Part 11

– S te nagyon boldog lehetsz mellette.

– Igen, nagyon boldog vagyok mellette.

És nem tudta senki az ő mérhetetlen boldogtalanságát, az alkonyati tündér sem. Valahányszor Tipu felkereste fekvőhelyét a holt feleség mellett, álmában megjelent a tündér és keservesen szemére vetette csalfaságát:

– Nem halt meg a te feleséged, hiszen most is melletted van. És Tipu hiába erősítette, hogy aki mellette van, az hulla, aki csak akkor éled, amikor idegen ember jön. A tündér sírva tördelte kezeit.

– Most, hogy elveszítettelek, érzem csak, hogy mennyire szeretlek. Boldogtalan leszek a halhatatlanságon keresztül. Vágyom a csókodra, ölelésedre és tudnom kell, hogy mindaz a másé.

Tipu keserűséggel fordult a tündér felé:

– Miért tiltottad el, hogy a kezedet érintsem? Miért váltál köddé, mikor szerelmedért esdekeltem? Ó, a mi balsorsunknak magad vagy az oka, miért ragaszkodtál jobban tündéri voltodhoz, mint szerelmedhez? Most te siratod elveszett üdvünket és nekem egy holt asszony mellett kell élnem, akit el sem temethetek.

Az alkonyati tündér hevesen átölelte Tiput és forró csókot nyomott ajkára.

– Nem tiltalak többé el a kezem érintésétől. Fogd át a derekamat, csókold ajkamat, de jer velem, bíborsajkámba fogadlak és rózsaszín palotámba viszlek. Adok neked is halhatatlan lelket, hogy a végtelenségig szeressük egymást.

– Nem, – szólt Tipu – nekem feleségem van, ha holt is és amíg el nem temethetem, hű leszek hozzá. Megesküdtem Isten, ember előtt és eskümet meg fogom tartani.

És az alkonyati tündér minden éjtszaka unszolta, ösztökélte, hogy kövesse őt. Tipu állhatatos maradt, de a lelke tele volt szomorúsággal és a boldogság vágyával, ereje pedig megtörött. Végre is megígérte a tündérnek, hogy vele megy.

– Holnap várlak az alkonyati tón – szólt boldogan a tündér.

És másnap Tipu megcsókolta holt feleségét és tépett lélekkel követte vágyát az alkonyati tó felé. A tó tükre ott csillogott a hegyen túl és Tipu látta föltűnni a bíborsajkát, mikor nekivágott az úttalan útnak, a hegyen túl. Fölért a tetejére és ezúttal nem oszlott párává a tó, hanem ott csillogott a lába alatt, habjaiból ezer halacskák ezüstös pikkelyei csillogtak és rajta ringott a bíborsajka az alkonyati tündérrel, aki fölbontott hajjal, kitárt karokkal közeledett felé. Tipu a tó szélére lépett, ám ebben a pillanatban megjelent előtte a holt felesége, megragadta a karját:

– Nem engedlek, az enyém vagy mindhalálig.

Az alkonyati tündér már egészen közel volt hozzá, hallhatta a hangját is: jer, jer! Tipu szétmarcangolt lélekkel tárta feléje karjait és kiáltotta.

– Lelkem tündére, nem lehetek a tiéd. Tele van az én szívem szomorúsággal és meg vagyunk átkozva mind a ketten.

És ezzel belevetette magát az alkonyati tó vizébe és elmerült.

Másnap a bányafalu népe találta meg holttestét, egy fekete sziklán szétzúzódva. Hazavitték és eltemették. Koporsója mögött járt a felesége és sírva siratta jó urát. De azért a könnyein keresztül is igen kedvesen mosolygott az emberekre.

_A VADÁLLAT._

Azt mondják, én öltem meg a feleségemet. Én, aki most azon töröm a fejemet: ugorjak-e rögtön utána a sírba vagy várjam be, amíg utána búslakodva, nélküle elernyedve magamtól a halál karjaiba szédülök. Mert élni nélküle nem tudok. Ezt érzem most, hogy örökre elvesztettem, de éreztem akkor is, mikor elhagyott. Utána indultam és sírva, könyörögve, úgy megalázkodtam előtte, ahogy férfi soha még meg nem alázkodott asszony előtt. S az édes lélek nem volt elég erős ellenállani, engedett és visszatért hozzám. Vesztére, mondják az emberek. Ha hajthatatlan marad, ma is élne. Én vittem a sírba.

