Part 6

De az a kihalt, poros utca hogy megelevenült azóta! Egy teremtett léleknél több nem fordult meg benne és mégis mennyi újság esett meg! Az emberek egészen megváltoztak. Férfi és asszony lett belőlük. A verklis, aki a házba vonta kíntornáját, mintha csak most kezdené muzsikáját dolgoztatni. A fuvarosok káromkodásából duhaj életkedv csapott felé. Este hajadonfős lányok ingujjas és kékkötényes legényekkel sétálgattak az ablaka alatt. Messziről egy kéziharmónika rezgő nótája ostromolta ablakát. S a szegény kis lány egyre a boltoslegényre gondolt és lopva kitekintve az ablakon, kutatta, vajjon nincs-e ő is a sétálók között.

Éjtszaka lázálmok gyötörték. Egyszer kiugrott az ágyból és az ablakhoz futott. Mintha megzörgette volna valaki. Nagymama korholta:

– Nincsenek itt tolvajok, csak egy rossz emberpár csókolódzik az ablak alatt.

Forró hidegség járta át a testét. Tehát csakugyan! Nem tévedett. S ahogy ijedten visszabujt az ágyba, egyre kínozta, marcangolta a kérdés: nem a boltos-segéd csókolódzott az ablak alatt? És kivel? Azzal a fiúval ezentúl is találkozott, mikor az árut hozta s csak leste, várta, hogy újból mondja: be szép a kisasszony! De nem mondta többet, a szemébe sem mert többé nézni, vagy úgy lehet, nem is találta többé szépnek.

Ez a szerelem! – mondogatta magában elálló szívveréssel, babonás rémülettel s valami különös hasogató örömérzéssel, ez a szerelem és szerelmes vagyok a boltos-legénybe.

A nagymama gyanakodva nézte a lány megváltozott viselkedését. A horgolás sehogy sem ment, szívesebben állt a konyhában és a kávé kétannyi ideig főtt, mint azelőtt.

– Valami bajod van? – kérdi s a lány rémülten akar elébe vágni a pápaszem lerázatásának.

– Isten uccse nincs semmi bajom, nagymama, csak rosszul alszom éjtszaka.

– Többet kell horgolni, – jelenti ki a nagymama – ezentúl én főzöm a kávét, akkor jobban fogsz aludni.

És ő főzte a kávét és szegény most már kéthetenként sem láthatta a boltoslegényt.

IV.

Elmult ismét vagy három esztendő. Nagymama ágyba esett és ott folytatta a horgolást. Doktor is járt a házhoz, de csak néha. A leány arca megsápult, elráncosodott, a lelke elkeseredett. Gyűlölte az öregasszonyt, de félt tőle. Mégis erősebb volt most, mert ő szabadon járt-kelt, a nagymama meg rászorult. Kemény, dacos hangon kijelentette:

– Nagymama, én tükröt akarok. Nem tudok fésülködni tükör nélkül.

A nagymama felült az ágyban és rábámult:

– Tükröt?

– Igen, tükröt. Minden leánynak van tükre.

A nagymama arcán nyüzsögni kezdenek a ráncok.

– Tükröt? – ismétli. – Hát kell tükör? Láttál nálam tükröt? Szebbé tesz a tükör? Fiatalít a tükör? Talán bizony férjhez is mennél?

– Azt is! – kiáltott fel vadul a szegény teremtés. – Élni akarok, mint más, élni akarok, mint te éltél, nem bírom tovább ezt a rabságot, és ha nem engedsz tükröt vásárolni, akkor megszököm.

Az öregasszony visszahanyatlott, póklábú ujjai görcsösen belemarkoltak a paplanba, aztán rekedten rákiáltott a lányra:

– Gyere ide.

Az dacosan melléje állt.

– Tükröt akarsz?

S a görcsös ujjak egy hirtelen csapással belekaptak a hajába, hogy fájdalmában nagyot kiáltott és lerogyott az ágyra.

– Tükröt, – hörögte a vén asszony – eredj és végy magadnak tükröt. Nézz bele és kárhozzál el. Eredj a városba és nézd meg a várost. Eredj az utcára és sétálj a kocsisokkal. Menj férjhez, ha akad, aki elvesz, keríts magadnak szeretőt, ha akad, aki szóba áll veled. Most már mehetsz. Szép és fiatal voltál, mikor hozzám kerültél, most hála istennek csúf és öreg vagy. Csak vedd meg a tükröt, de aztán nézz is bele!

