Part 12

De Nunez viselkedése a jó hír hallatára hidegnek és elutasítónak tetszett előtte.

– Még azt hihetné valaki – szólt Yacob – abból a hanghordozásból, ahogyan a hírt fogadod, hogy nem is szereted a lányomat.

Medina-saroté volt az, aki rábeszélte Nunezt arra, hogy fölkeresse a vakok sebészét.

– _Te_ csak nem kívánod, – mondotta Nunez – hogy elveszítsem a szemem világát?

Medina-saroté bólintott fejével.

– A látás a világot jelenti számomra – fűzte tovább szavait Nunez.

Medina-saroté feje csüggedten hanyatlott alá.

– Olyan gyönyörű dolog látni… látni a tarka virágokat, a mohát a sziklák közt, a nevető égboltot fehér bárányfelhőivel, a napnyugtát és a csillagokat. Azután meg itt vagy te is. Már csak azért is jó látni, hogy mindíg előttem lehet édes, komoly arcocskád, meleg piros ajkad, drága összekulcsolt kezed… A szemeim azok, melyek először foglyoddá tettek, a szemeim fűznek hozzád örökre… a szemeim, amelyeket ezek az eszeveszettek ki akarnak oltani… Azután már csak tapinthatnálak, hallhatnálak, de sohasem láthatnálak többé… Nekem is be kellene vonulnom a komor sziklatető alá, a szomorúság és sötétség sziklateteje alá, az alá a rettenetes tető alá, amely szárnyát szegi minden képzeletnek! Csak nem akarod, hogy erre vállakozzam?

Kellemetlen kétség ébredt benne. Megállt és nyitva hagyta a kérdést továbbra is.

– Sokszor úgy szeretném… – mondotta Medina-saroté.

– Igen? – kérdezte Nunez egy kicsit szemrehányólag.

– Sokszor úgy szeretném… – ha nem beszélnél így.

– Hogyan?

– Tudom, hogy szép… a képzeleted játéka. Imádom hallgatni, de _most_…

A hideg futott végig Nunez hátán.

– _Most?_ – kérdezte elhalón.

Medina-saroté nem felelt semmit.

– Azt hiszed… úgy véled… talán jobb volna?… – A szavak alig akarták elhagyni Nunez ajkát.

Hirtelen ráeszmélt a dolgok igazi állására. Haragudott, valóban haragudott a sorsra ostoba játékáért, de egyben együtt is érzett Medina-sarotéval amiatt, hogy nem tudja megérteni a dolgok állását, és ez nagyon közel állt a sajnálathoz.

– Drága, – mondotta, amikor a lány sápadtsága elárulta, hogy milyen harc dúl belsejében. Átölelte, megcsókolta a fülét és egy ideig csendben ültek egymás mellett.

– Mi volna, ha beleegyeznék? – szólalt meg végül Nunez végtelenül gyengéden.

Medina-saroté kitörő örömmel ölelte át:

– Ó, ha beleegyeznél! – mondotta könnyek között – Csak beleegyeznél!

Az operációt megelőző héten Nunez nem hunyta le a szemét és a meleg napsütötte délelőttökön, mialatt a többiek boldogan aludtak, egyre tépelődött és gondolatai ezerfelé vándoroltak. Hiába próbálta agyát egy dologra koncentrálni, sehogyan sem sikerült. Megadta válaszát, megadta hozzájárulását és még mindíg nem volt biztos a dologban. Végre végetért a munkaidő, a nap teljes pompájában kelt fel a hegyormok felett és elérkezett látásának utolsó napja. Néhány percig még együtt volt Medina-sarotéval, mielőtt az lefeküdt volna.

– Holnap – mondotta – nem látok többé!

– Drága szivem! – válaszolta a leány és teljes erejéből megszorította a kezét.

– Csak kicsit fog fájni, – próbálta megnyugtatni Medina-saroté – és ezt a kis fájdalmat is én értem viseled el… Drágám, ha egy asszony szíve és élete képes arra: mindenért kárpótolni foglak. Egyetlen drága barátom, mindenért kárpótolni foglak!

Határtalan sajnálkozás fogta el Nunezt érte is, magáért is.

