Part 4

– Megütöttél! Pedig úgy szeretlek, mint asszony férfit nem szeretett soha. S te elhitted nekem, hogy meg tudnálak csalni? Én? Téged? Akit jobban imádok az istenemnél. Hát tehetek róla, hogy utánam járnak? Hiába járnak utánam. S akit annyira szeretek, az elhitte rólam, hogy… ó…

Keservesen zokog. S én a térdemen állva fogom át a derekát és keservesen sírva kérek tőle bocsánatot.

– Egy kis szédülés, egy kicsi kis szédülés, – mosolyog a doktor – ez a vérszegénységtől ered. Sokat fogunk enni. És szeretjük a tejecskét? Bizony sok tejecskét fogunk inni.

Most már rémülten nézhettem erre az emberre, aki tejecskével akarja ezt az asszonyt kiölni belőlem, aki most azért költözött belém, karvalykarmaival a szívem rostjaiba kapaszkodva, mivel nem engedte végigálmodnom az egész viziót. Most tudom, hogy hetekig ismét a rabja leszek, mert térden állva bocsánatot kértem tőle. S most ettől az asszonytól szakadtam el, ezt vesztettem el örökre, nem azt a másikat, aki leejtve utolsó álarcát, rám szólt:

– Kifacsartalak, mit akarsz még? Eredj meghalni, ha nem tudsz nélkülem élni. Aki engem magáénak akar, az legyen férfi, hogy én jajgassak a karjai között, ne pedig nyávogjon, ha az ölébe ülök.

S a lélek, a lélek? Hát semmi, hogy neked adtam lelkem gazdagságát, hogy elaljasodtam érted, hogy loptam és csaltam érted, hogy tönkrementem érted? Hát semmi, hogy minden gondolatomban te ülsz, hogy álmaimban te vagy, hogy amíg égtem a szerelem lázától, egy sóhajodra meg tudtam juhászodni. Az ifjúságod is elmúlik s én imádlak öregen, csúnyán is. Ki fog téged szeretni, ha én nem leszek s te nem leszel fiatal? Ki fog támogatni, ha jönnek a késő bánat rémei s a kísértetem sanyargatni fog: mért öltél meg engem?

Hopp, az orvos az ebédlőbe visz. S ekkor kíváncsian oldalt ránézek. Észrevett valamit? Hogyan bámulna ez az ember, ha tudná, micsoda komédiát szavaltam most el önmagamnak, abban a képzeletben, hogy a másik is látja? Hogy mikor ez a kétségbeesett kifakadásom sem hatott rá, hát betettem magam után az ajtót s egy cigarettára gyujtva, mondtam magamnak:

– Hát csakugyan vége? Ördög tudja, mintha mégsem örülnék egészen annak, hogy szabadultam tőle.

Ezt magyarázzák meg nekem az orvosok, ha meg akarnak gyógyítani. Miért sorvadok el attól az asszonytól, holott hónapokon keresztül szabadulni akartam tőle? S mikor sikerült, miért akarok sorvadni s a lelkét terhelni az én pusztulásommal, holott egészségesen élhetnék, ha nem akarnám őt okolni a romlásommal?

S mikor a fájdalmaim elviselhetetlenek, miért rémülök meg a gondolattól, hogy valamikor szabadulok tőlük? S mikor hozzá kiáltok éjtszaka, miért tudom, hogy ez komédia? S mikor komédiázok, miért markol a lelkembe a legvadabb és legigazabb kétségbeesés, féltékenység és fogvicsorgató szerelem? S ha kérdem magamtól: mi lenne, ha ismét a tied lenne? – azt felelem magamnak: Isten mentsen s kiveszem tárcámból a gombot, mely kesztyűjéről leesett és csókolom és könnyeimmel öntözöm.

– Most egy kis sonkát fog enni, egy kis zabkását fog kapni, aztán máma pihen. Hahó, hölgyeim, itt egy új kolléga, vidám cimbora lesz.

Nem látok jól. Egy öreg asszonyt látok, egy fiatal asszonyt, egy kislányt a mamájával, mind egészségesek, mint az élet, kihízva, kipirulva, s szemök fehérjéből rámvillan valami, ami Kamillára emlékeztet. Mit keresnek ezek itt, s vajjon micsoda komédia teszi őket beteggé? Mert most már meg mernék esküdni, hogy minden lelki baj, élet-tragédia, tört szív és sorvadó idegzet komédia, csupa komédia, mint az enyém.

