Part 13

A fiú: S ha rá nem jövök, tovább folytattad volna.

A leány: Nem tudom. Talán beleőrültem volna. Valahányszor elváltunk, mind félelmetesebben kérdeztem magamtól: nem vagyok-e őrült, hogy ennyire átérzem a hazugságaimat? Mind kisebb-kisebb lett a valóság és a képzelgés határa, mind jobban-jobban hittem el magam, amit neked meséltem. Mikor azt mondtad, hogy láttad a grófot, megijedtem: talán már igaz is, amit képzelek? Vagy olyan erősen képzelem, hogy más is meglátja már?

_(Néhány percnyi csönd. A leány kezébe temeti arcát.)_

A fiú _(csöndesen)_: Most már igyál te is.

A leány: Egy pohár vizet.

_(Megkapja.)_

A fiú: És én vagyok az oka?

A leány: Nem, nem. Nem tudom. Erre te csakugyan nem gondolhattál.

A fiú: És nem fogsz többé hazudni?

A leány: Miért kérded?

A fiú: Mert tudni akarom, hogy ezentúl hihetek-e neked?

A leány _(karját a fiú nyakába fonja)_: Csókolj meg.

A fiú: Nem, míg kérdésemre nem felelsz.

A leány: Felelek, de ne lökj el magadtól.

A fiú: Nem mered mondani, hogy nem hazudsz többet?

A leány: Ha mondanám, jogod volna kételkedni benne. Igérem neked, hogy nem akarok többé hazudni.

A fiú: De fogsz?

A leány _(csöndesen sír)_: Nem fogok akarni, de ne lökj el soha magadtól, akármit hiszel is mert a nő mindig hazudik annak, akit szeret.

_NYOMOK A HÓBAN._

Egy kocsi elindult a Vigadóból s megállt az Andrássy-úton a mondott kapu előtt. Egy mama, egy báliruhás leány és egy fiatal úr szállt ki belőle.

– Jaj, be szép, – szólott a leány – esett a hó.

– Csak gyorsan, gyorsan – unszolta a mama, köpenyét összehúzva – meghűlsz a könnyű báli cipőben.

– Maga pedig menjen a kocsin haza, mert maga is meghűl – fordult a leány a fiatal úr felé.

– Igen – szólt amaz és megcsókolta a mama kezét.

– Isten vele, köszönjük a kíséretet. – Ezzel búcsúzott a mama.

– Tehát holnap – súgta a báli ruhás leány s megszorította a fiatal úr kezét, miközben belépett a kapuba.

– Holnap.

Ezt a leány már nem hallotta. A fiatal úr, háttal a kapunak, önfeledten nézte a havas trotoárt. A mama súlyos cipője mellett ott látta a kis lány finom lábanyomát. Alighogy besüppedt alattuk a tiszta hó.

– Hová hajtsak, nagyságos úr? – kérdezte a kocsis a kocsi ajtaja mellől.

– A pokolba – felelt a fiatal úr s odavetett neki néhány forintot.

– Ennél is jobb helyet tudok most magamnak – riposztozott az jókedvvel s már a bakon ült s vígan elkocogott.

Menjünk gyalog. Hány óra is van? Kettő mult. Nevetséges volna most hazamenni. A sok tisztesség után jól esik egy kis mulatság. Járjunk a hóban, oly szépen ropog a báli cipő alatt.

Pugris emberek ezek a budapestiek. Ime egy hosszú út és senki se jár rajta. Pedig milyen gyönyörű így, habos fehér bevonattal, a nyesett vadgesztenyék ága szépen kristályokkal kirakva, a csúcsos háztetők, geometriai egyenletességgel kipárnázva. S ím előtte ez a tiszta, érintetlen fehérség, melyben lerajzolódik a lába nyoma. Sohase látta szépnek az Andrássy-utat, aki most nem látja.

Hogy mi köze hozzá, hogy mióta bámulója ő a városi téli tájképeknek, azt nem tudja. Az ingét átizzadta a Vigadóban, ha kérdezné valaki, hogy mulatott, azt kellene felelnie: sohse halunk meg. S hogy abból a kocsiból kiszállott, orra előtt becsukódott a kapu és ő kicsöppent az aszfaltra, mintha elkomorult volna, mintha nem is lett volna soha jókedvű. Nézi a fehér havat és keblében fekete hangulatok rajzanak. De rossz is egyedül maradni!

