Part 10

Ezzel vége. Belejött ebbe a nagy világba és nem tud belőle semmit. De hát az is csak látszat. A kis Károly élete azért mégis teljes. Nincs az a százesztendős világjárt ember, akinek az élete teljesebb volna. Az ember-nyilvántartás minden rubrikája be van töltve, éppen csak hogy adókönyve nincsen. Ezért meg nem érdemes búsúlni, Károly. Sőt ha meggondoljuk a dolgot, többet éltél, mint más. Avagy van-e öreg ember, akinek mozgalmasabb, jelentősebb huszonnégy órája lett volna, mint Károlynak? Aztán lássuk csak, e huszonnégy óra alatt Károly dolgot adott: a bábának, az édesanyjának, a nagyanyjának, az édesapjának, az orvosnak, a patikusnak, az anyakönyvvezetőnek, a papnak, a temetkezővállalatnak, két fehér lónak, a virágárusnak, két szolgának és két sírásónak. Dolgot fog még adni a kőfaragónak, meg a fuvarosnak. Mindezt huszonnégy óra alatt. Bizony sok ez azért, hogy egy emberrel ne éljen több a föld hátán.

Gyönyörű, ragyogó nyári reggel volt, mikor Károlyt kivittük a budai temetőbe. Rossz volt a kedvünk, ennyivel tartozunk a kis fiúnak. A villamos vasút vígan csilingelt előttünk, hogy figyelmeztessen. Halott van a kocsinkon, annak aligha árt meg az elgázolás. Károlynak ez is újság, no lám, rövid élete pályáján megismerkedhetik a modern technika munkáival is. Nem baj, hogy koporsó zárja le, hiszen ha dajka vinné selyemtakaró alatt, sem értene többet a világból. De mégis jó, hogy vinni kell valamerre. Úgy érzem, nagy jótett ez: hadd lássa Károly, mit hagy itt a siralom völgyében.

Én már sokkal öregebb vagyok s betelt a szemem sok mindenféle csodával. Láttam a pálmát hajlongani és fájáról téptem a citromot. Fáztam poláris éjtszakán és fulladoztam délszaki hőségben. Tenger hulláma ringatott, elannyira, hogy majdnem belefulladtam. És most mégis, mikor végigődöngünk üzleti gyásztempóban a Krisztina-körúton, úgy nézem a dombokat, a házsorokat, a fölmagasló várfalat és a szétlapuló vérmezőt, mintha először járnék ott. Igy érzem mindig, mikor idegennek mutogatom a várost. Magam is idegen szemmel újságnak látok mindent. Károly mutogatja nekem a világot.

Mert igaz is. Az ember gondolat nélkül ődöng a világon. Látod, Károly, a körúti palotákat? Ezek az örökkévalóság számára épültek. Mintha az emberek nem is halnának meg, úgy rakosgatják össze a dologi javakat. Nézd ezt a sok lótó-futó embert: mind keres valamit. Nézd amott sír egy gyerek, borús homlokkal járkál egy férfi. Mellette meg kacér mosolygással tipeg egy szép leány. Ezeket még sohase vitték koporsó alatt a temetőbe, de fogják vinni. Mégis az egész lelkükkel itt a földön keresnek valamit. Te ezt nem érted, miképen lehet örülni vagy búsulni, holott meg kell halni. Mert te tökéletesebb vagy: azt a sok jelentéktelen hivatást, az életnek ezt a gondolatjelét, kihagytad pályádból.

Itt kórház, ott gyár, amott meg iskola. Hallod a vasút füttyét? Ez a világ végére is visz. Micsoda bonyolult masinéria szolgálja az életet s hogy kell szolgálni ezt a masinát az embereknek, ha élni akarnak. Messze hegyek gyomrába beleássák magukat, onnan kivájják a szenet. Kivájják és kazánokba tömik, hogy ott égjen el. Magot vetnek a földbe és várnak egy esztendeig, míg mag terem belőle. Táplálják az állatot, hogy megehessék az állatot, verejtékeznek, hogy a szájukba dughassanak megrágni való dolgokat és esznek, hogy hullathassák a verejtéket. Ez az élet.

