Part 16

– Semmit, – erősítem melegen – most már nyugodtan olvashatok feleségem lelkében s áldom a sokat átkozott adományomat. Mert ezzel a képességgel igazán ki van zárva, hogy benned valaha kételkedjem.

Vidám lett. Dúdolva körültáncolt. Átfogott, megcsókolt és kacagott. Nem értettem különös viselkedését.

– Mi lelt? – kérdezem ámulva.

– Mi lelt? – ismétli ingerkedve. – Hát mondd meg, hiszen léleklátó vagy!

– Igazad van – mondom komolyan és a szemébe nézek. – Boldog vagy, hogy most már egészen őszinte lehetsz hozzám. Ez az érzés csakugyan olyan boldogító, hogy magam is táncra perdülnék tőle.

S átfogom s bakugrásokkal áttáncolom vele a szobát. S ő kacag, kacag s az orromra üt:

– Én léleklátóm, milyen csacsi vagy! Aztán sohase felejtsd el, hogy most is tudsz a lélekben olvasni!

_ROMANTIKA._

Mi ez? Megittasult a hold, hogy így ontja világát? Meg vannak babonázva a fák, a virágok, hogy így ontják az illatot? Halandó ember, ki ne merészkedj a berekbe. Megbolondulsz ekkora gyönyörűségtől. Megszólal a hattyú, elnémul a csalogány. Májusi üdvösség, örök láz a levegőben. Nem annak való, aki tüdővel lélegzik.

Ugy-e ez szép? Nem, ez nem szép. Mert Mirabella meglibbentette szoknyácskáját s kivillant alóla parányi lába. Ezzel szemben nincs szépség, nincs mámor. S Mirabella ezt tudja és mosolyog.

A hotel halljában van s leül egy zsölyére. S mellette terem az ember. Frakkja kifogástalan, az arca fehér, a szeme lobog.

Az ember: Mirabella, ezt is megtettem.

Mirabella _(ráveti csodálkozó szemét)_: Mit tett meg? Már nem emlékszem.

Az ember: Ne játsszék többé velem. A szemébe nézek és megőrülök, a lábához vetem magamat és koldulok. Mirabella, oly semmi vagyok önnek, hogy amikor próbatétül a lelkemet kívánja s én odadobom, akkor ne emlékezzék, mit kívánt tőlem?

Mirabella _(nyájasan)_: Kedves barátom, egy indiai nábob elémbe ontotta családi gyöngyeit egyetlen áriáért, amit csak neki énekeljek. S én a cipőm hegyével válogattam köztük, s egyik sem ért nekem annyit, hogy egy áriát énekeljek neki. Tehetek róla, hogy azok az értékek nekem értéktelenek?

Az ember: Én elébe ontottam a lelkem kincseit, s ön az ujjaival turkált bennük. Eleven húsdarabokat tépett ki belőlük. Ne mondja, azért tette, mert értékteleneknek tartotta.

Mirabella _(vidáman)_: Igaz, igaz, maga szeret engem, s mindent megtett, amit kívántam.

Az ember: Nem kérdeztem, miért kívánja, csak megtettem. Azt kívánta, hagyjam cserben a családomat. Nincs családom. Azt kívánta, hogy vagyon nélkül gazdag legyek. Nincs vagyonom és élek, mint egy fejedelem. Nem volt lelkem egy férget eltaposni. Ön kijelölt nekem embereket, öljem meg őket. Beléjük kötöttem, s hol golyót röpítettem beléjük, hol karddal sujtottam le őket. Köztük volt a legjobb barátom.

Mirabella _(kacagva)_: Nagyon szép volt.

Az ember: Legutóbb pedig kívánta, hogy lopjak.

Mirabella _(tapsolva)_: És megtette?

Az ember: Meg.

Mirabella: S milyen az, mikor a becsületes ember tolvaj?

Az ember: Azt nem tudom, mert nem vagyok becsületes. Azt nem tudom, mert parancsára tettem. Értse meg. Lábujjhegyen, éjtszaka bementem egy ember szobájába. Nem hallotta hogy elfogták a szobaleányt, mert eltűnt egy bőrtáska tele pénzzel? Az a táska nálam van s millió ördög ül a lelkemben s tépi és marcangolja. De az ördögök királya szétüt közöttük: mit bántjátok őt? A mi emberünk, mert szerelemből tette.

