Part 1

COGNAC-IDILLEK

NOVELLÁK

ÍRTA

KÓBOR TAMÁS

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1914

A NYUGAT nyomdája Budapest, IX., Lónyay-utca 18.

_COGNAC-IDILLEK._

I. _A KUTYAFEJŰ._

Egy idő óta nem tudok aludni és mindenféle bolondságot gondolok összevissza.

– Annál jobb, – gondolom napközben, – legalább több időd jut a munkára.

– Lefekszem, – gondolom este, – a tudósok szerint vízszintes fekvésben lehet legjobban gondolkodni. Gondolkodol majd, hiszen már egy örökkévalóság, hogy nem gondolkodtál.

– Aludni akarok, – gondolom, mihelyest eloltom a lámpát, – végre is aludni muszáj és minél hamarább fogsz hozzá, annál előbb sikerül.

Lehúnyom a szememet és eszembe jut, hogy a télikabátomról szakadoznak a gombok. Úgy elérzékenyedem erre, hogy szinte sírva fakadok. A szakadozó gombok árvaságra vallanak s noha nem vagyok árva, többet hiszek a gomboknak, mint a valóságnak. Magam állok a világon, én jóságos istenem, oly szomorú az árvák sorsa.

– Ne bolondozz, – mondja egyszerre valaki és én nem csodálkozom rajta, hogy egy kutyafejű ember ül egy vörösterítékű korcsmaasztal előtt, míg magam az ágyban heverek. – Sohsem szerettél mással lenni.

– Ez igaz, – mondom, – de nem is voltam soha ilyen egyedül. A gombjaim…

– Magad varrtad föl, mert lusta voltál szólani, – mondja amaz.

És én nem kérdem, honnan tudja, kicsoda, nagyon jól ismertem régi jó barátomul ezt a kutyafejű embert, noha most látom először szemtől szembe magammal.

– Ha a fejed fájt, – folytatja – haragosan morogtál a részvevő szóra, mely borogatást kínált és mogorván a fal felé fordultál. Ha csapás ért, jobban gyűlölted a szánakozókat, mint az ellenséged. Gőgösen, hencegve utasítottad vissza az életet és szeretetet s haragudtál, amiért engedték magukat visszautasítani. Hát nem így volt?

– Igy volt, mondom, most is így van. Mert ami bajom van, az az enyém, nincs jogom belőle másnak juttatni. De ami örömöm volt…

– Ismét hencegsz. Hát örültél valaha világéletedben?

Nem tudok neki felelni. Úgy rémlik, mintha mégis lett volna örömöm, de sokkal hiúbb vagyok, semhogy az örömről époly nyiltan szólnék, mint bajomról. Az ember nem szeret szenvedni, de szívesen kérkedik vele, hogy mindig szenvedett.

– Szóval, jó ember vagy, – folytatja az én gondolatomat, – a mártirom jóság áldozata. Ha szép asszonnyal szóba álltál, nem rögtön a szemedbe vágta, hogy jó ember vagy? A susztered, mikor váltani küldted s vissza sem jött, nem azt gondolta felőled, hogy jó ember vagy? És magad, amikor élhetetlenséged vádja nagyon sanyargat, nem a jóságoddal mented föl magadat? Most, hogy itt fekszel és nem bírsz aludni, nem azért nem mozdulsz, nehogy a szomszéd szobában esetleg felkölts valakit? A villamosról nem ezért szorulsz le utolsónak? Rendezvoust nem azért nem kaptál soha? És az összes gazságaidat nem azért követted-e el, mivel jó ember vagy?

– Hagyj békén, – mondom ásítva, – mintha ezeket a dolgokat már valahol olvastam volna.

– Csalódol, – mondja ő, – írtad őket, de nem magadról. Modell után dolgoztál és nem tudtad, hogy modelled magad vagy.

– Hallod-e, te kutyafejű, ha nem tudnám, hogy ágyban vagyok s te csak silány látomány vagy, kidobnálak.

– Természetes. Amíg mások fejéhez vagdoshatod a szavaimat, addig én vagyok az igazság, mikor neked kell nyelned, kutyafejű cinikus vagyok. No, hát lássunk tovább. Mennyiben volnál különb másoknál? Úgy élsz, mint egy bölcs, örömtelenül s úgy gondolkodol, mint az éhes kutya, örömre vágyva. Lemondtál mindenről és vágyakozol mindenre. Életed a másoké, de minden embertől szeretnéd visszakövetelni az életedet. Nem tettél soha rosszat és minden gondolatodban kísért a gonoszság. Igaz ez?

– Nem. Mert nem vagyok angyal, hanem csak ember, akinek kísértésekkel kell megküzdenie. Az én tisztaságom annál többet ér, mennél súlyosabban harcolok érte önmagammal. Ahol nincs ördög, ott könnyű menekülni a pokoltól. A kísértő gondolat sohasem győzött rajtam, mert erősebb voltam nálánál. Gorombáskodj, amennyit tetszik, de ezt az egyet nem hagyom.