Karjába kapta a leányt, ajkát ajkára tapasztotta és utóljára tekintett édes arcába.

– Isten veled! – suttogta meghatva a drága látványtól. – Isten veled!

Aztán csendben elfordult tőle. A leány hallotta távozó lépteit és azok ritmusában volt valami, ami könnyekre fakasztotta.

Nunez valójában csak egy elhagyatott helyre akart elvonulni, ahol a mezőket gyönyörű nárciszok tarkították, hogy ott maradjon egészen az áldozat órájáig, de amikor mentében feltekintett az égre és látta a hajnalhasadást, amint a reggel aranyfegyverzetébe öltözve lassan leereszkedik a meredek lejtőn… úgy érezte, hogy ezzel a pompával szemben ő és ennek a völgynek egész világa, szerelme és mindene elenyésző semmiség.

Nem kanyarodott jobbra, ahogyan először tervezte, tovább haladt megkezdett útján, kilépett a körfalon, és egyszerre ott volt a sziklák között. Tekintete egyre csak a napsütötte hó- és jégmezőket járta.

Fenséges szépségük elkábította és gondolatai lassan visszavándoroltak róluk azokra a dolgokra odalent, amelyeket örökre el szándékozott most hagyni.

A nagyvilágra gondolt, amelytől most el van zárva, a nagyvilágra, amely az ő világa. Maga elé képzelte a nagy hegyek túlsó oldalán elterülő lejtőket, a többi hegyeket és végül Bogotát, ezt a gyönyörű életteljes várost, amely ragyogó nappal és titokzatos éjjel. Bogotát, a paloták és szökőkútak városát, a szobrok és a fehér házak metropolisát.

Arra gondolt, hogy egy-két nap alatt keresztül tudná magát küzdeni a sziklákon, hegygerinceken és hágókon keresztül, Bogotába. Arra gondolt, hogy milyen szép a nagy folyókon hajózni, majd a nagy Bogotáról a világ egyéb szépségeire gondolt, városokra és falvakra, erdőrengetegre és sivatagokra, a széles folyamokra, melyek óriás gőzösöket hordanak hátukon és a tengerre… a végtelen tengerre, számtalan szigetével és ezernyi hajójával, amelyek szakadatlan utazásban keringenek a föld körül. És azután fent a hegytetőn nem vonnak az ember látása elé áthághatatlan akadályokat a hegyek és az égbolt… az égbolt, onnan nézve nem egyszerű korong csupán, mint innen a völgyből, hanem mérhetetlen kék bura, a mélységek mélysége, amelyben a körbenforgó csillagok uszkálnak…

Hirtelen közelebbről vette szemügyre a meredek hegygerincet.

Például, ha az ember azon a meredélyen keresztül eljutna ahhoz a sziklakürtőhöz, akkor feljuthat egészen addig a kis törpefenyő-bozótig, amely annak a barlangnak a szájánál kezdődik, onnan pedig már könnyen lehetne magasabbra és egyre magasabbra jutni. És azután? Azt a meredek sziklafalat meg lehetne mászni. Ott aztán talán már lehetne találni egy megmászható lejtőt, amely elvinné egészen a hómező szélén nyíló szakadékig. És ha az első sziklakürtőn nem is sikerülne mindjárt a magasba jutni, akkor távolabb, kelet felé akad bizonyosan egy másik, amely biztosan felvinné a szakadékig. Akkor az ember már ott volna az alabástrom színű hómezőn, fele úton a hegytetőig.

Visszapillantott a falura, azután egészen megfordult és csöndesen szemügyre vette.

Medina-sarotéra gondolt és a leány alakja egyszerre kicsinek és távolinak tünt fel előtte.

Visszafordult megint a sziklafal felé, amelyen csak nemrégiben ereszkedett alá a Vakok Völgyébe.

Azután nagyon körültekintően hozzákezdett a meredély megmászásához.

Napnyugtakor abbahagyta a mászást, de ekkor már messze magasan fent volt a hegyekben. Volt már magasabban is, de még mindig nagyon magasan járt. Ruhái rongyokra tépve lógtak le róla, keze, lába vérzett, ezer seb boritotta testét, de úgy feküdt a mezőn, mint aki legjobban érzi magát és ajkára mosoly ült ki.