És jajjal kelnek, meg jajjal nyugszanak le. Ugyan mi bajuk lehet? Nincs mit enniök. Éhesek. És ez a legnagyobb boldogtalanság, ami embert érhet. Hallgasd meg a szegény embereket, mind csak jóllakni akar. És aztán, ha már nem érzi a gyomrát? Hát olyan nagy dolog nem érezni a gyomrot?

Hát látod, ez is az élet.

S hogy én most egy apró koporsó után megyek, egy ismeretlen, tudatlan kis tetemmel álmodom, ez is az életet mutatja. Kint vagyunk a szabadban, érzem a tiszta levegőt, látom a fákat, az erdős hegyeket. Madarak csicsergése és pillék szállongása – ah, ez is az élet. A mérhetetlenség és az örökkévalóság lélegzik ezekben a zöld levelekben s az egynapos pillében. Évezredek mulva, akit erre visz az útja, meg fogja találni ugyanazt a halmot, rajta ugyanazt a fűszálat. Ez örökké él, mert nincs benne élet. Csakúgy, mint Károlyban nincs meg.

– Nem gyujtanál rá? – kérdi az apa. – Szegény ember házigazda és előzékeny akar lenni. Hiszen kis ember és magunkban vagyunk. Szivarszóval is kiérünk a temetőbe.

Nem, nem gyujtok rá, Károly, a te tiszteletedre nem. Eszembe jut, hogy véletlenségből életben maradsz s vagy húsz esztendő mulva a te ajkad közé is szorulna egy-egy cigaró. Látnád ezt a jelenséges világot s magad alkotnál magadnak véleményt róla. Tán úgy éreznél, mint én, aki sohasem tudtam magamnak elképzelni, hogy valóban élek. Ha nagyon kinyitom a szememet s mondom magamban: látni akarom a világot – akkor minden ingadozni kezd, a hegyek, a házak az erős emberek s mintha ködfátyol ereszkednék a sugaras világra, beleszédülök és eszembe ötlik: ez mind idegenség, ehhez nekem semmi közöm, mert itt lesz és így lesz, ha én már régen elköltöztem. És megakasztanám a szívem verését, elszakasztanám a gondolkodásom fonalát – hiszen ez sem enyém s ha elvehetik tőlem, legjobb volna, ha már túl volnék rajta.

Ezért jut eszembe, hogy jó volna irígyelni Károlyt. Ebben a kis tetemben elhasználatlan életerő szunnyad, egy le nem morzsolt pálya, egy ki nem hamvadt ábrándvilág. Hej, ha én is így költözhetnék át a mindenséges semmibe, hogy nem jár a koporsóm után semmi beváltatlan igérete az életnek! Elszaladni tartozás és követelés nélkül, az embert nem siratja senki és az ember nem sajnál senkit. Beleköltözni a föld mélyébe s nem tudni róla semmit, mit hord gömbölyű hátán. Károly, élet előtt meghalni nagyon jó lehet!

A kocsi befordul a temetőbe. Még új, sok rajta a lapos, gyepes hely. De az egyik táblája már egészen sűrün el van lepve apró dombocskákkal, süppedő kis fakeresztekkel. Ez a te hazád, Károly! És megijed az ember, ha látja az apró kereszteknek ezt a sokaságát. Hiszen ti többségben vagytok, szegény élet nélkül meghalt apró emberek! Balga áltatás, merő előítélet, hogy az embernek élnie kell. Ime, a temető beszél. A szabály az, hogy az ember gyerekkorában hal meg, aki embersorba nő, az kivétel. Károly, most már igazán nincs mit keresned az életen. Rendjén van, hogy itt vagy már. Semmi zavaros szabálytalanság meg nem akasztotta útadat az enyészetbe. Nekünk, kivételeknek, várnunk kell, míg az akadály elmúlik. Te célnál vagy.

A sírásó elmondja a miatyánkot, az első göröngyöt az apa veti le, a másodikat én. Aztán egy-kettő, be van hantolva a koporsó. Kapunk egy cédulát, ezzel lehet intézkedni a sír ápolását illetőleg. Megyünk vissza és a nap süt s mikor elhelyezkedtünk a kocsiban, kiveszem a szivaromat:

– Most már rá lehet gyujtani.

