Part 9

Az én szegény kis feleségem nem tehet róla hogy máskép képzeltem a tisztaságot. Mire hazaértünk a nászútról, én megtanultam pirulni, ő elfelejtette. A szerelem új világa nyilt neki és megrészegítette. Az odaadás gyönyörűségébe beletorkollott a fiatal asszonynál a becsületes, őszinte átérzése a frázisnak: férj és felesége egy test, egy lélek. Jól értem, ez csupa tisztaság, de az ördögbe, mikor voltam én szerelmes a magam testébe?

– Minek szégyeljem magamat? – mondotta az angyal meggyőződésével – hiszen egyek vagyunk!

Persze, persze. De amikor a férjet éppen az vonzza és hevíti szerelemre, amitől a nő iszonyodva menekül: az idegenség? Ti, okos férfiismerők, tudjátok azt és azzal tartjátok fogva a férfi csapodárságát, hogy egy testetekből, egy szépségetekből minden napon mást csináltok. Egy új toilette: új asszony, új ingerrel, új szerelemmel a régi, a megismert helyében. De mit ért ehhez egy erényben növekedett polgári asszonyka? A szerelem minden igézetét beleöli a jogba és megengedettségbe. De mikor éppen a jog és a megengedettség kövezi ki az utat a megszokottság és meguntság felé!

Mit ád az ilyen asszony külsőségekre – az ura előtt? Hétszámra ugyanabba a pongyolába bujik. A női fehérnemű, csipkés, habos tisztaságában kész bűvölet, mint a madár tolla, a virág színpompája. Nekem látnom kell, mint válik a csipkés sejtelemből szennyes. A nő üde arca a szépség igéretföldje – de a férj előtt minek mesterkedni? Nekem látnom kell, hogy reggelre ébredve az üde, szép arcot mint lepte el az éjtszakai alvás fakósága, mint duzzasztja a bőr zsírosodása, mint dohosítja a rászáradt verejték. Istenem, hát vak ez az asszony? Erőnek erejével széjjel akarja tépni az illuziókat? Nem tudja-e, hogy minden nő egyforma, ha az illuzió nem tesz közöttük különbséget?

És ez az átkozott, ez a végzetes egyszerűség, a könnyű, kedves, formát adó ruhácska alatt a praktikus, a durva alsó! A csíkos alsószoknya, meg a vastag barchet-nadrág, mely térden alul csúszik. S látnom kell a feleségemet, aki olyan mint a péklegény a műhelyben s szerelmes vággyal vagyok köteles a péklegény mozdulatait követni s rettegve gondolok a pillanatra: no most a kebledre fog borulni. Belenéznék gyönyörű tószín szemébe, attól elfelejtenék barchetet, péklegényt, meg mindent, de szép szemét lehúnyja az ártatlan teremtés és én nem tudok szabadulni a péklegény-hasonlattól.

Az isten szerelmére, miért nem adják a leányokat egy tapasztalt kokotthoz iskolába? Az életnek boldogsága attól függ, hogy vetekedni tudjon veletek és büszkén és gőgösen ragaszkodnak ügyetlenségükhöz, sírjukat ásó tudatlanságukhoz. Nem az a fő, hogy a gyermeket nem a gólya hozza s azok az ártatlan teremtések azt hiszik, hogy most már asszonyok, amikor megtudják, hogy a gólya kelepelő szárnyas, aki csak békákat és kígyókat fogdos. Annyi évszázadon keresztül panaszkodnak az asszonyok, hogy mily komiszak a férfiak, mennyit kell tőlük szenvedniök s mégsem jut eszükbe, hogy valamit kitaláljanak e komiszság ellen, valamit, ami már régen megvan s aminek az elhanyagolása teremti meg a férfikomiszságot és a női boldogtalanságot.