Onnan, ahol feküdt, a falut úgy látta, mintha valami kút mélyén feküdne mérföldekkel alatta. Már elborította az árnyék, pedig a hegycsúcsok még gyönyörű verőfényben ragyogtak és a körülötte heverő sziklák a legszebb napsütésben pompáztak. Az egyik sziklán zöld ércér szaladt végig, a másikon szebbnél-szebb kristályok ragyogtak és ott a fenyőfa alatt pompás narancsszínű moha tapadt a kövekhez. Rejtélyes mély árnyékok ülték meg a szakadékot, bíborba játszó sötétkék árnyékok, feje fölött pedig az égbolt határtalan magasságokig engedett ellátni.

Nunez már nem törődött mindezzel, mozdulatlanul, teljes tétlenségben feküdt a puha hótakarón és mosolygott, mintha már egyedül az a tény, hogy megszabadult a Vakok Völgyéből, ahol valamikor király akart lenni, végtelen megelégedéssel töltené el.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Lassan leáldozott a nap, eljött az éjszaka és Nunez ott feküdt mindennel kibékülve a tisztafényű hideg csillagok alatt…

A Dinamók Ura

A három dinamónak, amely a villamosvasutat árammal látta el James Holroyd volt a fölvigyázója, aki Yorkshireből került Camberwellbe. Ügyes villanyszerelő volt, de nagyon szerette a whiskyt. Sűrű, vörös, sörteszerű haj borította nemcsak az arcát, hanem kezeit és meztelen karjait is és baromi arcából szabálytalan, csorba fogai úgy álltak ki, mint a vaddisznó agyarai. Nem hitt Isten létezésében, de olvasta Shakespearet, akiről azt találta, hogy nagyon gyönge kémiában.

Segéde a titokzatos keletről jött és Azuma-Zi-nek hívták. De Holroyd csak Pooh-Bahnak nevezte. Holroyd örült, hogy négert kapott maga mellé segédnek, mert az nem bánta, hogy rugdossák – ez volt Holroyd kedvenc szokása – és nem kukucskált a gépekbe, hogy eltanulja természetüket. Holroydnak soha még csak eszébe sem jutott az a lehetetlen lehetőség, hogy egy néger agyveleje hirtelen a civilizáció koronájával kerüljön érintkezésbe, habár a vége felé valami kóstolót kapott ebből.

Őszintén szólva, Azuma-Zi etnológiai rejtély volt. Talán leginkább még negroidnak lehetett mondani, ha mindjárt haja inkább hullámos volt, mint göndör és orra is nyerges orr volt. Sőt mi több, a bőre nem is annyira fekete volt, mint inkább barna, a szemefehérje pedig sárga. Széles pofacsontja és keskeny álla arcának egészen olyan formát adott, akár a vipera V-alakú feje. A feje is hátul volt széles, elől keskeny és alacsony, mintha csak agya pontosan fordítva foglalt volna benne helyet, mint az európaiaké. Termetre alacsony volt és angol tudása még termeténél is kisebb. Beszéd közben időnként ismeretlen hangokat hallatott és ritkán ejtett szavai groteszkül csengtek. Holroyd megpróbálta felvilágosítani vallási kérdésekben és – különösen ha whiskyt ivott – valósággal előadásokat tartott neki a babonák és a misszionáriusok ellen. Azuma-Zi állhatatosan kitért istenei megvitatása elől, bárha rugások is jutottak ki neki ezért osztályrészül.

Azuma-Zi öltözete fehér volt, ha mindjárt nem is egészen tiszta fehér, amikor a _Lord Clive_ kazánházából hirtelen felbukkant a Straits Settlementsekről jövet Londonban. Már gyerekkorában sokat hallott London kincseiről és nagyságáról, ahol az asszonyok szőkék és karcsúk és még a sarki koldusok is fehérek. Zsebében jókedvűen csörgette a nehéz munkával szerzett aranyakat.

