Part 7

Az apám igen okos ember volt. Nem végzett sok iskolát, de munkás létére sokat tudott, különösen a szocializmushoz. Ezért akármiről folyt a beszéd, egy váratlan fordulattal a szocializmusnál termett. Ezen aztán a két öreg ember, mert Janowsky úr is túl volt már az ötvenen és vastag, a felső ajkra kunkorodó bajusza egészen fehér volt, késő éjjelig el tudott vitatkozni, apám nagy hevülettel, Janowsky úr roppantul komolyan és meggondoltan. Mindenben igazat adott édesapámnak és mégis úgy toldta meg a beszédét, hogy egészen más értelme támadt.

Én szomjasan lestem a szavukat. A küszöb lépcsőjén kuporogva néztem a Janowsky úr finom száját, amint a sűrű fehér bajusz alatt oly különös meggondoltan ejtette a szókat. Szinte körülesztergályozza, gondoltam asztalosfiú létemre. Azt csodáltam leginkább, hogy az apámat egyenlőrangú vitatkozófélnek ismerte el, holott nekem úgy rémlett, ha én volnék ő, nem is tartanám érdemesnek szóba állani olyan velem nem egyívású emberrel, amilyen az apám.

Magándolgairól nem igen beszélt. A jelenéről éppenséggel semmit. Nagysokára megtudtam, hogy foglalkozása voltaképen nincs, hanem a bátyjától vagy az öccsétől, aki hatalmas nagy úr, kap havonta vagy ötven forintot. Akkor elszédültem e summa hallatára, ma persze már látom, hogy az öregnek nem igen telt másra, mint papiros-vacsorára.

Közbe-közbe beszélt valamit a régi időkről. Ekkor kinyílott az elmém, hogy egy ember ül előttem, az apámmal egy sorban, aki grófokkal, bárókkal van sógorságban, komaságban. Csak kisfiú-élményei játszódtak ily káprázatos körben, legalább erre kell következtetnem abból, hogy a nagyapja szerepelt bennük mint galiciai hatalmas földesúr.

Ez úri világ létéről innen kaptam az első kalandos fogalmakat. De hiszen nem erről akarok én beszélni, hanem arról a szomoruan izgalmas eseményről, mely Janowsky urat sajátságos viszonyba hozta familiánkkal.

Míg az öregek politizálgattak, az udvar lányai hármas, négyes sorokba kapaszkodva jártak föl-alá az udvaron, vagy kint az utcán. A néném is köztük volt. Most is emlékszem rá, ő volt az egyetlen, aki le nem tette a fűzőjét az esti sétáknál. A többiek közt volt olyan is, aki mezítláb járkált, mivel így kellemesebb.

Én persze nem vettem észre, hogy szép volna, egyrészt mivel az ilyen kis fiú csak az édesanyját tartja szépnek, másrészt a nénémmel örökös hadilábon álltam. Olyan különös, véremet lázító gőggel tudott beszélni és egyre kiszolgáltatta magát velem. Aztán engedetlenkedett az édesanyámmal, különösen ha arról volt szó, hogy az utcán valamit cipeljen. Sehogy sem tudtam fölfogni, mi röstelni való van azon, hogy valaki a pékhez menjen a kenyérért, vagy a dézsával menjen a vízvezetékhez. Szívtelennek tartottam, mikor elnézte, hogy édesanyám, aki egész nap dolgozott és beteges is volt, akkor is törje magát, mikor ő otthon volt. Egy lány sem olyan, mint ő és kisasszonynak gúnyolták a háta mögött. Pedig csak három forint ötven krajcárt keresett hetenként egy varróműhelyben.

Nos, ennek a Márta nővéremnek az öreg Janowsky szokott néha apró ajándékokat hozni. Hol egy szép szőlőfürtöt, hol egy kis virágcsokrot, vagy egy papiroszacskóban finom cukrokat. Márta mosolyogva köszönte meg az ajándékokat, de nem igen beszélgettek különben. Janowsky úr az apámmal politizált, ő a lányokkal vihogott. Éppen csak hogy néha találkoztak az utcán, hazajövet, ilyenkor az öreg úr természetesen hozzácsatlakozott és együtt értek az ajtónkhoz.

