Part 17

– Milyen kedves, milyen édes! – szól elragadtatva. – Miért gondoljam, mikor olyan jól esik az ellenkezőt hallani!

– Akkor jól van minden. Mert nem tudnék magával egy pillanatig sem boldog lenni, ha föltenné rólam, hogy hazudok.

S Szvetozár melegen, udvariasan erősíti:

– Sohasem gondolnék ilyet magáról, drágám!

_A BÚS ÖZVEGY._

– Igen, – mondta sóhajtva, s tekintete búsan csüggött a kalapja gyászszalagján. – Özvegy vagyok; szegény feleségem elhagyott. Tíz boldog esztendőt töltöttünk együtt. Soha sem volt semmi bajunk, két galamb sem élhetett békességesebben. Aztán meghalt és itt hagyott. Az volt egyetlen rossz cselekedete, amit ellenem vétett. De hát tehet szegényke róla?

Itt az elhagyott özvegy ember teletöltötte a pálinkás kupicákat és kocintott.

– Egészségedre, bátran ihatod, valódi francia. Látod, míg szegény feleségem élt, nem kellett drága cognacot vásárolni. Ő értett hozzá, mint kell jóféle szilvóriumot beszerezni. Nekem spirituszt adnának. Hja, az özvegység!

Ivott és krákogott utána.

– El sem hiszed, ha mondom, hogy özvegységem öt hónapja alatt vagy öt kilót fogytam. A minap megmértem magamat automatamérlegen. Hetvenöt kiló voltam, most csak hetven. Ha így tovább tart, lefogyok megint negyvennyolcra. Mert annyi voltam, mikor megházasodtam.

Elővette a szivaros skatulyát.

– Parancsolsz? Én, ha megengeded, pipára gyujtok. Voltaképen ez sem ízlik úgy, mint azelőtt, mikor drága feleségem tömte meg. Ah, hogy tudta a pipáimat rendben tartani. Csak úgy illatoztak. Minden nap ő maga letisztogatta, ebédhez, vacsorához már megtömve hozta a divánhoz, ahol végignyúltam s oly jóizűet aludtam egy órahosszat, hogy fölért egy mostani egész éjszakai alvással.

– Igen, hát azt akartam mondani (látod, már a gondolataimat sem tudom rendben tartani), hogy milyen áldás volt rám nézve a házasság. Negyvennyolc kiló voltam össze-vissza s tíz év multán már hetvenöt. Ezt őneki köszönhetem, az én felejthetetlenemnek. Elrémülök, ha elgondolom, hogy esetleg most ugyanez az élet vár reám, mint legénykoromban. Tudod, az orfeum. Meg az orfeumdámák, meg a rossz társaság. Hát tehettem is egyebet? Késő estig az üzletemmel voltam elfoglalva, valami szórakozás csak kell! Hát éjtszakáztam. Barátom, harminc éves koromban nem tudtam enni, nem tudtam aludni, csak inni és szivarozni. Micsoda élet volt az! Csontig lesoványodtam és szegény szüleim halálosan aggódtak értem.

Ekkor a nagybácsim, aki orvosunk volt, azt mondta:

– Ha nem akarod, hogy egy-két év mulva elpusztulj, meg kell házasodnod.

Én elrémültem e szóra. Én, házasodni! De hiszen ez lehetetlen. Az első héten megúnnám a feleségemet. Aztán mi lesz? Folytatnám a legényéletet. Eddig legalább, ahány gyöngéd viszonyt kötöttem, néhány napnál tovább nem tudott érdekelni. A legszebb nőt is meguntam. A feleségemet, abban bizonyos voltam, meg fogom utálni.

De csak nem hagytak békét, az anyám sírt, az apám káromkodott, én azonban hajthatatlan maradtam, mindaddig, míg meg nem mutatták a leányt, akit számomra kiszemeltek. Barátom, itt a fotografiája – abból az időből. Hát te láttad az utóbbi időben, akkor szegényke már nagyon összefogyott, de akkoriban! Gyönyörű, fejedelmi, erős, széles vállú, a nyaka csakúgy duzzadt, a mellkasa meg kidomborodott. A szemében volt valami különösen igéző fény, tán onnan, hogy búsult. Tudod, már el volt jegyezve, de mikor az édesapja tönkrement, hát a vőlegénye elhagyta. Egy darabig abba volt szerelmes, de a szüleim őt szemelték ki, jobban mondva az orvos, aki azt mondta, hogy nekem erős asszony kell mivel magam gyönge vagyok.

