Part 8

A strazzista: Maga mulya, az a régi könyv, az újat adja.

Mihály: Igen is, kérem.

A szaldakontista: Jóska, lesz-e már? Háromnegyed van, nekem nincs kedvem, hogy maga miatt lekéssem az ebédről.

Jóska _(egykedvüen tovább rakosgatja a pénzt)_: Hát csak menjen ebédelni, Berger úr, én meg a Berger úr kedvéért nem fogok ráfizetni a számadásra.

A szaldakontista: Jóska, ne szemtelenkedjék.

Jóska _(fölugrik)_: Hát itt a pénz, számítsa össze maga, az úr nem adta nekem, én se loptam a kauciómat. Kiki vigyázzon a magáéra.

A főkönyvelő: No, azért nem kell úgy kikelni, Jóska, végezze csöndben a számadását és több tisztelettel viselje magát az urak iránt.

Jóska: Magammal se hagyok packázni.

_(Megint a kuckóban együtt ülnek.)_

Mihály: Egyszer rosszul fogsz járni, Jóska!

Jóska _(igen nyugodtan)_: Hát aztán? Van pénzem, a kauciómmal akárhová mehetek. De olyan barom, mint te, akkor sem volnék, ha egy fityingem sem volna. Tudod-e, Mihály, hogy te voltaképen állat vagy?

Mihály _(csüggedten)_: Csak kívül, belül nem. Van itt lélek s ha nekem kaucióm volna, akkor tudom istenem…

Jóska: Époly állat volnál, mint most. Nem vagy te férfi, Mihály és csodálom, hogy az a Marcsa hogy felejthette magát nálad!

Mihály: Ő tudja, ki vagyok. A kvártélyosa voltam, aztán hogy ezt a hivatalt kaptam, összeállottunk. Azért tűrök én itt mindent, mert ha nem volna hivatalom, hát az a beste céda otthagyna. No, de amíg a kezem alatt van, érzi, hogy az embere vagyok. Látnád csak a testét, kékre van az rugdalva. Pedig olykor nem is csinál semmi rosszat. Eszembe jut, hát megrugdalom. Hadd érezze, hogy ki az úr a háznál.

Jóska: Buta vagy, de ravasz. Ezt most azért mondtad, hogy eláruljam magamat. De vigyázz, ha még talán gyanakodol, hát úgy lehet, kedvem szottyan és egyszerüen elveszem tőled az asszonyt.

Mihály: Te? Az olyan legényfajta, mint te, nem vesz magára asszonyt állandó koloncnak.

Jóska: Csak ne bizakodj benne. Az ember megváltozik, s azt találja, hogy mégis jobb, ha van valaki, aki főz neki. Marcsa pedig igen jól főz. Nem hínál meg ma vacsorára? Adok hozzá három hatost, meg a bort is magammal hozom.

Mihály: Bort is? Nem, Jóska, engem ugyan le nem kenyerezel. Nem a főztiért mennél…

Jóska: Barom, hisz ott leszel magad is!

Mihály: Jóska, te igaz barátom vagy, erősebb is vagy nálamnál, nincs mitől tartanod. Aztán nekem már mindegy, akár az a zsidó, akár te. Mondd meg igaz lelkedre, van köztetek valami?

Jóska _(nevetve)_: Hát igaz lelkemre mondom, szamár vagy.

Mihály: Hiszek neked, hát akkor szívesen látlak!

Jóska: Itt a három hatos, a bort majd este viszem. Aztán jó birkapaprikást csináljon a Marcsa és túrósgaluskát töpörtyűvel. Most leszámolok a zsidóval.

_(Meg is teszi. Öt perc multán félénk kopogtatással benyit Marcsa, csinos arcú, köpcös teremtés, kosárral a karján.)_

Mihály _(sziszegve)_: Mit keresel itt?

Marcsa: Jó napot kívánok, Berger úr, kérem hazavittem a ruhát és átadtam a szobaleánynak, a jegyzéket meg gondoltam, itt átadhatom a nagyságos úrnak.

A szaldakontista: Ohohó, a szép Marcsa, isten hozta szép Marcsa, de sajnálom, hogy olyankor viszi haza a ruhát, amikor nem vagyok otthon.