Egyszer csak nagy izgalomban találtam a házunkat. Az apám hangosan káromkodott, a mama csitította. Nem tudtam, miről van szó, csak azt értettem, hogy édesanyám szerint nem olyan szörnyű nagy dolog az. Hogy szólhatott volna ugyan, de ha nem szólt, annak csak apa heves természete az oka. Nyilván nem mert.

Denikve Mártáról beszéltek. Hogy nem jön haza egy darabig, mert egy úriasszony magával vitte Isaszegre a birtokára, hogy ott varrjon neki. Csak levélben értesített bennünket erről és a nagy sietséget azzal okolta meg, hogy az úriasszony nem akar várni, míg otthon összeszedi a holmiját és szól a szüleinek. Hanem küldjék utána csomagban a legszükségesebb fehérnemüeket Isaszegre, poste restante.

Janowsky úr ezúttal nem volt otthon, ez még jobban bántotta az édesapámat. Legalább politizálással könnyíthetne magán. Édesanya szó nélkül hallgatta kifakadásait és összerakta a postacsomagot. Én írtam rá a címet, meg én állítottam ki a szállítólevelet.

– Édesanyám, – szóltam – hát nem volna egyszerübb annak az úriasszonynak a címére küldeni a csomagot, kinél a Márta van?

Erre a kérdésre nagyon meghökkent a szegény asszony. Az apám is.

– Hát kicsoda is az az úriasszony? – kérdi durván.

– Eh, amilyen ugrifüles leány, elfelejtette megírni.

– De mért írja, hogy poste restante küldjük? Ha elfelejti, ezt se írja! A dolog éppenséggel nem tetszik nekem.

Úgy látszik, édesanyámnak sem. Éjtszaka fölébredtem, hallottam a fojtott zokogását. Reggel csöndben, szomoruan látott a dolga után. Közben a Márta holmijai között kotorászott és meg-megsímogatta, ami kezébe került, majd meg a szemét törülgette. Úgy tettem, mintha nem venném észre, mert láttam, hogy rejtegeti.

Másnap Janowsky úr otthon volt. A mult éjtszakát nem töltötte otthon.

– Jó, hogy ma nem hozott gyümölcsöt a Mártának, – kezdte a beszédet édesapám – mert nem találná itthon.

És elmesélte, mi történt a lánnyal. Janowsky úr végighallgatta összehúzott szemöldökkel, aztán csak annyit mondott:

– Nincs benne semmi rossz, fogadni mernék, hogy holnap levelet kapnak már.

Csakugyan, másnap jött levél. Igen gyöngéd, szerető levél, amilyet nem tettem volna fel a rideg Mártáról. Hogy ne aggódjanak érte, nagyon jó helyen van és igen gyakran fog írni, még pénzt is fog küldeni.

Ez az utóbbi igéret még édesapámat is lecsöndesítette. Nagy szó a pénz az ilyen szegény embernél, akinek egész heti keresete, ha jól megy, tíz forint. Jött is levél, egyszer pénz is és a háznál békesség volt vagy három héten keresztül.

Sokkal jobban sajnálta apám, hogy Janowsky úr azóta gyakran maradt ki éjtszakára és az estéli politizálás megszakadt. Dolga van, mondta az öreg úr, valami örökség után jár és ezért sokszor a környékbe kell utaznia.

Három hét multán apám megint kezdett békétlenkedni. Mi van azzal a lánnyal? Ennyi idő alatt tíz regement asszonyt lehetne kistafirozni, s ha annyi a dolga, hát hol van érte a pénz? És még mindig poste restante irat magának. Hát olyan titok az, hogy kinél tartózkodik?

Én már búcsúztam a vakációtól, itt a beiratás ideje. Ehhez is pénz kell és apám most már duplán háborgott: Mi van azzal a lánnyal?

Vasárnap aztán elment a Márta régi varróműhelyébe és tudakolta, hogy is hívják azt az isaszegi kisasszonyt, aki a Mártát magával vitte? Nagyot néztek rajta és kijelentették, hogy Isaszegnek a hírét sem hallották.

Szörnyű háborgás volt akkor este. Szerencse, hogy Janowsky úr nem volt otthon, idegenek előtt ezt a dolgot titkolni kell.

