Part 15

Emmike: Ha nem volnánk az utcán, most megsimogatnám a homlokát. Nem úgy van, Ede, nem magára vetettem, hanem önmagamra. Tudja-e még, hogy nekem vőlegényem van?

A másik: Akihez sohasem fog menni, mert engem szeret.

Emmike: S akinek sohasem fogom megmondani, hogy nem megyek hozzá, mert nincs hozzá bátorságom.

A másik: Majd megmondom neki én.

Emmike: Azt se teheti, mert nem párbajképes.

A másik: Voltaképen kicsoda?

Emmike: Egy vallomással tartozom még magának, azaz magyarázattal. Tudja, mért nem engedtem meg soha, hogy az Aggteleki-utcán túl kísérjen?

A másik: Tartott tőle, hogy ismerősök látják.

Emmike: Nem. Hanem az Aggteleki-utcán túl vár rám a vőlegényem.

A másik: Emmi!

Emmike: Igen. S amilyen különbség van a Kossuth Lajos-utca és az Aggteleki-utca között, olyan a különbség maguk kettőjük között. Maga a Belváros, ő a Józsefváros, és én nem tudom, ki vagyok, mi vagyok, mert mind a két világban otthon kell lennem.

A másik _(izgatottan)_: Valami ágrólszakadt boltoslegény, aki a szegénység és piszkosság jogán meri magára emelni a szemét.

Emmike: Ön szerint még a boltoslegénynél is rosszabb. Munkás. Érti? Egy kékzubbonyos alak, aminőket én az irodában per »hallja maga« szólítok, mert ott kisasszony vagyok. Egy olajszagú gépmunkás, akit jobb kávéházba be sem eresztenének. És én inkább hozzávaló vagyok, mint azokhoz, akik közé kerültem, mert a kenyerem is az övéhez hasonló, a fekvőhelyem is az ő fajtájáé és ez a rongy, ez a kalap, ez a keztyű, ez a parfüm, melyet magától kaptam, hazudik. Én egy rongyos külvárosi munkáslány vagyok, aki véletlenül egy félesztendeig kereskedelmi kurzust végzett, s most azt hiteti el másokkal és önmagával, hogy kisasszony.

A másik: Mindenki az, amivé lett s amilyennek érzi magát. Hiába kacérkodik a kenyérrel, mely fekete, aki így hordja a fejét, aki így tud beszélni és gondolkodni, az királynő.

Emmike: Mit tud maga arról, hogy én hogy hordom a fejemet, hogy érzek s hogy gondolkodom? Ha azt a szegény embert le tudnám nézni, kiadnám az útját. Ha magasan hordanám a fejemet, a maga ölébe hajtanám. De lássa, Ede, én nemcsak kétfelé élek, hanem kettős is vagyok. Azzal a szegény emberrel együtt nőttem föl s mindig bámultam, milyen erős, okos és jó. És bámultam és szerettem, mielőtt irodába kerültem, s ha most elnyel a sötétség és ismét az én igazi világomba kerültem, ahol megszokott látvány a szegénység s otthonos levegő a dohosság, akkor semmi különbséget sem érzek közte és köztem, sőt azt találom, hogy nem is kereshetek, nem is találhatok embert, aki inkább nekem való volna, mint ő.

A másik: Tehát hozzá megy?

Emmike: Azt hiszem, belehalnék. Nem tudnám magamat beletalálni a munkásasszony életébe. Hogy ne legyen tiszta ruhám, ne húzzak keztyűt, ne érintkezzem intelligens emberekkel, ne hallhassam magától, hogy szeret, ne mondhassam magának, hogy szeretem…

A másik: Emmike, ebből is látom, hogy igazam van. Maga kiindult egy sötét világból egy tisztultabb világba, ahol otthon érezte magát, de félig megmaradt a régiben. Lépjen ki egészen belőle és akkor…

Emmike: És akkor végleg beléje sülyedtem. Ede, én tisztán látok. Maga szeret engem, én szeretem magát, – ezért eldobnék magamtól mindent. De aztán én szeretem magát s maga nem szeret engem, – ez is be fog következni, s akkor mi lesz?

A másik: Sohasem hagyom el!

Emmike: Lássa, ma sem meri mondani, hogy mindig fog szeretni, csak nem fog elhagyni.

A másik: Milyen szőrszálhasogató.