Marcsa _(kacéran)_: Van eszem, hogy ne olyankor állítsak be.

A szaldakontista _(kijön a ketrecből és átfogja Marcsát)_: Eszem a lelkét, aranyom, igaza van, ha otthon érne, nem menne el úgy, ahogy jött. No, Mihály, irígylem magától a feleségét.

Mihály _(zavartan mosolyogva)_: Nem úrnak való volna, csak olyan szegényemberfélének.

Jóska _(a ketrecben)_: Kérem, Berger úr, tizenkettő elmult, ne méltóztassék most enyelegni.

A szaldakontista: Ejnye, be sietős egyszerre a dolga. Hát lelkem, a jegyzéket majd adja oda Mihálynak, az majd elhozza holnap. Isten vele.

Mihály _(kimegy az asszonnyal az ajtó elé, egyet rúg feléje, de Marcsa kikerüli)_: Hazudtál, agyon foglak ütni!

Marcsa _(a kosarát maga elé tartja)_: Elment az eszed?

Mihály: Most vitted haza a ruhát? Csak a számlát hozod? Hát reggel ki vitte haza a ruhát? Hol csavarogtál mostanáig? Látta a Jóska is, magad mondtad neki, hogy reggel voltál nála. Te czéda, te… egy zsidóval… no csak gyere haza… _(Ismét rug felé egyet, de most eltalálja.)_

Marcsa: Vadállat!

_(Ekkor kilép Jóska.)_

Jóska: Mit csináltok itt?

Mihály _(megjuhászkodva)_: Csak azt mondom neki, hogy sok töpörtyű legyen a túrósgaluskán.

Jóska: Mintha veszekedtetek volna.

Mihály: Dehogy – csak egy kicsit megrugdostam.

_ÖRMÉNY REGÉNY._

Különbül, mint az öreg Katagár Mózes, ember még nem bánt el hűtlen feleségével. Kerek húsz esztendeig tartott, míg elégtétele teljes volt.

Az elején ott voltam magam is, kicsi gyerekkoromban. Katagár úr a boltjában ült és pipált, a felesége kiszolgálta a parasztokat. Bizony, én nem tudom, hogy szép asszony volt-e; lompos szoknyájában, tarka kendőbe csavart fejével nekem nem tetszett. De vidám volt és barátságos mindenkihez. Azonfelül ő volt az úr a háznál. Ura csak pipázgatott, elment a szomszéd városba kártyázni s idehaza szóba állt az oláh parasztokkal, hogy lesz-e hó, eső? Az asszony szolgált az üzletben, számolt le a regálebérletben, vágatta az erdőben a fát, vezette a havasi legelő marhaállományát. Nála volt a nagy kassza kulcsa is, a kis kassza kulcsa is. S amellett ő tanította írni-olvasni a kis ötéves Juliskát is, egyetlen gyereküket.

A szomszéd faluban fával kufárkodott Sverteczky Bertalan, aki valamikor vadászhadnagy volt, de holmi csúnya kártya-afférek miatt kitették a katonaságból. Összevásárolgatta a fát levágottan, levágatlanul s tovább adogatta. Közben ő is bement a szomszéd városkába, ahol nagyokat ivott és kártyázott. Csodálatos, mióta rajtavesztett a katonaságnál, a kártyában mindig becsületes maradt és állandóan veszített. Ennélfogva Katagár Mózes, aki jeles kártyás és fukar ember volt, nagyon szeretett vele kártyázni.

Egy ízben megesett, hogy egy tizesbankót, melyet Katagár Mózes éppen elnyert, kiégetett a szivarjával, a jobb csücskén. Nagy baj nem esett vele, alapos vizsgálat után kitűnt, hogy maga a bankó rajza, ami értéknek számít, sértetlen maradt. Ebben megnyugodva, Mózes zsebregyűrte a többi pénzzel és vígan kocogott hazafelé. Ott nevetve mesélte feleségének, hogy megint nyert ötvenöt forintot attól a szamár Sverteczkytől s átadta az asszonynak a pénzt, aki meglehetős egykedvüen becsukta a kasszába.

Másnap ott járt Sverteczky és az asszonnyal leszámolt egy nagy faszállítást s mint Mózesnek mondta, rögtön le is szúrta az árát.

– Nem jön-e be egy kis partira? – kérdezte azután.