Mirabella: A főördögnek igaza van. S aztán?

Az ember: Ennyi sem elég?

Mirabella _(cigarettára gyujt)_: Drága barátom, ez semmi. Megmondtam magának, nem ámítottam. Szeretem azt, aki tönkre megy miattam. Azt akarom, hogy mindenki tönkre menjen miattam, különösen maga, mert maga jobb a többinél, mert úgy érzem, hogy magát szeretni tudnám.

Az ember: Úgy érzem, már egészen tönkre mentem. Aki rámnéz, azt megcsalom. Embernek néz, pedig nem vagyok az. Becsületesnek hisz, pedig fegyházba való vagyok.

Mirabella _(a keze után kap)_: Hát mért nincs a fegyházban? Ölni, lopni nem virtus, nem áldozat, ha továbbra is megmarad a társaságban becsületes embernek. Akkor maga csak ölt és lopott, de nem hozott semmi áldozatot. Ha a világ becsülését is eldobná magától, ha odaállana a világ elé: gazember vagyok; ha elmenne a bírósághoz: csukjanak be, én loptam el a táskát, – ah, barátom, ez nagyszerű lenne, ez próbatétel lenne, akkor tudnám magát szeretni a megbolondulásig, a hűségig.

Az ember hátratántorodik. Lobogó szeme buta értetlenséggel mered a szép leányra. Ez topánkájával a szőnyeget koppintgatja s kéjesen megfeszített vállal hátradől, úgy fujja cigarettájából a karikákat.

Az ember: Ezt kívánja tőlem?

Mirabella: Sokalja?

Az ember: Nem értem.

Mirabella: Eddigi kívánságaimat értette?

Az ember: Nem.

Mirabella: No látja, s mégis megtette. Most pedig úgy tesz, mintha kíváncsi volna, pedig csak gyáva.

Az ember: Gyáva? Én?

Mirabella: Igen. Amit eddig áldozott, mind a másé volt. Áldozta nekem a családját, – az szenvedett érte, a legjobb barátját, az vérzett tőle, a becsületességét, – más sír a pénze után, más szenved érte börtönt. Maga megmaradt annak, aki volt, a frakkja ép, a portás szalutál, a hölgyek mosolyognak, az urak kezet fognak s ön itt ül mellettem. S nem riadt vissza semmitől? Most arról volna szó, hogy károsodjon ön is. Szenvedjen. Megbélyegzést, meghurcolást, becstelenséget, rabságot, fegyenczubbonyt és kényszermunkát. Hol a lovag, aki minden szenvedésre kész, csak szeressem?

Az ember _(hátratántorodik. Szeme kidagad az üregéből)_.

Mirabella: Most gyűlöl?

Az ember: Nem. Csak megnyitotta szememet. Igaza van, még nem tettem semmit. Hé, portás!

Mirabella _(az ember keze után kap)_: Még ne!

Az ember _(mohón)_: Megkegyelmez?

Mirabella: Nem, csak előbb gyönyörködni akarok a dologban. Hadd üljön itt még mellettem az ifjú gavallér, akit néhány perc mulva fogságba visznek. Aki mellől rémülettel fel fogok ugrani, mert csak nem kompromittálhatom magamat vele!

Az ember: Meg fog tagadni? Ön is meg fog rúgni?

Mirabella: Csak nem akarja azt, akit szeret, s akiért mindent tett, magával rántani a romlásba?

Az ember: Azt akarom, hogy amikor mindenki megrúg, az az egy megbecsüljön. Hiszen jutalmat igért, magát igérte. S nincs joga megtagadni engem!

Mirabella _(kacagva)_: Most, most kezd már gyűlölni…

Az ember: Miért teszi ezt velem?

Mirabella: Akarja tudni? Hát megmondom: magam sem tudom. De talán mégis megmagyarázhatom. Azt akarom, hogy aki engem szeret, menjen tönkre. Maga is csak a maga gyönyörűségére szeret engem. Én is csak a magam gyönyörűségét hámozom ki az emberekből. Ugy vagyok alkotva, hogy a szerelmet nálam a gyűlölet pótolja. Gyűlölök mindenkit, akit szeretek. S magát már szerettem. Maga el van veszve, drága barátom, mert gyönyörűségem telik önben. Valamikor boldogítottam az embereket s kiestem az életükből. Akit úgy szeretek, mint most önt, az örökre megemlegessen. Becstelenségben, gyalázatban rám fogsz gondolni, csókommal az ajkadon, álmom emlékével a lelkedben, fumigálva a sikereid sorába iktatnál. S én is rád fogok gondolni s valahányszor a gyöngysor megzörren a nyakamon, úgy érzem majd, mintha láncaid csörgését hallanám.