Most már bizonyos, hogy Márta nincs Isaszegen. De hogy kapja meg a leveleket? És hogyan adja föl a magáét? A poste restante titka meg volt fejtve. Nincs más lehetőség, mint hogy valaki elmegy a levelekért Isaszegre és föladja az övéit. De hol van ő? Bizonyára itt, Budapesten.

A nyomozás megindult. Mikor az ember gyanakodni kezd, roppantul éleslátó. Valamiképen feltűnt, hogy valahányszor Janowsky úrnak dolga van vidéken, mindig azután jön levél Mártától. Csak nem ő a postása?

Azonkívül Janowsky úr sohasem tudakozódott Márta után, pedig egy kevés érdeklődés az ő kedvence után nagyon természetes lett volna. Aztán meg ha apám kezdett róla beszélni, elpirult és másra terelte a beszélgetést. Janowsky úr határozottan gyanus volt.

Egy este aztán apám rámparancsolt, hogy kövessem. Édesanyám is a fejére vette a kendőjét és egyre kérte apát:

– Csak szelíden, az Istenért, csak szelíden.

Mire apám rámordult:

– Ha igaz, mindkettőnek kicsavarom a nyakát. De előbb lássunk.

Az utcán utasított, hogy a Rákosárok-utca közelében jegyezzem meg magamnak, hol áll rendőr, hogy szükség esetén rögtön megtaláljam.

Nem értettem a dolgot, csak tudtam, hogy Márta keresésére megyünk. A Gólya-utcából a Rákosárok-utcába a szörnyű hosszú utat borongó csöndben tettük meg. A Sugár-úton láttam rendőrt, a szívem nagyot dobbant. Apa csak nem akarja Mártát becsukatni?

Tovább mentünk. Majdnem az utca végén, a vasút füstje megérzett a levegőn, befordultak egy alacsony kapuba. Benyitottunk egy földszinti ajtóba.

– Itt lakik az a fiatal nő? – kérdi apám.

– Nem lakik itt idegen – felelte egy szurtos asszony, maszatos kis csecsemővel a karján.

– Figyelmeztetem, hogy én az apja vagyok és biztosan tudom, hogy itt lakik magánál. Utánajártam annak az úrnak, aki kitartja. Ha ki nem nyitja az ajtót, rendőrt hívok.

Hát ezért kell a rendőr!

Az asszony megszeppent, édesapám az ajtónak tartott. Anyám könyörögve kapott a karjába:

– Majd én!

De akkor már föltépte apám az ajtót, anyám azonban megelőzte és sikoltva berohant. Odabent is sikoltott valaki.

Mikor én is beértem, majd elájultam. Iszonyatosan bűzhödt volt a levegő. Apám Janowsky urat tartotta a torkánál fogva és egyre-másra összegazemberezte. Édesanyám átölelve tartotta Mártát, aki a földre roskadt s az ölébe szorította arcát.

– Megöllek, gazember! – ordította az apám.

– Csak csöndesen, hiszen én mindenre kész vagyok – nyögte az. – Fölösleges a botrány, kedves szomszéd, majd megértjük egymást.

Anyám meg szelíd szóval és forró csókkal bátorította Mártát. Kivonta magával a szobából, ekkor láttam, hogy lesoványodott és milyen ijesztően sápadt volt. Amellett egészen meg is szelídült. Engem is megölelt és megcsókolt.

Igy mentünk haza.

Azt hittem, Janowsky urat apa megöli és komolyan aggódtam érte. De apa is hazajött. Nem szólt egy szót sem, Mártára rá sem nézett. Mi lett Janowsky úrral?

Édesanyám remegve meg is kérdezte tőle. Apám habozott egy darabig, mintha röstelte volna mondanivalóját, aztán erőszakosan kibökte:

– Fizessen a gazember, amíg tud. Aztán majd elbánok vele.

És Janowsky úr még soká lakott a szomszédságunkban. Nem politizáltak többé egymással, hanem pénzről beszéltek. Janowsky úr adott is, azt hiszem, havonként húsz forintot. Hogy miért, nem tudtam, csak szörnyen rösteltem a Janowsky úr szomorú szemébe nézni.

Egyszer azt is hallottam, hogy a gyerek meghalt, de Janowskynak nem kell róla szólni. Később aztán elhurcolkodott, vagy mi mentünk előbb ki a Gólya-utcából és azóta se nem hallottam felőle, sem nem láttam. Márta összeszedte magát, ismét munkába járt és ép olyan gőgös és rátartó volt, mint azelőtt.