Emmike: Tehetek róla? Nem tudom, mi lesz belőlem. Kár volt kinőni abból a környezetből, melybe való vagyok. Ha nem ismerném magát, egy derék ember felesége lennék. De így? Csak azt tudom, hogy nem leszek az övé, s azt, hogy a magáé sem leszek. (Kacéran.) Nagyon szép vén lány lesz belőlem.

A másik: Én pedig azt mondom magának, Emmike, hogy az enyém lesz. Mindenképen az enyém lesz.

Emmike: Elvesz?

A másik: Jól tudja, hogy ezt nem tehetem.

Emmike: S maga azt nem tudja, hogy viszont én nem tehetem, amit maga akar? Isten vele, Ede, mára eleget beszéltünk.

A másik: S most megy – a másikhoz?

Emmike: Megyek a másikhoz, s azt hiszem, valami olyat fogok neki mondani, aminek nagyon megörül.

A másik: Csak nem?

Emmike: Igen. Köszönöm, Ede, hogy felvilágosított.

A másik: Én?

Emmike: Igen. Amit most mondott, s amire nem felelt, világossá tette előttem, hogy még a maga szemében is egy más világbeli lény vagyok s még csak félig sem kerültem belőle ki. Hát egészen belemerülök.

A másik: Sohasem engedem meg!

Emmike _(büszkén)_: Nem gyámkodik fölöttem. Eresszen!

A másik: Emmi!

Emmike: Jó éjtszakát, uram!

II.

A Tisza Kálmán-tér sarkán egy szép szál fekete fiatal ember nyújtja elébe a kezét. Tiszta, takaros ruhája van, csak az inge puha, a gallérja vasalatlan s piros nyakravalója petyhüdten és ócskán van egy réztűre tűzve, kemény kalapja pedig, mintha nem az ő fejére termett volna, kicsinyen és szűken táncol a homlokába fésült hajon.

Emmike: Jó estét, Samu.

Samu: Szervusz, Emmikém, ma ugyancsak megvárakoztattál. Kapaszkodj belém.

Emmike _(megteszi, de olyan furcsán érzi magát, hogy lopva körültekint, nem látja-e valaki az ő másik világából)_.

Samu: Sok dolgod volt?

Emmike: Sok. De hallod, Samu, olyan nehéz szaga van a ruhádnak, vagy a kezednek, nem szabadulhatsz tőle?

Samu: Az én ruhámnak? Semmi szagát nem érzem. De a tiednek igen.

Emmike: Az enyémnek?

Samu: Hát! Az a pacsuli, vagy mi a csoda. Rosszul leszek tőle, pedig hát erős legény volnék.

Emmike: Az én parfümömtől?

Samu: Parfüm! Igen, amivel az utcai lányok szagosítják magukat. Hej, Emmike, nem is tudom, hogy tűrhetsz magadon ilyesmit.

Emmike: Úgy!…

Samu: Mi lelt?

Emmike: Semmi.

Samu: Akkor miért húztad ki a karodat?

Emmike: Mert… mert nem akarom, hogy rád ragadjon a parfümöm.

Samu: Vagy rád ragadjon az én nehéz szagom.

Emmike: Ne veszekedjünk, gondolj, amit akarsz!

Samu: Ejnye, de szekáns vagy ma!

Emmike nem felel. De a Kossuth Lajos-utcát látja maga előtt s azt gondolja, hogy mégis csak oda való, ahol kellemesnek találják a parfümjét.

– Mégis kisasszony vagyok – sóhajtja, s a lelke csak úgy sírt.

_A JÓ KAZIMIRNÉ LEÁNYA._

A fiatal tisztviselő kifogástalan látogató toilette-ben, déli tizenkét órakor becsöngetett a jó Kazimirnénál. A rend és jólét, amit már az előszobában tapasztalt, éppenséggel nem lepte meg, a patriárkális pongyola sem, melyben a jó Kazimirnét találta, aki éppen az előszobába nyíló éléskamra illatos befőttesüvegei között motoszkált. A jó Kazimirné nem ismerte ugyan az elegáns fiatal embert, aki földig hajolt meg előtte, anélkül, hogy megalázkodott volna, de ugyancsak nem lepődött meg a látásán. Megszokta, hogy a fiatal urak, akik nála becsöngetnek, néha ismeretlenek.