Megérkezése napja nem volt éppen a legszebb. Az ég borúsan, szürkén terült el London felett és a sáros uccákat szakadatlanul csapkodta a zuhogó eső, de Azuma-Zi merészen belevetette magát a kikötő lebujainak örömeibe, hogy aztán hirtelen, megrongált egészséggel, ruházatában kifinomodva, fillér nélkül tünjön fel ismét csak azért, hogy James Holroydnak legyen kivel játszania és legyen kit kínoznia a camberwelli villanytelepen, hiszen Holroyd legnagyobb gyönyörűsége a kínzás volt.

Három dinamó állott Camberwellben és kettő közülük a telep felállítása óta dolgozott. Ezek kis gépek voltak, de a nagy gép egészen új volt. A kis gépek nagy lármát csaptak, szíjaik búgva keringőztek a kerekek fölött és a kefék időről-időre sisteregtek és a levegőt állandó huhogás töltötte meg. Egyiknek úgylátszik meglazulhattak a csavarai, mert az egész termet állandó rezgésben tartotta.

A nagy dinamó elnyomta ezeket a kisebb zajokat állandó búgásával. A látogató feje egészen belekábult a gépek állandó lüktetésébe, a nagy kerekek szédítő forgásába, a biztonsági szelepek golyóinak keringésébe, a gőzgépek köpködésébe és mindenek felett a nagy dinamó soha meg nem szünő, mély búgásába. Ez az utolsó zaj talán mérnöki szempontból hiba volt, de Azuma-Zi ezt a szörnyeteg büszkeségének és hatalmának tudta be.

Azt szeretném a legjobban, ha az a folytonos zaj, amely megtöltötte a géptermet, állandóan ott zümmögne az olvasó körül, mialatt ezt a történetet olvassa. A különböző zörejek és lármák összetételéből minduntalan ki-kihallatszott a nagy dinamó mély búgása és a padló állandóan reszketett az ember lába alatt. Zavarbaejtő, nyugtalan hely volt a gépterem és igazán nem volt csoda, ha benne az ember gondolatai különös cik-cakban ugrándoztak. Az alatt a három hónap alatt, míg a nagy gépész-sztrájk tartott, Holroyd, aki feketelistás volt és Azuma-Zi, aki csak egyszerű fekete volt, pillanatra sem hagyták el a villanytelepet, hanem ott aludtak és még ott is ettek abban a kis fészerben, amely a gépterem és a bezárt vaskapu között feküdt.

Holroyd rögtön, hogy Azuma-Zi a keze alá került, teológiai leckében részesítette a dinamóról. Ordítania kellett, hogy meg lehessen hallani szavát az állandó zajban.

– Van-e vajjon a te pogány isteneid között egy is, aki fölvehetné ezzel a versenyt? – kérdezte Holroyd.

Azuma-Zi csak ránézett, Holroyd szavát egy pillanatig nem lehetett hallani, azután így folytatta:

– Ölj meg akár száz embert, de fizess tizenkét percentet a részvények után – mondta Holroyd. – Ez egészen olyan, mintha valami Isten volna.

Holroyd nagyon büszke volt dinamójára és addig magyarázta Azuma-Zi-nek a gép hatalmát és erejét, mig istentudja milyen különös uton-módon, egy gondolat vert tanyát a néger göndör fejében. Holroyd nagyon szemléltető előadást tartott arról, hogy hányféleképen tudná a nagy gép megölni azt, aki a közelébe kerül és egyszer Azuma-Zit meg is villanyozta vele, hogy kóstolót adjon neki a gép erejéből.

A magyarázatok után, a pihenés rövid perceiben – Azuma-Zi nagyon sokat dolgozott, mert nemcsak a maga munkáját végezte el, hanem tetejében még Holroyd munkájának nagy részét is. – Azuma-Zi leült és a nagy gépet bámulta. Egyszer-másszor a kefék szikrázni kezdtek és apró kék lángokat köptek. Ilyenkor Holroyd vadul káromkodott, de csak ritkán fordult elő és általában a gép olyan símán és ritmikusan dolgozott, mint egy kronométer.