És csúnyán és vérlázítóan kacagott. A lány arca elé tette a kezét és keservesen sírt. Nem beszélt többé tükörről.

_SZEGÉNY ASSZONY!_

– Aki annyit szenvedett és csalódott, mint én, nem kockáztathat nyugodt lélekkel újabb kísérletet. Itéljen ön maga, ön előtt semmi titkom. Tizennyolc éves sem voltam, mikor férjhez adtak. Megjelent egy kellemes fiatalember, aki szüleim fölhatalmazásával körülhálózta fehér lelkemet. Megszerettem azzal a tisztasággal, mellyel engem elámított. Csillagokat, rózsákat, holdat és madárcsicsergést igért, aztán mikor magunkra maradtunk, egyszerüen fenevad lett belőle. Könyörögtem, sírtam neki: maradjunk úgy, mint voltunk, tisztán akarok élni, ideális szerelemben, hogy nem így képzeltem a házasságot, hogy inkább meghalok. Ő durván kikacagott, s a csillag, hold, virág és madárcsicsergés brutálisan mondta, hogy ő férjem s nem azért vett el, hogy ne legyek a felesége.

– Szörnyűség!

– Tudom, hogy ezt gúnyból mondja, s nem is állítom, hogy igazam volt, de akkor így gondolkodtam és éreztem és ezt az embert halálosan meggyűlöltem. De azontúl már nemcsak szenvedtem, hanem igazam is volt. A nyomorult elhanyagolt. Ahelyett, hogy szelíd szóval és gyöngéd bánásmóddal kibékítette volna halálosan megsebzett lelkemet s megbecsülte volna a női tisztaságot, miknek romjaikban is szenteknek kellett volna lenniök előtte, durván és kíméletlenül kifakadt ellenem. Ha hazajött s engem búsan, boldogtalanul talált, nem iparkodott fölvidítani, hanem káromkodott: megint siralomházba jövök? S boldogtalanságomat ürügynek használta föl, hogy mind tovább és mind többször kimaradhasson, éjtszakázzon. Nem telt el egy esztendő s meg is csalt.

– A nyomorult!

– Ne szidja, mert már meghalt. De akkor én is azt mondtam, hogy nyomorult. S mikor hűtlensége letagadhatatlan bizonyítékait a szemébe csaptam, cinikusan azt mondta: hát mit bánt az téged, hiszen te nem akartad, hogy valóban a férjed legyek! Pedig tudta, jól tudta, hogy egy tizenkilenc éves fiatal teremtés mennyit szenved, ha egyszer már megismerte az életet és lelke hozzátörődött ahhoz, amitől eleinte förtelemkép irtózott.

– Én értem önt.

– Ő azonban nem értett. S ekkor megjelent a másik. Ó, hogy maguk férfiak mind oly pokolian lelketlenek. A tulajdon öccse volt. Olyan szépen tudott beszélni, olyan becsületesen nézni. Irtózatos magányomban, emésztődésemben, keserűségemben, haragomban, gyűlölségemben s mondhatatlan szenvedéseim közepette ő volt a jótékony nemtő. Elítélte bátyját, megosztotta gyűlöletemet, megédesítette magányos óráimat s egyre sóhajtott, hogy mért nem vele találkoztam először, milyen más volna a mi kettőnk élete.

– Szegény fiú!

– Szegény fiú? Jó, becsületes embernek tartottam én is, talán az is volt, hiszen maguk férfiak sem sokat követelnek a maguk fajtájától. Hát ez a becsületes ember még az uramnál is becstelenebb volt, mert volt lelke elcsábítani a vérbeli bátyja feleségét.

– Ne mondja!

– De mondom, mert igaz. Ákos, mondottam neki, ez szörnyűség, ez nemtelenség, gondold meg, én a bátyád felesége vagyok! S azt hiszi, hallgatott rám? A nyomorult! A második ember, aki tönkre tette életemet. Pedig még akkor csak húszéves voltam.

– De férje meghalván, mi sem állt útjában, hogy…

– Hogy az öccse felesége legyek? Ezt ugyan jól adja. Gondoskodott a nyomorult ürügyről, hogy ne vegyen el. A férjem ugyanis főbe lőtte magát.