Legjobb volna hazamenni és egyet aludni a mámorra, mely már elmult és a csömörletes melankóliára, mely most gomolyog benne. – Csodálatos. Olyan kékes, világító a levegő, az ember azt hinné, hogy e fehérségben újságot is bírna olvasni. És fölötte a hófelhős ég, melyen csillag nem látszik. Egy tiszta, világos éjtszaka, mely csillagtalan. Hát nem elég ok ez a melankóliához?

Megrázza magát. Eh, vigye az ördög. Nem azért örült ő két héten át ennek az estének, hogy álmos macska módjára a kuckóban búsulva fejezze be. Fütyülve, dalolva, jókedvvel, vagy legalább is berúgva fog hazamenni. Eb, aki búsul!

De milyen pompás város is ez a Pest. Minden bolt be van csukva. Ha csak ez a kocsis-kávéház…

Miért ne? Hiszen úgy sem vágyódik tisztességes emberek közé.

Benyit. Milyen bűz, milyen piszok! Néhány asztalnál néhány részeg ember bóbiskol, előttük söröspalackokból egész battéria. És a kassza körül, az egyik asztalnál fehérruhás, kékszalagos leányok egy bogban, akik, mihelyst ő belépett, egyszerre csak sürögni-forogni kezdenek s alig, hogy leült az egyik asztalnál, eldefilíroznak előtte.

Még rosszabbra válik a kedve. Hiszen ez még unalmasabb, szomorúbb hely, mint a lakása, éppen csak piszkos. Eh, nem ér semmit, az ember még csak meg sem fojthatja a rossz kedvét.

– Parancsol?

– Teát.

– Én is innám egyet, – szól az egyik fehér ruhás leány s melléje ül. – Szabad?

– Bánom is én.

– Gyula, egy teát cognaccal. Vagy két cognaccal. Akarom, hogy maga is igyék.

– Bánom is én!

– De szép szegfűje van. Nekem adja?

– Bánom is én!

Csak akkor rezdült meg, mikor a leány már kezében tartotta a virágot. Hiszen ezt holnap másvalaki fogja tőle elkérni.

– Adja vissza a virágomat, fizetek érte még egy pohár cognacot.

– Jó. Gyula, hozzon még két cognacot!

Koccintottak, ittak. Nagyon rossz volt a cognac.

– Honnan jösz? – kérdi a leány s bizalmasan közel vonja a székét.

– A holdból – felelt kedvetlenül.

A leány kacag.

– Jaj be kedves vagy! Szervusz!

– Eredj a pokolba – dörmögi, de mégis koccintott és ivott.

A leány most már nem szólt a pincérnek, csak a szemével intett s újból tele cognacos poharak álltak az asztalon.

– De többet nem iszunk, – szólt nyersen s fölhajtotta a poharat. Már nem is érezte, hogy olyan irgalmatlan rossz.

A leány megfogta a kezét.

– Milyen úri kezed van!

– A Váci-utcán vettem.

– Jaj be jó! Aztán mindent a Váci-utcán vásárolsz?

– Természetes.

– Mi a foglalkozásod?

– Suszter vagyok.

– Nagyszerű, akkor csinálhatsz nekem is cipőt.

Ekkor a fiatal úr a szemébe nézett a lánynak. Rövidesen el akarta parancsolni az asztaltól.

A leány szeme fekete, csillogó volt és festett ajka biztatóan mosolygott. Nem valószínű, hogy szépség, de fehér ruhában, kifestve s a kávéház gázvilágítása mellett nagyon szépnek látszott.

Eh, bolond volnál, ha elküldenéd. Hiszen mulatni akarsz!

Átkarolta a derekát és magához vonta. A lány szabadkozott.

– Később, ha nem lesznek más vendégek.

– Mi közöd hozzájuk?

– Szégyellem magamat.

– Ah, te ártatlanság. Hiszen tudja mindenki, hogy a vonód szappanos.

– Ó nem, én nem vagyok figuráns. Konzervatóriumba jártam.

– Aztán hogy kerültél ide?

A lány egy pillanatra mintha megváltozott volna, szinte komoran szólt:

– Ne beszéljünk erről, hiszen mulatni akarunk!

S már ismét nevetett, úgy, mintha egészen el akarná vonni a figyelmét e témától, átfogta a nyakát és arcon csókolta.