Megdobban a szívem a vádtól és félek meghalni. Hátha igaz? Átvizsgálom a lelkemet s nem találok benne mást, csak mondhatatlan szerelmet a feleségem iránt. De hátha igaz?

Átvizsgálom életünk folyását és a mézesheteket leszámítva, csak könnyet és bánkódást találok a drága lélek multjában. Én is szerettem, ő is szeretett, és ő boldogtalan volt mindig, én meg mindig boldog voltam, kimondhatatlanul boldog voltam. Hogy lehetséges ez?

Sóhaj, sírás, zokogás. Ez az asszony élete. Víg nóta, jó kedv, kacagás – ez az enyém. Nem tudtunk harmóniálni, ennyi az egész. De miért, miért, mikor oly nagyon szerettük egymást.

Egymást? Ezt nem hiszik el nekem. Vadállatnak mondanak, aki lassanként kiszívtam a szegény asszony vérét, halálra kínoztam brutalitásommal. Pedig soha egy rossz szót nem ejtettem előtte. Mindössze, nem tudtam szentimentális lenni. Tudja Isten, nem szoktam meg a mások szívével érezni, a mások hajlamaival számolni.

Én nem értem, másoknál hogy lehet ez máskép. Mikor feleségül vettem, a magam boldogságát kerestem, ő meg a magáét. Tán mások, mikor beleszeretnek egy leányba, azért veszik-e feleségül, mivel _az_ nem tudna nélkülök élni? Akármennyire akarnám is, nem bírom ezt átlátni. Mentől nagyobb a szerelem, annál erőszakosabb az önzés. S vajjon ő, a gyöngéd, az érzékeny lélek, jött-e volna hozzám, ha tudta volna, hogy én boldog leszek ugyan mellette, de ő elpusztul?

Bizony nem. Hiszen mikor állítólag nem bírta már tovább a szenvedést, otthagyott. A maga javát kereste, nem az enyémet. Nem találta meg, az az ő végzete; én megtaláltam, az az én szerencsém. Ki itt a hibás? Én nem.

Igaz, én nem mondtam le semmi kedvtelésemről az ő kedvéért, ő meg mindenről kénytelen volt lemondani. Kegyetlenség ez? Hiszen a családi életben csak egy akarat lehetséges és általános, hogy a férfi akarata legyen az uralkodó. Az asszonyok már úgy születtek, hogy alkalmazkodni tudjanak, ő is alkalmazkodott, de, úgy látszik, nehezére esett. De tehetek én róla? Másoknál is a férj tesz, amit akar és az asszony egészen jól érzi magát mellette.

Mi, fájdalom, kivétel voltunk. Miért? A jó isten tudja. Mikor megismertem, vidám, tizenhét éves leány volt. Azt szerette rajtam, amitől később annyit szenvedett. Az erős, határozott jellememet, mely büszkén nekiszegződik minden akadálynak, rideg energiámat, mely mindenkit lenyűgöz. Szeretett, mert erős voltam.

És aztán boldogtalan volt, mert vele szemben sem voltam gyönge. Volt egy érzés és két akarat. Egyiknek engednie kellett. Talán az enyémnek, aki férfi voltam és soha semmiféle más parancsot nem ismertem a magam akaratán kívül? Még az erős asszony sem kívánhatta volna tőlem, hát még ő, aki gyönge volt és voltaképen sohasem tudta, mit akar?

Azért gondolkozom ezen, mert szememre vetik, hogy egyre elnyomtam őt. Pedig nem is igaz. Soha semmi összekoccanás nem volt köztünk, soha semmiben nem akadályoztam. Apró, nevetséges semmiségekből gyúrták az asszony tragédiájává az én gyászomat.

Nem tudom, más lányok hogy képzelik maguknak a házasságot. Ő azt hitte, hogy a férj az ő fölszabadulását jelenti, valaki az, aki verőfényt csinál neki, mikor esik az eső, napot hoz le az égről és tollseprővel elhessegeti mellőle a legyeket, mikor alszik.