Ha pedig teljes nyers műveletlenségben akarnak élni, hát kérdezlek, nem éppen az ő érdekük-e, hogy minden fogyatékosságuknak ne legyen tanuja az az ember, aki előtt tökéletesnek akarnak és kell is látszaniok? S még egy csekélység. Jóérzésű ember nem alhatik másodmagával. Parasztnak és munkásnak való ez, aki mihelyest behúnyja szemét, már hortyog is. A magunkfajta ember többé-kevésbbé mesterségesen altatja el magát. Az egyik olvas, a másik mozdulatlanul fekszik. Már most én olvasnék, de kedves nőmet bántja a lámpa fénye. Ő hamarosan elalszik, én a sötétben fetrengek. S annyi neme, faja van az alvó embernek. Fordul, csapja a takaróját, nyög, megrezzenti az ágyat, hát miért ne alhasson nyugodtan és úgy, ahogy megszokta, az a szerencsétlen ember, aki férj?

S mi ennek a következése? Ha nagyon álmos voltam már és egyszer kedvemre aludni akartam, vasútra ültem és elutaztam képzelt üzleti ügyek miatt. Ez volt az első stáció. A második előtt még egyszer meghökkentem, mert én igazi férj akartam lenni, aki hűséget tart a feleségének. Minden asszony, aki nem velem alszik egy szobában, őrült szerelmet keltett bennem. Mikor fogyni éreztem erőmet s a kísértés már-már megejtett, komolyan beszéltem a feleségemmel.

– Kedvesem, nekünk mégis jobb volna, ha külön hálószobája volna mindegyikünknek. Egymásba nyíló, az ajtó akár nyitva is maradhat, de ajtó legyen közöttünk, melyet esetleg be lehessen csukni.

– Hát nem szeretsz már? – kiáltotta kétségbeesetten és ettől valóságos dühroham fogott el, melyet alig tudtam legyűrni.

– Éppen, mert, szeretlek – szólottam – kedvesem, vannak dolgok, miknél csak egy csúnyább van a világon: az elmagyarázásuk. Engedd el a magyarázatot és tégy a kedvem szerint vakon, de bízva.

Hát hogy asszony olyasmit tegyen, amit nem ért, arra nincs eset. Ekkor azt ajánlotta nekem, hogy váljunk el. Hát ez is furcsa dolog. Egészen elválni: ok nélkül, az természetes, de egy ajtórésnyire távolodni egymástól: soha!

Az imént szavamba vágtál, ellenem vetvén: hát a lélek? a lelki közösség? Édes barátnőm, nagyon ritkán van férj és feleség között lelki közösség. Nálunk például nincsen. Megszerettem a nőmet szépségénél fogva, elvettem, mert minden egyéb külső föltétel megfelelt. Nem vizsgáltam meg: mit tud, s fiatal leányról senki sem tudhatja, hogy milyen, mert abban a tisztelő, szűzies távolságban lappang a megtévesztő hamisság. Sőt ha utolsó gondolatáig ismerem is a leányt, nem tudhatom, milyen lesz, mint asszony. Az asszony abban a pillanatban születik, amelyben először karjába zárja a férfi, addig nem élt. S az új asszony éppen nem ugyanolyan, mint a leány volt, sőt a legritkább esetben olyan. A szerelem olyan minden gondolatát és képzetét átalakító fölfedezés, mely után kő kövön nem marad a leány világában. Hát mi közöm nekem a nő lelkéhez? Egyetlen közöm volna hozzá, de az éppen testi szépsége és kívánatossága útján szövődik. Aki elmámorosodik a nő karjaiban, annak édes és szép a lélek is és a csókokkal gondolatokat és lelket cserélnek.

Az én nőmmel nem volt semmi lelki közösségem, különben megértett volna, különben lehetséges lett volna megértetnem magamat. De mikor arra határoztam magamat, hogy részletekbe menjünk, megint csak fölkiáltott:

– Hát utálsz engem?

S azóta sportszerüen mindig azzal kínzott:

– Tudom, hogy utálatos vagyok, tudom, hogy undorodol tőlem.

De nem kötelessége-e az asszonynak, ha ezt csak félig sejti is, tenni róla, hogy férjének ne legyen oka ilyen förtelemre? Ahelyett azonban ő a tényt bűnnek tette meg: férjnek, aki szereti a feleségét, mindenképen szépnek kell találnia asszonyát, ha nem találja annak, akkor nem szereti.