– Ha az asszony enged – felelt Mózes.

Az asszony jó volt, mindent engedett. Igy a Sverteczky csézáján elkocogtak s két óra multán már ott ültek a kaszinóban, egymással szemben, egy csomó kibictől körülvéve és kártyáztak. A szerencse, mint mindig, most is kedvezett Mózesnek, aki egyre gyűrte mellénye zsebébe a bankókat. A másik káromkodott, de igazában nem igen bánta a veszteséget.

Egyszerre Mózes csak meghökkent s azóta következetesen veszített. A hadnagy egy tízforintosat adott át neki, ugyanazt, amelyiket tegnap tőle nyert, az átégetett széllel. A jószemű Mózes rögtön fölismerte, de nem szólt semmit. Majd minden pénzét elvesztette, kivéve az égett tízforintosat. Ezt nem adta oda, inkább adósa maradt Sverteczkynek tizenöt forinttal.

Mikor hazament, csak ennyit mondott az asszonynak.

– A kasszakulcsot.

– Minek?

Mózes csökönyösen ismételte:

– A kasszakulcsot!

Az asszony elhalványult, de odaadta a kulcsot.

– Gyere be.

Követte.

Mózes fölütötte a könyvet, abba be volt vezetve a Sverteczky által fizetett négyszáznyolcvan forint. Kinyitotta a kasszát és talált benne kétszázat.

– Hogy lehet ez? – kérdi Mózes.

Az asszony próbálja elriasztani.

– Mit törődöl vele? Ha eddig rám bíztad, ezentúl is rám bízhatod.

– Hogy lehet ez? – kérdi Mózes ismét és már kezében tartja az asszony nyakát.

– Jóisten! – hebegi ez – ne bánts Mózes.

– Hogy lehet ez? – kérdi emez harmadszor.

Az asszony látta, hogy nem a pénzre kíváncsi, hanem valamit sejt. Ismerte emberét és tudta, hogy el van veszve. Összeszorította tehát fehér ajkát s lehorgasztotta a fejét.

– Tégy velem, amit akarsz, – mondotta.

Mózes ellökte, hogy nekiesett az almáriomnak, aztán nekiült az üzleti könyveknek és egész éjtszaka számolgatott. Mikor ezzel készen volt, odaállt a kis gyerek ágyacskája elé és figyelmesen nézte. Most már látta, ami eddig föl se tűnt neki: a gyerek szakasztott Sverteczky volt, ugyanaz a fekete szem, ugyanaz a kiálló áll s mikor nevetett, az arca épúgy, mintha három darabra vált volna, mint a volt hadnagyé.

Az asszony az ágyban feküdt és nem mert moccanni. Megértette minden mozdulatát s mikor a gyereket vizsgálta, megértette ezt is. Most az ember hozzálépett s az asszony megkövült rémülettel nézett rá. Azt hitte, hogy meg akarja fojtani. De Katagár Mózes csak leült az ágy szélére és lerántotta lábáról a csizmát, aztán egészen levetkőzött, lefeküdt és öt perc mulva mélyen és nyugodtan aludt.

Kora reggel befogatott és elhajtott, egymagában. Délre azért otthon volt s ebédhez ült, mintha mi sem történt volna. Az asszony tudta, hogy hol járt, de sejtelme sem volt róla, mit művelt. Tán megölte? S most rajta a sor? Halálos aggodalommal kémlelte az ember torzonborz, nyugodt arcát, s a szeméből még csak azt sem látta, hogy valami a fejében járna. Mikor elvégezte az ebédjét, odament a kasszához, kinyitotta, lassan, körülményesen kikotorászott a tárcájából egy váltót és gondosan elzárta.

Ekkor állt a felesége elé és mondta:

– Elintéztem mindent. Tizenhétezerkétszáz forintot adtál neki, hogy fattyú anyjává tett. A pénz az enyém, a gyerek az övé. Előbb adja meg a pénzemet, aztán majd meglássuk, mi lesz a gyerekkel. Értetted?

Nem értette ugyan, de bólintott a fejével és mód nélkül meg volt rettenve.

De csakhamar megértette. Mózes behívta a gyereket, aki az udvaron kergette a libákat, térde közé fogta, hosszan nézte az arcát, megsimogatta vad, fekete haját s ezt mondta:

– Van-e kedved velem a Lunka Negrára menni?