Az ember: Démon!

Mirabella: Ah, most érzem, kezdődik a gyönyörűség. Most, most kiáltsd ki, hogy tolvaj vagy!

Az ember: S nem szánsz? Nem gondolod, hogy kár értem?

Mirabella: Mihelyt sajnállak, nem szeretnélek.

Az ember: Hé, portás!

*

A holdvilág betekint az ablakon. Vakító, bódító látvány még a holdvilágnak is. A hófehér karok átölelik a hófehér párnákat s könnyek patakja mellett csobogásszerüen hallik a szép nő zokogása:

– Én szerelmem, én drága egyetlenem!

_AZ ÉLET SZÜRKESÉGÉBŐL._

A minap ismét megtettem szokott zarándokutamat hazámba, a szegénységbe. Ahol a természetrajz uralkodik az embereken, adott életföltételek mellett valamennyien egyformán viselkednek. Ideál: a holnapi kenyér, tragédia: a házbérnegyed. A Tisza Kálmán-térre vitt az utam, ott tanultam latinul és onnan villog felém még most is egy finom fehér nyakrész, kék pántlika mögül s egy föléje kunkorodó szőke hajtincs. A nevét már nem tudom a takaros kisleánynak, a ki szép is volt, de szokatlan tisztaságával és finnyásságával inkább kötött le, mint a szépségével. Ebből finom uridáma lesz, gondoltam akkor és sóhajtottam: ha belőlem is finom uriember válhatnék!

A szürke egyemeletes ház még megvan. Keresem a keresztvasat, melybe a félkaput akasztották s amelyen tornásztam. Még megvan. S megvan a tízéves gyerek is, aki most tornászik rajta. Hát a ház bölcse vajjon hova lett? Drucker Manó, a foltozó-szabó, akinél első télikabátomat rendeltem?

Harminc éve, hogy az okkupáció nagy jelentőségét magyarázta, mondván: meglássátok, ebből még világháboru lesz. A mohamedánok rajtunk keresztül kerülnek ismét Európába s harminc év alatt mohamedanizálni fogják Magyarországot, mert ott nagyon szeretik a többnejűséget. Drucker Manó mindent tudott és mindent jobban értett a többinél. Ha foltozó-szabó nem lett volna, miniszter is lehetett volna belőle.

Megdöbbenek. A kis táblája még mindig itt koplal a kaputól balra. Hát még él? Még öltögeti a tűt? Harminc év mulva ugyanazon a helyen? Mi minden nem történt azóta velem, s ez az ember ezalatt ugyanazon a helyen ül és rak foltot foltra. Micsoda szürkeség!

Benyitok hozzá. No lám, a régi faszénfüst a sötét konyhában. Kopogok az ajtón.

– Szabad!

Egy ici-pici, vékonyka gyerekalak, fehér körszakállal emelkedik föl a kis asztal mellől. Lopva körülnézek. A két puhafa-ágy szintén megvan, époly roskatagok, mint akkor. S egy rettentően kövér kopasz asszony áll a másik ablak mellett és vasal. A régi szekrény is itt van s a tetején a régi kis petróleumlámpa áll, mellette, rongybacsavarva, a kenyérkészlet. S a földön kuporog egy tízéves fiucska, rongyos könyv fölé hajolva.

Megijedek. Hát még én sem kerültem innen el?

– Nem ismer, úgy-e, Drucker bácsi? – mondom és kezet nyujtok neki. Rám bámul tétován, vén, apró szemei keresgélnek hol az arcomban, hol az emlékezetében. Nem talált rám, a finom urra. Kénytelen voltam neki segíteni.

– A Misi gyerek!

Erre sem emlékezett mindjárt. De az asszony hangos sikoltással elémbe ugrik, a vállamra teszi mind a két kezét.

– A Misi! Persze, hogy a Misi! Hát nem tudod? Hányszor ült itt és tanult a fiuval. Jaj, jaj, milyen úr lett belőle!

Most már Drucker úr is emlékezik. S nagyon jól emlékezik. És szépnek találja, hogy fölkerestem. Pedig a nagy urak szégyelni szokták a szegény ismerősöket. Sokat akart megtudni tőlem, de inkább én kérdeztem ki őt.