S most én vagyok a gonosz, a hűtelen, a csélcsap. Egy új alsószoknyát ha magára vesz, kétszáz pengővel többet költ ruhára és valami ízlést, luxust fejt ki egyebekben: mi boldogan élnénk ma is. Vagy legalább ezt az egyik ágyat tétette volna át a másik szobába. Nem, jött az anyós is és kijelentette, hogy ő harminc éven át aludt az ura mellett, azért mégis tisztességes ember az ura. No hát, én nem vagyok az. Hazudni nem akarok, csalni még kevésbbé, hát jó, legyen: váljunk el.

Ilyen válópör nem folyt még bíróság előtt. Neki is csak az az oka volt, hogy én nem szeretem már. Nekem külön hálószoba kellett. A bíró tárgyalás közben azt mondta: nevetséges. A majom. Nincs súlyosabb ok a válásra, mint a közös hálószoba.

És nem választottak el. Bírói utasításra, törvényes szankció mellett élem most a feleségem oldalán a legényéletet. Pocsolya a családi tűzhely, sóhaj és könny a családi élet tartalma. Sajnálom szegénykét, de nem tehetek róla. Ő akarta voltaképen. És most még egyszerűbben jár, mint tisztességes, elhanyagolt asszonyhoz illik s napról napra jobban sajnálom és jobban iszonyodom tőle. De a családi két ágyhoz ragaszkodik. Mert ez a szerelmi boldogság és a tisztes családi élet szimboluma és a nagyanyja is így élt. Én pedig már nem is kérdezem: a szimbolum a fődolog-e, vagy az, amit szimbolizál?

_VAK ASSZONY._

I.

Az ismerősök, jóbarátok mosolyogva suttogták, hogy Kludiéknál az úr fogadja föl a cselédeket. Megesett, hogy a különben nem nagyon serény ember pusztán szobaleányért utazott föl Budapestre és hozott is magával egyet, olyat, hogy a szeme is káprázott annak, aki ránézett. A gyönyörű teremtés úgy is viselte magát, mint akit gyorsvonaton hoztak, külön kupéban. Figyelmes szemű gazdasszonyok legalább észrevették, hogy a Juliskának fehér kötője és takaros klottruhája mindig tisztább, mint a bútorok; ablakmosáson, padlósúroláson pedig sohasem érték. Az érdeklődő asszonyságok – nincs ebben semmi, ha asszonyok cselédről beszélgetnek – puhatolództak is Ágnes asszonynál: hogyan van megelégedve az új szobaleánnyal. Elállt a szájuk, mikor azt az egykedvű választ kapták:

– Majd elkergeti az uram, ha nem lesz vele megelégedve. Nekem mindegy, akármilyen a szobaleány, mert én csak a szakácsnénak veszem hasznát.

Nevettek is rajta, szörnyűködtek is. Hát vak ez az asszony? Vagy nincs szíve? Tudvalevő, hogy az Ágnes szülői a végsőig ellenezték ezt a házasságot, mert féltették gyermeküket a Kludi Gábor csapodár hirétől. Csakhogy Ágnes kijelentette, inkább nekimegy a Marosnak, semhogy Gáborról lemondjon. Tehát szerelmi házasság volt – legalább az ő részéről. S most az urára bízza, mikor kergesse el a szobalányt.

Igaz, Ágnes asszonynak egyéb dolga is van, mint leskelődni a cselédszoba ajtaján. Öt éve, hogy férjhez ment és négy gyerek sivalkodik a háznál. Sőt mintha az ötödik is útban volna már. Szegény, sajnálni való teremtés különben, aztán úgy is lehet, hogy ez a túlságos fogékonyság az anyai hivatás iránt, okozója minden bajnak. Már az első gyerekágy után a karcsú, nyúlánk Ágnes komlósrúddá soványodott, finom elefántcsontszínű arca fakóra vált, sőt ragyogó szőke hajából is kiveszett a csillogás. Nem csoda, ha a férj, aki szerette a szép leányt, nem találja meg szerelme tárgyát a csúnya asszonyban.

Hogyan van, mint van? Én nem tudok többet a szomszéd asszonyoknál. A békesség különben mintaszerű a háznál. Még a cselédleány sem hallott soha semmi veszekedést férj és feleség között. Ellenkezőleg, nagyon sokan tanui voltak a kiváló gyöngédségnek, melyben Kludi Gábor feleségét részesíti. No meg a minden esztendőben kelepelő gólya is jelenti, hogy abban a házban csönd és békesség uralkodik.