Hát azt akarom mondani, mikor ezt a remek teremtést megláttam, eloszlott minden idegenkedésem a házasságtól. Most már szerettem házasodni és még jobban ingerelt rá, hogy a menyasszonyom, noha igent mondott, nagyon hidegen viselte magát. Sokszor, amikor megöleltem, ami ellen hiába védekezett, könny csillogott a szemében.

– Ne búsulj, édes, – vigasztaltam – meglátod, hogy boldog leszel még én velem. Csak legyen meg az esküvő.

Amire ő azt mondta, hogy csak legyek nyugodt, nem lesz okom panaszkodni rá. Az olyan szegény leánynak, mint ő, valóságos szerencse, hogy olyan férjet kaphat, amilyen én vagyok.

(Ekkor egy gyereknek a sivalkodása hallatszott be. A legkisebb, a másfél éves Rudi ordított. A bús özvegy idegesen pattant föl és kiáltott a bonnera, hogy csitítsa el a gyereket. Aztán fáradtan visszadől a székre.)

– Látod, ez is rám szakadt most. Szeretem a gyerekeimet, de a gyereksivítást ki nem állhatom. Szegény drágám ettől is megkímélt. Az első esztendőben született már gyerekünk. Addig úgy éltünk, mint a paradicsomban. A feleségem, noha csöndes természeténél fogva nem mutatta, szintén boldog volt, már nem sírt. Mondtam neki, hogy most már az én feleségem, nincs joga többé a másikért szomorkodni. Nem is szomorkodott. Aztán, hogy született a gyerek, én más szobába költözködtem, mert nekem éjtszaka aludni kellett és a gyerek miatt nem tudtam. A szegény drága maga szoptatta a csecsemőt, aki igen rossz volt, folyton sírt és öt hónapon át minden éjtszaka táncolt vele a szobában. Sokszor reggel, amikor benyitottam hozzá, ott találtam a bölcső mellett a szőnyegen aludva, le sem vetkőzött és az ágya érintetlen volt. Mintha csak odarogyott volna. Hányszor korholtam ezért és mondtam, vigyázzon jobban az egészségére. De csak hallgatott és tovább is táncolgatott.

Meg is látszott rajta. Mikor a gyerek egy esztendős volt, valami trieszti rokona jött föl, aki az esküvőn látta utoljára. Az összecsapta a kezét rémületében s nem akarta elhinni, hogy ő az. Hát ilyenek az asszonyok, nem tudnak magukra vigyázni. Én ebben az esztendőben tíz kilót híztam s az arcom szép gömbölyű volt, majdnem olyan, mint most.

Reménykedtem, hogy majd ha a gyerek nagyobb lesz, csak összeszedi magát. Igen ám, de akkor már útban volt a második. Szegényke nagyon termékeny volt. Ki se jutott a bő ruhából. Amellett meg folyton dajkálkodott, meg a házi dolgokat végezte, meg az én kényelmemről gondoskodott. Igazán egészen bele lomposodott s rá kellett parancsolnom, hogy egy kicsit csinosítsa magát, mert a férfi nem szereti, ha az asszony lompos. Ezt is megtette és olyan csinosan öltözködött azontúl, hogy még otthon is füzőben járt, noha rosszul esett neki.

Már a harmadik szülés után kezdett köhögni. Mondtam neki, hogy kímélje magát, hallani sem akart róla. Igazán, egypárszor keményen rá is szóltam emiatt, de ő csak hallgatott és nem engedelmeskedett. Jött a negyedik gyerek is. Bizony, a szegény asszonynak egy percnyi nyugta sem volt. S akkor én is megbetegedtem, elrontottam a gyomromat. Bizony, nagyon szekáns voltam, de nem tehettem róla, ez már a gyomorbajjal jár. Engem is ápolt s mikor végül megsajnáltam, hát inkább Karlsbadba mentem, csakhogy őt fölszabadítsam az ápolás fáradságától.

Hát a sok baj mellett szegényke mégis meg tudta aranyozni minden pillanatomat. Nem volt semmi kellemetlenségem, a drága kiismerte szokásaimat és minden rendben volt, mint a karikacsapás. Meg is becsültem, nagy tiszteletben tartottam, elhalmoztam ajándékokkal és nem hiszem, hogy egy asszonynak is lenne annyi ékszere, mint amennyi utána megmaradt. Nem igen volt módjában viselni őket, hiszen szegény alig mozdult ki a házból, de az asszonyok szeretik az ilyen portékát, még ha mindig a szekrényben marad is.