Nekem, igaz, ábrándjaim nem voltak. Megszerettem őt, mivel úgy éreztem, hogy életemnek tökéletessége rászorul épp az ő szerelmére. Enélkül csak félember és félboldog volnék. És szerettem szenvedéllyel, elültem mellette órahosszat, imádva, becézve, mikor a kedvem megkívánta, aztán jártam a dolgom után, a kedvteléseim után. Ha olyan természetű volt, hogy ő is résztvehetett bennök és fokozta őket, magammal vittem, ha csak akadályozott volna, otthon hagytam.

Kérdem, nem így van-e ez minden házasságban. Igaz, sokszor kért, ne menjek el. De ugyan mire jutottam volna, ha kérését teljesítem? Nekem a szabadság az elemem, ha valamit akarok, nem viselhetem el, hogy ne cselekedjem utána. Lemondani nem tudok. Nem tudtam volna lemondani róla, de nem tudtam lemondani az ő kedvéért sem.

Ő pedig mindent lemondott. Kénytelen volt vele, mert gyöngébb volt, mint én.

A szerelmünkben is, úgy látszik, neki jutott a szenvedés, nekem a gyönyörűség. Ez is sajátságos jelenség, de szintén nem én vagyok az oka. Tudja isten, bármennyire szerelmes voltam is belé, néha éppenséggel nem volt kedvem a szerelmeskedéshez. Émelyített a csókja, evett az unalom. Ilyenkor szükségem volt, hogy egy órácskát magamban sétáljak. Ebből aztán nagy patáliák kerekedtek. A nyakamba akaszkodott és hízelgett. Leráztam magamról.

– Édesem, nincs kedvem.

Nem engedett.

– Olyan nagyon szeretnék veled lenni!

Egyetlen egyszer próbáltam engedni a kérésnek. De akkor olyan határtalan utálat fogott el a csókja ellen s annyira dühbe jöttem, – nem tudom, miképen – hogy ész nélkül ellöktem magamtól és elrohantam.

Máskor meg egy ideig hiába kérlelve, egyszerre csak ő lökött el magától, sértett büszkeségében megvetően, talán gyűlölettel végignézett rajtam és azt mondta:

– Eredj, nem is csókollak soha többé.

Mentem s az úton egyre rá kellett gondolnom. A vérem lobbot vetett, ellenállhatatlanul vonzódtam hozzá és alig egy órával későbben a lábainál ültem és hízelegtem neki, könyörögtem egy csókjáért.

Megmaradt hideg sértődöttségében. Én meg annál jobban hevültem. Majd a szobájába akart zárkózni és akkor szilaj szenvedéllyel a karjaimba kaptam és erőszakkal magamhoz szorítottam.

Sírt megalázkodásában és csikorgatta a fogait.

– Gyávaság, gyalázat! – kiáltotta és vonaglott karjaimban. Én nem törődtem vele.

– Szeretlek és jogom van hozzád, – mondtam és az oly világos, hogy maig sem látom másképen.

Igaz, annyit átlátok, hogy szegény rettenetesen szenvedhetett szerelmemtől, mikor ő nem volt szerelmes kedvében. Tán ugyanaz az utálat és düh, ami engem majd szétvetett, őt is gyötörte és ilyenkor ő nem menekülhetett el úgy, mint én. De hát megint csak kérdeznem kell: más házasságban a férfi és nő hangulata, vágya találkozik-e úgy, hogy soha ily érzelembeli összeütközés nincsen? S ha igen, bizonyára az asszony az, aki enged, hacsak nem hitvány az ura. És ebben az esetben is a férj kénytelen a szenvedéseket viselni az asszony helyett. Szóval, az egyiknek szenvednie kell. Hát miért lett volna épp őneki ez a szenvedés halálthozó?

Azt mondta, nem bírja tovább és elhagyott. Két napig elbírtam nélküle, akkor utána mentem. Parancsoltam, ellenkezett. Kértem, hajthatatlan marad. Ekkor mondhatatlan kétségbeesés fogott el, térdre hulltam előtte és sírtam. Nélküle nem tudok élni és én szeretem az életet. Ha nem könyörül rajtam, főbe lövöm magamat.

Ez, úgy látszik, meghatotta. Visszatért és én boldogan zártam a karjaimba. De a mivoltomat nem változtathattam meg és az ő szenvedései újra kezdődtek.