X. _AZ ÚR._

Egy vágyam van még: ha pofonüthetném Jerome-ot. Jerome-ot, a főpincért. Jerome-ot, a jótevőmet. Jerome-ot, akin úgy ül a frakk, mint Beketow a lovon, s aki úgy hajlong előttem, mint a tölgy előtt a fűszál. Ha én ezt a mindig sima, mindig alázatos és amellett mindig szemtelen pofát egyetlenegyszer végiglegyinthetném, akkor boldog volnék. Igaz, az előföltétele is boldoggá tenne, az, hogy kifizettem volna neki minden tartozásomat s újabb kölcsöneire nem szorulnék.

Ha benyitok a kávéházba, Jerome alázatosan elémbe tartja szivartárcáját. Csupa drága szivart tart erre a célra a nyomorult. Ha pénzem volna, ötkrajcáros kubát színék, de mivel nincs, hát negyven-ötven krajcáros mi a csodákat kell elfüstölnöm. S nem tudok olyan gondtalan arcot csinálni, hogy Jerome rögtön le ne olvasná róla a pénzhiányt.

– Méltóságos úr, – mondja vérlázító alázatossággal – csak tessék szólani, boldog vagyok, ha szolgálhatok.

S én fogcsikorgatva boldoggá teszem a nyomorultat.

Már most nézzük csak. Az utca tele van szocializmussal. A nép lázong és a gazdagok menekülnek a pénzeszsákjaikkal. A mult héten kifosztottak két bankot és agyonütöttek hét bankigazgatót. Le a vagyonos osztállyal! – ordítják a fülembe. S ilyenkor ereimben bizsereg a vér és szeretném én is ordítani: le a vagyonos osztállyal! De cilinder van a fejemen s az apám gróf volt. Fizetésem a takarékpénztárnál háromezer korona. Tehát én is a vagyonos osztályhoz tartozom.

Ez a Jerome minden vendégtől kap legalább három krajcárt. Jár hozzá naponta legalább ötszáz, az napi tizenöt forint. Ehhez járul a kiflipénz, a szivarpénz, az uzsorapénz. A rajtam levő kamatnyeresége havonta vagy húsz forint. S van ilyen legalább egy tucat. Ennek az embernek húszezer korona az évi jövedelme s vagy százezer a megtakarított pénze. És én vagyok az úr, ő a szegény ember.

Amennyire én tapasztalom, pénze csak a szegény embernek van, jól csak a szegény ember él. Nem kell messzire menni a bizonyítékért, ott van Helén. Helén egy szegény vargának a kitaszított lánya, akit én tettem szerencsétlenné. Gyermekünk meghalt, mielőtt megszületett s a kitaszított lány, akit én tettem tönkre, az én költségemen járt a színésziskolába. Azóta primadonna lett a szerencsétlen, hatszobás lakást tart a boldogtalan, apja, a varga, aranyórát hord és naphosszat a kávéházban kártyáz és átkoz engem, aki a lányát tönkretettem. S valahányszor elmegyek hozzá, – ha már tönkretettem szegényt, csak nem hagyhatom el! – folyton sopánkodik, hogy neki nyomorognia kell, a lakás, az élet, a toilette koldussá teszi, a gázsi semmi, mert nyomorult tizenhatezer koronából nem tarthatja el magát is, a szüleit is, nem nevelhet tanítónőt a hugából, és orvost a bátyjából és költőt az öccséből. Nem is szólva a legidősebb nénjéről, aki egy pincérnek a felesége, de akinek korcsmát rendezett be és a legidősebb bátyjáról, aki kovács volt s most építési vállalkozónak csapott föl. A hiányt persze nekem kell pótolnom, az én, háromezer koronámból, mivelhogy tönkretettem szegényt. Ha én nem vagyok olyan alávaló, ő most tíz koronát is keresne hetenként a masamódnál, ahol megismerkedtem vele.

Én tartom a szegény primadonnát a fizetésemből és a váltóimból és Jerome tart engem. Ha Jerome megharagszik, vagy azt mondja: most már eleget kerestem, nyugalomba vonulok, – akkor nekem éhen kell halnom.