Hát éppen azért támadt Ágnes asszony felől az a különös, félig gúnyos, félig lenéző hír, hogy asszony, akit az ura a szobaleányával aláz meg és nem tud róla! Lehetséges ilyesmi? S ha igen, hol a hiba: a fejében-e, vagy a szívében?

Ágnes asszony különben maga a mosolygó türelem. A gyerekek mind olyanok, mintha egyetlenek volnának. Folyton rajta lógnak, agyoncsigázzák. Hónapok múlnak el és Ágnes asszony nem kerül ki az utcára. Pedig jókedvű leány volt, táncos, kacagós kedvű. Most valami különös mosoly lebeg az ajkán, mely félig lomhaságot, félig fásultságot jelent. Ha vendég van a háznál, alig látni. Rendszerint a leves után bocsánatot kér: a gyerekekhez kell mennie. Este, ha férfitársaság gyülekezik, Ágnes asszony nagyon korán visszavonul és urának sohasem kell búcsúznia tőle, ha a jókedvű társasággal átvonul a kaszinóba, ahonnan csak hajnalhasadáskor vetődik haza.

Amennyire az asszonyok lenézik Ágnest, a férfiak annyira irígylik Gábort.

– Ilyen asszony kellene! Boldog ember, aki sohase hallott kukli-prédikációt!

Kludi Gábor ilyenkor nem szerette folytatni ezt a témát. Bizony néha, mintha jól esett volna neki egy kis szemrehányás az asszony részéről.

A nyárra vendégük érkezett. Rendes Gézáné, az Ágnes unokanénje. Mintegy harmincesztendős asszonyka, pezsgő temperamentummal, erős, szélesvállú, pirosarcú pesti asszony, aki nyaralás ürügye alatt itt, ezen az elmaradt erdélyi vidéken ragyogtatta káprázatos toalettjeit.

Ennek a látogatásnak az volt a következménye, hogy a szép pesti asszony egy hét folytán összepörölt a szőke szobaleánnyal, akinek nem igen imponált a selyem pongyola s ugyancsak visszanyelvelt. Ágnes asszony különös fásult mosolygásával hallgatta a pörlekedést, de nem szólt. A szép asszony gyönyörű fekete hajába markolt rózsás körmeivel, úgy támadt reá:

– És te eltűröd, hogy a cseléd így bánjék vendégeddel?

Ágnes asszony, aki ölében tartotta a legkisebbiket, míg a két nagyobbik gyerek kétoldalt iparkodott, ki a hátára, ki a nyakába mászni, szelíden válaszolt:

– Majd ha Gábor hazajön, rendet csinál.

Rendesné egy pillanatra meghökkent, gyilkos szemmel mérte végig a szobalányt, aki kihívó mosollyal állta tekintetét. Mintha ebben a pillanatban megértették volna egymást s nem mint uriasszony cseléddel, hanem mint asszony az asszonnyal álltak volna egymással szemben.

Kludi Gábor hazajött és rendet csinált. Azonnal elcsapta a szép szobaleányt.

– Rögtön pakkoljon és kotródjék – rivallt rá.

A szép leány dühre fakadt.

– Jó, megyek, de hát elébb a nagyságával fogok beszélni. Meg kell neki is tudnia, mi dolgom volt nekem ebben a házban és miért kell most elmennem.

Ágnes asszony szelíden, de határozottan felelt:

– Velem nincs semmi beszélni valója, ha a nagyságos úr elbocsátotta, menni fog s cseléddel nem állok szóba.

És elvonult a hálószobába, a ház végén, hogy ne hallja a mosdatlanságokat, miket az elbocsátott cseléd pakkolás és távozás közben torkaszakadtából kiáltott, hogy a szomszédság ablakai kinyiltak és ifjak meg öregek kaján mosolygással, durva érdeklődéssel mohón magukba szítták.

Ő tehát megint nem tudott semmit, az egész város pedig arról beszélt, a szép pesti asszony miként túrta ki a szép pesti szobaleányt.