Egyszerüen viszonozta a köszönést, aztán kérdezte:

– Kihez van szerencsém?

– Decseő Zsigmond vagyok, aki…

– Ah igen, vártam. Kérem, szíveskedjék csak beljebb sétálni, egy kis dolgom van még a konyhában. Megengedi, úgyebár, hogy elébb elvégezzem?

Decseő úr természetesen megengedi és benyit a belső szobába. Azt hitte, üresen találja. Egy kicsit meghökkent. Egy fiatal hölgy ült az ablak mellett és a fiatal ember megjelenésekor éppenséggel nem ijedve meg, tette le a könyvet, melyből olvasott. Gyönyörű, szinte földöntúli szépség volt. A fiatal ember próbálta magában részletezni az arca szépségét. De majd megőrült mikor a mélységes kék nagy szem rászegeződött, mint két ragyogó puskacső vége, tágan, tisztán zavar és elfogultság nélkül.

– Bocsánat, – hebegi Decseő úr – ő nagysága…

– A mamát keresi? Vagy ő küldte be? Kérem, csak tessék helyet foglalni.

– Köszönöm szépen; megengedi, hogy bemutassam magam? Decseő Zsigmond miniszteri tisztviselő vagyok.

– Örülök a szerencsének – szól a leány s elfogulatlanul nyújtja a kezét. – Az én nevem Emma. Ha még nem beszélt a mamával, megnyugtathatom, meg fogja kapni a pénzt.

– Igen?

A fiatal ember egy kicsit kellemetlenül érezte magát. Hiszen igaz, ott járt a jó Kazimirnénál, aki megszorult fiatal embereket váltó és jó kamat ellenében zavarukból ki szokott segíteni, de mégis csak restelte a szép leány előtt, hogy neki pénz kell. S micsoda furcsa egykedvűséggel beszélt ez a leány róla. Hiszen megszokhatta és mégis nevetségesnek, megalázottnak érezte magát. Első eset, ez is milyen megszégyenítő!

– Igen, – ismétli a szép Emma és a legközelebbi székre ül – a mama már behajtotta az ön számára az ötszáz forintot. Mondhatom, nehezen ment, egy másik úr szinte térdenállva könyörgött neki, hogy prolongáljon neki, de a mama hajthatatlan maradt, mert önnek igérte a pénzt, hát elő kellett teremteni.

Decseő úr hátán libabőr futott végig. Nézte a gyönyörű, roppant egykedvű leányt és azt gondolta magában: négy hónap mulva majd másnak fogja ugyanezt énrólam újságolni, ugyanezzel az egykedvűséggel. Mégis uralkodott magán és enyelegve szólt:

– Ön tehát be van avatva édes anyja üzleti titkaiba?

– Nem igen érdekelnek, mind egyforma. Az egyiknek adja a pénzt, a másiktól kapja, vagy nem kapja, de hát tudnom kell mindenről, mert mama sokszor nincs itthon s a váltóügy naphoz van kötve.

– És természetesen nagyon kicsi véleménye van azokról az urakról, akik itt megfordulnak? Például rólam is azt gondolja: ez a fiatal ember jobban tenné, ha szépen abból élne, amit keres, semhogy adósságba verje magát.

– Önről még nem gondoltam semmit, de általában csakugyan ilyen a véleményem a fiatal emberekről. Főképen a könnyelműségüket ítélem el. Hogy nem sajnálják a sok pénzt, amit kamat fejében fizetnek! Higyje el, sokkal nagyobb bűn elvállalni ezeket a kamatokat, mint beszedni őket. Mert a mama joggal kér többet, mint a bank, először mivel ebből élünk, másodszor mivel rizikóval jár. Nincs igazam?

– De mennyire, kisasszony! Hanem higyjék el, nem mindenki olyan könnyelmű, mint amilyennek látszik. Én például merő takarékosságból veszek kölcsön az édes anyjától.

– Hogyan?

– Úgy, kisasszony, hogy megéri nekem a legjobb kamatot, hogy nem szorulok két jóbarátom zsirójára. Mert én biztosan fizetek, ellenben ha viszonzásul én is zsirálok másoknak, biztos, hogy akkor is én fizetnék.