Aztán ne higyjék, hogy különben is úr volnék. A hivatalban én vagyok az első, aki jön, az utolsó, aki megy, mert a munka a legolcsóbb időtöltés. Amellett én vagyok a takarékban az egyetlen gróf, a többi mind szegény ember. Az egyik pláne jól házasodott és földet is vásárolt. Az igazgató is szegény ember, az apja még diurnista volt és ő is harmincforintos praktikánsból küzdötte föl magát. Ezek mind azt a dogmát vallják, hogy a gróf urizál és nem dolgozik s ha nem szakadok bele a munkába, mind azt hinné, hogy henye vagyok. Igy is átlag csak minden harmadik évben javítják a fizetésemet, a szegény emberekét pedig minden esztendőben.

Amikor künn háborog az utca s a szociálista mozgalom elsöpri a rendőrök lovait is, engem is mérhetetlen düh fog el. Gyűlölöm a kapitalistákat, érzem a nyomorult világ minden súlyát, igazságtalanságát. Petróleum-kannát, hogy leöntsem Jerome-ot, a kapitalistát, az ex-vargát, Helén apját, a kapitalistát, kollégámat, a jól házasodót, a kapitálistát. De a szociálisták kinevetnek, ha közéjük mennék és Jerome, amikor dühömet, keservemet és irígységemet rossz viccekbe fojtom, bánatosan mosolyog és bajusztalan lakájarcát simogatva mondja:

– Hja, a méltóságos úrnak könnyű!

És Helén, amikor illatos szobájába lépek s gyönyörű szőke haját óva, gyémánt hajtűt dug bele, ha átfogom selyempongyolás derekát, sóhajtva enged ölelésemnek:

– Persze, a gróf úrnak primadonna szerető kell, de feleségnek elveszi majd a grófkisasszonyt.

S az édesanyja, – hogy lehet ez a némber valakinek az édesanyja? – ha az előszobában találkozom vele, féloldalt, hogy ne nekem szóljon, de hangosan, hogy mégis halljam, epéskedik:

– Vigyázz a hangodra, lányom, neked dolgoznod kell, hogy eltartsad a gróf úr szeretőjét.

Ó mint gyűlölöm a szegény embereket s hogy szeretnék én is szegény lenni, hogy forradalmat csinálhassak ellenük!

*

Minden este le kell ereszteni a rolókat. Kint zajong a nép, mely kenyeret és jogokat kér. A nép ugyanis kimondta az általános sztrájkot s aranyért sem akar sztrájktörő lenni. Ennélfogva a nép éhezik és kenyeret akar. Kap is, mert a hatósági ingyen kenyér- és pástétom-boltok csak úgy öntik a karéjokat és a pástétomokat s ha egy csoport munkás betér az Angol királynőbe, nem merik sem kidobni, sem fizetést nem mernek kérni tőlük, különben törnének, zúznának. A nép tehát éhezik és elkeseredése nőttön nő a kizsákmányoló polgári társadalom ellen.

A kávéházban a leeresztett rolók mögött töröm a fejemet, hogy meddig bírom még. Váltóimat már nem tudom prolongálni, a takarékban az igazgató figyelmeztetett, hogy fizetési letiltásokat igazgatósági határozat szerint nem tűrhet, s így ha jövő elsejéig nem szerzek feloldást letiltott fizetésemre, hát kénytelen lesz engem rövid úton elbocsátani. Helén összeveszett az igazgatójával, mert vetélytársnője is sárga ruhát csináltatott s az igazgató nem tiltotta el a viselésétől. Ugyanekkor automobilt vásárolt a szegény lány és soffőrt szerződtetett. Ennek a szegény páriának éppen tíz forinttal nagyobb a fizetése, mint az enyém. Hogy viseljem el mindezt?

S amellett Jerome is aggodalmaskodik. A forradalom nagyon bizonytalanná teszi a helyzetet. Ő nem olyan optimista, mint a gazdája, ő meg van róla győződve, hogy maholnap berontanak a sansculotte-ok s neki bizony szegény ember létére is becses a bőre. Három gyermek apja lévén, kötelessége az óvatosság. Azonkívül ő pincér, tehát nem köteles bátornak lenni.