Így élt a dinamó a tágas, szellős gépteremben, Holroydot és Azuma-Zit szolgálatában tartva. Azuma-Zi úgy érezte, hogy nincs többé bebörtönözve, mint volt a hajón, nem rabszolgája többé a kazánháznak, hanem a hatalmas gép alázatos szolgája csupán. A két kis dinamót Azuma-Zi egyszerűen lenézte, de a nagyot titokban elkeresztelte a Dinamók Urának. A kis dinamók makacsak és akaratosak voltak, minduntalan rendetlenkedtek, ám a nagy gép nyugodtan és méltóságteljesen forgott közöttük. Milyen komolyan és mégis milyen egyszerűen végezte munkáját! Nagyobb és méltóságteljesebb volt még azoknál a Buddha-szobroknál is, amelyeket Rangoonban látott és hozzá még ez nem is volt mozdulatlan, hanem élt és dolgozott! A nagy fekete hajtószíjak forogtak, forogtak, egyre csak forogtak, a gyűrűk pillanatig nem álltak meg a kefék alatt és a hatalmas gép búgása mégis nyugodttá varázsolta az egész zűrzavart.

Azuma-Zire egészen különös hatással volt a gép.

Azuma-Zi nem szerette a munkát. Ott ült és bámulta a Dinamók Urát, mialatt Holroyd kiment, hogy rábeszélje a portást, hogy hozzon whiskyt, jóllehet Azuma-Zi rendes helye nem is a dinamóteremben lett volna, hanem hátul a gőzgépeknél és ha Holroyd rajtakapta, hogy a nagy dinamóra bámészkodik, rögtön megismerkedett Holroyd cipőjének sarkával. De azért Azuma-Zi valahányszor csak tehette, megint csak oda-odalopózkodott egészen közel a kolosszushoz és egyre nézte, hogy fut körbe a nagy bőrszíj a hajtókeréken.

Különös gondolatok ébredtek agyában a gép zúgásával. A tudósok azt mondják, hogy a vademberek lelket adnak a szikláknak és a fáknak, már pedig egy nagy gép ezerszer elevenebb, mint egy szikla vagy egy fa. És Azuma-Zi alapjában véve még mindíg vadember volt. A civilizáció nála igazán nem jelentkezett másban, mint olajos ruhájában, össze-vissza zúzott arcában és a vastag szénporrétegben, amely egész testét ellepte. Atyja egy meteordarabot imádott istenként és rokonai áldozati vére öntözte a juggernauti nagy kerék küllőit.

Kapva kapott minden alkalmon, hogy csak megérintse a nagy dinamó testét, amely egészen lenyügözte. Addig fényesítgette és tisztogatta a gépet, amíg fémrészei valósággal vakítottak. Titokzatos varázst talált ebben a szolgálatban. Oda-oda ment a géphez és nagy szeretettel simogatta a szakadatlanul körbefutó bőrszíjakat.

Az istenek, akiket odahaza imádott, messze voltak és a londoni nép elrejtette előle isteneit.

Végül is bizonytalan érzései határozott formákat öltöttek: gondolatokká formálódtak, a végén pedig tettekben jutottak kifejezésre. Egyik reggel, amikor belépett a dübörgő gépterembe, mélyen térdet hajtott a Dinamók Ura előtt és amikor Holroyd egy pillanatra kiment a teremből, odament a nagy géphez és megsúgta a dübörgő dinamónak, hogy szolgájául szegődött. Áhítatosan imádkozott, hogy legyen kegyes hozzá és mentse meg Holroydtól. Ebben a pillanatban egy eltévedt napsugár belopakodott az ablakon és a Dinamók Ura sápadtan megcsillant. Azuma-Zi rögtön tudta ebből, hogy Ura kegyesen elfogadta szolgálatait. Ettől kezdve már nem érezte magát olyan elhagyatottnak, mint azelőtt, pedig bizony odáig nagyon-nagyon egyedül volt Londonban. Szabad idejében – ami nagyon ritkán volt – egyre csak ott kószált a gépterem körül.

Amikor Holroyd legközelebb rosszul bánt vele, Azuma-Zi odalopakodott a Dinamók Urához és odasúgta:

– Látod, ó Uram!

És mintha a nagy gép dühös morgással válaszolt volna panaszára. Ettől kezdve úgy tetszett neki, hogy valahányszor Holroyd belépett a gépterembe, a nagy dinamó búgásába új hang vegyül.