– Ah!

– És öccse, a nyomorult gazember, kifundálta, hogy miattunk lőtte magát főbe. Fölhasználta azt a körülményt, hogy az uram egyszer váratlanul hazajövén, az öccse ölében talált engem. Hát mi van ebben? Hisz a sógornője voltam. Az uram nem is szólt semmit, végignézett rajtunk s egészen nyugodtan magunkra hagyott. S mégis azt állította aztán Ákos, hogy miattunk halt meg s a halott árnyéka örökké köztünk lebeg elháríthatatlan akadálykép. Hogy tovább is szeret, de vége közöttünk mindennek, neki ezentúl a lelke nyugodalmát kell keresnie. Mit szól ehhez? Mintha nekem nem lett volna lelkem s több becsületérzésem, mint az összes férfiaknak együttvéve.

– És mi lett belőle?

– Haha! Elzüllött. Azt mondta, a lelke nyugalmát keresi. És hol kereste? A kocsmában. Nekifeküdt a dőzsölésnek. Ivott, kártyázott, kártyázott és ivott és bizonyára ledér nőktől sem idegenkedett. S ezzel végleg tönkre tett engem.

– Nem tudta elviselni kedvese hűtlenségét?

– Hallgasson meg. Míg ő dőzsölt, én özvegyi magányban töltöttem egy teljes esztendőt. Ültem, ültem, ültem és gondolkodtam, vártam, kérdeztem magamtól: hát most mi lesz? Húszéves vagyok, mikor más nő kezdi az életet, s az enyém már befejeződött volna? Akkor egy embert helyezett át a kormány képében a balvégzet. Mérnök, komoly ember, folyton a vasutat tanulmányozta s valahogyan összekerültünk. Azt mondta, hogy ő is magányos ember s mennyire meghatja őt az én magányosságom. Szóval, azt hittem, hogy végre megtaláltam az igazit s hozzá mentem. S meglehetős boldogságban éltünk két esztendeig, mikor rajta is tapasztalni kezdtem, hogy ép olyan gazember, mint a többi. Rám fogta, hogy mióta a felesége lettem, egészen más vagyok, mint azelőtt. Persze, nem mondhatta azt, hogy ő lett egészen más. Az volt a bűnöm, hogy fiatal asszony létemre, aki már annyit szenvedtem, egy kicsit élni is akartam. Ő meg folyton otthon akart ülni, aztán egyszer ép olyankor vitt mulatságra, mikor jobb lett volna otthon maradni. Máig sem tudom bizonyosan, hogy nem előre kiszámított terv szerint cselekedett-e. Egy jótékony hangversenyen voltunk s utána vendéglőbe mentünk vacsorázni. Nyugodtan ültünk egymással szemben, mikor egyszerre csak nyílik a belső külön szoba ajtaja s megjelen benne Ákos, holtrészegen. Tessék elhinni, a lábán sem tudott állani, a szava is dadogó volt, becsületes ember egy szavát sem hitte volna. Ránk néz, elénkbe áll és azt mondja: maga az a becstelen, aki ilyen asszonyt feleségül vesz? Aki megcsalta az urát a sógorával s a halálba kergette? Mondom, olyan részeg volt, hogy semmit sem kellett volna hinni a szavából s ő maga sem tudta volna később, hogy mondott-e valamit. De hát drágalátos uramnak kapóra jött a dolog, párbajban agyonlőtte a rágalmazót, ellenem pedig válópört indított.

– Hát így történt a válás?

– Igy, s a gazember a bíróság előtt azt mondta, hogy két ember vére terheli lelkemet. Az én lelkemet, melyen a nyomorultak csakúgy gázoltak, mint a lovak az úton. S nekem most megint magamban kellett élnem, az elvált asszony teljes védtelenségében s ódiumával, szinte kilökve a társaságból, csak azért, mert minden ember, akivel a végzet összehozott, gazember volt.

– S ebből a helyzetből keresett menekülést a színpadon?