Ameddig lehetett, nem akartam ezt a beszédet elérteni. Egy este azonban sápadtan, reszketve hozzám lépett. Teljes alázatossággal, mint szegény pincérhez illik, szólott:

– Méltóságos úr, ne tessék haragudni, de én még ma itthagyom az üzletet. Azt a csekélységet, amivel a méltóságos úr számláját terheltem… röstellem, mert a méltóságos úrnak csekélység, de nekem, szegény embernek sok, különösen most, hogy nem lesz keresetem sem.

Éreztem, hogy minden csöpp vérem a szívem felé tolul, s szinte fázott az arcom, annyira kiment belőle a vér. A torkom összeszorult s az öklöm is. Aztán irtózatos düh fogott el, öklömmel rácsaptam az asztalra, balkezemmel kifordítottam a nadrágom zsebét.

– Gazember! – ordítottam. – Csekélység? Nekem csekélység? Egy fityingem sincs és a pikolóm a vacsorám és…

Tovább nem folytathattam. Irtózatos csörömpölés, döngetés, recsegés és ordítozás hangzott az utca felől. A néhány szál vendég fölugrált és ész nélkül menekült az udvarba. Az ajtó bedőlt és vad alakok bunkósbotokkal, késekkel, vasrudakkal fölfegyverkezve rontottak be.

– Le a vagyonos osztállyal! – ordítottam fölvillanyozva és rávetettem magamat Jerome-ra. Egynek éreztem magamat a vad tömeggel s vele együtt én is elnyomóm ellen fordultam. Azt hiszem, mégis csak teljesedik leghőbb vágyam pofonüthetem Jerome-ot.

De Jerome ijedten kiáltotta:

– Méltóságos úr, eresszen el!

– Ahá! – röhögött a tömeg vezére, egy mezítlábas óriás, akinek a szájában Ferenc József-szivar égett, amilyet egyszer a vezérigazgatómtól kaptam. – Méltóságos úr?

– Le a vagyonos osztállyal! – dörögtem ismét és rávetettem magamat Jerome-ra. – Uzsorás spongya, szipolyozó nadály…

Többet nem mondhattam. A szivarozó óriás kiszabadította kezemből Jerome-ot, a tömeg pedig rám vetette magát:

– A pincért, a szegény embert bántja! Le vele!

S vagy tíz bunkósbot döngött a fejemen, hogy szétloccsant az agyvelőm és én szörnyethaltam.

_ELBESZÉLÉSEK._

_CSIPKERÓZSIKA._

I.

– Várjon – mondta Régen András dr. és az írása fölé hajolt.

Ez reggel kilenc óra körül történt. Az írása fölé hajolt és gondolkodott. A nyitott ablakon keresztül látszottak a hegyek, melyek szintén vártak. Beszállingózott a por és letelepedett a megiratlan papirosra és szintén várt. Régen András pedig ült mozdulatlanul, s olyan volt, mintha szintén várna, s várakozás közben ellepné a por, a pókháló, mint valami régi nemes palack bort a pince elfelejtett, vagy féltett zugában.

Igazi porlepte ember. A haja fakóbarna, mintha régen kefélte volna. Bajusza formátlanul lelógó, a szakálla mintha száz év óta nem látott volna szabályozó ollót. Szürke, színtelen volt a ruhája, szürke a fehér inge és nyakravalót meg mellényt egyáltalán nem viselt. S a szürkeségből kivilágított a két szeme, az is mintha álomba borultan gondolkodnék. S a kisvárosi toronyóra a delet ütötte és Régen András még mindig kereste a szürke gondolatot, mikor nyilt az ajtó, s az inasa ételes kosárral a karján rányitotta az ajtót, s egy porlepte asztalról elsöpörte a könyveket, hogy ráterítse az abroszt.

– Már dél?

– Igenis, tekintetes úr. S a kisasszony még mindig vár.

– Akkor jöjjön be.

Egy pillanatra sem hökkent meg, hogy a kisasszonyt kilenc óra óta várakoztatja.

A kisasszony megjelent. Gyászruhás kislány, tán tizennyolc éves. A tekintete egy másodpercig félt, egy másodpercig haragudott, aztán mosolygott és durcáskodott:

– Csakhogy eszébe jutottam a bácsinak. Maga a bácsi?