– Akkor pezsgőzzünk.

– Helyes, pezsgőzzünk, a pezsgőnk igazi francia, nem olyan, mint a cognac.

A pezsgő szóra a többi lányok fölkerekedtek s mind az asztal körül tolongtak.

– Mi is kapunk?

– Nem bánom, hanem maradjanak csak ott, ahol voltak.

A szomszéd asztalnál egész kis tivornya kerekedett, a leányok mohón habzsolták a pezsgőt, a fiatal úr összeütötte poharát a lányéval s ivott. A pezsgő valóban jó volt.

Amint letette a poharat, a lelkében ismét elkomorult. Eszébe jutott, hogy ma már kocintott egyszer egy fehérruhás leánykával, aki szinte félénken vitte ajkához a poharát, mert ma ivott először pezsgőt. És olyan különös érthetetlennek érezte, hogy az a leányka most nyugszik fehér ágyában és édesen alszik, míg ő itt ül ezen a piszkos helyen, ezzel a másikkal… Hát miért is nem folytatódik azonosan az élet, mely azonosan kezdődik?

Mikor második poharát fölhajtotta, elkeseredetten kiáltott föl:

– Ilyen az élet.

Amit a lány alaposan félreértett s nevetve tette hozzá:

– De lehetne még rosszabb is.

Ezzel kezdődött a mámor. A pezsgős palackok egymás mellé sorakoztak, mint a kocsis asztalán a sörösüvegek és a fiatal úr kezdett duhajkodni. Nem volt jókedvű, sőt fekete gyásznak érezte a hangulatját. Mintha kétségbeesett volna, olyanformán enyelgett a lánnyal, goromba hangon, durva öleléssel és undorral a lelkében.

– Hazakísérlek, – szólt.

– Jó, még egy üveggel igyunk, aztán mehetünk.

Megittak még egy üveggel és mentek.

A kékes fehérségbe bevegyült már valami tompa pára, reggeledett.

– Menjünk kocsin, – szólt a lány.

– Nem, jól esik a gyaloglás.

És karonfogva mentek az Andrássy-úton.

A kocsiúton tejeskocsik zörögtek végig, az utcasarkokon be-befordult egy-egy elburkolt szegényes alak, az úri publikumot ők egyedül képviselték, amint mámorosan, fázósan egymáshoz simulva végigmentek a keményre fagyott hón.

– Legyünk egészen állatok, – gondolta magában s amint lesütötte a szemét, furcsán érintette, meglátván még az úton a lakkcipője nyomát, mely egyenletesen, ellenkező irányban, mintha most sietne a kávéház felé.

– Nagyon fázom, menjünk már kocsin, – rimánkodott a lány.

Nem felelt.

– Ej, te egy csöppet sem vagy türelmetlen, – fakadt ki kedvetlenül a leány.

Hirtelen karon ragadta a leányt és visszatartotta.

– Ne lépj ide, – szólt szinte durván és megállt.

A kocsiúttól a kapuig apró lábnyomok rajzolódtak a fagyos hóban, olyan parányiak, olyan könnyüek, mintha egy fehér angyal tipegett volna ottan. A muzsikus lány épp az egyiket akarta eltaposni, ez rendítette meg. Mintha ez apró nyomoknak szemük lenne, úgy félt tőlük, úgy szégyelte magát. »Holnap!« csendült a fülében a kis lány búcsúszava és most már holnap van és ez a kis lány alighogy fölébred, már őrá gondol és várja, várja türelmetlenül.

– Csak nem akarod, hogy itt megfagyjak?

– Nem drágám, hanem ott van egy kocsi, abba te beleülsz és hazamégy. Itt van kocsira való.

A leány elvette a pénzt és hízelegve unszolta:

– Jöjj te is.

– Eredj!

– Ahogy akarod. Jó reggelt, te, te…

És meg akarta csókolni. Elhárította magától.

– Jó, jó.

A lány visszamosolygott rá s néhány lépésről kacagva intett a kezével:

– Szervusz, te… te… balek!

Ő pedig, mintha elejtett volna valamit, lehajolt és apróra nézegette a pici lábnyomokat.

– Mind megvannak – szólt magában s mintha megváltozott volna a lelke, vidáman, fütyörészve sietett haza.

_NELLIKE GYÓGYUL._

I.