– Hát még mindig a régi helyen? A régi mesterségnél, Drucker bácsi?

– Bizony, bizony, engem már csak fekete hintón fognak innen elvinni. Harmincöt éve ülök itt és eszem ugyanazt a keserű kenyeret.

– Az egyforma életmód meghosszabbítja az életet. Hát semmi különös nem történt önnel a harminc év alatt?

– Semmi, uram, semmi. Keserüség, gond, nélkülözés, de semmi különös.

– Hát ez a gyerek kié?

– Ez a gyerek! Hát az unokám. Emlékszik még a Treszka leányomra?

– Hogyne, olyan szép leány volt, mi lett belőle?

– Hát csak férjhez adtuk. Nagyon jól adtuk férjhez, egy könyvelőhöz. De nem akart megférni a bőriben és kiment Amerikába. Aztán irt a leányomnak, hogy menjen utána. Hogy mehet utána szopós gyerekkel? Hát a szopósat itt hagyta, a négy nagyobbikkal az ura után ment. Az ura után ment s azóta nem hallottunk felőle. A szopós gyerek pedig most mindig kenyeret eszik. Sok kenyeret, többet, mint mi ketten együttvéve.

– S igazán nem hallott felőlük semmit?

– Semmit. Az első évben jött egy levél, hogy tovább mentek, nem tudom hová, ahol sok kínai van. Aztán egy félévvel későbben ott valami lázadás volt, melynél sok idegent leöltek. Aztán volt ott földrengés is, meg vonatösszeütközés is. Én bizony nem tudom, melyiknél pusztulhattak el.

Az asszony csöndesen zokog.

– Szép leány volt, szerencsét csinált és elpusztult – dünnyögi a vén szabó s összenyomja a szemeit.

A fiú sunyin rám néz s szintén nyomogatja a szemeit, de kit sirasson? Szopóskorában látta utoljára, akiről szó van.

– Hát a fia, Drucker úr?

– A fiam? Na ja, a fiam, akivel együtt tetszett tanulni? Hát lássa, uram, együtt tanultak, együtt voltak szegények s az úrból milyen úr lett. Hja szerencse dolga.

– Hát nem boldogult a fiú?

– Hogyne boldogult volna! Doktor úr lett belőle is. Minden jól ment, egy esztendeig segélyezett is bennünket, aztán még jobban ment a dolga. Megházasodott, gazdag parti, szép parti és igen előkelő család. Aztán az asszony, legalább ő azt hitte, rossz fát tett a tűzre, erre ő kártyázni kezdett, azonkívül pedig mindig lesett az asszony után, hogy rajtakapja. Végre sikerült is neki, nekirontott az asszony szeretőjének, az meg olyat csapott rá az öklével, hogy megsiketült. Egy siket orvos, képzelheti!

– Hát most mit csinál?

– Amit siket ember tehet. Irásokat másol. Mert természetesen a felesége otthagyta.

– Ejnye, ejnye, Drucker bácsi, ezek bizony szomorú dolgok.

– Szomorú dolgok, szegény embernek való dolgok. Az egyik nap megy és jön a másik. Az ember meg mindig egy helyben ül és váltogatja a baját.

Ekkor nyílik az ajtó, de csakhamar ismét becsapódik. A fiú a földről felugrik és az ajtónak rohan. Amint kinyitja, eláll a szívem verése. Egy finom fehér nyakat s fölötte egy szőke hajtincset látok. Ilonka! Ebben a percben eszembe jut az elfelejtett név és hangosan el is kiáltom.

– Nem, Jucika – szól az öreg szabó. – A ház mester leánya.

– De nagyon emlékeztetett egy kis leányra aki akkor maguk mellett lakott és Ilonkának hívták.

– Az, az, – bólogat Druckerné – de milyen jól emlékszik! Az az anyja ennek a leánynak.

– És házmesterné? Lehetetlen.

– Miért ne volna az? Pedig úgy van! Már tizenöt éve.

– Az a szép, takaros leány, aki olyan finnyás volt?

– Most is az. Minden vasárnap kalapot visel.

– Azt gondoltam, belőle hercegnő lesz.

A két öreg kacagni kezd.