– Most mindjárt! – kiáltott a gyerek és tapsolt örömében.

– A Lunka Negrán sok mulatság akad, – folytatta Mózes – ott örökké csilingel a nyáj kolompja, mindig vannak kecskegidák, mikkel játszogathatsz, aztán két kecskét befogunk egy kis szánba és usgyi, repülünk velök le a lejtőn.

– Jaj de jó lesz! – kiáltott a gyerek – papa menjünk a Lunka Negrára!

– Készülj tehát – szólt az öreg és fölállt.

Akkor tavasz volt, a hegyekről egyre robogtak lefelé a vadvizek. A Lunka Negra felől távoli dörgés jelezte a hótömegek összeroppanását, a nyájak most vonultak fölfelé. Az öreg Mózes összeszedte téli holmiját, összecsomagolt néhány kiló dohányt, néhány skatulya töltést, egy doboz teát. A gyerekkel összeszedette összes holmiait, fölrakatta az egész göncöt egy kis kétkerekű szekérre, maga pedig a gyereket kézenfogva, mondta:

– Most gyerünk!

Rá se hederített az asszonyra, aki kővé meredve állt ott és nézte hol a gyereket, hol azt a rémületesen nyugodt embert. A gyerek vígan anyjához futott, hogy búcsúzzék, de apja visszarántotta.

– Nem érünk rá – mondta és hátra se nézve, egy szót se szólva, nekiindult a havasoknak.

– Mózes! – sikoltott az asszony és utánavetette magát.

Mintha nem is hallotta volna, csak ment, ment a körbe tekergődző úton, föl, a havasok felé.

És leszállt a nap és elmult az éjtszaka, az ember nem jön haza. Tán valami baja történt? Jöttek a parasztok a havasok aljáról: nem látták-e Katagár uramat? De igen, találkoztak vele, fölment az a Lunka Negra felé és igen vidáman játszogatott a gyerekkel. Majd egy másik: a gyerek a vállán lovagolt, úgy vitte, bizonyára fáradt volt. De hogy is lehet ilyen kis gyereket olyan magasra vinni, különösen most, mikor patak folyik az ösvényeken?

Aztán nap mult nap után és Mózes nem jött vissza. Beköszöntött a nyár, a nyájak a legmagasabb legelőkre vonultak föl és Katagár Mózesről azt hallotta az asszony, hogy egy havasi kunyhóban ütött tanyát a kis Julissal, aki igen vidám. Puskával a vállán barangolja be a sziklákat és egyre teregeti le a zergéket. – Nem izent semmit? – Semmit.

S az ősz is beállt és a kis oláh falu éjjel-nappal, heteken keresztül ázott a szakadatlan esőben. Sverteczkyről hírt se hallott többet. A Retyezát fehér jéglapjai eltűntek a felhők mögül, a pásztorok vissza-visszatértek már a faluba, a hegyeket egészen ellepte már a hó. Csak Katagár Mózes maradt fönt a kislánnyal, ahol most farkasok ordítanak versenyt a bömbölő széllel.

Jött a karácsony is, egészen fehéren, egészen reménytelenül. A hegyi utak járhatatlanok, most már nem is jöhetnek le, tán el is pusztultak odafönt.

Ez a folytonos várás, rettegés, tépelődés, a lelkifurdalás, a gyerekért való gond, közepette a nyugodalmas, egyhangú életnek a boltban, a számadások között, csontig lesorvasztották a szegény asszonyt. Imádkozott, hogy ura jöjjön vissza és lőjje le.

Szilveszter estéjén aztán váratlanul betoppant. Úgy, mintha mi sem történt volna. A kislányt karján tartotta s az vastag nyakát átölelve, aludt. Az asszony szólni sem mert, csak úgy lihegve, vágyva nézett a gyerekre, de nem merte érinteni. Mózes rá sem nézett, csak gyöngéden levetkőztette a gyereket és lefektette. Aztán maga is levetkőzött és lefeküdt.