Nellikéről kisült, hogy nagyon beteg, hát fölpakkolták a gyorsvonatra és vitték egy kis hegy mögötti faluba, az öreg bácsihoz, meg az öreg nénihez gyógyulni.

A Nellike betegségének csakugyan a legjobb orvosság egy kis falu, nagy csönd és igen öreg emberek társasága. Ha három esztendővel idősebb volna, akkor tán citromos Olaszországba küldték volna, egy derék boldog fiatal férj társaságában. De bizony a kis lány még nagyon kicsi volt az ilyen illatos, hosszú úthoz, mindössze tizenöt esztendős. És már szerelmes. Hát nem szörnyű betegség ez?

Az úton a papa magyarázta neki:

– Ne félj semmit, kicsi lányom, nagyon jó dolgod lesz a nénikénél. Van ott egy gyönyörű nagy erdő, abba kedvedre sétálhatsz, küldünk zongorát is és a ládádban szebbnél szebb könyvek vannak. Nagyon hamar ki fogsz gyógyulni bolondos kis regényedből.

Nellike könnyes szemmel hallgatta ezt a sovány biztatást, egyszer csak fölugrik ültéből:

– Nini, papa, lónyáj! Hát a lovak is legelnek nyájban, mint a marhák?

– Hogyne, édes, csakhogy azt nem nyájnak, hanem ménesnek mondják.

– Jé, – csodálkozott Nellike egyre a lovakat nézve – aztán nem szaladnak el? Sohasem láttam még ennyi lovat egy csomóban.

Apa szíve örömben dobogott föl. Nini, hiszen máris vigasztalódott! Nem lesz sok baj a gyógyulásával. De a vonat tovarobogott, a lovak eltűntek és Nellinek szeméből ismét csöndesen pergett a könny.

Apa szíve szorult az aggodalomtól. Milyen gyermek és milyen nő! Babával fog még játszani, de, úgy látszik, nem felejti el soha azt a bolondos kis regényét.

A kis állomáson egy legény várt rájuk a kocsival. A bácsi beteg, nem jöhetett ki, a néni meg ápolja, hát szintén nem jöhetett ki az állomásra. Apuska megcsókolta a kis leányt, mert egy félóra mulva érkezik a budapesti vonat, azzal mindjárt visszautazik. Búcsúzóul még egyszer vigasztalta Nellikét, hogy nemsokára meg fog gyógyulni. Nellike sokat sírt atyja nyakán, aztán fölszökött a kocsira és kérdezte:

– Van ezeknek a lovaknak nevük?

Az egyik a Bimbó volt, a másik a Büszke. A legény közéjük csapott, s míg a könnyű bricska repülve vitte a sima országúton, a kis lány érdekkel nézte a lovak farkcsapkodásait és félhangon szólongatta őket:

– Bimbó, Büszke, Bimbó, Büszke…

Aztán megkérte a legényt, hogy adja át neki a gyeplőszárat, de csakhamar belefáradt. És akkor ismét gyűlt a szemébe a könny, s míg egyik kezében a napernyőjét tartogatta, másikával zsebkendőjét szorította arcához, elhatározta, hogy itt, ezen a szép vidéken hal meg.

II.

– Ne búsulj, – vigasztalta a néni – lesz társaságod is, majd meglátod. Nagyon finom, nagyon művelt úr.

– Kicsoda?

– Kiss Péter, a tanító. Nagyon derék, tudós ember. Sakkozni is tud. Ha városi jön a faluba, mindig a Kiss Péter tanító mulattatja. Abizony.

– Fiatal ember?

– Hogyne.

– Szép?

– Hát, ami az arcát illeti, olyan, mint a többi finom úr. Az igaz, hogy egy kicsikét púpos.

Nellike összecsapta a kezét:

– Púpos? Jaj, de szeretném már látni.

És a nénike nyakába ugrott.

– Édes nénike, hívja el rögtön a púpos Péterkét. Jaj, be szeretem én a púpos Péterkéket!

A néni rendreutasította az illetlenségéért és küldött Kiss Péter úrért. Azonban a lelkére kötötte Nellikének, hogy vele szemben ne illetlenkedjék. Amit Nellike meg is fogadott.