– Úgy van. Új világot kellett magamnak teremtenem, új tartalmat keresni elhibázott életemnek. Én őszintén a művészetet akartam szolgálni, de a férfiak mindig csak az asszonyt látták bennem. Elkábítottak, megvesztegettek, – édes Istenem, még mindig nem akartam elhinni, hogy az én életem le van zárva. S kerestem és hittem és kiábrándultam a művészetből is, mikor láttam, hogy egyik ember nyomorultabb, mint a másik, s igazán nem érdemesek másra, mint hogy felhasználjam őket, aztán eldobjam magamtól, ahogy engem eldobtak.

– Pedig ön még oly szép és fiatal, lehetetlen, hogy ne szerethesse senki önmagáért.

– Huszonnyolc éves vagyok és szép, amint ön mondja. A szépségem soknak kellene még, de becsületesen szeretni, azt nem tudnak maguk férfiak. S mivel annyi ember gazember volt s tönkretett, engem ítélnek el. Ez a világ igazsága. S ilyen tapasztalatok után menjek ismét férjhez? Ó, nincsenek többé illuzióim, ez sem lesz jobb a többinél. De mit csináljak? Mégis rászánom magamat, de nem ám azért, mintha többet várnék tőle, mint a többitől. Föláldozom magamat, mivel ismét tisztességes nevet és vagyont nyújthat, s talán az öregségénél fogva nem lehet olyan komisz, mint a fiatalok voltak. Hát most mindent tud, mit szól hozzá?

– Szegény asszony!

_PRÓBA._

I.

A barátnő: Jobb ezt nem tudni. Hidd el, nekünk asszonyoknak jobb, ha az urunk nem érdemli bizalmunkat, mintha nem bízunk benne.

A feleség: Igazad van, de hiába mondom ezt magamnak. Mi közöm hozzá, ha megcsal, de szakasztott olyan, mintha csak engem szeretne? Hiába látom, hogy féltékenységem komolyan sérti és sohasem tapasztaltam, hogy valaki másra érdeklődve nézne. Mégis, mégis… Te például sokkal szebb vagy, mint én, tapasztaltad valaha, hogy…

A barátnő: Én? Hova gondolsz?

A feleség: S téged ismert lánykorodból, mikor művésznő voltál.

A barátnő: De kérlek!

A feleség: Ne érts félre, én tudom, hogy te akkor is megközelíthetetlen voltál. De a férfiak nem igen hisznek ebben, s a művésznőknek olyan különös varázsuk van.

A barátnő: Egy szál virágot sem kaptam tőle. Sőt a színháznál általános volt a vélemény, hogy ez az ember vagy nagyon szerelmes a feleségébe, vagy nincs vére.

A feleség: Köszönöm, édes, oly boldog vagyok, hogy ezt hallom. Mert hogy vére van, azt én tudom. S látod, amikor meggyőznek engem gyanakodásom alaptalanságáról, akkor kétszeresen boldogtalan vagyok.

A barátnő: Már miért?

A feleség: Mert akkor rossznak tudom magamat s attól félek, hogy örökös alaptalan féltékenységemmel még elidegenítem magamtól, s magam idézem elő, ami nélkülem sohasem következett volna be.

A barátnő: Kedvesem, ez már betegség.

A feleség: Úgy van, látod, hogy van okom boldogtalannak lenni?

A barátnő: De ezt tudván, tartózkodhatnál a baj szításától. Látod, én mondom, aki pedig nem vagyok valami különös véleménnyel a férfihűségről, s szentül hiszem, hogy az én uram akárhányszor megcsal, én mondom, hogy a te urad hűségéért a tűzbe tenném a kezemet.

A feleség: Milyen jó, hogy ezt mondod, de tudsz-e róla meggyőzni? Be tudod-e bizonyítani?

A barátnő: Édesem, azt, hogy megcsalnak, lehet bizonyítani. Tetten is érheted. De hogy nem csal meg, hogy akarnád tetten érni a hűséget?

A feleség: Igazad van, ez lehetetlen. És mégsem lehetetlen.

A barátnő: Ugyan.

A feleség: Tudod, nagy keserűségemben mindenféléket összegondoltam. Gondoltam arra, hogy megfigyeltetem.

A barátnő: Detektívvel?

A feleség: De ez nagyon csúnya. Gondoltam arra, hogy rendezvousra hívom, s magam megyek el.

A barátnő: Ez kitünő ötlet.