Másnap kiállt a boltajtó elé és pipált. Csikorgó hideg volt, ott fönt a havasokban megszokta. A kis gyerek, mikor fölébredt, csodálkozva nézett körül, egészen elszokott a szülei háztól, tán nem is igen emlékezett rá. Édesanyja most, hogy az ember nem látta, rávetette magát és keserves könnyhullatás között csókolgatta. A kislány tűrte, idegenül, szinte kedvetlenül.

– Elfelejtetted már anyádat, nem szereted már anyádat? – zokogott a szegény asszony.

A gyerek nem felelt, csak nézett vágyva ki a kis ablakon, a szabadba.

– Ugy-e jó itt? Most már itt maradsz! – szólt reménykedve, meg hogy valamit megtudjon, az asszony.

– Odafönt jobb – volt a kurta felelet.

– De nem engedlek, itt tartlak, te szívtelen gyermek! – kiáltott az asszony.

– Apa erősebb – volt a felelet.

Délfelé az öreg Mózes nyugtalankodni kezdett. Egykedvű arca elsötétült, majd fenyegető lett. Nézte az óráját s a kezében tartogatva, kémlelte az utat. Mikor a mutató pontban tizenkettőre ért, Katagár Mózes bement a boltba.

– Jól jár az óra?

Ez volt első szava a feleségéhez.

– Jól jár. – Megnézte, ott még egy negyedóra hiányzott tizenkettőre.

Ekkor száncsörgés hallatszott, a bolt előtt állt meg s belépett Sverteczky. Egészen lefogyva, arcán a hajszolt vad fáradtsága és a kísértettől remegő kutya félelme. Egy pillanatra találkozott a szeme az asszonyéval, de akkor már ott állt Katagár Mózes.

– Megvan? – kérdezte.

– Megvan – felelte amaz halkan.

Bementek a belső szobába. Ott Sverteczky egy váltót adott át és néhány nagy bankót. Katagár Mózes gondosan megolvasta a pénzt, elzárta, aztán kivette és átadta Sverteczkynek a régi váltót.

– Mához egy esztendőre, – mondotta és elfordult.

– Mózes, – szólt az most – valamit szeretnék kérdezni.

– Az üzletre tartozik?

– Arra.

– Nos?

– Mi lesz, ha véletlenül meghalnék?

– Az a ti bajotok, gondod legyen rá, hogy ne halj meg. Én is vigyázok magamra. Ha _vele_ akarsz beszélni – nem bánom.

Nem bánta, sőt maga ment ki a boltba, míg azok ketten beszélgettek. A gyerek nem tágított oldala mellől.

Ekkor tudta csak meg az asszony az egész szörnyűséget. A megállapodás, azaz Katagár Mózes határozata az volt, hogy míg az egész pénzt le nem fizette, addig a gyereket magánál tartja. Ha pedig bármely oknál fogva elmarad a törlesztés, megöli a gyereket.

S ezzel a rémítéssel kergette végig az országon azt az embert, pénzt szerezni. Kényszerítette, hogy vigyázzon az egészségére és éljen rosszabbul, mint a kutya és takarékoskodjon, mint a fukar. Ha gályarabságra ítéli, nem olyan szörnyű a büntetés. S míg az embert végigkergeti az országon, az asszonyt egyhelyben, egymagában fogva tartja a boltban. Ez húsz esztendeig fog tartani, mert annyihoz kötötte magát az öreg Katagár.

Még két napig lent maradt s beszerezte a szükségleteit. Aztán hátra se nézve, kézen fogta a gyereket és elindult ismét a vadonba. A gyerek se nézett hátra, egészen olyan volt, mint az az ember, akit apjának tekintett.

És év év után megismétlődött ugyanaz a jelenet. Minden esztendő sorvadtabban, megtörtebben, megvénültebben hozta össze a hajdani szerelmes párt, és erősebben, duzzadó egészségben piros orcával és büszke fejhordással a megcsalt férjet. S a gyerek is megbarnult, szinte megnémult, de erős, durva szépségű női óriássá fejlődött. A pásztorok között regék jártak róla, a havasok odafönt százszorosan visszaverték vidám kacagását, harsogó danáját és a puska ropogott a kezében s úgy utánairamodott a zergéknek, hogy szinte elevenen fogta el. Itt lent néma volt és csöndes, rá se nézett senkire, csak az apján csüngött a szeme, rajongó szeretettel és boldogsággal.