– Az én Uram – mondta Azuma-Zi magában – még nem látja elérkezettnek az időt. Ennek az ostoba embernek a rosszasága még nem érett meg teljesen.

És Azuma-Zi várt, várt, egyre csak várta a leszámolás napját. Egy napon valami baj volt a gép körül és amikor Holroyd csak úgy felületesen keresgélni kezdte a hiba okát, a villamosáram alaposan megrázta. Azuma-Zi a gép mögött állt és látta, hogy ugrik a levegőbe Holroyd és hogy átkozza a gépet.

– Most már figyelmeztette! – mondta Azuma-Zi magában. – Az én Uram kétségkívül nagyon türelmes.

Holroyd az első napokban „négerét“ bevezette a dinamó szerkezetének alapelemeibe, hogy rája bízhassa időnként egy kis időre a gépet. De amikor észrevette, hogy Azuma-Zi állandóan a gép körül settenkedik, gyanakodni kezdett. Halványan derengeni kezdett előtte, hogy segédje valamire készül, így aztán azzal az ürüggyel, hogy annak is Azuma-Zi az oka, hogy a gép megrázta, túlharsogva a gépterem lármáját, parancsot bocsátott ki:

– Ne merészelj soha többé a nagy dinamó közelébe menni, Pooh-Bah, vagy lenyúzom a bőrödet!

Ennek a szigorú parancsnak részben az is volt az oka, hogy ha Azuma-Zi-nek örömet okozott, hogy a nagy gép közelében tartózkodjék, már csak a józan ész és a gonoszság is azt követelte Holroydtól, hogy távoltartsa tőle és elrontsa örömét.

Azuma-Zi nem mondott ellen akkor, de később Holroyd rajtakapta, amint a Dinamók Ura előtt hajlong. Persze erre Holroyd nyomban nekiment és amikor Azuma-Zi megfordult, hogy elmenjen, hátulról belerúgott. Abban a pillanatban, amikor Azuma-Zi a gép mögé ért és éppen a gyülölt Holroyd hátát méregette izzó pillantásaival, a nagy gép egyszerre más rítmust vett fel és Azuma-Zinek úgy rémlett, mintha négy szót suttogott volna neki anyanyelvén.

Nehéz pontosan meghatározni, hogy mi is az őrület. Én azt hiszem, Azuma-Zi őrült volt. A dinamó szakadatlan búgása alkalmasint egészen megzavarta kis agyát és nagy babonásságát, az azonban bizonyos, hogy amikor arra a gondolatra jutott, hogy Holroydot feláldozza a dinamófétis tiszteletére, hallatlan öröm vett rajta erőt.

Azon az éjszakán egyedül voltak a gépteremben, amelyet egyetlen óriási ívlámpa fénye világított meg. A dinamók sötét árnyékokat vetettek a falakra, az egyensúlyozó gömbök a világosságból minduntalan a sötétségbe tüntek és a dugattyuk hangosan dübörögtek. A külvilág, amelyet a nyitva levő ajtón át láttak, hihetetlenül távolinak és kicsinek látszott. Messze, nagyon messze a fekete vaskerítés vonult és fölötte a kék ég a halványan pislákoló csillagokkal. Azuma-Zi hirtelen átvágott a gépterem közepén és egyenesen a nagy dinamónak tartott. Holroyd egyszerre csak azt hallotta, hogy valami nagyot kattan és a következő pillanatban a kerék forgása irányt változtatott.

– Mi a fenét vackolsz azzal a kapcsolóval? – mordult rá meglepetten. – Nem mondtam…

Ebben a pillanatban Azuma-Zi szemeiben vad elhatározás tüze lobbant fel és az ázsiai az árnyékból feléje indult.

Másodperc múlva a két ember vad birkózásban hempergett a nagy dinamó előtt.

– Csokoládéfejű szamár – hörögte Holroyd torkán egy barna kézzel. – Hagyj békét azoknak a kapcsológyűrűknek.