Úgy látszik, megtört, mert semmi kísérletet nem tett többé az ellenállásra. Mindenbe belenyugodott immár ellenvetés és panasz nélkül.

Ebben az időben voltam én a legboldogabb. Ő pedig egyre fogyott és végül meghalt. Halálos ágyán súgta meg, hogy mindig szeretett és megbocsát nekem. Én meg mintha megőrültem volna rengeteg fájdalmamban.

Boldogítani nem tudtam és nélküle élni szintén nem tudok. Hogy én öltem volna meg, talán igaz, de isten előtt nyugodtan megállhatok s nem tehetek róla. Az egyéniségemmel nem bírok; ahogy ez a silány, önző akarat összetörte őt, úgy összetör engemet is. Nem voltam rosszabb hozzá, mint önmagamhoz.

Utána megyek.

_A BOSSZÚ._

Csorba Ákosné olyan asszony volt, akit az ura meg nem értett. Következésképen egyre alakoskodott az urának és megcsalta annak unokaöccsével, egy állásnélküli tanárral. Az ember ügyvéd volt és kapacitás a válópörökben. Természetes, hogy könnyű volt őt félrevezetni. A boldog ember szentül meg volt győződve, hogy felesége legalább is annyira szereti, mint ő az asszonyt.

Történt azonban, hogy véletlenségből mégis megtudott mindent és szörnyen megijedt. Már most mit csináljon? Váljon? Mint a válás specialistája, nevetséges és lehetetlen lett volna a maga szakmájában. Öljön, vagy párbajozzon? Az óriás termetű, de petyhüdt izmú és lágylelkű ember megrettent, mikor ilyesmi csak eszébe jutott. Mégis úgy látta, hogy valamit tennie kell és azt a valamit máról holnapra halasztgatta. Közben pedig keserűséggel és fájdalommal, önmagát utálva épúgy komédiázott, mint a felesége. Adta tovább a szerelmes, boldog férjet, aki nem tud semmit. S napnál világosabban bebizonyította magának, hogy bosszúján és sérelmén erőt kell vennie, hogy szívesen ölne, meg büntetne, ha nem volna itt a nagyobb érdek, melyért mindent tűrnie kell: a gyermek.

Gyönyörű, édes, gömbölyű kis gyermek volt, ötéves. Ezt fossza meg az anyjától? Lehetetlen! Ennek az egész jövendő életét tegye tönkre, mert az övé tönkre van téve? Embertelenség volna. Tehát tűrt és alakoskodott és nem tudott semmiről, nem gyávaságból, hanem a gyermek iránt való szeretetből.

Egy teljes esztendeig vitte ez az életet. Rettentő élet volt. Fogadta az asszony hízelgéseit, pedig tudta, hogy most jött meg a kedvesétől. Szorongatta az unokaöccse kezét, adogatta neki a kölcsönpénzeket, pedig tudta, hogy aljas gazember, aki megcsalja jótevőjét, s majdan meg fogja csalni az asszonyt is. Olykor elfogta a düh s majd kitört a bosszú, de türtőztette magát – a gyermek miatt. Aztán megtörtént, hogy a gyermek megbetegedett és meghalt.

Az utolsó napokban Csorba Ákos olyan volt, mint az őrült. Egyremásra hozta a tudós professzorokat és térdenállva rimánkodott nekik, mentsék meg a gyermeket. S mikor a legtudósabb is csak a fejét csóválta, fölugrott, torkon ragadta és úgy kiáltott:

– Mentsd meg, gazember, a gyermekemet, mert nem tudod, mit jelent ennek a gyermeknek a halála.

Aztán nekiesett a feleségének és őrjöngve suttogta:

– Tudok ám mindent. Úgy tekintsd ezt a gyermeket, mint akitől a te életed függ. Miatta tűrtem és hallgattam, ha elvész, neked is véged van. Azt mondják, az anya csodákat művelhet a gyermekéért. Tégy hát csodát. Tégy csodát, – kiáltotta térdre hullva az asszony előtt – és ments meg a bosszútól, mely irtózatos lesz valamennyiünkre. Az asszonyt félholtan lódította a betegágyhoz, dehogy is művelt az csodát! A gyermek aznap kiszenvedett. Jött az áruló unokaöccs és részvéttel kezet nyújtott neki. Az asszony remegve várta, mi fog történni. Az ember habozott, aztán elfordulva viszonozta a kézszorítást, magában mormogva:

– Majd holnap!