Mikor a leány tizenöt éves lett, Katagár Mózes nem vitte többé a havasokba. Ellenben összeszedett egy nagy csomó pénzt s elment vele Pestre. Az ember és a leány nagyon jól értették egymást, odafönt annyira összeszoktak, hogy a gondolatuk is találkozott s amit az öreg akart, az mindig jól esett a lánynak. Szép lakást rendezett be Pesten és járatta a házhoz a különböző mestereket. A lány tanult nyelveket, tanult zongorázni, festeni és táncolni. Olyan erős és egészséges volt, amivé csak tízévi merőben fizikai élet tehet, istenverte magánosságban, a legzordonabb környezetben. És ezt a megedzett anyagot most megcsiszolgatta kulturával. A durva arc, a szinte fekete kéz megtisztult, megfinomult anélkül, hogy elpuhult volna. Három év multán Katagár Juliska olyan szépség volt, amilyen Magyarországon még nem termett.

Sverteczky pedig egészen összeaszott, most már csak mankón tudott járni. De hűségesen, mintha kísértet kergette volna, minden újév napján ott volt a kis oláh faluban és hozta a törlesztést meg az új váltót. És látva azt az asszonyt, akivel vétkezett, félig megfehéredve, félig megkopaszodva, egészen belefásulva ebbe a rettenetes életbe, amint gépiesen méri a pálinkát, a lisztet, a cukrot, petróleumot, kocsikenőcsöt, szöget, sarlót, kaszát, minden évben kegyelemért könyörgött, de Mózes hajthatatlan maradt.

– Az utolsó garasig, az utolsó napig – mondotta – a gyerek a kezemben van és tudod, hogy én megteszem, amit mondok.

Juliska huszonegy éves korában férjhez ment. Igen előkelő, igen gazdag ember vette el. De Katagár Mózes föltételül tűzte, hogy míg a leánya huszonhat esztendős nem lesz, addig az ő házánál kell maradnia. Fényes, nagy házat vitt és époly könnyűséggel merült bele a nagyúri életbe, mint annak idején a havasiba. Ezt az embert semmi se hozza ki a sodrából.

Végre elkövetkezett a huszadik év és Sverteczky úgyszólván a sír széléről támolygott a kis faluba s olvasta le az utolsó részletet.

– Most rendben vagyunk – szólt az öreg Mózes.

– Most már meghalhatok – szólt Sverteczky.

– Most visszakaphatod a lányodat, – szólt Katagár Mózes – de becsületes módon, hogy kára ne legyen belőle.

– Hogyan? – hebegte Sverteczky.

– Azt majd este megtudod.

Délben történt ez a beszélgetés és estére az öreg Katagár Mózes halva volt. Főbe lőtte magát, Néhány sort hagyott hátra a feleségének: meg fogtok most esküdni egymással, hogy becsületes szülei lehessetek a lányotoknak.

_KÉT ÁGY._

Szép vagy, én édesem, ezidőszerint egyetlenem, de a feleségem sokkal szebb tenálad. Mi a te buja húsosságod az ő ártatlan nádszáltermetéhez képest. A te beszédes, csókos, kipárnázott ajkad ahhoz a keskeny, rózsaszín vonalhoz képest, mely beszédesen és mosolyogva minden szónál, minden hangulatnál másfelé kígyózik s mikor ajkammal megközelíteném, hirtelen csúcsos, piros tölcsérré csucsorodik, olyan, mint egy kis nyíló kráter, mely magába szívja a lávát! Soha úgy nem szerettelek és nem foglak soha úgy szeretni, mint őt, akit veled megcsalok, akit elhagytam, mivel nem engedtek tőle elválni.

Az emberek nagyon sokat spekulálnak és csóválgatják a fejüket, hogy miért jár az örök hűség fogadalma nyomán a hitszegés és a kiábrándulás. Évszázak óta törik rajta a fejüket, hogy miért szeretlek téged jobban, mint a feleségemet, pedig téged nem is szeretlek. A férfi csapodár teremtés – de a két év alatt, hogy »boldog« házasságban éltem vele, csapodár természetem minden szép alak felé hajlott, csak feléje nem. Hogy megvan, hogy birtokomban van s csak a nehézség, meg a tilalom ingerli az embert? Te is megvagy és semmi nehézségembe nem került a meghódításod. Leírom az én történettelen regényemet azok okulására, akik hasonló bajban vannak s megvan a komoly szándékuk a bajtól való menekülésre.