Emma kisasszony kacagott. Most még szebb volt, mert gyermekes volt és gyönyörű arcának minden vonása megelevenedett. A szegény fiatal ember majd lefordult a székről, annyira el volt bűvölve. Szerencsére benyitott a mama, akin most már igazán elegáns, stilszerű háziruha díszlett. Olyan volt, mint egy tiszteletreméltó öreg úriasszony.

– Emma, – szólt a lányához – add ki csak a Decseő úr pénzét, mert már előkészítettem, uram. Fő a pontosság, persze a fizetésnél is. Elhozta a váltót?

– Nálam van – hebegi Decseő úr és könyörögve néz a szép lányra. A várt pénz felét szívesen odaadta volna azért, hogy a másik felét ne a lány jelenlétében vegye át.

De Emma nagysám abszolute nem talált az üzletben olyas motivumot, amely a fiatal lányt kizárná belőle, a szekrényből borítékot vett ki és odaadta a mamának.

– Előre fizeti a kamatot?

– Ahogy tetszik, az már nem számít.

– Nekem is mindegy, azért kérdem, mivel különben a kamatot is hozzá kell írni az összeghez.

– Legyen kerek az összeg, – véli Decseő – annyival is kisebb lesz az adósságom.

Kiállította a váltót s odaadta a jó Kazimirnénak. Emma elhagyta őket s ezt az időt a fiatal úr fölhasználta arra, hogy a jó Kazimirnéval beszéljen róla.

– Gyönyörű lánya van, nagyságos asszonyom, igazán fölséges szépség.

– Emma? – szól a jó Kazimirné. – Legszebb lány a világon s amellett nagyon művelt. Hallotta zongorázni? Nézze csak, mit olvas: Serao Matildot. Minden könyvet elolvas, a szekrénye tele van klasszikusokkal. Emma, – fordul a belépő lányhoz – ülj csak a zongorához, Decseő úr szeretné hallani a játékodat.

– Nincs hangolva – mondja és száraz elfogulatlansággal a zongora mellé ül, néhányszor végigfuttatja rajta ujjait, aztán belefog egy keringőbe. Szó sincs róla, a kisasszony nem valami kiváló művésznő, de Decseő úr repeső gyönyörűséggel követte az alabástrom tisztaságú, finom hajlású ujjak járását s szerette volna elkapni, mint a röpködő lepkét.

– Gyönyörű, – mondja aztán igaz elragadtatással, melyben a műérzéke ártatlan volt – kár, hogy a kisasszony parlagon heverteti a tehetségét.

– Nem ahhoz van tehetségem, – mondja szárazon Emma – hanem a színészethez.

– Ah!

– Bizony, – sóhajt a jó Kazimirné – ez a mi nagy bajunk, inkább szeretném, ha a lányom csúnya volna, mint az éjtszaka, csak ne lenne tehetsége a színészethez.

– Ugyan miért?

– Még kérdi? Hát való egy jó családból származó leány a színpadra?

– Bizony nem való, – mondja mély sóhajjal Emma kisasszony – nem is vágyok soha a színpadra, pedig érzem, hogy soha enélkül egy boldog pillanatom nem lehet.

– Előítélet, tisztára előítélet – biztatja Decseő úr a hölgyeket. – Manapság a színésznők igen előkelő helyet foglalnak el a társaságban s még arisztokrata nők is vannak, akik…

– Igen, de aztán aszerint élnek is – véli Emma kisasszony.

Decseő urat kiverte az izzadság. Szinte rémüldözött a dermesztő józanságtól, mellyel ez a fiatal szép leány a lelke vágyáról, a szíve ábrándjáról beszélt. A kalapjához nyúlt s csak a forma kedvéért mondta:

– Pedig ha valakinek tehetsége van a művészethez, előbb-utóbb győzni fog a tehetség, bármennyire el akarják is nyomni.

– Ettől félek – sóhajtja a jó Kazimirné.

– Ne félj, anyám – biztatja a szép Emma és kezet nyújtott a fiatal embernek.

– Nem szavalnál előbb valamit? Hadd mondja meg Decseő úr, hogy igazán van-e tehetséged?

Decseő úr csak immel-ámmal mutatott kíváncsiságot az Emma kisasszony tehetsége iránt. A zongorajátékára gondolt, amelyet a mama szintén utólérhetetlennek vallott.

– Ha akarod, mama – szólt a leány és teljes egykedvűséggel, minden szabadkozás és szégyenkezés nélkül fölállt. – Mit szavaljak? Szereti Shakespearet?