A feleség: Igen, de nem bizonyít semmit. Hátha mégsem olyan elvetemült, hogy egy ismeretlen hívására megy, hátha azt hiszi, hogy az illető csúnya, s ezért nem megy, nem pedig mert egyáltalán nem megy.

A barátnő: Ez is igaz. Tehát, úgy-e, nem lehet emellett bizonyságot teremteni.

A feleség: És mégis lehet. Egyetlen módot tudok.

A barátnő: És az?

A feleség: Az pedig keresztülvihetetlen, mert egy igazi barátnő teljes barátságára van utalva.

A barátnő: Kíváncsivá teszel.

A feleség: Mért ne mondjam meg? Nevess ki és ezzel vége van. Hát úgy találhatnék teljes megnyugvást, ha egy igazán tántoríthatatlan asszony, aki amellett szép és ügyes is, az én tudtommal, de ne az én káromra próbára tenné.

A barátnő: Csábítaná?

A feleség: Igen. S ha ő ellentáll, akkor boldogít a hírrel, hogy nem tudott semmire menni s ha nem áll ellent, akkor szemtől szembe leleplezi, s megmondja neki, hogy csak próba volt az én megbízásomból.

A barátnő: De gondold meg, ez va banque-játék. Ha ez megtörténnék, akkor köztetek vége mindennek.

A feleség: De te azt mondtad, hogy a tűzbe tennéd érte a kezedet, mért gondolod, hogy akkor vége mindennek? Azt kellene mondanod, ha csak ennyi kell, vállalkozol rá te.

A barátnő: Én?

A feleség: Igen, te, aki szép vagy, s aki erényes vagy, akiért én tenném tűzbe a kezemet, s akiben megbízom, mint édesanyámban, s akinek átkulcsolom a nyakát és rimánkodva könyörgök: add meg a lelkem nyugodalmát, tégy osztatlanul boldoggá, vállald a próbát!

A barátnő: De gondold meg, drágám…

A feleség: Én tudom, hogy meg fogja állni a próbát, én is tűzbe teszem érte a kezemet, amíg kételkedem benne, s csak akkor őrjöngök a féltékenységtől, ha adat nélkül kell benne hinnem.

A barátnő: Édesem, tudod, hogy érted sok mindenre volnék képes, de ilyesmi… engedd meg, te elfelejted, hogy nekem is van uram, akinek a lelke nyugalmáért felelős vagyok.

A feleség: Hiszen nem csalod meg!

A barátnő: Ehhez a próbához legalább is kacérkodnom kellene az uraddal, s olyan látszatot teremteni, mely az enyémet nyugtalanítja.

A feleség: Nem kell róla tudnia, csak utólag. Hiszen a férfiak úgy tudnak bízni, hogy szinte ostobaság! Tedd meg, drágám, egyetlenem, tedd meg, lásd, az életem függ tőle, mert olykor már öngyilkosságra is gondolok.

A barátnő: Kezdek félni tőled. Aztán, hidd el, nekem fogalmam sincs, hogyan fogjak hozzá.

A feleség: Soha kedvezőbb alkalom. Az urad csak holnap este érkezik, így tehát a legjobb alkalom, hogy ma nálunk vacsorálj.

A barátnő: És?

A feleség: És aztán én rosszul leszek és ti egyedül maradtok.

A barátnő: De kérlek, itt nálad?

A feleség: Hiszen úgy sem történik semmi! Aztán ő hazakísér s ennyi csak elég!

A barátnő: Első agira?

A feleség: Nekem nem kell több. Ha az első kísértésnek ellentáll, akkor többnek nem is akarom kitenni.

A barátnő: S ha megállja a próbát, mit fog rólam gondolni?

A feleség: Azután felvilágosítjuk. Ugy-e, drágám, megteszed?

A barátnő: Mulatságnak nem rossz. De igérd meg, hogy nem tekinted egyébnek játéknál.

A feleség: Igérem, és te is igérd meg, hogy akármi lesz, meg fogod mondani az igazat.

A barátnő: Természetesen. De hidd el, bolondokat csinálunk mind a ketten.

II.

A férj _(miközben felesége hálószobájából visszatér az ebédlőbe)_: Vacsora alatt kétszer a lábamon felejtette a lábát: ez nem hasonlít reá. A feleségem rosszul lesz s magunkra hagy: ez nem vall a feleségemre. Jeremiás, vigyázz, ez a két asszony összejátszik s próbára tesz. Nohát meg fogom állni a próbát. Pedig a menyecske szép, nagyon szép. Ördög vigye, szinte jobb volna, ha nem láttam volna keresztül a szitán.