Sajátságos élet folyt azután. Az idegen azt hitte volna, hogy Rendesné a ház asszonya, míg Ágnes csak amolyan fizetett, alázatos gouvernante, aki a gyerekekkel foglalkozik. Alig mult nap, hogy az eleven pesti asszony valami kirándulásra nem ment, természetesen a Kludi Gábor kíséretében. Majálisokat is rendeztek, nyári táncmulatságokat. Rendesné mindenütt a Kludi Gábor karján jelent meg. Ágnes asszonyt sohase látták. Az is megesett, hogy a szép asszony, ha már idáig jött, kíváncsi volt megtekinteni Nagyszebent. Délben indultak el útnak és csak harmadnapra érkeztek vissza. Ilyet se tűrt volna el más asszony, de hát ennek az Ágnesnek valóban nincs vére.

Megfoghatatlan egykedvűsége ingerelte Rendesnét is.

– Mondd csak, Ágnes, – szólt hozzá – nem vagy rám féltékeny?

Ágnes vállát vonogatta.

– Nem féltem az uramat, – felelt csöndesen.

– Senkitől?

– Senkitől.

– Annyira hiszed, hogy szeret?

– Annyira hiszem, – szólt Ágnes, erősen szemébe nézve a kémlelő asszonynak, – hogy Gábornak szüksége van rám és amit én nyujtok neki, azt senki másnál még csak keresni sem fogja.

– És – tudja azt ő is?

– Ma még nem – felelt egyszerüen és ölébefogva a sivalkodó gyereket, kezdett neki mesélni: volt egyszer egy igen szegény leány, úgy hívták, hogy Hamupipőke.

Rendesné végighallgatta a mesét, melynek hossza-vége nem volt, mert mikor Hamupipőke már a király felesége lett, a gyerek belemarkolt az édesanyja hajába s mintha csöngetyűzsinór volna, úgy rángatta:

– Még ne legyen vége, akarom, hogy a mese tovább tartson.

És a mese tovább tartott.

A könnyelmű pesti asszonyon, mintha megindulás vett volna erőt.

– Hallod Ágnes, – szólt fojtott hangon, – ha te azt hinnéd, hogy az én ittlétem árt neked, hát én elutazom.

Ágnes szelíden nézett rá.

– Semmi okod rá. Gábor nagyon szereti, hogy itt vagy. Arra kérnélek, hogy hosszabbítsd meg ittmaradásodat, amíg éppen lehet.

Rendesné erre nem felelt semmit, csak nézte, nézte a fonnyadt asszonyt, aztán hirtelen odalépett hozzá és megölelte. Ágnes nem viszonozta ölelését, de tűrte.

Bekövetkezett az aratás ideje, Gábor a tanyára vonult s nem is tért haza éjtszakára sem. Rendesné mindennap kikocsizott hozzá, mert nagyon érdekelték a mezei munkák. Közbe-közbe egy kis tanyai mulatságot is rendeztek, ilyenkor csak hajnalhasadáskor tért vissza.

Ágnes a gyerekeknél maradt. Állapota is rosszabbra fordult, számítása szerint egy hónap múlva megint itt lesz a gólya. Sokszor rosszul lett, egyszer el is ájult, de rendes életmódján nem változtatott semmit, ágya most is a gyerekszobában volt és éjtszakánkint négyszer-ötször fölkelt, mert mindegyik gyerek legalább is egyszer ébredt föl, hangos sivalkodással. Az ura csak vasárnapra tért haza, ilyenkor futólag megcsókolta, szórakozottan végigsimogatta a haját és másfelé kalandozó gondolattal mondta:

– Jó volna, ha most már kímélnéd magadat.

Ebéd után aztán rögtön a kaszinóba sietett. Nem tűrte a gyereksivítást.

II.

Augusztus második felében megeredt az eső és nem akart többé elállni. Rendesné kedvetlenül és idegesen járt-kelt a szobában és nézte a felhőket.

– Nem lesz vége ennek az unalomnak? – szólt Ágneshez.

– Itt a hegyek között bizony nehezen tisztul ki az idő.

Harmadnapra a szép asszony odaszólt:

– Ha holnapra nem áll el az eső, én megyek.