Baljóslatú, gyászos csönd borult a házra. A temetés is elmult és Csorba Ákos mégsem büntetett. Az irodában vettetett magának ágyat. Az asszony ezért borzasztóan szenvedett, félt és minden pillanatban várta a leszámolást, mely csak egyre késett. Értesítette kedvesét is, hogy el vannak veszve, Ákos mindent tud. A tanár úr ennek következtében nem mutatkozott többet Cserben hagyta az asszonyt, aki – úgy lehet – halálos veszedelemben forog. Az asszony most már elárulva tudta magát és urától való félelme mellett a megsértett és kijátszott szerelem is marcangolta. Óriássá nőtt előtte az az ember, aki ezt a borzasztó terhet viselni bírta a gyereke kedvéért. És hallgatása és az az irtózatos nyugalom, amely, mint a siralomházé körülfogta, még félelmetesebbé tette. Hogy szerette most ezt a kalmárlelket, és hogy marcangolta lelkét a szégyen és megbánás, hogy el tudta árulni ezt a nagy embert azért a hitvány gyáváért, aki egyre verseket mondott és adta a magasabbrendű, ideális férfit!

Már tíz napja tartott így. Délben találkoztak az ebédnél, melyet némán költöttek el. Az asszony már szinte őrjöngött a csapástól, mely egyre a feje fölött lebegett és csak nem akart lesujtani. Végre is megtört az ereje és kifakadt:

– Ákos, nem bírom tovább ezt a várakozást, vétettem ellened, ölj meg, vagy büntess, ahogy akarsz, de ezt a bizonytalanságot már nem bírom tovább.

Az ember megijedt. Napról napra halogatta a büntetést és tanakodott, mit csináljon, most nem térhetett ki, az asszony megfogta. De egyben megadta neki a mentséget is. Pokoli módon mosolygott s így szólt:

– A bizonytalanságot? Én teljes bizonyosságban voltam előbb a hűséged, aztán a gyalázatod miatt. Ez a bizonytalanság része a büntetésnek, addig tűröd, míg az ideje le nem telt.

Az asszony elébe roskadt.

– Légy bírám, de ne légy embertelen.

Az ember csak rázta a fejét.

– Az olyan teremtés számára nincs könyörület.

– Akkor nem tűrök tovább, – kiáltott az asszony, – elhagyom ezt a házat.

– Ah, – kiáltott az ember, – hogy ahhoz a másikhoz menj? Együtt turbékoljatok tovább, míg én itt takargatom a becstelenségemet? Olyan nincs, az asztal lábához foglak vasalni, de a szeretődhöz nem fogsz menni!

– Nem, – sírt az asszony, – utálom és gyűlölöm azt az embert, öld meg és én szívesen tűrök bármely kínt.

– Igaz ez? – kiáltott Csorba Ákos.

– Szegény gyermekünk lelki üdvére esküszöm, hogy igaz.

– Akkor jól van, – felelt az ember csöndesen. – Meg akartalak ölni mindkettőtöket, de neked megkegyelmezek, mivel osztod legalább a gyűlöletemet. Együtt élünk, mint eddig, szó nélkül, ellenségesen, megvetéssel irántad és közös gyászban elveszett gyermekünkért. De ezt az embert meg fogom ölni.

Megint mult az idő. Siváran, baljóslatuan. Egyszer jön egy levél a csábítótól. Azt mondja benne, hogy elismeri hibáját, de a férfi már ilyen, nem tudott erőt venni a szenvedélyén. De most már eleget várt, most már tudni akarja, miféle elégtételt követel tőle a megbántott férj. Ő mindenre kész s ha lovagias úton akarja az elégtételt megvenni rajta, ő készséggel szolgál valami ürüggyel, hogy a botrány elkerülhető legyen.

– Lovagias elégtétel? – Csorba Ákos hátán végigfutott a hideg borzongás, de csak megint megtalálta a módját, hogy irtózatát ettől a bosszútól önmaga előtt leplezhesse.