III.

A barátnő: A baj nem olyan nagy, holnapra már vígan lesz.

A férj: S kegyed olyan bizonyos benne? Én nyugtalankodom.

A barátnő: Én pedig olyan bizonyos vagyok benne, hogy örülök neki. Tudja-e, hogy amióta asszony vagyok, még nem beszéltünk egymással négyszem között?

A férj: Nem is tűnt föl nekem. Hiszen amit mondunk egymásnak, azt akárki hallhatja.

A barátnő _(mamlasz; csakugyan hű)_: Az igaz. De lássa, én is tisztességes asszony vagyok, azért most kellemesnek érzem, hogy így egyedül vagyok egy másik férfival.

A férj: Igazán? No persze, velem, akiről tudja, hogy nem fogom félreérteni.

A barátnő: Téved. Jobb szeretnék mással lenni, vagy legalább is olyannal, aki félreértene. Tudja, miről álmodom sokszor? Szeretnék egyszer valakivel nekimenni egy éjtszakai mulatságnak. Amúgy istenigazában kilumpolni magamat.

A férj _(teringettét, ha ezt elhihetném)_: De csak addig, míg szaván nem fogja valaki.

A barátnő: Nem a! Próbálja meg, fogjon szavamon.

A férj: Könnyen beszélhet. Ugyis tudja, hogy ismerem magát, s a feleségemet nem hagyom itt semmi körülmények között.

A barátnő: Hiszen megigérte, hogy haza kísér.

A férj: Ez egy félóra.

A barátnő _(nehéz ember)_: Az igaz. Hát le kell mondanom. Különben úgyis csak bolondság volt. Igaza van, adott esetben magam szaladnék el a lehetőségtől.

A férj: Pardon. _(Ő nagysága ugyanis ismét a lábára hágott.)_

A barátnő: Én kérek pardont. Adna egy cigarettát?

A férj: Örömmel.

A barátnő: Csaljuk meg a zsidót, a magáén akarok rágyújtani.

A férj: Tessék.

A barátnő: Jaj de ügyetlen vagyok, a két cigaretta nem találkozik. Majd így. _(Megfogja a férj kezét.)_

A férj _(teringettét, ez puha, meleg és nagyon sok; óvatosság, el ne hagyj)_: Milyen finom a keze érintése.

A barátnő: Veszi észre? De a magáé. Még sohasem láttam ilyen kicsi, finom férfikezet.

A férj: Pardon. _(A térdük ugyanis összeért.)_

A barátnő: Ah!

A férj: Mi lelte?

A barátnő: Semmi. _(Kezét az arca elé tartja.)_

A férj: Kedvesem! _(Lefejtené a kezet.)_ Hilda! _(Teringettét, ez bódító! Lehetetlen, hogy komédiázzon.)_ Édes Hilda, nézzen rám.

A barátnő: Hazamennék.

A férj: Maradjon még. Mondja meg, mi bántja. Hiszen olyan jó barátok vagyunk, olyan jó barátok vagyunk… olyan… jó… barátok… vagyunk… _(Föléje hajolt, s míg a kezet forró szorítással lekényszeríti az arcról, hirtelen reáborul és megöleli.)_

A barátnő: Mit csinál? _(Már késő, a férj megcsókolta. Csak azután löki vissza és fölpattan.)_ Szégyelje magát. Nyomorult. Tudja meg, hogy én tűzbe tettem volna önért a kezemet és ön… próbára tettük a feleségével, s maga, maga az első kísértésre elejtette az álarcát. Szegény barátnőm.

A férj: Próbára tett? Hát mégis jól sejtettem?

A barátnő: Ah, most kibúvót keres? Azt mondani, hogy sejtette s azért maga is játszott? Ez már több mint nyomorultság!