A tanító úr még az iskolában volt elfoglalva, Nellike fogta az ernyőjét s végigsétált a falun. Az ablakokból köszöntgették a pesti kisasszonyt, aki mosolyogva fogadta s majdnem minden portába bekukkant, mert mindenütt talált valami nevezeteset. Egy helyütt egy csomó gyerek volt együtt s homokból házat építettek. Nellike letette a napernyőjét és közéjük állt:

– Majd én megmutatom, milyen házat építsetek.

A gyerekek szájukba dugták az ujjukat s mozdulatlanul bámészkodtak rá.

– Csináljatok egy nagy golyóbist, de jó keményre gyúrjátok.

A gyerekek csak álltak, bámészkodtak. Az egyik vihogott, a másik ijedt szemmel nézett az idegen nénire.

– Hát mit tátjátok a szájatokat? Hamar fogjatok a munkához. Mert én vagyok a pallér és aki nem dolgozik, azt megverem.

Erre a gyerekek, mintha csak összebeszéltek volna, megfordultak, s vesd el magad, lélekszakadva iramodtak tova.

Nellike bosszúsan fogta a napernyőjét, szétdúlta az építkezésüket s még utánuk kiáltotta:

– Megálljatok, majd ha nem lesz rajtam fűző, úgy elcsíplek és megverlek, mint még soha. Illetlen, neveletlen népség!

S nagy haragjában visszafordult s ment hazafelé.

Nem tudom, mi ötlött a szemébe. Ettől fogva lehorgasztott fővel járt.

– Bandi, Endre, Andor, András – variálgatta az édes nevet, s mikor betért a kis úriházba, az arca tele volt könnyel, s maga sem tudta, hogy sírt.

– Az istenért, mi bajod? – kérdezte a néni.

– Meglátszik rajtam? Képzeld csak, néni, meg akartam őket tanítani házat építeni s a szemtelenek elfutottak.

– Te kis bolond, ezért nem kéne sírni. No gyere be, itt van már Kiss úr.

Nellike egy ugrással bent termett. A székről egy fiatal ember pattant föl és mélyen meghajolva köszöntötte:

– Aláz szolgája.

Nellike mind a két kezét nyújtotta elébe, aztán kíváncsian körülnézte, úgy hogy a szegény ember nem tudta, hová legyen zavarában.

– Igaz-e, hogy maga olyan szörnyen okos ember?

– Ó kisasszony, én csak egyszerű tanító vagyok.

– Be szeretnék én is tanítónő lenni; mindig megverném a rossz gyerekeket, és rossz gyerek mindig van. Maga is veri a gyerekeket?

– Én, kisasszony, ellene vagyok a botbüntetésnek.

– Nem is bottal, hanem kézzel. Kézzel sokkal jobban esik, nagyot csattan. Aztán mondja, mióta púpos?

A néni rákiáltott, a szegény ember belesápadt, de Nellike neheztelve függesztette rájuk a szemét:

– Hiszen nem illetlenségből mondom. Én nem is szeretném magát, ha nem volna púpos.

Aztán tömérdek kérdésre kellett megfelelni a tanító úrnak, aki igen együgyűnek érezte magát szemben ezzel a higanytermészetű kis lánnyal. Nem tudom, megismerné-e az utcán, mert lesütötte a szemét s a világért sem nézhetett volna az arcába.

– Aztán mulatságos az a sakk?

– A legnemesebb játék, kisasszony.

– Maga meg fog rá tanítani.

– Igenis, kisasszony.

– Majd holnap elhozza.

– Most is nálam van. Ha valahová megyek, mindig magammal viszem a sakktáblát.

A szegény embernek már nagyon melege lett s vágyó pillantásokat vetett az ajtóra.

– Maga szeretne már elmenni, Péterke úr, bizonyára éhes. Hát menjen, mára már megúntam a beszélgetést.

Péterke csak azt mondta:

– Kérem, kérem – s mohón a kalapja után nyúlva, távozott.

– Hallod-e, Nellike, ha te Pesten mindenkivel úgy beszélsz, mint a tanító úrral…

– Ó dehogy, nénike, én csak azzal beszélek úgy, akit szeretek.

Még nevetett, de mikor a _szeretek_ szót kimondotta, eszébe jutott az ő nagy fájdalma és keservesen kezdett sírni.

– Az istenért, mi lelt?

Csak sírt, sírt és a fejét rázta, hogy semmi baja.

Vacsora után megcsókolta a nénikét és szobájába ment.