– Lovagias elégtétel? Hogy lelőjjön és azután folytassák ketten, zavartalanul az életet, míg engem a férgek rágnak? Nem, barátom, erre a lépre én nem megyek. Élni fogok és közöttetek állva, mint a bosszú tilalomfája s együtt szenvedjetek velem, míg csak el nem pusztultok.

Azóta mind zsörtölődőbb, kegyetlenebb és embertelenebb lett az asszony iránt. Kínozta és megszégyenítette szörnyűséges módon. Már nem mellőzte hallgatással, hanem egyre beszélt neki. Elmondta neki szerelmi kalandjait, amik nem voltak és gyönyörködött az asszony elhalványodásában, reszkető féltékenységében, melyhez neki jussa nincsen. Aztán faggatta, hogy mondjon el ő is mindent, ők már mindent elmondhatnak egymásnak. Az asszony, aki a katasztrófa óta őrülten szerette az urát, olykor ájultan terült el a földön, ilyenkor férje felfogta karjaiban és míg a pamlaghoz vitte, orvul, szenvedélyesen megcsókolta.

Egy teljes esztendeig tartott ez az állapot, ekkor az asszony fogta magát és elszökött. Szüleihez ment. Az ember őrjöngve utazott utána és követelte vissza a feleségét. Kiutasították. Ekkor aztán vége volt minden önáltatásnak, átlátta, hogy ő e nélkül az asszony nélkül nem tud élni, csakúgy, ahogy képtelen a bosszúállásra. Könyörögve, könnyezve koldult az asszonynál, hogy bocsásson meg neki és térjen vissza hozzá. Ő mindent megbocsát és elfelejt.

S mikor felesége erre a könyörgésre hajlott és követte urát a családi otthonba s mikor ez az ember szenvedélyesen a karjaiba kapta és elborította arcát csókjaival, az asszony összeszorított ajkkal vergődött karjaiban és mondhatatlan utálat kelt benne. Megint a meg nem értett asszony volt, aki azonban most már értette az urát.

_SZÉTBARÁTKOZÁS._

Az ember: Ne tagadd, érzem. Nem vagy olyan, mint máskor.

A nő: Biztosítalak, hogy tévedsz, s meg is fogsz róla győződni.

Az ember: Mikor?

A nő: Ha majd holnap, holnapután és azután is mindig tapasztalni fogod, hogy olyan vagyok, mint ma.

Az ember: Amivel értésemre akarod adni, hogy nem múló hangulatról van szó, hanem állandó változásról.

A nő: Kérlek, ne kínozz. Örökös okoskodásod szinte elviselhetetlen. Úgy érzem, mintha állandóan tolvajlámpával belém világítanál, s tiltott dolgokat keresnél ott.

Az ember _(szomorúan)_: Jól tudod, hogy nincs jogom akármilyen dolgodat tiltottnak vallani.

A nő: Ezt is megértem. Nem vagyok a feleséged, s a törvény szerint képtelen vagyok arra, hogy megcsaljalak.

Az ember: Nem vagy a feleségem, s így akármikor kiadhatod nekem az utat; nem kellek többet.

A nő: Nem vagyok a feleséged, s így rád vagyok szorulva. Ha gyűlöllek, kérdésedre azt kell felelnem: szeretlek. S mivel a csókomat nem érzed ma elég melegnek, azt kell mondanom: majd holnapra megmelegítem. Nem, barátom, ne add a rabot velem szemben, aki a foglyod vagyok.

Az ember: S mégis higyjem, hogy olyan vagy, mint eddig?

A nő: Tegnap óta egy nappal idősebb vagyok, s ezt megengeded nekem. De hogy egyébként a tegnap és a ma között különbség legyen, azt megtiltod.

Az ember _(szelíden)_: Drágám, beszéljünk indulat nélkül. Bennünket a szerelem kergetett egymás karjaiba, semmi más. És én jobban szeretlek, mint eddig, – persze, ez nem érdem, hanem szerencsém, és tebenned máskép változott meg az érzelem, – ez nem szemrehányás, csak csapás.

A nő: Igen, csapás rám nézve. Mert tudom, mi következik erre. Egy nagylelkűségi szólam: ha nem szeretsz, szabad vagy, nem tartóztatlak. És egy sikoltó tény: ha nem szeretlek is, a tied vagyok, mert a tied voltam, – az ember nem hurcolkodhatik ki a szerelemből, mint egy kényelmetlenné vált lakásból.