És száll a füst és Károlyról nincs többé szó…

_MESÉK._

I. Az agancsos ember.

Volt egyszer egy becsületes pántlikakereskedő, akinek gyönyörű felesége volt, aki nagyon boldoggá tette. Egész nap vígan ugrált a pult mögött és fütyörészve szolgálta ki a vevőit. Valamikor régen az operában volt, ott hallotta ezt a nótát, mely módfölött megtetszett neki:

Az asszony ingatag, Álnok és csalfa lény, Megbánja holnap, Amit ma igér.

Egyszer az ügynök lépett be hozzá, azt kérdezte:

– Miért fütyöli mindig ezt a nótát?

A kereskedő nevetett.

– Mert szép.

– És igaznak is tartja?

– Igaz is.

– Hiszen a felesége is csak asszony?

– Persze hogy az.

– Hm, hm – morogta az ügynök s nem szólt többet a dologról, hanem előszedte a mustráit és kínálgatta.

– Hohó, – kiáltott vígan a kereskedő – én csak eladni tudok, de vásárolni nem. Ahhoz a feleségem ért. Engem mindig megcsaltak még, a feleségemet pedig soha. Ó, nagyszerű asszony. Ha nekem el akar valamit adni, akkor mutassa a feleségemnek a mintáit.

– Igen szívesen – szólt az ügynök és megpödörte fiatal bajuszát. – Azonnal megyek a feleségéhez.

Mikor a kereskedő este hazajött, kérdezte:

– Itt volt-e az a fiatal ügynök, akit hozzád küldtem?

– Itt volt – felelte az asszony, behozván a vacsorát. – De nem vettem tőle, mivel a mintái mind csúnyák. Aztán meg udvarolni is akart. Ki nem állhatom.

– Te túlzol édesem: bizonyosan csak azért hízelgett, mivel azt hitte, hogy így könnyebben rávisz az üzletre. Ezt magam is megcselekszem a boltban.

– De biztosítlak, hogy egészen komolyan beszélt.

– Ugyan, drágám, hidd el, hogy ahhoz nem értesz.

– Jó, – felelt az asszony – ehhez nem értek.

– S olcsón ajánlott?

– Igen olcsón, de a mintái csúnyák.

– Kár, igazán kár.

– De azt mondta, hogy van más mintája is, el fogja hozni.

– Igazán?! – örvendett a jókedvű ember – hiszen akkor még lehet esetleg jó üzletet csapni.

– Jobb szeretném azonban, – szólt vontatva az asszony – ha nem jönne többet.

– Ugyan miért?

– Mert megint szépeket mond majd.

– Kérlek ne légy már olyan prüd. Annak a fiatal embernek az a célja, hogy nekünk eladjon, nem pedig, hogy szerelmeskedjék. Hát nem látod át?

– Átlátom – szólt halkan az asszony és megvetette az ura ágyát.

Az meg vígan vetkőzött és fujta a kedves nótáját: az asszony ingatag.

Másnap délután, amint a boltjában izzadva szolgálta ki a vevőit, egyszerre viszketni kezdett a halántéka, dörzsölgette, de csak annál jobban viszketett.

– Valami pattanás, – gondolta – a sok izzadságtól.

De a pattanás nagyobb s nagyobb lett és mire becsukta a boltját és kalapját a fejére akarta tenni, hát nem lehetett. Megakadt abban a pattanásban, mely akkora volt, mint egy őzbak agancsa.

– Szent Isten, mi ez? – kiáltott föl, mikor két kezével megfogta. – Szarvak! Szarvaim nőttek. Jaj, de kellemetlen.

Izgatottan sietett haza és már az ajtóban rémülten kiáltott az asszony felé:

– Asszony, asszony, nézd csak, szarvaim nőttek!

Az asszony reszketve állt a szoba közepén és nem mert az urára nézni.

– De nézd csak, nézd csak – szólt odatartván a feleségének agancsos homlokát. – Hát nem Isten csapása ez?

Az asszony félve húzódott el tőle s rebegte:

– Nem én tehetek róla, magad vagy az oka.

Az ember dühbe jött.

– Hiszen tudom, hogy nem te tehetsz róla, de mégis csak szörnyűség. Nem mutathatom magamat így az embereknek! Orvost kell hivatni; küldj rögtön orvosért.

Az asszony merően nézett az urára, aztán hirtelen jókedvvel megölelte és nagyokat kacagva nézegette:

– Biz azok szarvak, valóságos, kedves kis szarvak. Ugyan hol szerezted?