Régen dr. feléje fordította a székét s nézte. Ha a szemét nem lepte volna be a szürkeség, rég nem látott volna ennél szebb gyereket. Gyönyörű hamvas, friss arc, mesébe illő szájszögletekkel, s két nagy forradalmi fekete szem, melyben a gyermeki ártatlanság minden vakmerősége és kémlelődése benne volt. A gyermek, aki azt mondja: én nő vagyok. A függő, az alárendelt, a fegyelem alá hajló, aki uralkodásra való. De a porlepte tudós csak a fekete ruhát és a gyászfátyolt látta, mikor feléje nyújtotta a kezét:

– Igen, én vagyok a bácsi és ebéd közben elmondom majd, hogy mihez tartsd magad.

– Még egy tányért – szólt a lány az inasnak s letette kalapját. – És ebéd után majd a podgyászomat elhelyezi ott, ahol a bácsi nekem lakást rendel.

Ezzel már az asztalnál ült, beleharapott a kenyérbe és azt mondta:

– Nagyon éhes vagyok, én nem szoktam meg, hogy tizenkettőig várjak uzsonna nélkül.

A doktor úr erre sem reagált, mert nem reagált semmire. Furcsa volt neki, hogy ne egyedül ebédeljen, de azért ebédelt kettesben is. S közben útbaigazította a kislányt:

– Szívesen tartlak, de nem akarom, hogy megszokott életmódomon változtatnom kellene. Holnap megint egyedül akarok ebédelni, te a szobádban ebédelsz, akkor, amikor akarsz, azt, amit akarsz. Költhetsz, amit akarsz, tehetsz, amit akarsz, a ház elég nagy, hogy együtt éljünk úgy, hogy egyik a másikat ne zavarja.

– És ha unatkozom?

– Azzal mulatsz, akivel akarsz, amivel akarsz. Szüleid engem kértek meg, hogy tartsalak el s abban a tudatban haltak meg, hogy így is lesz. Hát így is lesz, de semmi közöm hozzá.

A kislány elbiggyesztette a száját.

– Ez nem lesz nagyon mulatságos, de a bácsi az úr, a bácsi tehet, ahogy jónak látja s én engedelmeskedni fogok, amíg bírom. De mondja meg a bácsi, mért olyan savanyú ember?

Régen dr. csodálkozva nézett a kislányra.

– Én savanyú?

A kislány is mintha megingott volna véleményében. Ez a hang tömör, fiatalos csengésű hang volt, szinte naiv. S ugyanakkor a kislány fölpattant, az íróasztalhoz lépett és elkiáltotta magát:

– S milyen csinos ember a bácsi?

– Hagyod ott mindjárt! – dörgött a bácsi vadul, mintha ütött volna. A kislány ijedten tette vissza az arcképet, melyet felvett. A bácsit ábrázolta frakkban s mellette egy nagyon szép hölgyet menyasszonyi fátyolban.

– Tedd vissza, – szólt a bácsi csöndesen – aztán jegyezd meg: semmihez, ami itt van, nem nyúlni. Aztán nem kérdezni. Nem kíváncsiskodni. Én sem kérdezek tőled semmit. Igy jó barátok leszünk. Különben nem. De ez is mindegy. Ha nem leszünk is jó barátok, neked nem kell félned. Itt minden épúgy a tied, mint az enyém.

A kislány félig félénken, félig kíváncsian kereste ebben az emberben azt a csinos fiatalembert, akit a kép ábrázolt. S mintha megtalálta volna – csóválta szép gyerekfejét, aztán bólintott:

– Ahogy a bácsi parancsolja. De azért mégis – ha beretválkoznék, most is olyan csinos lenne.

– Elég – szólt Régen dr. s ismét az íróasztalhoz ült.

II.

A kislány beleélte magát a házba és megismerte annak csodáit. Fölfedezte, hogy az egész nagy háznak összevissza két lakott szobája volt, abban alig valami bútor: a bácsi dolgozó- és hálószobája. Aztán egy sor szoba, pazarul berendezve és porlepetten. Gyönyörű úriszoba, remek női szalon, egy kettős hálószoba csipkéből és selyemből és paliszanderból, nehéz virágos szőnyegekkel, drága képekkel és kárpitokkal. Volt márványos fürdőszoba, melybe a háztetőre helyezett víztartóból ömlött a víz, ha fölpumpálták volna. Annak a sornak a végében volt egy kicsi szoba, tele elszáradt muskátlikkal és sárga, holt pálmákkal. Itt vette be magát a kislány, s élve a bácsi engedelmével, bebútoroztatta magának a saját gusztusa szerint.