– Mert ebben az egyben nincs legkevésbé sem igazad. Ha mondom, hogy tolvaj vagy, a szemembe kacagsz, de ha mondom, hogy gyáva vagy, dühös leszel. Hisz annyira filozófus csak vagy, hogy tudjad, mit jelent ez!

– Nos, hát beszélj. Állok elébe.

– Jól tudod, hogy nem küzdtél a kísértéssel, csak nem tudtál cselekedni. Soha belső tusában le nem győzted magad, de mikor arra került a sor, hogy karodat emeljed, tunyán összeroskadtál magadba. Nem vágytál soha asszonyi csókra? Nem hevültél soha rád csillanó tekintettől? Dehogy nem. De nem volt erőd élni az alkalommal és engedelmeskedni az ösztönödnek. Nem akartál soha gazdag lenni? S amikor alkalom kínálkozott, nem akartál-e, avagy nem tudtál vele élni? Nem szorultál soha a hatalmasok támogatására? Dehogy nem. Sőt számítottál rá, sőt óhajtottad. Áhítottad a kegyüket, ott kuncsorogtál a közelükben s lested kutyaként a figyelmüket. S mikor gőgösen elfordultál tőlük, ugyan gőgből tetted? Nem. Menekültél a cselekvés kényszerűsége elől. Megtagadtál már valamit valakitől? Nem. De szerettél volna megtagadni valamit? Igen. Aki nemet akar mondani, annak erősnek kell lennie, aki igent mond, annak nem kell jónak lennie, elég, ha gyönge. Mindent egybevetve, azt hiszem, te vagy a világ legsilányabb teremtése, azért nem tudsz még csak aludni se.

– Mégis hazudsz, kutyafejű, noha ismersz engem. Igaz, cselekedni nem tudok, de csak akkor nem, mikor a magam érdekében kellene tennem. De egyszer egy részeg embert, aki főbe akarta magát lőni, megmentettem úgy, hogy a revolvere nyilásához szorítottam a saját homlokomat. A részeg nem sokat okoskodik, ha elsüti a fegyvert, ma nem élek. De nem sütötte el s ő él. Egyszer egy nagyon szép fiatal leány nyitott be hozzám, hogy tanítsam meg a bűnre. Majd beleőrültem, de kinyitottam az ablakokat, kinyitottam az ajtót, s morált prédikáltam neki. Ma boldog anya és tisztességes asszony. Ha hencegni akarnék, többet is mesélnék. De ezek is bizonyítják, hogy tudok cselekedni is.

– Szegény ember vagy, – mondja amaz, – ha már ezekben is cselekvést látsz. Az egyik akaratlan reflex mozdulat, vagy szintén részegség, a másik egyszerű gyávaság. Félsz a következményektől. Irtózol a lelketlen tettektől, mert elgondolod, hogy a veszendő leány kétségbeesése, gyalázata téged sújthat, ismered képtelenségedet a gonoszság teljes és egész megcselekvésére. Morált prédikálsz annak, aki csókodat kívánja, mert jól tudod, hogy az első zokogásra kénytelen feleségül vennéd. De hiszen kár erről sokat beszélni. Az ember mivolta abban tükröződik vissza, miképen vélekedik másokról. Te, aki senkit sem bántottál soha, aki mindig jó vagy, nem tudod megvetni azt, aki kíméletlenül gázol keresztül a mások lelkén és soha jót nem tett. Sőt szereted ezeket a gonosz embereket, akik mindent megtesznek, amit gondolnak és irigyled őket. Ez mutatja, ki vagy. A cselekedetek épúgy hazudnak, mint a szavak. Csak a gondolkodás őszinte, a fölfogás a jellem. Te, aki nem tudod gyűlölni a rosszat, hiába nem mívelsz rosszat, mégis gonosz vagy. Te, aki igazolni tudod az önző csúszás-mászást, hiába hordod fönn a fejedet s élsz Diogenesként a hordódban, mégis csak csúszó-mászó vagy, aki adja a repülő sast. Szóval, ha egészen világosan akarnám magamat kifejezni, azt kellene mondanom, hogy képmutató vagy, még önmagaddal szemben is.

A kutyafejű ember az öklére borult, úgy nézett rám elmosódó tekintettel. Mintha könny csillogott volna hűséges kutyaszemeiben. A vörösabroszos asztal lassanként beletűnt az éjtszakai sötétbe s úgy éreztem, mintha valaki nyalná a kezemet.

– Jön az álom, – gondolom még elbódulva, majd hirtelen fölbuzdulás kél szívemben, a vérem hevesebben lüktet, úgy érzem, mintha karom izmai megdagadnának s hirtelen, energikus, ellenállhatatlan akaratként fogamzik meg bennem az elhatározás – szeretném, ha már reggel volna, hogy végrehajthassam:

– Megparancsolom, hogy varrják föl a kabátom gombjait!

II. _A MEGCSALT ASSZONYNÁL._

Ma olyan hangulatban vagyok, hogy okvetetlenül boldogtalanságot kell szagolnom. Nagyon elégedetlen vagyok magammal, megint úgy érzem, hogy semmi értelme sem volt a születésemnek s tiszta badarság, hogy még nem temettek el. Ezért kell boldogtalanságot látnom. Rájöttem, hogy aki jobban meg van elégedve önmagával, mint a világgal, az boldogtalannak tartja magát.