Igy éltünk mi békességesen, boldogan. Dehogy is jutott nekem eszembe belekóstolni újból a legényéletbe. Minden szomorúságom mellett, amit drága feleségem betegeskedése okozott, boldog voltam és egészséges. Nem is kíméltem semmi költséget, hogy meggyógyítsam, de úgy látszik, az utolsó szülés végleg megtörte erejét. Alig hogy fölkelt, ismét ágyba dőlt. Egy darabig még erőlködött, dolgozott, a gyerekekkel kínoztatta magát, de csak elhagyta az ereje. Három hónapig szenvedett így, míg meghalt.

Szegényke, még az utolsó pillanatait is a gyerekeknek szentelte. Végigsimogatta fejüket s egyenkint magához emeltette őket s amíg gyönge ajkával csókolta, oly búsan nézte őket. Nagyon tele volt velük a szíve, hogy rám nem is gondolt. Csak az utolsónál görcsösen fölzokogott és azt mondta:

– Igérd meg, hogy jól bánsz vele.

Megigértem. Azért kérte ezt, mert nagyon haragudtam erre a gyerekre. Ez volt a legrosszabb, még most is ez kiabál a legtöbbet, aztán meg ő fosztott meg a szegény drága asszonytól. De azért megigértem és meg is tartom fogadásomat.

Őt pedig nem felejtem el soha. Minden pillanatban érzem hiányát. Semmi kényelmem, semmi gondoskodás rólam. És fogyok, barátom, fogyok. Ő volt az én éltető angyalom. Ó, miért is kellett megérnem ezt a bús özvegységet! Parancsolsz még egy kupicával?

_VÉGZET._

Abban a pillanatban, amikor a feleségével a karján a méltóságos úr elé lépett Loossy Gáspár az ünnepelt piktor, érezte, hogy mindennek vége. Honnan érezte? Sehonnan. De világosan látott mindent. A gyönyörű asszony otthon összeábdált estélyi ruhában, mosolyogva fogadta a méltóságos úr örvendező bókolását, hogy nem csoda, ha ilyen muzsa mellett a művész lelovagolja összes vetélytársait s szeme megakadt a méltóságos frakk tökéletes elegánciáján, melyet egybevetett az urán lógó tízéves ruhadarabbal. Mintha megszállta volna a lélekben való látás, a jövendőben való olvasás kétes adománya, a piktor sokkal többet tudott már, mint maga az asszony. Az a frakk, az az elegancia! Az a nyájas simaság, az az otthonos gavalléria, ahogy ez az úr hölggyel szemben meg tud állani! Egy ellenállhatatlan hívás volt ez a multból, amikor Loossy Gáspárné maga is tagja volt ennek a tiszta társadalomnak, de kicsábította belőle éppen az, ami most eltörpül az úri megjelenés előtt: a cigányos nemtörődés a formákkal, a ferde nyakkendő és ferde cipősarok, a homlokba csapzott frizura s a nadrágzsebbe mélyesztett kéz.

– Az ördög vitte volna – gondolta Loossy Gáspár s az első képre gondolt, melyért most a fiúk megbankettezik s a méltóságos mecénás úr az élete útját keresztezte. Pedig igazán nem történt semmi s a méltóságos úr frakkja valóban elegáns volt s hozzá sem mérhető az övéhez. Hát miért ne vegye ezt észre az asszony, mikor ő is észrevette?

Az ünnepelt jobbján ült a méltóságos úr, a méltóságos úr mellett ült a szépséges asszony. Loossy Gáspár, a mindig vidáman bárdolatlan piktor bambán mosolyogva nézett jobbra-balra, mintha a tósztja nyomná. Pedig nem az nyomta. Szemben velök ült Koros Gyuri, a vidám szobrász, aki a szép asszonnyal úgy szokott évődni, ahogy a művészkollégák évődnek a művészkollégák feleségeivel. Most is átkacsintott a szép asszonyhoz:

– Lidike, lelkem, ha tudnám, hogy nekem olyan szép!

Máskor a szép asszony dévaj kacagással felelte volna:

– Hát kinek, Gyuricám?

Most pirosság öntötte el az arcát, az ajkába harapott s a méltóságos úr felé fordulva, apró fehér foga között élesen mondotta:

– Ugy-e, sajátságos hang? De bizonyos körben bizonyos hangot meg kell szokni, ha nem is kell megtűrni.

Ah, hogy rakétázott ez a finoman éles visszautasítás a Loossy Gáspár lelkében! Egészen világos. Az asszony elidegenedett a körétől, az asszony el fog idegenedni tőle is.