Másnap reggel kimenőre öltözködött. A kezében levél volt. A bácsi rászólt:

– Kinek szól az a levél?

Nellike elhalványodott, de csak visszanyelvelt.

– A bácsinak nem muszáj mindent tudni.

– De tudok ám mindent, s ha nem mutatod meg a levelet, nem is fogod föladni.

– Akkor nem adom föl. Inkább széttépem.

De nem tépte szét, csak eldugta a keblében.

Tíz óra után jött a tanító úr, sakktáblával a hóna alatt.

– Haragszik rám? A néni azt mondta, hogy illetlen voltam, pedig én csak szeretem magát.

A szegény tanító ismét elpirult és nem tudott válaszolni. Szó nélkül szedte ki a figurákat s mutatta, hogyan kell fölállítani.

Nellikét nagyon érdekelte a sakk. Igen jól jegyezte meg magának, hogyan mennek az egyes figurák, de azért a huszárral csak úgy ment, mint a toronnyal, s igen jól mulatott a mestere báránytürelmén, mellyel a hibákat kiigazítgatta.

– Ugy-e, maga engem nagyon butának tart?

– Ó kisasszony!

– Akkor tegyen nekem egy szívességet. Itt van egy levél (ezzel kihúzta kebléből, a tanító úr pirulva sütötte le a szemét), ezt adja föl. Az unokabátyámnak szól, de nem szabad senkinek se tudni, hogy írtam neki.

– Szívesen, kisasszony.

– Máskor is föladja?

– Amikor parancsolja.

– Maga nagyon jó ember és ezért már nem bosszantom többé.

Csakugyan, ezentúl igen jól bánt a figurákkal, s komolyan játszottak. De amikor Kiss úr elszedte a második tornyát, végigsöpörte a táblát.

– Eh, így nem játszom.

Igy mult el az idő.

Nellike majd sírt, majd nevetett. Sűrűn küldte a leveleket Kiss úrral, de választ hiába várt. A második hét után úgy érezte, mintha megtört volna kicsi szíve, s már nincs messze a halál.

– Péterke úr, – kérdezte egyszer, mikor az egy igen ravasz finálét mutatott neki – volt már maga szerelmes?

Péterke úr elejtette a királynét, amit a kezében tartott és halotthalvány lett. A melle zihált, a szeme könnybe lábadt. Alig tudott szóhoz jutni.

– Miért kérdi ezt, kisasszony? – hörögte végül és fölkelt.

– Mert az rossz, nagyon rossz – sírt a kis leány.

A tanító úr megrendült. A szegény félszeg embernek bátorsága támadt megfogni a kis lány kezét és a szeme tekintetét kutatta.

– Szegény, púpos ember vagyok, – szólt remegő hangon – nekem szerelmesnek lenni rossz, nagyon rossz.

– Ugy-e hogy rossz! Ó, hogy szeretem magát, amiért maga is azt mondja.

A tanító úr, ha Nellikénél van, fölöslegessé teszi a gardirozást. Az egyszerű falusi emberek különben sem gondolnak ilyesmivel. Egyesegyedül voltak mindig és Nellike könnyei szabadon folytak.

– Megcsalt, elfelejtett, – zokogta – én pedig itt meg fogok halni miatta.

A tanító úr nem tudott semmit se válaszolni. Csak nézte, nézte a zokogó kis lányt és az ő szemébe is gyűltek a könnyek. Nellike sírva állította fel a figurákat s az utolsó parasztnál már rámosolygott Kiss úrra.

– Most meg fogom mattolni. Ha nem engedi magát megmattolni, akkor haragszom.

Meg is mattolta.

A vakáció beállt és Kiss úr egész nap Nellikével volt. A szegény ember mind sápadtabb, zavartabb és félszegebb lett s szinte kétségbeesett, amikor Nellike megúnta a sakkozást. Mert ilyenkor beszélgetni kellett. A beszélgetés pedig kész tortúra volt.

– Hát mondja csak, Péterke, mióta szerelmes?

– Ó kisasszony, azt nem lehet megmondani.

– De én tudni akarom; csúnyaság, ha nem mondja meg.

– De, kisasszony, igazán nem mondhatom meg. Hiszen azt sem mondtam, hogy vagyok. Az ilyen púpos embernek hogy szabad szerelmesnek lenni?