– Ne gúnyolódj, – morgott a férj – szeretném, ha az orvos már levágta volna. De hát beszéljünk most másról. Itt volt az az ügynök?

Az asszony elpirult és lesütötte a szemeit.

– Itt volt – felelt halkan.

– És? Szépek a minták?

– Nagyon szépek, – suttogta az asszony és ajkairól sóhaj kelt – de még nem vásároltam tőle.

– És miért nem?

– Mert megint udvarolt.

A férj mérgesen csapott az asztalra.

– Ugyan kérlek, legyen már vége a gyerekeskedésnek. Hát azt hiszed, hogy mindjárt szerelmes az ember, ha a szép szemedbe néz?

Az asszony habozott, valamit akart mondani, de visszaszítta.

Ekkor érkezett meg az orvos, aki a lámpa felé fordítván a derék ember fejét, az ujjaival megtapogatta a kinövéseket. Aztán fölhúzta a vállát, ránézett az asszonyra, majd az agancsos emberre, kacagni kezdett, amit csak nehezen tudott köhögéssel palástolni, aztán így szólt:

– Kedves barátom, ezeket a szarvakat az úristen sem veheti többet le. Nincs a világon az a fűrész, mely az ilyen kinövésen fogna. Ezt már viselni fogja haláláig s legfölebb a kedves felesége iparkodhatik, hogy nagyobbra ne nőjjön.

– Rettentő, rettentő, – sopánkodott ijedten a szegény ember – hiszen így panorámában mutogathatnám magamat.

– Nyugodjék meg, barátom, – szólt az orvos, a vállára téve a kezét – nem ön az egyetlen, akinek szarvai nőttek. Majd csináltatunk egy parókát, mely elrejti a szarvait, föltéve hogy nagyobbra nem nőnek.

– És mit tegyek, hogy nagyobbra ne nőjjenek?

– Legyen minél többet itthon, barátom, a kedves felesége társaságában, az ilyen bajnak legjobb az otthon levegője.

– Csakhogy nekem üzletem van és az üzletet ott nem hagyhatom.

– Akkor vigye magával a feleségét. Az ember ott van otthon, ahol a felesége van.

– Ez igaz, köszönöm doktor, aztán attól a parókától nem látszik majd semmi?

– Semmi, éppen semmi.

– Nagyszerű! – kiáltott vígan a férj és jókedvében fütyörészni kezdett: az asszony ingatag.

Az orvos az ajtóban visszafordult:

– Tetszik önnek ez a nóta?

– Nagyon tetszik, – felelte a férj – ez a kedvenc dalom.

– Igen tanulságos dal – jegyezte meg az orvos és távozott.

Másnap reggel hozták a parókát, csakugyan elfödte a szarvait. Búcsúzni akart az asszonytól.

– Hiszen veled megyek! – szólt ez.

– Dehogy jösz velem, hiszen valószínűleg újból eljön az az ügynök, hát csak meg kell kötnöd vele az üzletet!

– De kérlek, a szarvaid…

– Hagyd békén a szarvaimat, ki se látszik a hegye sem.

– Jó – szólt az asszony és otthon maradt.

Mikor este hazajött a boltból, vígan kérdezte:

– Itt volt az ügynök?

– Itt volt – felelt az asszony.

– És vásároltál?

– Igen, de még nem állapodtam meg valamennyi fajtában.

– Helyes, csak válogass és vásárolj, amennyit csak lehet. Meg kell ragadni a kedvező alkalmat. De milyen meleg ez a paróka, lelkem, nem is képzeled.

Ezzel levette fejéről és búsan nézte magát a tükörben. Majd ijedten fordult a felesége felé:

– Szent Isten, nézd csak, mindegyiken kinőtt egy ág.

– Az ám, – szólt az asszony szemlesütve – mindegyiken kinőtt egy ág.

A szegény ember kétségbe volt esve. Az asszony gondolkodott egy darabig, aztán odalépett az urához:

– Talán mégse vásárolnánk attól az ügynöktől. Kiadom holnap az útját.

Ez már kihozta a sodrából.

– Egyszer és mindenkorra megmondom, hogy hagyd ki az üzletből a te nevetséges hiúságodat. Majd egy pár bók miatt elszalasztom a nyereséget.

– Jó, – szólt az asszony – többet nem ellenkezek.