– Hogyne! hogyne!

– Akkor Volumnia kérését mondom el.

S elmondta. Decseő úr egészen elkábult. Ah, ez az igaz művészet hangja. Mint a sas szárnya, úgy csapongott a polgári szobában a fönséges művészi géniusz. Minden szó a lélekbe markolt, erősen, egyszerűen, természetesen. Decseő úr nem tudott hová lenni lelkesedésében, de mintha jeges vízzel nyakon öntötték volna, úgy bámult a szavalat végeztével a szép leány egykedvű arcába, melyen nyoma sem maradt a megindulásnak.

*

Néhány hónappal későbben Decseő úr ismét beállít a jó Kazimirnéhoz. Prolongálni akar, de a tőle várandó összeget a derék hölgy már elhelyezte. Kazimirné nincs otthon, a kisasszony fogadja. A fiatal ember igen nyomorultan érzi magát, hogy egy szép leánynak kell bevallania a pénztelenségét.

– Lehetetlen – mondja a szép Emma – prolongálni, a pénz már el van helyezve.

– De ha nincs meg, akkor úgy sem adhatják oda.

– A mama perelni fogja.

– Akkor ebbe is bele kell nyugodnom, nem segíthetek magamon.

A szép leány tágranyilt szemmel bámult a mosolygó fiatal emberre.

– S azt ön olyan könnyedén veszi? Istenem, hát nem fél a pörtől? Hisz az rettentő!

– Beszéljünk másról, kisasszony, – szól mosolyogva Decseő úr – végre is belehalni nem fogok. Hát igazán nem megy színésznőnek? Akkora tehetség nem volt Magyarországon!

– Tudom, hanem a mama nem enged.

– S ön belenyugszik?

– Miért ne? Úgy sem segíthetek magamon.

– De hiszen boldogtalan lesz egész életére!

A szép lány nagyot bámult.

– Ön mondja? Ha maga bele tud nyugodni, hogy mama pörölje, miért ne nyugodnék bele én, hogy nem leszek színésznő?

_A LÉLEKLÁTÓ._

Az én menyasszonyom a legédesebb kislánya a földnek. Alig húszéves és olyan, mint a tízéves gyermek. Lelke érintetlen, úgy, mintha most nyilt volna meg, ámulva: hát szerelem is van? És én most szerelmes vagyok? Cukornak, virágnak örül, kis íróasztalán még ott vannak a gyerekkori csecsebecséi: a kutya-család, a macska-család, a mackó-bankett, két pici baba, tarisznyával a hátán, – csak a cukor nincs már meg, no meg azt felejtette már el, hogy kitől kapta őket.

Első látása a szívembe nyilallott. S amint tekintetünk egy pillanatra egybekapcsolódott s a szép fehér gyermekarcon átfutott a szemérmes rózsaszínű sejtelem, ujjongtam: ő az, akinél nem lesz átok, hogy tudok a lélekben olvasni.

Sőt! Ahogy gyermekes félszegséggel kezet nyújtott, szívem az égbe ujjongott: milyen üdvösség, hogy tudok a lélekben olvasni! Megláttam benne a fehér lélek nyugtalan szárnya csapkodását, a gyáva, a vakmerő, a tiszta, a sóvárgó nyilallást a szívén keresztül: ő az!

S milyen gyönyörűség volt beszélgetni vele könyveiről, kedvteléseiről s látni benne a körülöttem repdesést: csacsi vagy, ne gondolj rá – ilyen ember – csak gyerekszámba vesz – lám, mint az iskoláslánnyal, könyvekről beszélget veled s örülsz majd, ha valaki jön és megszabadít tőle.

Nem, nem, édes gyermekem, tőled már nem szabadít meg senki, te az enyém vagy. Másról beszélünk, mint amire gondolunk, de amit gondolunk, az titkunk, de nem ámítás. Hiszen majd csak kipattan a sok kergetődző közömbösségből az édes valóság:

– Emmike, szeretem magát. Mit szól hozzá?

S kipattant. S Emmike elfordította bíborba borult arcát, de keze belekapcsolódott az enyémbe. S mikor arcát magam felé kényszerítettem, két könnycsepp ragyogott szemében s arcán boldog mosoly köszöntött.

– Tehát szeret?

– Ó igen, nagyon, nagyon.