II. Emmi.

A gimnázium negyedik osztályába jártam és nagyon művelt voltam. Sőt, amennyire visszaemlékszem, tapasztalat dolgában férfinak képzeltem magamat. A gyermekek játékos korán rég túl voltam, pénzt is kerestem leckeadással és apám elvitt a szocialista körbe, a könyveim meg Hellasz klasszikus ege alá. Itt a hősök egek-ostromlásán hevültem, ott a nép nyomorúságáról hallottam vad kifakadásokat, miktől ökölbe szorult a kezem és megesküdtem, hogy azt a puskát, melyet majd a gazdagok védelmére szorítanak kezembe, neki fogom szegezni a szegények elnyomóinak. Gyerekeskű, gyerekideál! A pince hevülése, melynek nyoma nem maradt, de mégis csak szomorú, ha tizennégy éves korban ilyen a gyerekálom, gyerekideál.

A szocialista körben találkoztam először Emmivel. Kéthetenként társasestélyt szoktak rendezni és ilyenkor összeverődött valami kis hangverseny. Magam is résztvettem benne, a kékinges, kopott társaságnak, elnyűtt fejkendős asszonyoknak, durvakezű dohánygyáros leányoknak elszavaltam az Arany János balladáit, bizonyos kétségbeesett elfogulatlansággal. A hangom nem reszketett, csak a térdem ingott, s miközben kieresztettem a hangomat, az egyes alakok elmosódtak. Nem láttam senkit a szememre boruló könnyfátyolon keresztül.

Egyszer azonban láttam valakit. A legutolsó asztalon, pipafüstben úszva, egy szőke leányfőt. Finom állát a két tenyerére támasztva, – nagyon eldurvult két tenyér volt – úgy nézett rám, hogy kimeredt a mesésen kék, nagy szeme. Láttam, amint szinte issza mindenik szavamat, szomjasan, mohón, hogy belepirult a sárgás arca és az ajka vonaglott. Az asztal fölött mind előbbre csúszott a könyöke, végül már egész derekával rajta feküdt. Ekkor a mellette ülő asszony meglökte a könyökét s a szép áll támaszát vesztve, az asztalra koppant. Nekem elakadt a szavam, mondhatatlan düh fogott el, különösen mikor még elég hangos szitkok a másik oldalán ülő férfi részéről egészítették ki a durva kis jelenetet.

A kis leány mintha nem is vette volna ezt észre. Leült ugyan a székére, de arcának sóvár kifejezése egy pillanatra sem változott. Nagynehezen bevégeztem szavalatomat – _V. Lászlót_ mondtam el – s akkor tapsoltak. A munkások szemében félig csodálat, félig leereszkedés látszott, amint elhaladtomban reám mosolyogtak és kezemet szorongatták. Ezúttal nem igen hatott rám a siker, mely máskor reszkető mámorral töltött el, csak azt a szőke fejet néztem, a még mindig rámbámuló, sóvár szemet. Melegem volt s az utcára igyekeztem, hogy lehűtsem magam. Igy haladtam el őmellette is. A mellette ülő ember Stösser Nepomuk elvtárs volt, mesterségére nézve szabó, egyike a legbőbeszédübb szocialistáknak, aki egyre az emberszeretetről szónokolt. Most megfogta a kezemet s el sem akarta ereszteni.

– Látja, fiatal barátom, az mind igen szép, amit nekünk szaval, hanem nem ez az igazi. Ezek burzsoa dolgok, nekünk azonban komolyabb nóták kellenek. Majd ha nagyobb lesz és többet tud, akkor majd beszélni fog és nem szavalni. Beszélni, mint én, meg a többi elvtársak, jogokról és emberszeretetről. Főleg emberszeretetről. Mert minden azon fordul meg, hogy az egyik ember testvért lásson a másikban. Ha a vagyonosokban volna emberszeretet, akkor nem kellene szocializmus. Ezt kell megtanulni! – No, mit tátod úgy a szádat? Nem láttál még embert?

Ez a fordulat a kis szőke leánynak szólt és kísérete volt egy könyökrúgásnak, mely a szegény teremtést gyomron találta.