– Be tréfás az úr! Mindig is ilyen volt. A Juhász Ilonából hercegné? Hiszen valami van a dologban! Egy ideig egy orvosnövendék járt hozzájuk, mi történt közöttük, biz én nem tudom, mondják, hogy gyereke is volt tőle, de én bizony nem tudom. Aztán megkérte a Kelemen Ádám, aki asztalos volt, hozzá is ment, szerencséjük is volt, mert megkapták a házmesteri állást. A háziúr nagyon kedvelte Kelemennét.

– És boldog?

– Boldog? Hát úgy él, mint a hercegné. Nincsenek házbérgondjai. És a kis leánya csakugyan olyan, mint ő volt azelőtt. Szakasztott olyan.

Ajánlottam magamat. Elmenet még benéztem a házmesterhez. Mi lett a hercegnőből? Riadtan fordultam vissza, mikor megláttam. Lehetetlen és mégis úgy van. Ez a szörnyeteg az az édes gyerek, aki valaha az én földöntúli szépségem volt. S egyik nap múlik a másik után s a szürke emberekkel, akik egész életüket egy helyben töltik, nem történik semmi!

_UDVARIASAN._

Véletlen ugyan, de nem csodálatos véletlenség. Rolland Szvetozár úrnak abszolute semmi foglalkozása nincsen, tehát csatangol. A gépét megállíttatta s gyalog csatangolt befelé a hüvösvölgyi erdőbe. Ez a véletlen. De ha a budakeszi erdőben csatangolt volna, az sem lenne más, mint véletlen.

A hüvösvölgyi erdőnek az a sajátsága, hogy az ottan nyaralók nem szoktak benne sétálni. Majdnem egészen elhagyatott, különösen délelőtt, s majdnem egészen biztos. Tehát az sem csodálatos véletlen, hogy Szvetozár éppen ebben az erdőben járt rosszkor. Mert mire ő észrevette, már észrevette őt Antika s hevesen mellbe lökte a fiatal urat, aki se látva, se hallva, meg akarta csókolni.

Szvetozár úr, mondom, későn vette észre a jelenetet, mégis egy vonása sem változott, mikor húsz lépésnyire a pártól, lassan, lomposan be akart cammogni az oldalösvényre. De Antika okosabb és bátrabb. Tudta, hogy észrevették, akár eloldalog a gavallér, akár nem. Tehát rákiáltott:

– Szveti!

Rolland Szvetozár úr kilépett ismét az útra, élesen a kis leányra nézett s mintha csak most ismerte volna meg, kiderült ábrázattal s levett kalappal sietett a feléje tartó pár elé. Hogy mélyen meghajolt, magától értetődik, az olyan magas szál ember, amilyen ő volt, csak mélyen hajolhat meg, s az olyan kínosan elegáns ember, mint ő, csak a legnagyobb hódolat és tisztelet hangján reagálhatott a kis leánynak parkklubbosan bizalmas beszédére.

– Miért bujkál, – támad rá Antika – mintha diszkrét akart volna lenni, mivel fiatal emberrel látott?

– Oh, Antika nagysám, ki gondolná önről, hogy lehetne valaki olyan boldog…

– Nem ismeri? Bandi, az unokabátyám. Lent nyaralnak és én náluk vagyok három napra.

Szvetozár és Bandi udvarias kézszorításokat váltanak.

– Ez mindent megmagyaráz, ami magyarázatra nem szorul.

– Ez szép magától s hogy meg is jutalmazzam: Bandi, veled ugyis egész napon át lehetek, eredj haza, én Szvetivel fogok sétálni.

– Oh, ez a kitüntetés! De ha áldozatába kerül…

– Nekem? Nem.

– A nagyságos úrnak, gondolom.

– Fiatal ember áldozzon.

– Ebben a tekintetben csakugyan hivatkozhatom a kor előnyére. Úgy-e, nem haragszik?

Dehogy, Bandi nem haragszik, hanem egy kicsit fanyarul mosolyogva elhagyja őket.

– Úgy-e, nem gondol rólam rosszat, Szveti? – szól Antika és ránéz a magas emberre.

Nagy, kék gyerekszem, tele aggodalommal és könnyel. Szvetinek melege lesz és sóhajtva, becsületes hangon mondja:

– Ki vetemednék erre?

Antika szeme megszárad egy szempillantás alatt. De nyugtalan kis lelke még egyre gyanakodva repdes.

– Hát mondja meg, mint történt?