Az ember: Fogva érzed magad? Édes kedvesem, én nem vagyok a porkolábod. Te rosszul ismersz. Erre a nagylelkűségre nem vagyok képes. Inkább átfognám a térdedet és könyörögnék: mondd meg, mi fordított ellenem. Mondd meg, miben nem feleltem meg várakozásodnak, mondd meg, milyennek kívánod, hogy legyek, és ismét szeretni fogsz, mert olyan leszek, ahogy te kívánod.

A nő _(gyöngéden)_: Ne, ne folytassuk. Nem érdemes. Tudod, a női szeszély. Rossz kedvem van s arra hajlok, – hidd el, amolyan hisztérikus hajlam – hogy a puszta szeszély helyébe mélyen járó változást hazudjak, mert ez szebb és drámaibb. Holnap már meg leszel velem elégedve.

Az ember _(fejét rázva)_: Te nem vagy szeszélyes, te nem vagy hisztérikus. Tolvajlámpám bevilágította lelkedet, s azt találta, ha te rosszkedvű vagy, akkor valami húr megpattant benned.

A nő _(idegesen)_: Jogom van kívánni tőled, hogy ténynek vedd, amit mondok.

Az ember _(makacsul)_: Milyennek kívánod, hogy legyek?

A nő: Könyörgök, ne kínozz.

Az ember: Magad mondtad, hogy ebből a megúnt lakásból nem költözhetsz ki. Nem akarom, hogy szenvedj benne, hát mondd meg, mivel tehetem ismét otthonoddá?

A nő: Nem tudom.

Az ember: Tudod, tudod, és nincs értelme, hogy ha már ennyire őszinte voltál, ne légy egészen az.

A nő: De ember, lehetetlenséget kellene kívánnom.

Az ember: Nincs lehetetlenség.

A nő: Van.

Az ember: Nincs.

A nő _(kifakadva)_: Hát tedd, hogy csak annyit tudjak rólad, mint mikor először találkoztunk. Tedd, hogy úgy érezzek irántad, mint mikor csupa rejtelem voltál. Tedd, hogy most is értelmeket keressek még szavaidban, holott megértettem azokat, tedd, hogy okosabb lettél volna, mint voltál, s nem tálaltad volna elém egész multadat és jelenedet, s azt a tömérdek gyilkosságot, melyet lelkemben elkövettél azzal, hogy nyitott könyvként éltél előttem, melybe minden be van írva, amit nem tételeztem föl benned.

Az ember: Ezt… ezt csakugyan nem tehetem. Tehát az őszinteségem, hogy annyira egynek éreztem magamat veled, hogy hangosan gondolkodtam, hogy átlátszóvá tettem előtted a lelkemet, – édesem, ez lehetetlen. Hát nem magad mondtad, hogy szerelmem jelét nem csókjaimban látod, hanem az életem föltárásában? Minden vallomásomat nem a kérdésed előzte meg? Istenem, most szerinted tolakodó, kellemetlen fecsegő voltam?

A nő: Ugy-e, kár volt beszélnem? Joggal szememre lobbanthatod következetlenségemet.

Az ember: Erről nincsen szó. Nem tartozol következetesnek lenni. De magyarázatot kérhetek kijelentésedhez. Amennyire visszaemlékezni tudok, sohasem mutattam magamat másnak, mint vagyok. Nem hazudtam magamra erényeket, melyek nincsenek meg bennem, sőt azokat a tulajdonságokat, melyek megragadtak, sem fitogtattam előtted. Szerényen és tisztelettel, melegen és egyszerüen közeledtem hozzád, s okom volt hinnem szerelmed állandóságában, mert te sem kelletted magadat.

A nő: Igaz, igaz, hagyjuk ennyiben.

Az ember: Lehetetlen, édesem. Kell, hogy megértselek. Miben csalódtál? Mit hittél rajtam, bennem másnak?

A nő: Mit? Semmit. De ez a semmi, – nos, hát igazad van. Érts meg. Olyan vagy, amilyennek mutattad magadat. De én másnak néztelek. Az egész, az általánosság, – ó milyen gyönyörű, férfias jelenség! De részletezted, – ezt az egészedet behelyezted a valóságos életed folyamatába, s akkor – nem hiszem, hogy képes volnál megérteni.