Azt hittem, a föld alá kell sülyednem. Én éreztem át a leány szégyenét, akit egy idegen fiú előtt így bántalmaznak. Kitéptem kezemet az elvtárséból és rohantam kifelé. A hideg őszi levegő megcsapta homlokomat, ez jól esett. Szemben egy rendőr ácsorgott, meg valami kifestett személy. Ekkor valaki vállamra teszi a kezét. Riadtan megfordulok: a szőke kislány volt.

– Én is tudok szavalni – mondta forró hangon, s úgy állt mellém, hogy a testünk majd összesímult. – Ó igen, – tette hozzá szakadozottan – és nagyon szeretek szavalni, hanem otthon nem szabad. Otthon mosni és vasalni kell.

Tétova tűz lobogott a szemében.

– Ó, hogy szeretem magát, – folytatta – maga nagyon szépen tud szavalni. És sok verset tud, magának szabad tanulni. Nekem nem szabad, mert nappal mosok és vasalok, este meg petróleumot kell égetni. Maga iskolába jár? Én is jártam. Polgáriba is. Két polgáriba. Ekkor férjhez ment a néném és segíteni kellett anyámnak a mosásnál. Ha a néném nem ment volna férjhez, most is iskolába járnék.

Kék kis ruha volt rajta, fehér szalagokkal. Sokszor látok most így kiöltöztetett szegény gyerekeket. Bizony elég ferdék és koldusok ebben a díszben. De akkoriban szegénységre szoktatott szemem tündéri előkelőségnek nézte a kis leányt kék ruhájában. Féltem tőle és nem tudtam szólani. Azt szerettem volna mondani: _kisasszony_. De a serdülő fiú érthetetlen szemérmetességével visszariadtam ettől a szótól. Úgy éreztem, megvet, ha csak észre is veszem, hogy ő leány.

– Maga nagyon boldog, – folytatta a kis leány – maga iskolába jár és tapsot kap itten. Én is szeretnék iskolába járni és tapsot kapni. Volt már színházban?

– Nem – hebegtem.

– Én voltam – folytatta elvadult hévvel. – Nénémmel egyszer voltam. Ó, az nagyszerű. És ha tanulnék, én is lennék színésznő, mert én nagyon szeretek szavalni. Akarja hallani? Tudom a Gonosz mostohát is. Akarja hallani?

És ott a kocsmaajtó előtt, szemben a rendőrrel és a kifestett leánnyal, elszavalta nekem a Gonosz mostohát. Hadart, mert sietett. De a hangja csöngése mostanig is a fülemben maradt és sokszor, ha ünnepelt színésznőket látok, önkéntelenül kutatok nem-e a kis Emmi pompázik előttem?

– Úgy-e hogy tudom? – szólt lihegve, diadalmasan. – De szeretném azt is tudni, amit maga tud. Akar rá megtanítani? Tanítson meg. Minden délután ráérek, míg apa hazajön a munkából. Odamegyek magához és akkor együtt szavalunk. Úgy-e, maga is színész lesz? Én meg színésznő leszek. Akarom, hogy színésznő legyek. És ha máskép nem lehet, megszököm és színésznő leszek. Akar tanítani? Akkor nagyon fogom magát szeretni. Tudja mit? Akkor a szeretője leszek.

A vér a fejembe tolult. Ó, hogy a keblemre öleltem volna a kékruhás kis teremtést! A kamaszkor zsibongó, kínzó vágyai hány álmatlan éjtszakán könnyeket sajtoltak szemembe! Tudó voltam, mint a paradicsom kígyója, de rettentő bűnnek éreztem vágyaimat.

– Nekem nem kell szerető! – kiáltottam szinte fölháborodottan.

– Most nem, – folytatta egészen természetes hangon a kis lány – én is még nagyon fiatal vagyok. Hanem majd későbben, ha maga gazdag ember lesz és én nagy leány. A néném is gazdag embernek a szeretője volt, mielőtt férjhez ment. Ó, beh fogom magát szeretni, ha megtanít versekre!

Ez a beszéd fölháborított és mélységesen megindított. Nagy istenem, milyen világ lehet ez, ahol a kis lány így beszél! Ahol az ártatlanság természetesnek tudja a bűnt, nem is sejtvén, micsoda lealacsonyodást jelent. Igen, én ezt a gyermeket tanítani fogom, gondoltam, mert belőle művésznő lehet és feleségül veszem, mert szeretem. Nevelni fogom magamnak, jóra, dicsőre!