Nellike részvéttel mondta:

– Igazán sajnálom, magába csakugyan alig szerethet valaki, de csak a púpja miatt nem.

De azért nyakasan visszatért a kérdésre: mióta szerelmes, kibe szerelmes, szép-e, akibe szerelmes? Egyszer aztán diadalmasan kisütötte:

– Hallja, Péterke, jó volna, ha egy púpos leányba szeretne bele, az bizonyosan viszontszeretné.

Végül, már szeptemberre járt és Nellike készült hazautazni, ismét előállt a kérdésével:

– Hallja, Péterke, az csúnyaság, hogy én el fogok utazni, s nem tudom, kibe szerelmes. Pedig én nem titkoltam maga előtt semmit.

Péterke küzködött magával, végül eszébe jutott valami:

– Majd az elutazás napján megmondom.

– Jó – szólt Nellike, s azóta egyre sürgette a nénit, hogy engedje már hazamenni. Andorról, Bandiról, Andrisról már szó se volt, úgy elfelejtette, mint a leckéjét.

A nagy nap végre fölvirradt. A Nellike málhája már csomagolva volt és Kiss Péter úr utoljára állított be a sakktáblájával. Nagyon halvány és szótlan volt, látszott rajta, hogy egész éjtszaka nem aludt.

Nellike elébe ugrott.

– Utazom, – kiáltotta – most mondja meg, kibe szerelmes…

Kiss Péter úr tétovázva nyitotta ki a sakktábláját.

– Ma már nem sakkozunk, meguntam a sakkozást. Most csak hamar feleljen, feleljen, mert már nagyon kíváncsi vagyok.

A púpos ember könyörgő tekintetet vetett rá.

– Kisasszony, ha jót akar velem, ne kérdezze. Föltettem magamban, hogy hazudni fogok, de nem tudok hazudni.

A kis lány rámeresztette a szemét, egy pillanatig gondolkodott, aztán mélyen elpirult. Eltalálta, hogy miért akart neki Kiss Péter hazudni és miért nem tud hazudni.

Odanyújtotta a kezét és nagyon komolyan szólt:

– Bocsásson meg, nagyon bolond voltam.

Majd mélyen elgondolkodott, mintha keresne valamit a lelkében, ami volt s nincs már. Révedezve, lesütött szemmel, szomoruan szólalt meg:

– Meg fog gyógyulni, meg fog gyógyulni, lássa, én is meggyógyultam.

És keservesen sírt.

_A TÉMA._

Félnyolc óra felé már ritkul a délutáni vendégsereg s még nem gyülekezik a vacsorázó. Öreg asszonyok lyukas kannákkal és cirokseprővel háborgatják a még veszteglő néhány kávéházi vendéget, s a pincérek is barátságtalanabbak, mert nemsokára fölváltják őket s a még maradó vendégektől nem látnak borravalót. Az Aeroplán-kávéház ormótlan pillére tövében koppan a seprő, és Gondos Adél, a tehetséges írónő, összébb húzza térde körül a szoknyát, míg a tolla szárát elrévedezve szájába dugja. Félméternyire tőle, a szomszéd asztalnál ül Sulyok Imre, a még mindig tehetséges fiatal író és szintén szopja a penna végét.

Az irónő: Két korona és negyvenkét fillér. Ebből a kávéházi költség hatvankét fillér, marad…

Az iró: Ha megengedi, a kávéházi költséget majd én…

Az irónő: Mennyije van?

Az iró _(pirulva)_: Ó, azt csak bízza rám.

Az irónő: Nem, Imre, azt nem bízom magára. Meg kell írnom a tárcámat, különben meghalok.

Az iró: De édes, azért a nyomorult húsz koronáért meghalni…

Az irónő: Azért nem érdemes meghalni. De hogy a tehetségem, a tudásom nem elég ahhoz, hogy húsz koronát szerezzek vele, az kétségbeejtő.

Az iró: Igaza van. Ez szomorú. De higyje el, a legtehetségesebb embernek is vannak napjai, amikor semmi sem jut eszébe. (Szerényen.) Például nekem sem s ma napom van. Ha nem liferálom le a tárcát, elveszítem a napomat.

Az irónő: Ó, maga meg fogja írni a tárcáját. Addig gondolkodik, míg valami eszébe jut. De én hiába gondolkodom, nekem nem juthat eszembe semmi.

Az iró: Ugyan! A maga tehetségével!