A karom szelíd nyomásának szelíden engedelmeskedett a hajló termet. Fejecskéje vállamra hanyatlott s míg ajkát kerestem, a csupa boldogság lélekben ott úszott szigetként a közel jövő káprázata: a nagy palotám, a szolgasereg, egy pöfögő gépkocsi s barátnők, rokonok alázatos főhajtása előtte, a méltóságos asszony előtt.

Gyermekes képzelgés s csak természetes, hogy nyomban lekergeti az önző káprázatot:

– Nem fogja gondolni, hogy csak a gazdagsága miatt teszem?

– Nem fogom gondolni, te drága, hiszen válogathatnál a gazdagok között, akadna közöttük szélesebb vállú, szebb arcú is nálamnál.

– Nem szerethetnék senki mást, csak magát.

S megtaláltam az ajkát, az édes ajkát, s míg szeme az első csók kábulata előtt lehanyatlott, míg végigfutott szűk vállamon, ritkás szakállamon, s mi tűrés-tagadás: kissé ragyás arcomon. S megláttam a fehér lélekben a villanást az első csók küszöbén: nem baj, hogy olyan csúnya, férfinak nem kell szépnek lennie.

S amint ajkam odaperzselődött az övéhez, a szíve összeszorult. Ahogy karom átfogta, menekülő, védekező mozdulatot tett, – mi ez? A gyermeklélekben a kibontakozó megismerés:

– Hát ez az, amiről annyit álmodtam?

Ezzel a gyermeklélekkel ő is álmodott a férficsókról?

Szamár vagyok. Hiszen nem gyermek. Egészen természetes, hogy a tavasz befutja a gyermeklelket is és teletölti illattal és álmatlan sejtelmekkel. De miért nem látni ezt rajta? Miért olyan, mintha még egészen gyermek volna? Ez is szamárság. Hát a szemérem? S bizonyára csak olykor meglepte a nagy lányok képzelődése, s átvonult rajta, nyomot sem hagyva fehér lelkén.

– Ó, – szólt karomból menekülve, de aztán szorosan átfogva nyakamat – úgy szégyellem magamat.

– A szerelem nem szégyen, édes, de mondd: sohasem gondoltál a szerelemre? Erre, amit most éreztél – az első csók üdvösségére?

– Soha – rebegé szemlesütve.

Az első hazugság, melyen rajtakapom. Mélységes szomorúsággal hessegetem el az aggodalmat; hátha nem is az utolsó?

Mulnak a hetek. Az én kis menyasszonyomnak ezer dolga van. Vásárlások, varratások, látogatások, fogadások. Olyan boldog, olyan fürge, oly nyilt tekintetű! Mintha soha más nem is lett volna, mint menyasszony. A legnagyobb fifikával lopom a negyedórákat, hogy vele egyedül lehessek. S ilyenkor vakmerően a karomba szalad s elborít szenvedélyes csókokkal.

– Milyen jó, hogy szeretsz, – mondom – pedig egész nap csak a dolgok járnak az eszedben. Annyira készülődől az esküvőre, hogy rólam meg is feledkezel.

– Mindig rád gondolok, – vallja édesen s én tudom, hogy mikor csipkéket válogat, szöveteket tapint, fazonokat komponál, nyoma sincs lelkiben az én képemnek.

Majd egyszer, hirtelen, mint a macska a lesből, látom benne felbukkanni a féltékenységet.

– Ki tudja, hány lányt csókoltál már így!

S a féltékenység, a gyanú olyan csúnya, hogy kiül gyermekarcára is. Fehér bőre megfakul s a harmóniás hosszú arc négyszögletesre torzul. Felelni akarok, de kicsi kezét szájamra nyomja:

– Ne szólj, erre csak fájó igazat, vagy még fájóbb hazugságot mondhatsz.

Majd könnyekben tör ki:

– Gonosz voltam, – zokog – tudom, hogy minden férfinak voltak szerelmei, te sem tehetsz róla.

Mindez oly rikítóan őszinte, mint az őszi villám cikázása. Az abszolút féltékenység, az abszolút fájdalom, hogy az a száj, mely az övéhez ér, nem olyan érintetlen, mint az övé, s én boldogan szorítom magamhoz:

– Te tisztaság, csak azóta vagyok, mióta téged ismerlek, s az egész multamat megtagadom, hogy olyan tiszta lehessek, mint te.