A férj: Téved, nem azt akartam mondani. Hanem azt, hogy tudtam, hogy játszik velem, hiszen egészen más volt, mint eddig, és mégsem tudtam ellentállni. Hát igen, a próbát nem álltam. Magának nem tudtam ellentállni. Itéljen el érte. Tisztességes, hű férj voltam eddig, mert maga nem nézett rám. Nyomorult ember vagyok, mert a maga szemébe néztem. Ez így van. S most áruljon be a feleségemnek, mondja meg neki, hogy alávaló férje van, mert a maga szépsége, a maga égető közelsége nem hagyta hidegen.

A barátnő: S maga rólam föltette, hogy képes volnék…

A férj: Nem tettem föl, hiszen sohasem szóltam. Most sem szóltam volna. Azt mondtam magamnak: ez az isteni nő isteni elérhetetlenségben lebeg fölötted. De most gondolja meg, ha egy angyal, akit a magasban imádnak, mégis felém nyújtja a kezét, s én azt gondolom: nem szerelemből teszi, elpusztulok érte, de megéri a pillanatnyi üdvösséget…

A barátnő: Maga azt mondja, hogy már régen.

A férj: Amióta ismerem, szeretem. S most próbára tesz a feleségemmel összejátszva. S én ezt tudom, de hiába, nem tudok magamon uralkodni… vége… jól van… most menjen be hozzá és számoljon be: a férjed nyomorult, mert egyetlen asszony van, aki előtt minden önuralma, kötelességérzete romba dől…

A barátnő: Szegény ember és… sokat szenvedett?

A férj: Ne kérdezzen, áruljon el.

A barátnő: Föltesz rólam ilyen hitványságot?

A férj: Ó, drága angyalom, magáról rosszat föltenni?

A barátnő: Istenem, mit csinál? Hagyjon!

IV.

A feleség: Hogyan köszönjem ezt meg neked? Most már igazán hiszek, bízom és boldog vagyok.

V.

A férj: Mi az, hogy most oly keveset vagytok együtt? Összevesztetek?

A feleség: Nem vesztünk össze, de amióta nálunk vacsorált és én rosszul lettem, nem tetszik nekem.

A férj: Ugyan. S miért?

A feleség: Igaz, hogy én marasztaltam, de neki tudnia kellett volna, hogy egy más asszony férjével nem illik egyedül maradnia. Hogy én bízom benned, még nem jogosítja föl arra, hogy ezt a bizalmat föltételezze bennem!

_EGY SZEGÉNY FIÚ EMLÉKEIBŐL._

I. Janowsky úr.

Abban az időben a Gólya-utcában laktunk. Egy hosszú, keskeny udvar végében, földszinten volt a lakásunk: konyha, szoba. Hogy kik voltak a szomszédaink, nem emlékszem, csak a szemben levőre, annak is csak a feleségére, meg a lakóira. Az ura pincér volt, ő maga gyönyörű szép, gömbölyű asszonyka és a lakói, a két orvosnövendék, egyre évődtek vele. De nyár volt és este végig a keskeny udvaron ültek az emberek ingujjban, a nők is nagykomótosan öltözve, és hűsöltek.

Apám nehézkes léptekkel jött haza a munkából. Megmosakodott, megvacsorált, azután hosszú pipájára gyújtva, szintén az udvarra tolta székét. Nekem ez volt a legnagyobb gyönyörűségem. Mert ekkor összekerült Janowsky úrral, aki szintén kinn pipált és a két férfi kezdett egymással vitatkozni.

Az apám tanulatlan asztalos, Janowsky úr ügyvéd. Ez parasztember fia, amaz bárói sarjadék. Azt tudta felőle az egész udvar. Magas, hajlottnyakú, szép öreg úr volt, – amint most látom – nagyon szegényesen öltözve járt s nem is igen lehetett pénze, sem rendes foglalkozása. De akkoriban a szobaúrban felsőbb teremtéseket láttam, mert a szegény emberek utánuk éltek. Nyolc forintot fizetett egy ágyért a hordárnak, aki mellettünk lakott, holott szemben a két orvosnövendék együtt fizetett öt forintot. Főleg azzal imponált nekem, hogy amikor papirosban hol füstölt disznóbordát, hol libacombot (a zsidó libásasszonytól, akinél minden méregdrága) hozott magával vacsorára, hát a csonton annyit hagyott, hogy érdemes volt megszerezni a csontokat és lerágni őket. A görögdinnyének meg majd a fele husát hagyta a héján, míg az egész házban a zöld rész feléig kanalazták a levét.