestül együtt felemelkedett és repült, repült messze a Tisza mentében. A molnár egyszer csak azt veszi észre, hogy maga marad tánczosával együtt, utánuk kiált hát a tündéreknek, a kik már akkor jó messzire jártak, mert hát majd el is felejtem mondani, hogy azok egytől egyig mind tündérek voltak:

– Hát ezt az egyet nem viszitek el? hé!

Azok nagy ihogva vihogva vissza kiáltották:

– Lökd el magadtól!

A molnár ellöki, hát csak ketté esik, mert – a csolnakjával tánczolt!

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.

VII. A LONCSOS MEDVE.

Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren ís túl egy kis gyerek. Ez a kis gyerek egyszer kiment az erdőre s felmászott egy nagy körtefára s ott a bécsi bicskájával elkezdett körtét enni. A mint eszegelődik, hát arra jön a loncsos medve; – nem tudom, hol járt, hol nem, csakhogy a hátán egy üres zsák volt; – a mint a kis gyermeket meglátta, oda ment a fa alá s azt mondta neki:

– Te kis gyerek! adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!

– Nem adok biz’ én, mert le rántasz.

– Dehogy rántalak, dehogy! nem én bizony, csak adjál!

Az hát szakitott egy szépet, nyujtotta le neki, de a loncsos medve megkapta a karját, lerántotta s beletette a zsákjába. A kis gyerek sirt, rítt, de biz’ a nem használt semmit, mert a medve hátára kapta a zsákot s ment vele hetedhét országon keresztül hazafelé. Utközben a medvére ráért a szüksége, letette hát a zsákot s elment dolgára messzire egy árokba; a mint ezt észre vette a kis gyerek, a bécsi bicskájával kihasitotta a zsákot, tele tömte tégladarabokkal meg szervián tüsökkel, maga pedig odább állott. – Mikor a loncsos medve dolgát végezve visszajött az árokból, hátára vette a zsákot s vitte egyenest haza felé; egyszer csak szúrni kezdi valami az oldalát, sziszszent egyet kettőt, aztán azt mondja:

– Ne szurkálj kis gyerek! mert megtürücsköllek!

Csak mén, csak mendegél, egyszer csak még jobban szúrják az oldalát, azt mondja hát megint:

– Ne szurkálj kis gyerek! mert majd meglásd, megtürücsköllek!

De beszélhetsz a kő bálványnak, rá se hederit az. Nem ért semmit a fenyegetés, annál jobban szúrták az oldalát; azt mondja hát harmadszoriban is:

– Ne szurkálj kis gyerek! mert bizony megtürücsköllek!

Most se ért semmit a szó, azért csak szúrták az oldalát; mikor aztán már elfogyott a tűröm olaja, levetette a zsákot a válláról s úgy megtürücskölte, hogy jobban sem kellett. Aztán megint a hátára vette s vitte, vitte hazafelé; mikor aztán haza ért, azt mondja a szolgálójának:

– Eredj te szolgáló, hord tele a nagy üstöt vizzel, gyujts alá, melegitsd fel jól!

No jól van, a szolgáló hát tele hordta a nagy üstöt vizzel, tüzelt erősen a katlan alá; mikor felforrt a viz, a loncsos medve kioldja a zsák száját, megfogja a csúcsát, rázza, hát úgy húll belőle ki a dirib darab kő meg a szervián tüsök, hogy szeme szája elállt bele.

– No még igy sohase jártam! – azt mondja; avval hátára véve az üres zsákot, elindult; ment, ment hetedhét országon keresztül, meg sem állott, mig vissza nem ért abba az erdőbe. Hát a kis gyerek már megint ott volt egy nagy körtefán, ette a körtét a kis bécsi bicskájával amúgy istenigazába; a mint ezt a loncsos medve meglátta, tüstént oda ment a fa alá s azt mondta a kis gyereknek:

– Te kis gyerek! adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!

– Nem adok biz’ én, mert lerántasz!

– Dehogy rántalak! nem rántalak biz’ én, csak adjál!

A kis gyerek szakitot hát, oszt’ lehajitotta.