A rákövetkező napon az asszony mosolyogva, hizelegve ment elébe és megcsókolta mind a két arcát.

– Ejnye, de kedves vagy ma – csodálkozott a férj.

– Mert jó vásárt csaptam, – felelt enyelegve az asszony – igazad volt, nagyon jó összeköttetés az a fiatal ember.

– No látod, megmondtam előre. De ez a paróka, – phű, de melegem van.

Letette s mikor a tükörbe nézett, halálra ijedt.

– Újabb ága nőtt – dadogta sápadtan.

Az asszony hízelegve fogta át a nyakát.

– Ne búsúlj rajta, kis férjecském, szeretlek én így is.

– Milyen jó vagy, – szólt ez elérzékenyedve – az Isten áldjon meg érte.

És mult az idő és a szegény ember agancsain mind újabb ágak hajtottak ki. Az ágak is elágasodtak s kinőttek magasra a parókán fölül s az orvos nem tudott rajta többé segíteni. Nagyon elszomorodott a szegény ember s az üzletbe sem igen mert menni, mert minden csitri varróleány kacagva kiáltott föl:

– Ni, mekkora szarvakat visel!

Az igaz, hogy az üzlet jól ment, mert valóságos áradat volt oda, hogy lássák az emberek, aki ilyen nyiltan viseli a szarvait. Aztán az az ügynök mesés olcsón szállította a pántlikákat. De azért nem volt öröme semmiben, csak a szép kis feleségében, aki egyre vigasztalta, becézgette s csak annál jobban szerette, minél nagyobbra nőttek az agancsai.

Végre már olyan nagyok voltak, hogy lehúzták a fejét. Ekkor az asszony mondta:

– Tudod, édes kis férjem, nem mehetsz te már így az üzletbe. Beszélek majd az ügynökkel, hogy vegye át az üzlet vezetését. Kitünő ember, jól fogja vezetni, hogy pedig meg ne csaljon bennünket, majd én is az üzletbe ülök és ellenőrzöm.

A férj örömmel fogadta az eszmét és megcsókolta okos kis feleségét az okos ötletéért.

És azóta a szegény ember otthon ült, ki se mozdult a lakásából, míg a felesége naphosszat a boltban volt, hogy ellenőrizze az ügynököt. Egész agancserdő virított már ki rajta. A felesége minden este odaült mellé és elűzte a szomorúságát édes kacagásával, forró csókjaival és puha ölelésével. S a szegény ember ilyenkor fölvidulva fütyülte a nótáját: az asszony ingatag…

Mult az idő, az agancsai már akkorák voltak, hogy alig fértek a szobában. A szegény ember nem tűrte többé: elfogyott az életereje. Haldokolva feküdt az ágyán, előtte térdelt a felesége és zokogott, mellette ült az ügynök, könnyel a szemében. Az agancsos ember megfogta kezüket és így szólt:

– Köszönöm neked, édes feleségem, hogy szerencsétlenségemben híven kitartottál mellettem. Áldjon meg érte az Isten. És magának, kedves barátom, is köszönöm, amit tett. Kérem, ne hagyja el szegény feleségemet, ha én nem leszek többé.

– Esküszöm – szólt ünnepélyesen az ügynök s megszorította a haldokló kezét.

– Akkor nyugodtan halok meg – suttogta az, egy mélyet sóhajtott még és meghalt.

II. A holt feleség.

Tipu, az árva fiú, egész nap az erdőben dolgozott, favágó volt. A fejszéje döngött, ő maga a madár füttyére hallgatózott. Szomorú legény volt nagyon s egyre azon gondolkozott: miért kell neki apátlanul, anyátlanul egymagában élnie?

Egyetlen gyönyörűsége volt. Mikor hazament kis kunyhójába, a hegyen túl fölcsillogott az alkonyati tó. Gyönyörű, szép ezüstös víztükör volt, melynek habjai lassan-lassan pirosra váltak, míg beköszöntött az éj s az alkonyati tó eltűnt a sötétségben, hogy másnap alkonyatkor ismét előbukkanjon.