A méltóságos úr pedig erősen adta a bohémet a bohémek között s ezzel mind előkelőbb lett s a bohémek mind ordinárébbakká váltak körülötte. Ime, egy gróf még bohémkedni is finomabban tud, mint ezek a rongyosok. De hát a másik oldalát az éremnek már elfelejtette az asszony? Hiszen köztük volt, közülök szökött ki, s ami csábította, ami vonzotta, aminek feláldozott rangot és gazdagságot, az éppen a léleknek és elmének gazdagsága volt, a féktelen vérmérséklet, mely lehányt magáról minden formát és diadalmas szárnycsapásokkal emelkedett az előkelők fölé. Ha ő ezzel a gróffal az elméjével, a humorával, a tudásával és az érzőképességével lovagi tusára lépne, hogy elterülne ez a kifogástalan frakk a porondon!

– Hölgyeim és uraim!

A méltóságos úr mondja ezt. Ő mutat rá finom és szeretetreméltó dialektikával a művészet királyi voltára, ő nem tud semmit rangról, vagyoni kiválóságról, ő mondja el mindazt, amit Loossy Gáspár a szemébe szeretne vágni. S milyen goromba volna ez mind, ha ő mondaná a gróffal szemben, s milyen megvesztegetően nyájas és megbecsülő az, mikor a gróf mondja el ő neki, meg a többinek! S az asszony ezt is érzi és sóhajtva és csillogó szemmel nyúl a poharához és kocint a gróffal: milyen jól esik neki a régi otthoni, finom hang!

– Hölgyeim és uraim!

Az ünnepelt piktor mondja ezt. Egy hajtásra megitta volt borát s most elbódulva keresi a szavakat. Rendszerint nem kell őket keresnie, kitünő, sziporkázó szónok, éppen csak patétikus és sablónos nem tud lenni. Az ördögbe is! Most egyéb sem jut eszébe, mint hogy mélyen meg van tisztelve és nem talál szavakat érzelmei kifejezésére. Közhely, közhely, gondolja magában s valami unszolja: lovagold le ezt az embert, ha most le nem gyüröd a szellemed erejével, elvesztetted az asszonyt.

Fölszegi a fejét, dacosan néz körül s balkezével olyan simító mozdulatot tesz a haján, melyre az egész társaság, mely már ismeri a modorát, fészkelődni kezd: most, most következik a Loossy-féle elmésség. S ő maga is várja és lesi, hogy eszébe ötöljön a Loossy-féle elmésség és megint érzi, hogy a végzet áll útjában és minden attól függ, hogy az asszony büszke lesz-e reá, vagy szégyelni fogja magát miatta.

– Nem megy – gondolja magában, aztán könnyelmű bohém kétségbeeséssel behúnyja a szemét és beszél:

– Önök még nem tudják, mi történik most bennem azonfelül, hogy mélyen meg vagyok hatva. Önök nem tudják, miért vagyok most olyan ostoba, hogy főbe kellene magamat lőnöm, csak azt látják, hogy ostoba vagyok. Méltóságos uram, nem mindig nyerek első díjat, azt jól tudja. S nem mindig vagyok olyan ostoba, azt társaim tudják. És tudja a társam is, aki… (azt akarta mondani: aki ön mellett ül, gróf úr) velem szemben ül és gunyolódva néz rám. Ne gunyolódj, Gyuri, jusson eszedbe az az ocsmány képjáték, mely távolról halálfej, közelről borospince. Most, kehellyel a kezemben látnak közelről s én tudom, ha most a fotografus ránk irányítaná a masináját, a képén okvetetlenül rajta lenne a halálfej. Éljenek!

– Ennek egy csöpp értelme nem volt, de nagyon mély – mondotta Koros Gyuri és kocint.

– Én megértettem – szól komoly szívességgel a gróf úr és jelentősen megszorítja a kezét. Loossy Gáspár a feleségével is kocint s keresi a tekintetét. Nem találja. Az asszony arca megmerevült, gyöngéd haloványság ült ki rajta s az ajkát összeszorítja. S az egész társaság elkedvetlenedett, s megesküszik rá, hogy az ünnepelt piktor be van rugva.

Mikor hazavitte a feleségét, mintha valaki diktálta volna neki: most öleld magadhoz és mondd neki, hogy mindez a dicsőség nem ér semmit, hogy most a kocsiban egymáshoz simulnak, többet ér mindennél. De nem teszi, nem tudja megtenni. Konokul hallgat s azt hiszi, az asszony hallgat konokul. Majd érzi, hogy nem szabad a grófról beszélnie és valami kényszeríti, hogy beszéljen róla.