– Oh te kis gyerek! mondja neki a loncsos medve, nem azt mondtam én, hogy hajits, hanem hogy adjál egy kis körtét a bécsi bicskáddal.

Addig kunyorált, árguválódott hát ott a fa alatt, hogy a kis gyerek szakajtott egy szép körtét s azt nyujtotta lefelé a medvének, az pedig megkapta a karját, lerántotta s beledugta a zsákjába, avval fölkapta a hátára, vitte, vitte hetedhét országon keresztül haza felé.

A loncsos medvére útközben megint ráért a baj, de most volt annyi esze, hogy nem tette le a zsákot, mert félt, hogy megint elszökik a gyerek; azért mikorra haza ért, nemcsak a zsákja, de, – tisztesség nem esik mondván, – a gatyája is tele volt. Megparancsolta azután a szolgálójának, hogy a kemenczét tüstént fűtse be irgalmatlanul, a kis gyereket meg süsse meg benne. Avval maga elment, megtisztálkodott s minthogy nagyon el volt fáradva, lefeküdt egy kicsit delelni.

A szolgáló hát sok fát hordott be, azzal úgy felfűtötte a kemenczét, hogy majd összedőlt; mikor már csak úgy szikrádzott a kemencze feneke, behozta a sütőlapátott, oszt’ azt mondta a kis gyereknek:

– Na kis szó’gám, ülj fel erre a sütőlapátra!

A kis gyerek rákuczorodott hát a lapátra, de valahányszor csak be akarta a szolgáló a kemencze száján dugni, mindanyiszor talpra állott.

– Nem úgy, kis gagó, hanem űlj le egészen!

– Oh kedves nénikém! – mondja neki a gyerek, – nem tudom én, hogy’ kell rá felülni, mutasd meg te elsőbb!

A szolgáló nem kérette magát sokáig, rá űlt a lapátra, – de a kis gyerek se volt ám rest, a mint ezt meglátta, hirtelenében megkapta a lapátnyelet s a szolgálót bevetette a tüzes kemenczébe, maga pedig nagy ügygyel bajjal felmászott a kémény tetejébe.

Mikor a loncsos medve felébredt álmából, keresni kezdte a szolgálóját; tűvé hegygyé tette az egész udvart, de nem találta sehol; egyszer csak felnéz a kéménybe, hát látja, hogy a kis gyerek oda fenn gubbaszkodik a kémény legtetejében.

– Hogy mentél te oda fel, te kis gyerek?!

– Hát az alfelembe vasnyársat dugtam, oszt’ nagyot ugrottam.

A loncsos medve gondolta, hogy ő is úgy tesz, de a mint nagyot ugrott, a vasnyárs keresztül szurta, összeszaggatta a hurkáját és meghalt; – a kis gyerek pedig lejött szépen a kéményből és elment haza.

VIII. A KIS GÖMBÖCZ.

Volt egyszer a világon, még a óperencziás tengeren is túl egy szegény ember meg egy szegény asszony, volt nekik három lányuk meg egy kis malaczuk. Mikor annyira zsönditették a kis malaczot, hogy két újjnyi zöld volt a hátán, megölték, a húsát felrakták a füstre, a gömböczöt pedig felkötötték a szelemenbe. – Ötőjöknek csak annyi volt a kis malacz húsa mint egy eper szem, már az orja, nyúlja, feje mind elfogyott. Egyszer a szegény asszony ráéhezett a gömböczre, azt mondja hát a legöregebb lányának:

Eredj csak fel lányom a padlásra, hozd le a szelemenből a kis gömböczöt, főzzük meg.

Felmén hát a lány a padlásra, a mint a szelemenből le akarja vágni a gömböczöt, csak azt mondja az neki:

– Hamm, mindjárt bekaplak! – oszt’ nem tréfált, hanem bekapta.

Lesték, várták oda lenn a lányt a gömböczczel, hogy jön-e már? jön-e már? de biz’ a nem halad. Azt mondja hát az asszony a középső lányának:

– Eredj csak fel lányom nénéd után, oszt’ mondjad neki, hogy hozza hamar azt a kis gömböczöt!