De ekkor Azuma-Zi már fölkapta Holroydot és a Dinamók Urára dobta. Holroyd önkéntelenül is elbocsátotta kezeivel ellenfelét, hogy távoltartsa magát a géptől.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A küldönc, akit nyomban a gépterembe szalajtottak az irodából, hogy megtudják, mi történt, Azuma-Zit a portásfülkében találta. Azuma-Zi valamit magyarázni próbált, de a küldönc semmit sem értett összefüggéstelen szavaiból, így aztán a gépterembe ment megtudni mi történt. A dinamók mind működtek és az első pillanatban úgy látszott, hogy minden a legnagyobb rendben van. De aztán az égett haj különös szaga ütötte meg a küldönc orrát. Ebben a pillanatban a tekintete egy furcsa alakú, görcsösen összehúzózkodott testre esett, amely még akkor is vadul kapaszkodott a nagy dinamó drótjaiba.

Amikor közelebb ment, az alaktalan tömegben felismerte Holroyd eltorzult földi maradványait.

Az ember az első pillanatban csak bámult és nem tudta, mit csináljon. Azután megpillantotta az arcot és behunyta a szemét. Sarkon fordult még mielőtt ismét kinyitotta volna szemeit, nehogy még egyszer látnia kelljen Holroydot, azután kiment a gépteremből tanácsért és segítségért.

Amikor Azuma-Zi Holroydot a nagy dinamó ölelésében látta, egy kicsit megijedt tettének következményeitől. Mindazonáltal nagyon megkönnyebbültnek érezte magát és tudta, hogy a Dinamók Urának kegye az ő oldalán van. Terve már készen volt, amikor a küldönccel találkozott és a villanytelep műszaki igazgatója, aki szinte pillanatok alatt szintén odaérkezett a gépterembe, kapva kapott az öngyilkosság kézenfekvő gondolatán. A mérnök jóformán tudomásul sem vette, hogy Azuma-Zi egyáltalán a világon van és éppen csak a forma kedvéért intézett néhány kérdést hozzá.

– Szemtanuja volt, amikor Holroyd megölte magát?

Azuma-Zi elmagyarázta, hogy a gőzgépek kazánjaival volt elfoglalva és addig nem is látta a dinamót, amíg egyszerre csak nem kezdett egészen más hangon búgni.

A vizsgálat nem volt nagyon szigorú, hiszen a mérnöknek eszeágában sem volt gyanakodni.

Holroyd borzasztóan eltorzult földi maradványait leszedték a dinamóról és a portás a holttestet sietve letakarta egy kávéfoltos abrosszal. Valaki orvost hivott, a műszaki igazgató pedig minden erejével arra törekedett, hogy a gépet ismét el lehessen indítani, mert hét vagy nyolc vonat is álldogált már közben a villamosvasút levegőtlen alagutaiban. Azuma-Zi aszerint, ahogy megértette a kérdéseket, vagy pedig félreértette őket, mindenre igyekezett választ adni, mire az igazgató visszaküldte a gőzgépek kazánházaihoz.

Persze a kapukon kivül máris tömeg verődött össze – Isten tudja, hogy honnan szagolják meg az emberek, ha valami történik, de annyi bizonyos, hogy Londonban mindenütt csoportokba verődve állnak az emberek egy-két napig, ahol hirtelen haláleset történt – két vagy három riporternek sikerült befurakodnia még a nagy gépterembe is, sőt egyikük meg is szólította Azuma-Zit, de aztán a műszaki igazgató eltávolította őket, miután ő maga is amatőrujságíró volt.

A holttestet hamarosan elvitték és vele együtt eltünt a közönség érdeklődése is. Azuma-Zi csöndben ottmaradt kazánjainál és a lángokban minduntalan egy görcsösen vonagló test vergődését látta. Egy órával a gyilkosság után a gépterem olyan békésnek és csendesnek látszott a belépő előtt, mintha az égvilágon semmi sem történt volna benne.

A fekete, amint bekukucskált a gépterembe, egyszerre csak azt hallotta, hogy a Dinamók Ura megint megváltoztatta hangját és egészen úgy búg, mint azelőtt már egyszer az este. Műszaki szempontból ez igazán jelentéktelen apróság volt: csupán egy áram pillanatnyi elhajlása volt az oka, de most a műszaki igazgató magas alakja és karcsú árnyéka helyettesítette Holroyd darabos külsejét a gépek és dinamók között.