Az inastól aztán megértette, hogy ez a szép lezárt lakosztály a fiatal párt várta, de a tekintetes úr csak egyedül érkezett meg. A szép menyasszony az esküvő után s a nászút előtt eltűnt. Megszökött az urától, akihez csak erőltették. S a tekintetes úr megérkezett egyedül, egy ideig nem mert senkinek a szemébe nézni, mert csúfság volt, mi vele megesett, aztán nem akart senkinek a szemébe nézni. Könyveket írt és olvasott, s amit írt, amit olvasott, vele együtt belepte a por.

A kislány, ezt megértvén, nagyon csöndes lett. Majd a változatosság kedvéért nemcsak olyankor sírt, mikor szülei jutottak eszébe, akiket majdnem egyszerre veszített el, hanem olyankor is, mikor a bácsi szobája előtt suhant el, azaz állt meg az ajtaja előtt s befelé hallgatódzott. Aztán lábujjhegyen végiglopódzott az elátkozott szobákon, ahol nem volt szabad takarítani, s ahol minden még mindig várta a fiatal asszonyt. Olyan furcsa volt az, hogy a kislány elfelejtett unatkozni.

De aztán mégis csak unatkozott, s nem akart unatkozni. Betű szerint betartotta a bácsi rendelkezéseit. Magára hagyta s maga tett, amit akart. Például zongorát állíttatott magának és zongorázott. Aztán a színház karmesterét hivatta, s taníttatta magát énekelni. Aztán könyveket hozatott magának, aztán sétált a kertben, a városban és a városon kívül. Csak egyet nem tett meg, úgy érezte, mintha ez gyávaság volna, ha megtenné: ő sem ment emberek közé, a mesterén és az inasán kívül senkivel sem érintkezett.

A két ember így élt együtt s tudomást sem vett volna egymásról, ha a zongorának és a kislány gégéjének nem lett volna hangja. De a hang nem respektálja a tilalmat, a hang nem áll meg a bácsi ajtaján, a hang nem vár kilenctől délig. Régen dr. csóválta a fejét és nem tudott gondolkodni. Aztán gondolkodott s megismerte, hogy ebbe ő nem szólhat bele. Ha neki szabad gondolkodnia, a kislánynak szabad énekelnie és zongoráznia.

Aztán csóválta a fejét, mikor Pestről könyves csomagok érkeztek s a sajátjából ki kellett választania azokat, miket nem ő rendelt, hanem a kislány. Ez már bosszantotta. S megesett, ami sohasem esett volna meg:

– Pista, kéretem a kisasszonyt.

A kisasszony jött. Fekete ruhácska, fehér arc.

– Parancsol a bácsi?

– Annuska, nem volna lehetséges, hogy a te paksamétáid ne kerüljenek az én kezembe?

– De igen, bácsi. Ha a bácsi paksamétái az enyémbe kerülnek, akkor én választom el a kettőt.

– Jól van – mondta a bácsi s megint gondolkodott az írása fölött.

A hangok tovább zúgtak s a bácsi megszokta őket. Most már csak úgy tudott gondolkodni, ha a kislány zongorázott, vagy énekelt. S mikor egy nap, két nap se zongora, se ének, a bácsi nem tudott gondolkodni. Zavarta a csönd.

– Pista, a kisasszonyt.

– Parancsol a bácsi?

– Mért nem énekelsz, zongorázol?

A kislány csodálkozott.

– Eszembe jutott, hogy zavarom a bácsit. Hát abbahagytam.

A bácsi ránézett.

– S nem hiányzik? Mit csinálsz most?

– Gondolkodom – szólt halkan a kislány.

– Micsodán?

– Hogy hogyan kerüljek innen el s meddig kell még itt zavarnom a bácsit, míg elkerülhetek.

A bácsi ismét feléje fordította a székét, mert eddig rá se nézett.

– Nem jól érzed magad itt? Akkor mehetsz Pestre, vagy akárhova. Mondtam, ami az enyém, az a tied is, nem tartozol semmi számadással.