A főbaj a két ágy, a közös hálószobában. Amikor a boldog mamák kiválogatják a bútorosnál szerencsés gyermekeik számára a családi ágyakat, akkor koporsót vásárolnak gyermekük szerelmének és boldogságának. Mikor jegyes korunkban, két nappal az esküvő előtt megnézvén lakásunkat, – nekünk semmi beleszólásunk nem volt, mivel a menyasszony szülei fizették a bútorokat – beléptünk a hálószobába, bennem reszketett minden ideg és ész nélkül magamhoz kaptam a remegő szép leányt.

– A hálószoba – suttogtam és majd megrepedt a fejem.

És kémleltem az ő szép, finom gyermekarcát, melyet gyönge pirosság vont be. S az első nyilallás akkor támadt a szívem tájékán. Oda tudott lépni az ágyhoz és annyi műértéssel megtapogatta a paplan selymét, végigsimította a habos párnákat és gyönyörködött a tenyérnyi monogrammban.

– Ez lesz az enyém, – mondotta, a fal felé álló ágyra mutatva – nem tudok az ablak felé aludni.

Különös volt. Én nem tudtam megbarátkozni a valóság gondolatával, hogy ezzel a liliomszállal egy szobában fogok aludni. Pedig a kalandok emléke egész árbocerdőként meredezik mögöttem ég felé. Ő a szende, a tiszta, az ártatlan, úgy beszélt róla, mintha azt mondaná: holnapután hetivásár lesz.

– Kedvesem, – mondtam már akkor – ha rajtam állna, külön hálószobát rendeznék be neked.

– Miért? – kiáltott szinte kétségbeesve – hát nem szeretsz?

Zavarban voltam s akkor a magam vágya ellen is szóltam. Csakugyan, miért? A két ágy egymás mellett örökkévaló ölelést jelent. Melyik szerelmes térne ki ez üdvösség elől?

– Mert szeretlek – rebegtem őszinte érzéssel és gondolattal – és szent vagy te nékem, mint feleségem is és nem akarom, hogy a tulajdonommá válj, mikor feleségemmé teszlek.

Ennek sok értelme nincs és ő nem is értette meg. Csak sírt és alig tudtam nagynehezen megbékíteni.

– Hát ez nem tartozik a házassághoz? – kérdezte panaszos hangon.

– Hogyne, hogyne. Bizonyos körökben nincs úgy, de a polgári osztálynál ez a házassághoz tartozik. Sőt a szegény embereknél az tartozik a házassághoz, hogy a két ágy egy ágy legyen.

– Ez förtelmes – kiáltott föl és elfordult.

A jó isten érti, miért volna ez förtelmesebb, mint a két ágy, de iszonyodása mégis jól esett.

Az olyan romlott ember, mint jómagam, szörnyen naiv az ártatlan naiv asszonykához képest. Könnyelmű életében könnyelmű nők között gyüjtvén emberismereteit, a rossz és az ártatlan nőt annyira különböző két isten teremtményének véli, hogy szinte belekábul, mikor megismeri a magától értetődő igazságot, hogy a tiszta nő is: nő. A mennyország is, a pokol is a hitnek egyívású pólusai, mind a kettő a jó istennek világfenntartó eleme. De hát melyik férfi élte végig viharos ifjúságát romlatlan teremtések közepette? Melyik nem jár úgy, mint én, hogy vágyódik a szennyből, az olcsóságból, a léhaságból a piruló tisztaság után, ahol a csók szentség, és a nő, mikor karjába zárja a férfit, esdeklő pillantással, akarata nélkül, elbűvölve és kiszolgáltatva rogy az ölelő szerelem forgatagába? Egy tiszta, szemérmes nő oldalán – ez a képzet a maga költői varázsával megutáltatta velem eddigi életemet. És mesék meséje a képzeletnek valóra válása és poklok pokla, az éden kertjének kínszenvedéses elvesztése, mikor az ember tapasztalja hogy ez a valóság csak egyszer valóság, aztán – hajrá! vágyódhatsz ismét bűvös, remegő szemérmetesség után.