Tipu, a szegény favágó, szomorú gyönyörűséggel nézte az ezüstös tükröt s találgatta, hogy lehetne odajutni. Mi van rajta, ki lakik ottan? Mély vágy vonzotta a titokzatos tó felé, de meg sem kísérlette, hogy odaérjen. Mert tudta jól, hogy átkelvén a hegyen, a tó helyén csak foszló párákat talál, mik a völgy fölött úsznak, a völgy fölött, ahol a fekete bányafalu van, nálánál sokkalta szegényebb és szomorúbb embereivel.

Gyönyörűsége és szomorúsága nagyobb és mélyebb lett, mikor meglátta az alkonyati tündért. Egy este világosan látta a tó tükrén, parányi bíborsajkában ült, szőke haja a vállára omlott és a karjait feléje tárta. A bíborsajka lassú ringatással vitte végig a tavon, mígnem rózsaszínű ködben eltűnt. Egy utolsó pillantást vetett a szomorú legény felé és a kezével intett neki.

Azóta Tipu minden éjtszaka az alkonyati tündérrel álmodott. Ott volt nála a bíborsajkában és rajongva nézett a tengermély szemekbe, melyekből szomorúság és szerelem sugárzott reá. De nem fogta meg a kezét, mert mihelyt meg akarta érinteni, szertefoszlott az egész látomány. Az alkonyati tündér meg is mondta neki:

– Szeretlek, te szomorú fiú, de nem szabad, hogy kezed érintse az enyémet. Nem teremtünk mi földi szerelemre. Alkonyati órán, a távolból láthatjuk egymást és álmodhatunk egymásról. De én meg vagyok átkozva és te is meg vagy átkozva. Ne érints.

Az álom nem puszta álom volt. Mert másnap alkonyatkor bíborsajkáján ismét megjelent az alkonyati tündér, szeméből két könnycsepp hullott le s a kezét kérve tette össze. Tipu térdre borult és kitárta karjait. A tündér lassan, arcát egyre Tipu felé fordítva lebegett a vízen s egy utolsó üdvözlettel eltűnt – rózsaszínű párában.

Tipu pedig még elhagyatottabbnak érezte magát, mint eddig. Fölsóhajtott:

– Milyen szerencsétlen is vagyok én! Miért kell annak tündérnek lennie, akit szeretek! Lám, a többiek a karjukba zárhatják kedvesüket, nekem pedig a távolból kell felé sóhajtanom és sohasem lehetek hozzá közel, mivel meg vagyunk átkozva.

Ekkor az ablaka alatt egy fiatal, mezítlábos leány állott meg. Szép volt az arca és szeméből könny pergett.

– Min búsulsz? – kérdezte a legény.

– Mert el vagyok hagyatva és nincs hová lehajtanom a fejemet. És fáradt vagyok és éhes vagyok és nincs, mivel éhségemet csillapítsam.

– Jöjj be hozzám, te szegény leány, vetek neked puha ágyat és megosztom veled kenyerem és szalonnámat.

– Nem mehetek, – felelt szomoruan a leány – mert te legény vagy és én leány.

– Csak jöjj be, – biztatta a legény – tőlem ne tarts, mert szívem az alkonyati tündéré.

– Nem mehetek, – ismétlé a leány – csak annak a legénynek a küszöbét lépem át, aki feleségül vesz. És most nem bírom tovább és meghalok az ablakod alatt.

Tipu szíve megesett a szegény leányon, aztán elgondolta, hogy az alkonyati tündér sohasem lesz az övé és olyan elhagyatott és üres az élete.

– Akkor jöjj be, feleségül veszlek. Gondodat viselem és megterítem neked az asztalt. Hűséges urad leszek, csak minden este hadd nézzem az alkonyati tavat.

– Te jó és nemes vagy – felelt a leány, a legény karjaiba borulva – és én hálás vagyok és nagyon szeretlek.

És elmentek a paphoz, ahol megesküdtek és mint férj és feleség tértek vissza a kunyhóba.

Ekkor alkonyodott. A hegyen túl felmerült az alkonyati tó.

– Eredj a kunyhóba, feleségem, és aludj, – szólt Tipu – este van és én az alkonyati tavat akarom nézni.

– Minek nézed?

– Mert szép és rajta van az alkonyati tündér.

– Megyek – felelt a fiatal asszony – és aludni fogok, míg te az alkonyati tündért nézed.