– Ez nem igaz, – szólt a kislány – itt minden a bácsié és én kegyelemkenyéren élek, de ezzel nem törődném, ha a bácsi jó volna hozzám, vagy rossz volna hozzám. De így gazdátlan vagyok és rab vagyok, s meg sem köszönhetem, hogy jót tesz velem, mert nem jóságból teszi, hanem mert maga nem törődik semmivel.

A bácsi még rá is emelte a szemét.

– Hát nem jó az, ha mindent szabad?

– De, az nagyon jó, hogy minden szabad, de nem jó, hogy úgy szabad minden, hogy magának mindegy, vagyok-e, vagy nem. Én inkább elmennék, de nem a maga pénzén, hanem a magam erejéből. S azt hittem, megtanulok énekelni, s elmegyek színésznőnek, de most már ez sem lehetséges, mert eszembe jutott, hogy zavarom a kornyikálásommal.

A bácsi erősen gondolkodott ezeken a dolgokon s úgy érezte, hogy most tudna az írásán is gondolkodni. A kislány beszéde úgy hatott rá, mint a zongorázása. Valami hang volt s amellett olyan értelem, melyet nem tudott egészen megérteni, mert nem igen ismerte a kislányos értelmeket.

– Tőlem csak muzsikálj, – szólt – sőt kérlek is, hogy muzsikálj, mert már megszoktam, s most zavar a csönd.

– Igazán?

A kislány egyet ugrott, s a bácsi kezéhez nyúlt. Ez el akarta kapni, de a kislány már megcsókolta és kipöndörült az ajtón. Egy perc és vígan, csapongva, hullámozva és morajos zúgással omlott feléje a zongora-hangzuhatag. Olyan volt, mintha a beporosodott márványkád megtelnék a kiszáradt rezervoár vizével.

Ez tetszett a bácsinak s az írása fölé hajolva gondolkodott. Nem jutott eszébe semmi, de nagyon meg volt elégedve.

III.

Nagy baj történt. Bekövetkezett a tél s a kislány vacogva tapasztalta, hogy kályha nélkül a szobácskája hideg. S a szobácskájában nem volt kályha. S kisült, hogy a szobácskának kéménye sincs és egyhamar nem lehet oda kályhát állítani.

Az inas referálta ezt a tekintetes úrnak.

– Kéretem a kisasszonyt.

– Parancsol a bácsi?

– A szobádban nincs kályha.

– Tudom.

– Te fázol, Annuska?

– Fázom.

– Ezért nem tudsz zongorázni?

– Ezért.

– Mit csináljunk?

– Olyan szobát adjon a bácsi, ahol kályha van.

A bácsi megrezzent. A kislány is megjiedt.

– Napközben légy itt.

– Zavarom a bácsit.

– Ez igaz. De légy itt. Néhány napom kárba vész, ennyi az egész.

S a kislány megvonult a szoba sarkában s olvasott.

– Annuska, hozassuk be a zongorádat. Zongorázz.

– Nincs hely. Hová tegyük?

Három napig voltak így. A bácsi gondolkodott s nem jutott semmi eszébe, a kislány olvasott, s azután együtt ebédeltek.

Negyedik nap a bácsi ideges lett. Ötödik nap fölpattant.

– Hát keressünk – szólt rekedten s kiegyenesedett, mintha valami ellenséggel kellene szembeszállnia s a kislány megértette, hogy szobát keresnek.

S benyitottak az elátkozott szobasorba – ketten. S végigmentek az elátkozott szobasoron ketten. S léptük alatt fölijedezett a por s a belepett selymek és csipkék meglibbentek a léghuzamban. S megálltak abban a szobában, mely sohasem volt hálószoba s az ember lihegett és dadogott:

– Talán ez?

S a kislány reszketett, a bácsi kezét fogta, aztán ránézett, s a nyakát fogta és keservesen sírt. S a bácsi csitította és símogatta a haját, csitította és magához ölelte, csitította és megcsókolta. S ekkor a kislány még keservesebben sírt és odatapadt a ziháló emberhez.

– Mi baj? – kérdezte az.

S a kislány csak zokogott s az ember csak csitította:

– Annuska, Annuska, no, ne sírj, majd jó lesz, majd jobb leszek.

– És nem küld el maga mellől?