– Micsoda?

– Hát… azt akarom tudni, hogy… gondolja, hogy nem láttam volna meg, s mesélje el nekem, mintha most másnap volna, hogy maga erre sétált és mit látott?

– Én?

Ez a szünetes kérdés meggyőzte a kisleányt, hogy kelleténél többet látott. Elpirult, aztán mélyen lélegezve, szólt:

– Elhiszem, hogy nem vett észre bennünket, de hogy lássa, mennyire bízom magában, elmondom azt is, amit észrevehetett volna. Bandi a vőlegényem.

– Tehát nem unokabátyja?

– Az is, de a vőlegényem is. Nem szoktam hazudni.

– Akkor engedje meg, hogy gratuláljak önnek, Antika, de ne kívánja, hogy örüljek is neki. Hiszen tudhatná, hogy erre a szerencsére én is pályáztam volna, ha nem lennék ennyire öreg.

– Ön? Pályázott volna? Hány éves?

Szvetozár úr mosolyogva pödör egyet finoman ápolt szürkés bajuszán.

– Bizony a papája lehetnék negyvenhárom évemmel.

Antika szép gyerekarca hol pirul, hol halványodik.

– Negyvenhárom, – ismétli – s én tizenkilenc vagyok… Igazán az apám lehetne?

– Már huszonnégy éves voltam, mikor ön született, Antika. Számítsa ki!

– Ó! És ha a felesége lennék, akkor tíz év mulva ön ötvenhárom éves lenne és én harminc.

– Csak huszonkilenc.

– Harminc, Szveti, húsz és tíz az harminc.

– Vagy úgy! Igaza van.

– És az ötvenhárom éves urak… nézze, az ötvenhárom éves urak nem is olyan öregek. Igazán, Szveti, maga gondolt arra, hogy engem…

– Gondoltam, de nem mertem, s most látom milyen okosan tettem.

Antika sóhajt.

– Most haza kell mennem. Kísérjen villamosig.

– Hogyan, hát nem marad itt a Hüvösvölgyben?

– No né, milyen szórakozott vagyok… Nézze, Szveti, akkor bucsúzzunk itt, nem szeretném, ha meglátnának bennünket. Ez a találkozásunk hadd maradjon a kettőnk titka. Igéri?

– Szentül – szól Szvetozár ünnepélyesen s mint nemrégen volt katonatiszt, összeüti a bokáját.

– És… és nem is néz utánam. Igéri?

– Igérem.

– Isten vele, Szveti. Igazán elvett volna feleségül?

– Kételkedik?

– Nem – szól Antika és sóhajt. – Isten vele és ne felejtse igéretét… Nem fog utánam nézni.

Ezzel meglibbent finom kis alakja s Szvetozár igéretéhez híven még az erdőben sem nézett utána. Ellenben cigarettára gyujtott és sóhajtva gondolta:

– Milyen édes és hogy hazudik. Negyvenhárom év… ha ez nem volna, elütném annak a tacskónak a kezéről.

Mikor már biztos révben gondolta a szép leányt, a gépe felé ment. S Isten látja a lelkét, ő nem tehet róla, hogy a gép gyorsabban megy, mint a villamos s megint nem tehet róla, hogy a villamosban egymás mellett látta Antikát és Bandit, akinek családnevét nem hallotta s tapintatosan nem is kérdezte.

– Persze hogy hazudott, – gondolta – nem lakik a Hüvösvölgyben s az unokabátyja nem a vőlegénye s a vőlegénye nem az unokabátyja. Ki hitte volna? Pedig olyan szolid viselkedésű volt, hogy tüzbe mertem volna tenni a kezemet érte.

Mikor másnap a postáját bontogatta, a következő levelet találta benne:

»Kedves Szveti, tudom, hogy rosszat gondol rólam és van rá oka. Igen, láttam, hogy meglátott a villamosban. Hát nem a Hüvösvölgyben vendégeskedem, csak oda mentem. És esküszöm, véletlenül találkoztam ott Bandival. És esküszöm, hogy az unokabátyám, de igaz, hogy nem a vőlegényem. Mert még nem mondtam igent. Kérem, higyjen nekem, nem mondtam igent és nem is fogok. Amit maga látni vélt az erdőben, nem úgy volt. Majd egyszer elmagyarázom. Úgy-e, hisz nekem? Kérem, higyjen nekem, mert nem szoktam hazudni. Ezt is higyje el nekem és írja meg, hogy elhiszi. _A._«

Rolland Szvetozár szíve összefacsarodott. Micsoda feneketlensége a hazugságnak. Persze hogy nem a vőlegénye és persze hogy az unokabátyja sem. De mi köze hozzá? S hogy amit látott, az tévedés. Milyen bájos gyerekség! Nem hiába bájos, a hazudozása is az. De sohasem hitte volna felőle. S ábrándozott róla, mint elérhetetlen ideálról. Mindegy, az udvariasság megkívánja tőle, hogy mindent elhigyjen. Persze, ha joga volna el nem hinni, akkor kételkednék benne.