– Ne tedd azt, – kérte Ágnes, – Gábor már úgy megszokta, hogy itt vagy. Rosszul esnék neki.

Ekkor lépett be a férj, lucskosan, kedvetlenül. Rendesné odafordult hozzá:

– Hallja, Gábor, a felesége tartóztat. El akarok menni és ő azt mondja, hogy hiányoznék magának. Mit szól hozzá?

Gábor izgatottan szólt:

– El akar menni? És miért?

– Mert ez az átkozott eső nem akar elállani. Meghalok az unalomtól. Én nyaralni jöttem ide, nem pedig a szobában ülve lesni a felhőjárást.

– És ez elég ok, hogy menjen? – szólt amaz. – Csak a szép idő kedvéért maradt itt eddig?

– Édes istenem, – felelt a szép asszony, – nem mindenki született arra, hogy csöndesen a kuckóban üljön, mint Ágnes, aztán végre sem maradhatok itt örökre, meg nem is jöttem ide úgy, hogy itt ragadjak a sárban.

– Akkor jól van, – szólt Gábor. Sarkon fordult és ment.

A szép asszony dacosan összeszorította ajkát, úgy állt az ablaknál, hátat fordítva Ágnesnek, aki apró főkötőkbe kék pántlikákat fűzött.

– Eh, – fakadt ki végre, szóval folytatva, amit magában gondolt, – megyek. Mindennek vége van, legyen ennek is vége. Mondd, Ágnes, de igazán, nem haragszol rám, biztosan tudod, hogy nincs okod engem gyűlölni?

Ágnes félretette munkáját. Szokatlan gerjedelemben volt.

– Komolyan elhatároztad magadat? – kérdezte fojtott hangon.

– Még ma pakkolok és holnap megyek.

– Visszavonhatatlanul?

– Visszavonhatatlanul.

– Semmi esetre sem engedsz? Neki sem?

– Neki legkevésbbé.

– Akkor, – szólt Ágnes különös hangon – ha ez befejezett dolog és az én szavamnak már semmi befolyása nem lehet rá, felelek előbbi kérdésedre. Én nem haragszom rád, nem is gyűlöllek, mert nem vétettél ellenem semmit. Jól tudom, mit gondoltál te eddig felőlem s nagyon jól tudom, hogy az egész városban nevetik a vakságomat. Pedig nem vagyok vak. Nem kémkedem soha az uram után, de azért tudok mindent. Azt is, hogy mi történt köztetek.

– Ágnes!

– Ne szakíts félbe, hadd mondjam meg neked, amit tudnod kell. Ellenem te nem vétettél semmit, csak a Juliska ellen, akit miattad elkergetett az uram. Az egyik követi a másikat s nekem igazán mindegy, hogy ki van soron. Ezért, ha a lelkiismereted nyugtalanít, kérj bocsánatot a szobalányomtól, a kávéházi kaszírnőtől, meg mit tudom én, kitől, csak tőlem ne. Ami engem illet, én szeretem Gábort és szeretni fogom utolsó lehelletemig és soha nem bánt semmi önző féltékenység, mert amikor őt szeretem és nélküle élni nem akarok, nem a magam boldogságát kívánom, hanem az övét. Én az ő csapongó hajlamait nem tudom kielégíteni. Nyűgös, csúnya asszony vagyok s majdnem mindig beteg. Nem köthetem magamhoz, mikor mások felé húz a vére, akármit csinálnék is. Tehát nem csinálok semmit, hanem tudom, hogy a felesége mégis csak én vagyok, hogy mindenkin, akit elémbe tesz, megbosszul engem ő maga, mikor mindenki csak megelőz egy másikat. Én tűrök és várok és a lelkemet nem bántja semmi önző érzés. Itt várok és tartom készen számára a nyugodalmas otthont arra az időre, mikor nyugodalmas otthonra szüksége lesz.

– És mikor lesz az? – kérdi halkan a másik.