A feszültség feloldódik s szerelmesen enyelegve beszélgetünk tovább.

– Hát te, kis királynőm, – szólok mosolyogva – a te lelkeden nem szárad valami kis kislányszerelem a multból?

Kitépi kezét az enyémből s elfordul. Majd kezébe rejti arcát s egészen hátat fordít.

– De, drágám, hiszen csak tréfáltam!

– Rossz tréfa, – suttogja – nagyon fáj.

– Bocsáss meg!

És kérlelem s addig csókolgatom az ujjahegyét, míg rés támad a szeménél s szomoruan, megbocsátóan rám tekint. De mi ez? Egy élesre vasalt nadrágot látok s egy pomádésan leragasztott dandy-frizurát egy geometrikusan szép fiatal ember arca fölött. S kurta rokolyában, kibontott hajfürtökkel az én imádott kis ártatlanom a szép fiu karjai közé fut, s ott meg is pihen.

Látom az egész képen: bakfisszerelem volt, semmi sem volt, tán cousin-romantika. De abban a pillanatban gondol rá, mikor enyelgő szavamra tisztaságában mélységesen megsértettnek mondja magát. S még elmosódóban van a távoli emlékképe, mikor mondja:

– Látod, én olyan nagyon szeretlek és soha azelőtt nem gondoltam szerelemre, s ha te csak tréfából is arra gondolsz, hogy én képes lettem volna más férfira gondolni… ó Istenem, ez olyan csúnya lett volna!

Pokol szenvedése járja végig lelkemet. Csak szelíd, egészen kicsi pokol szenvedése. Látom benne a mentegetődző álokoskodást: akkor még csak gyermek voltam. De miért tagadja le, hiszen olyan igazán ártatlan dolog! Nem az bánt hogy az a nevetséges kis regénye volt, hanem hogy olyan perfektül tudja előlem rejtegetni. Ha tudná, hogy a lelkében olvasok!

Néhány nappal az esküvő előtt tisztában vagyok a szomorú, de éppenséggel nem tragikus helyzettel. A legtisztább, a legártatlanabb menyasszony az enyém, a legédesebb, a leghívebb feleség az enyém lesz. De a lelkében lopva sok olyat kell látnom, amiről azt hiszi, hogy titkolja előttem. Sok olyat kell tudnom, amiről azt hiszi, hogy nem tudom. Hazugságokat, elhallgatásokat, kis affektálásokat és nagy, igen nagy túlzásokat.

S amikor végigjárja közeli otthona termeit megszorítja kezemet:

– Szívesebben mennék veled egy kis polgárlakásba, ott közelebb lennénk egymáshoz.

Amellett szíve dobog a heves örömtől, hogy e palotában ő lesz a királynő.

– Minden úgy van jól, ahogy elrendezted!

S amellett lobognak benne a változtató tervek.

Hát nincs őszinteség a világon! Ha benne sincs, senkiben sincs. Ez a szomorú megismerés az, amely meg is nyugtat. A világ nem az olyanok számára teremtődött, akik léleklátók. S ő nem tehet semmiről, s nekem meg kell alkudnom a helyzettel. Majd ha a feleségem lesz, el fogom neki árulni végzetes adományomat, s ez talán úgy hat majd rá, hogy megszokja az egészen őszinte életet.

S boldogan visszatértünk a nászútunkról. S én előállok a leleplezéssel. Elképedve, fehérre váltan, szoborrá merevülten hallgatja adataimat, a lelkéből vett olvasmányok szemelvényeit, mik kétségtelenül bizonyítják neki, hogy előttem nem rejtegethet semmit. Elmondom neki a szőke ifjút is és ő megsemmisülten rogy térdre.

– Nyugodj meg, drágám, – mondom – ezek mind apró bűnök, miket semmibe se veszek. S ugyanúgy mondom neked azt is, hogy mióta feleségem vagy, egyetlen pici eltérést sem találtam szavaid és lelked között. Úgy látszik, hogy minden apró kis titkod és képmutatásod csak az idegességből fakadt, de mióta egyek vagyunk, semmi sincs lelkedben, amit nyugodtan meg ne mutathatnál.

E beszéd alatt fölegyenesedett s különös tekintettel nézett engem. Mutatóujját feszülten félig nyilt ajka előtt tartva, kérdi:

– Igazán? Semmit sem láttál – azóta?