S nyomban megírta válaszát:

»Kedves nagyságos Antika, szó sem lehet arról, mintha meg nem esküdnék mindegyik szavára. S hadd köszönjem meg, hogy súlyt vet arra, hogy higyjek önnek. Mindent elhiszek. Még azt is elhinném, amit hallani szeretnék és sohasem fogom meghallani, Drága kis kezét csókolja _Szvetozár._«

*

A Koronaherceg-utcában találkozott Antikával és Bandival. Mintha veszekedtek volna. Antika haragosan fölbiggyesztett ajakkal egyre zsémbelt. Bandi mint a megvert kutya, alázatosan cammogott mellette s amennyire lehetséges, a szavába vágni iparkodott. Ahogy Szvetozár megemeli kalapját, Antika hirtelen Bandi felé szól:

– Ugyebár, önnek a főpostán van dolga? Hát Isten vele!

S máris ott hagyta és máris Szvetozár mellett van.

– Látta? – szól kihevülten s szeméből csak úgy áradt az őszinteség. – Kiadtam az útját. Most már csak elhiszi, hogy nem az unokabátyám?

Szvetozár elhiszi. Igaz, hogy azt írta, hogy nem a vőlegénye. De ki fog egy bájos kis leányt meghazudtolni?

Ám a bájos kis leány észrevette arcáról, mit gondol s eszébe jutott, mit írt. Nagyot lélegzett s nyiltan a gavallér szemébe nézve, szólt:

– Tudom mit gondol s igaza van. Nem az unokabátyám s nem a vőlegényem. De kiadtam az útját, ezt csak elhiszi?

Ezt is elhiszi, hogyne hinné el? S a kis leánynak megered a nyelve s beszél csodálatosan mély dolgokat az ő nagy szenvedéseiről. Hogy mennyire félreismerik s ez neki mennyire fáj.

– Maga ugyebár nagyon léha teremtésnek tart? Pedig nincs igaza – folytatja, nem törődve a gavallér tiltakozásával. – Mit csináljon egy fiatal leány, ha nem engedi magát bolondítani. Bolondít másokat. De megbántam, keservesen megbántam, éppen magánál.

– Engem, édes Antika, sajnos, nem bolondított.

– Éppen magát, – szólt szinte kiáltva – hát mi volt nekem az a siheder? Hát maga hisz annak, amit magának mutattam? Maga csakugyan nem gondolja, hogy ha magát nem tudtam volna ott az erdőben, akkor eszembe jutott volna: hadd álljak bosszút azon az emberen!

– Igazán? – kiált Szvetozár. Hazudik, gondolta magában, mert magam sem tudtam, hogy ott leszek, honnan tudta volna ő?

– Nem érdemli meg, – rebegi a szép leány, s az embernek melege lesz.

– Antika, – szól forró hangon – megengedi, hogy azt értsem ebből, ami éppen jól esik?

S Antika elhaló hangon, szemlesütve suttogja:

– Azért mondtam.

– Antika, drága, akkor… de igazán nem tart vénnek?

– Mit törődöm azzal!

S Szvetozár úr ott a nyilt utcán megragadja a szép leány kezét s csak annak ellenkezésén mult, hogy meg nem csókolta. S a kisleány ismét becsületesen a szemébe néz.

– És úgy-e, nem gondolja, hogy a gazdagsága vonz, s emiatt mondtam le a másikról?

Szvetozár nem gondolja. Csak tudja, hogy a pénze jobban vonzza, mint a kora. De ilyesmit csak nem illik megmondani? S ha nem mondja meg, akkor fogva van. De aki fogja, olyan szép és annyira szereti. S végignéz rajta, s látja a kristályhomlokon belül az örökké dolgozó hazugsággyárat.