– Nem tudom, talán csak akkor, mikor öregek leszünk. De akkor rajtam lesz a sor. Akkor én leszek az ő mindene s ha majd meg fogja ismerni, mit tettem én érte és hogy gondoskodtam róla, hogy amikor mindenki elhagyja, a lelke fázik és a teste beteg, akkor annál jobban fog szeretni engem, a csúnyát, a vénet és meg fogja becsülni azt a szerelmet, melyet mostan nem tud meglátni. – Most ismersz engem, eredj békén haza, nem te vagy az első, nem te vagy az utolsó, de ami engem erőssé és türelmessé tesz, az a tudat, hogy mégis csak én vagyok az egyetlen.

A gyermekszobából rivalgás hangzott, Ágnes egy szökéssel ott termett és a rajta lógó gyerekeket lihegve maga után vonszolva, ragyogó szemmel még odaszólt a megkövült asszonynak:

– És ezek az ő gyerekei!

*

Másnap Rendesné elutazott. Gábor esőköpenyben ácsorgott, úgy várt reá a szobában.

– Itt marad, – szólt rá ridegen a szép asszony. – Nem akarok magával többé egyedül lenni. Isten vele…

Gábor nagyon el volt keseredve. Mogorván járt-kelt a nappaliban, nem lelte a helyét sehol. Ágnes szelíden nézte és nem szólt semmit.

– Bizonyosan te zavartad el, mordult rá Gábor. Nem bírtad elnézni, hogy egy kis szórakozásom is legyen ebben az átkozott fészekben.

– Nem, Gábor, hidd el, nem én vagyok az oka.

– Az oka, az oka! – ismételte a férje idegesen. – Nagyon jól tudod, hogy milyen a természetem. Szeretem az elevenséget, a jókedvet. Mit csináljak magamban? Te mint a kotlóstyúk, úgy ülsz a fészekben. Az ördögbe is, nekem nem gyerekekre van szükségem, hanem asszonyra.

– Tudom Gábor, tudom, – szólt szeliden Ágnes.

Kludi Gábor elszégyelte magát. Odalépett a feleségéhez és hegyes állát az ujjai közé fogva, gyöngéden fölemelte arcát.

– Szegény kicsikém, – szólt lágyan.

Az asszony szemében könny gyülemlett. Lehajlott az ura kezére és hirtelen megcsókolta.

– Köszönöm, – szólt a legmélyebb háladatosság hangján.

_KÁROLY._

Károly nem olyan gyerek, mint a többi. Nem is tudom, minek van neve, mint a többinek. Mikor megszületett, senki sem várta. Korán jött. S mire jöttének híre kelt, már nem volt. Korán ment. Éppen csak annyit élt, hogy el lehessen temetni. S éppen annyira volt ember, hogy az anyakönyvbe be kellett vezetni a jöttét, meg a mentét.

Huszonnégy órán át volt gyerek. Ennyi idő alatt is szert tett a rossz gyerek hírnevére. Egyre sírt, éjjel-nappal. Az egész életét átsírta. Valami fájt neki – az élete vagy a halála? Bajos azt megmondani. Nem ringatták puha bölcsőben, mint más gyereket, ellenben vattába göngyölgették, mint a porcellánbabát. A bába megnézte: fiú! Az orvos megnézte: sárgaságot kap, elpusztul. Az anyja siratta és az apja temette. Ennyi az egész biográfiája.

Valami sok vizet nem zavart a világban. Jöttek a rokonok és vigasztalták a szülőket. A szülők is vigasztalták magukat. Hiszen nem kell komolyan venni, az ilyen kis poronty voltaképen nem igazi ember. Még nem is költözött belé a lélek. Csak betegsége volt az édesanyjának, az most elmult. Nem érzi a fájdalmat, nem tudja az életet és nem tudja a halálát.

Mégis jött a pap és beszédet, imádságot mondott a kis koporsónál. Hosszú beszédet, rövid imádságot. Ott állt mögötte a temetői szolga, az apja, meg én. Minek nagy dolgot csinálni az ilyen kicsi emberből? Halottas csönd, nyomott lelkület – hiszen csak érezzük, hogy itt járt a halál angyala. Aztán a szolga ölébe kapja, karjára ölti a koszorút is, mi meg megyünk utána. Nem kell nagy cécó, elég, ha mi férfiak megyünk vele az üveges gyászhintón, hogy megjegyezzük magunknak a helyet, hol nyugszik a Károly.