A tündér fölbukkant bíborsajkájában s amint áttekintett Tipuhoz, mély szomorúság látszott egész valóján. Feléje tárta karjait és csüggedten leeresztette, két keze közé fogta szép fejét és tépdeste aranyhaját. Tipu szívét fájdalom marcangolta és mély keserűséggel szólt:

– Hiszen olyan éhes és gyönge volt, te pedig messze és nem volt reményem.

Az alkonyati tündér szomoruan bólintott a fejével s eltűnt a rózsaszínű ködben. Tipu pedig benyitott a kunyhóba és odalépett felesége ágyához. Az ágyon ott feküdt a parányi teremtés. Tipu megfogta a kezét, hideg volt. Megcsókolta ajakát: nem érzett leheletet. A parányi feleség meghalt.

Tipu meggyujtott két szál gyertyát és odatette a holt felesége ágya fejéhez. Ő maga a lábtól gubbaszkodott, úgy virrasztott egész éjtszaka a halott mellett. Megesett a szíve gyászos sorsán és lelkében elsiratta.

– Szegény asszony, – sóhajtotta – annyit szenvedett és nem élvezhette a kunyhó nyugalmát, mikor szert tett reá.

Majd kesergett.

– És én elárultam az alkonyati tündért, hogy megmentsem őt és íme – meghalt.

De aztán vigasztalta magát.

– Legalább nem árultam el a szerelmemet és hű maradhatok az alkonyati tündérhez.

Másnap ment a paphoz és jelentette, hogy a felesége meghalt.

És jött a pap és emberek, akik szép sárga koporsót hoztak a temetésre. Ám amikor a kunyhóba beléptek, a holt feleség fölnyitotta a szemét, majd felült és csodálkozva kérdezte:

– Mit akartok?

S mikor megértette, hogy halottnak hitte az ura, édesen kacagott s a legjobb kedvben mulatott az emberekkel. Tipu, mikor azok távoztak, kikísérte őket és boldog volt, hogy a szegény teremtés él.

Boldogan sietett vissza a kunyhóba, de mikor az ágyhoz lépett, a szíve elnémult: az asszony ismét holtan feküdt rajta, hidegen, mozdulatlanul és ajkáról nem szállott lehelet.

– Most igazán meghalt – sóhajtotta Tipu, s utána sietett az embereknek és visszahívta őket. De mikor beléptek a kunyhóba, a holt feleség ismét felült az ágyában és édes jókedvvel beszélgetett. A pap keményen rátámadt Tipura:

– Minek bolondítasz bennünket? Hiszen a feleséged él és igen jókedvű!

– Igen, – felelt Tipu elszontyolodva – a feleségem él és igen jókedvű.

Nem is ment haza, hanem az erdőbe fát vágni. A madarak fütyörésztek a lombban, ő szomoruan hallgatta őket. Egyre a holt feleségére gondolt és rettegett hazamenni. Végre mégis csak vállára vette a fejszét s benyitott a konyhába. Nem tudott örülni a gondolatnak, hogy felesége majd elébe megy, leveszi válláról a fejszét, meg a tarisznyát és átöleli a nyakát. De a feleség nem ment elébe, ott feküdt az ágyon, hidegen, holtan. Tipu megrettent és nem mert többé a papért menni. Kiült a kunyhó elé és nézte az alkonyati tavat. Már bíborba borult a fele és az alkonyati tündér már a közepén volt és a kezeit tördelte. Tipu a kunyhó felé mutatott és szólt:

– A feleségem meghalt.

A tündér megértette a szavát, egy pillanatig gyászosan lehorgasztotta fejét, aztán boldogan mosolyogva Tipura, eltűnt.

Tipu nem mert a kunyhóba lépni. Átvirrasztotta az egész éjtszakát a szabad ég alatt, s mikor reggel ismét csak halva látta a feleségét, fogta a fejszéjét és munkába ment.

Azután soká, nagyon soká élt a holt feleség mellett. Mert nem szólhatott senkinek a halott voltáról. Ha valaki benyitott hozzá a kunyhóba, az asszony felkelt ágyáról, mosolyogva ment a jövevény elébe és igen jókedvűen beszélgetett vele. Csak amikor Tipuval volt egyedül, akkor volt halott. Az emberek váltig mondogatták:

– Be kedves asszonyod van, Tipu!

És Tipu sóhajtva erősítette:

– Igen, az asszonyom nagyon kedves.