– Kedves ember, úgy-e?

Félig kérdezve, félig gyanusítva böki ki a kérdést, melytől az asszony fölriad s a sötét kocsiban mélyen a szemébe mélyeszti tekintetét:

– Úgy találod?

– Igen – mondja tompán.

– Holnap meg fog látogatni a műteremben.

– Örülök.

– Én is ott leszek a műteremben. Megkért, hogy legyek ott.

Nagyot sóhajt.

– Akkor légy ott.

Amint hazaértek s az asszony leteszi felöltőjét, átmenet nélkül folytatja:

– Az az úr határozottan tetszik nekem.

A piktort szíven ütötték e szavak.

– Nekem is – mondja tompán.

– És én is tetszem neki.

– Jó ízlése van. Kinek nem tetszel te?

Leülnek a műteremben, mely egyszersmind a szalónjuk.

– Te, Gáspár!

– Édes?

– Te ma különösen ügyetlen voltál és vagy.

Lecsüggeszti fejét.

– Tudom.

– És belenyugszol?

A piktor fölszegi fejét.

– Emlékszel, mikor szerelmet vallottam neked? A szegény piktor öt perccel előbb nem gondolt arra, hogy az előkelő grófkisasszonynak szerelmet valljon. De egyszerre csak hajtotta valami, hogy a karjaiba kapja s a fülébe csókolja: légy enyém! És megtette akarata nélkül s a világ legboldogabb embere lett. Ezt a végzet csinálta.

– Hm, azt hittem, hogy te.

– Nem én. És látod, most is tisztán látok és érzek. Nekem meg kellene fojtanom azt az embert, mert elrabol téged. S itt ülök s nem tudok mozdulni. Ezt is a végzet csinálja.

Az asszony felszökik s ura ölébe ül.

– Te ostoba!

– Látod? Ezt is értem. Te is tudod már, de még nem akarod.

– Hát ne engedd! – kiált az asszony. – Láncolj le, verj meg, kergesd el azt az embert, légy megint különb, mint a többi, hiszen én nem akarom, nem én akarom, hanem ő! Hát ne engedd, ne engedd!

Loossy Gáspár melle zihálni kezd. Két karjánál fogva megrázza az asszonyt és vadul az arcába dobja csókjait.

– Hát nem engedlek, érted? Nem engedlek. S ha holnap az az ember jön, megint megérzed benne a magad fajtáját s mivel tudod, hogy nem engedlek, hát a hátam mögött fogsz vele összeállani. Nincs, nincs segítség, érzem, tudom, akármit teszek, csak a karjaiba kergetlek.

A szép asszony kérlelve búvik a melléhez. Nem szól, csak csókolja, simogatja. Múlnak a negyedórák s a nagy csöndben mintha elült volna a vihar, szétoszlott volna a rossz álom. S mikor másnap fölébredtek, két idegen ember kívánt egymásnak jó reggelt.

_TARTALOM._

COGNAC-IDILLEK:

I. A kutyafejű 3 II. A megcsalt asszonynál 10 III. A gyászos özvegynél 19 IV. A féllábú leány 26 V. Tükör-őrület 35 VI. A másik 42 VII. Prometheus 50 VIII. A fúria 57 IX. Idegvilág 65 X. Az úr 73

ELBESZÉLÉSEK:

Csipkerózsika 81 Erdő szélén 93 Végre 99 A pók 108 Szegény asszony 118 A próba 125 Egy szegény fiú emlékeiből 136 Mihály 155 Örmény regény 163 Két ágy 176 Vak asszony 187 Károly 200 Mesék 207 A vadállat 226 A bosszú 233 Szétbarátkozás 240 A gróf 250 Nyomok a hóban 270 Nellike gyógyul 279 A téma 291 Phyrné 298 Az öreg úr 306 Emmi kisasszony 313 A jó Kazimirné leánya 321 A léleklátó 330 Romantika 339 Az élet szürkeségéből 346 Udvariasan 353 A bús özvegy 363 Végzet 371

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

48 |de úgy fáj |»de úgy fáj

99 |ennel elteltével |ennek elteltével

190 |végig a szobalnányt |végig a szobalányt

382 |Károly 201 |Károly 200

382 |A vadállat 225 |A vadállat 226

382 |A gróf 251 |A gróf 250]