És meg is mondtam neki. De nem azt, hogy feleségül veszem. Csak azt, hogy tanítani fogom és nem kívánom érte, hogy a szeretőm legyen.

Ő ezzel nem igen törődött. Csak boldoggá tette, hogy tanítani fogom. Minden délután öt órakor, ha leckéről jövök, meg fog várni a Práter-utca sarkán és akkor tanítom.

Dobogó szívvel mentem másnap elébe. Ez _rendezvous_, mondta bennem valami, s megijedtem. – Nem, – védekeztem a hang ellen – ez is lecke, mint a másik, csak nem jár érte fizetés.

Már ott várt. És én elmondtam neki V. Lászlót, strófánként, kétszer-háromszor, ő meg utánam mondogatta. Nagyon rongyos volt akkor és mezítláb járt, de a szeme époly gyönyörüen mély volt és a haja vakítóan szőke, mint a káprázatos kék ruhában. Gyorsan tanult, bizonyos sietős lázzal. Mintha minden percben várta volna, hogy ráront az apja, vagy hívja az édesanyja rikító hangja.

De már másnap nem jött. Hiába vártam rá az utcasarkon. Harmadnapra ott volt.

– Mosnom kellett, – mondta – nem engedett az anyám.

Én pedig boldog voltam, hogy vele lehettem és megtanítottam a velszi bárdok első felére. Aztán hallgattam sóvár káprázatait a jövőről. Amikor ő színésznő lesz és én katonatiszt, aki szocialista költeményeket ír. Mert nekem ez volt a tervem a jövőre.

Minden nap vártam, de nem minden nap jött. Mosni kellett. Sokszor kellett mosni.

– Mosni! – kiáltotta kétségbeesetten és kék szemében a lázadás tüze cikázott. – A gazdag lányok tanulnak és kalaposan járnak iskolába, nekem meg mosni kell! De tanulni akarok, színésznő akarok lenni, s ha máskép nem lehet, hát megszököm.

Megtette-e? Nem tudom. Elkerültem a Práter-utcából és a leckéim miatt nem értem rá a hosszú kerülőre. El-elmaradoztam én is és érintkezésünk megszakadt. Néhány éven át nem láttam, szinte el is felejtettem. Egyszer aztán a szociálistáknál ismét találkoztam vele. Elbujtam, szörnyen szégyeltem magamat. Részt vett a hangversenyen énekelt. Gyönyörű, szép hangja volt, majdnem olyan gyönyörű, mint a kék szeme, mely most komolyabban, hidegebben nézett, mint akkor. Égtem a vágytól, hogy régi ismerősként elébe lépjek és gratuláljak neki, de eszembe jutott, hogy mit igért nekem és röstelkedtem. Amíg a tapsokat megköszönte, én megszöktem.

Most pedig gyakran látom. Utam elvisz egy utcasarok előtt, ahol tolókocsija mellett egy gyümölcsöskofa áll. Emmi az. Hogy jutott ennyire, nem tudom. Sovány, csúnya asszony, az éhség rí ki hajdan rajongó szép szeméből. Ezt a szegénység teszi. Ha a nénje nem megy férjhez s neki nem kell helyette mosnia, talán lett volna belőle, amire született.

Most gyümölcsöt árul.

_MIHÁLY._

_(Féltizenkettő. A rács mögött még szorgalmasan dolgozik a főkönyvelő, a szaldakontista és a strazzista. A rácson innen a fal mellett, egy kis asztalon Jóska az inkasszáns maga kasszát csinál. Mihály, a takarító szolga mellette ül és lopva pipáz.)_

A főkönyvelő: Mihály, egy pohár vizet!

Mihály: Igenis, kérem. _(Cammogva hozza a pohár vizet. A főkönyvelő a világosság felé tartja, mint a pálinkát és iszik.)_

A főkönyvelő: A fene egye meg a budapesti vizet, Bécsben a legnagyobb élvezetem volt, ha egy pohár vizet ittam.

A szaldakontista: És ép olyan olcsó volt, mint Pesten.

A főkönyvelő: Tudom, hogy mit akar ezzel mondani, de majd maga is olcsóbban adja, ha benő a feje lágya. Maga vajas pogácsát uzsonnál és sört iszik hozzá, pedig félannyi fizetése, mint nekem s dupla annyi az adóssága, mint az én megtakarított pénzem.

A szaldakontista: Ez már igaz, Krausz úr és erről jut eszembe, nem adna kölcsön öt forintot elsejéig?

A főkönyvelő: Hahá! Még csak tizedike van s magának máris nincs öt forintja.

A szaldakontista: Igen, de kérem ki van fizetve a koszt, a kvártély, a borbély, a szabó, éppen csak a mosás nincs. S mivel ennek a hosszú Mihálynak a feleségével mosatok, hát a hivatal méltósága is megkívánja, hogy ne maradjak neki adósa.

A főkönyvelő: Hát azt nem kívánja meg a hivatal méltósága, hogy ne enyelegjen a szolgának a feleségével?

A szaldakontista: Ha maga megengedi, hogy a maga feleségével enyelegjek, akkor békét hagyok a Mihály feleségének.

A főkönyvelő: Berger úr, az ilyen beszédet kikérem magamnak.

A szaldakontista: Bocsánatot kérek, de csak úgy mondtam. Az egész különben szót sem érdemel. Csak vadházasságban élnek és az a Mihály olyan barom, hogyha látna is valamit, nem merne szólni.

A főkönyvelő: Az már igaz, hogy valóságos állat. Sohse láttam még ilyen mulyán engedelmes embert. Bezzeg, ha Jóskának a felesége mosna magára, akkor…

A szaldakontista: Azt hiszi, hogy félnék Jóskától? Igaz, hogy szemtelen egy firma, de nekem már volt párbajom is és nem féltem. Még pedig asszony miatt… hallgasson csak ide…

_(Míg az urak tovább diskurálnak, Jóska és Mihály a kuckóban ugyancsak adják egymásnak a szót.)_

Mihály: Jártál arrafelé is?

Jóska: Merre?

Mihály: Hát… tudod, hogy mit gondolok.

Jóska: Vagy úgy! Megint az jár az eszedbe? Hát nem voltam arrafelé, hanem a Béla-utcában reggel találkoztam Marcsával.

Mihály: A Béla-utcában?

Jóska: Hát mi van azon csudálni való? Ott lakik a Berger úr s ő ma tisztát vitt neki haza.

Mihály: Annak a kutya zsidónak be fogom törni a fejét.

Jóska: Te? Ha csak rád szól, már négykézláb csúszol elébe. Ne hencegj öreg, tudsz te jól mindent és tűrsz, mert félted a kenyeredet.

Mihály: Már nem sokáig fogom félteni, nem ismersz engem! S ha olyant találnék az én tilosomban, aki nekem sem ingem, sem subám, hát annak megmutatnám, hogy ki fia vagyok!

Jóska _(nyugodtan)_: Emlékszel, mikor első találkozásunkkor a kocsmában félkézzel az almárium tetejére raktalak? Onnan nézted, hogy csókolom meg a Marcsát.

Mihály _(megjuhászodva)_: Nem rólad beszélek.

Jóska: Mulya vagy, Mihály, rólam beszéltél. Énrám gyanakszol, pedig nincs igazad, mert ha igazad volna, akkor én már régen összetörtem volna annak a zsidó ifiúrnak a csontját. Mert ha Marcsa az én szeretőm volna, nem tűrném el, hogy valaki más is… eh, téged is agyonütnélek, mert téged sem tűrnélek meg, még ha hites ura volnál is, akkor sem.

Mihály: Könnyű beszélned neked, nem a tiéd!

Jóska: Te, Mihály, hát mért engeded, hogy Marcsa arra az emberre mosson? Hiszen szegény nem is tehet róla. Ma reggel is azt mondja: a fene egye meg Mihályt, hát mért kívánja, hogy mossak annak a zsidónak?

Mihály: Mondta? No, ezért megrugdosom.

Jóska: Majd én téged! Hozzá ne merj nyúlni, mert én nem tűröm, hogy énmiattam legyen bántódása.

Mihály: Nem ismertek még engem. Ha én egyszer kitörök…

A strazzista _(tizenötéves fiú)_: Mihály, adja ide a kopirkönyvet.

Mihály _(fölugrik és alázatosan odacammog)_: Tessék, Fejér úr.