Lássuk csak, ezúttal kettő van raktáron. A gyászos özvegy és a megcsalt asszony. Az utóbbi közelebb van, menjünk hozzá. A gyászos özvegy sem megy addig férjhez.

Belépek a szűk előszobába. A nagyságos asszony itthon van? Persze, hogy itthon van. A nagyságos asszony épolyan biztosan itthon van mindig, ahogy a nagyságos egészen biztosan soha sincs itthon. Aztán hallom is az indiánordítozást. Négy fia van az istenadtának, azok a prairien szoktak végigszáguldani s ilyenkor a mama a paripa, aztán az elfogott fehérbőrüeket szokták megskalpolni, s ilyenkor a mama haja szolgál skalpul.

Bízvást rájuk nyithatom az ajtót. A nagyságos asszony egy viseltes pongyolában hanyatt fekszik, s a legnagyobb fiú, a tizenegy éves óriás, éppen a mellén térdel és egy tintás léniával riszálja a húrszerűen megfeszített szőke hajzatot, míg a kilencéves óriás a fehérbőrű ujjainak csavarintásából akarja megállapítani, hogy van-e még benne élet. Nincs, mert a hétéves az arca előtt térdel, fölemelt ököllel figyelmeztetvén, hogyha kiáltozással még életet árul el s így elrontja a játékot, a szájára fog csapni. Az ötéves óriás azonban kegyelmes, ő csak az asztalról lóbázza le lábait s használt írótollakkal nyilaz le rá, száguldó paripáról.

Amint belépek, a kép pillanatra élőképpé dermed, aztán az óriások roppant szendén és illedelmesen elém járulnak, s pacsit adnak. Soha náluk szelídebb, jobb nevelésű óriásokat nem láttam. Még a mamájuknak is engedelmeskednek az idegen láttára, aki valahogyan magasra emelt reszkető karokkal kontyba csavarja, s úgy ahogy, megtűzi haját, s alig lihegve kiküldi az óriásokat.

Én: No hallja, kedves barátnőm, maga nagyon rontja ezeket a szende báránykákat.

Ő: Mit csináljak? Az apjuk gyermekei. Csak akkor boldogok, ha engem megkínoznak.

Én: Pedig lássa, ha nem engedné magát megkínozni, époly boldogok volnának, mint mikor az apjukat, vagy engem nem kínoznak meg. Maga szenvedélyesen kiélvezi az anyaság mártíriumát.

Ő: Igen, ezt fogja rám az uram is. Persze, könnyebb engem hibáztatni, mint elismerni szenvedéseimet.

Én: S maga szívesen szenved, csak ismerjék el. Az előbb mondta, hogy az apjuk vére. Persze, úgy értem. Nemcsak ő, hanem a gyermekei is taposnak magán.

Ő: Kérem, én leszámoltam ezzel. Azért jött ide, hogy megkínozzon? Jól van, mindenki ártatlan, csak én vagyok bűnös, mindenki szent, csak én vagyok oka mindennek. Tudom már, tehát kár megmondania.

Én: Nem úgy, drágám. Én a barátjuk vagyok. A magáé inkább, mint az uráé, mert maga asszony.

Ő: Igazán? Régen hallottam s ma már magam sem hiszem.

Én: Van már harminc éves?

Ő: Talán megérem ezt a kort, ha még egy évig élek.

Én: Hm.

Ő: Nem látszik meg rajtam, úgy-e? A minap a hugommal mentem s a boltban a segéd a kedves mamájának nézett. Kétévi korkülönbséggel.

Én: Pedig maga nemcsak fiatal, hanem szép is.

Ő: Köszönöm, nem szenvedek nagyzási mániában.

Én: Szép, de bajos észrevenni. Tudja milyen maga? Olyan, mint egy összevissza horpasztott aranypajzs, olyan, mint a porlepte szobor, olyan, mint egy ragyogó palást, melyre kímélés céljából zsákvásznat húztak. Magát csak – bocsánat – ki kellene igazítani, s ismét a régi, fiatal szép asszony lenne.

Ő: Nem találja elég jellemzőnek, hogy amikor nekem szépet akar mondani, ilyeneket kénytelen mondani?

Én: Ebben igaza van, de nem én tehetek róla, hanem maga. Miért ilyen? Miért vette a fejébe, hogy maga csak anya, mikor maga még mindig asszony?

Ő: Miért? Mert itthon minden pillanatban éreztetik velem, hogy anya vagyok. Még pedig ökölcsapásokkal. Mert itthon mindig éreztetik velem, hogy nem vagyok asszony. Még pedig szintén ökölcsapásokkal. S én tűröm mind a kettőt: a gyermekeimét fájdalmas örömmel, hogy mulatnak s azt hiszik, hogy anyának nem fáj semmi, az uramét fájdalmas daccal, hadd higyje, hogy nekem nem fáj semmi.

Én: Végre helyben vagyunk. Az ura, ez a maga nagy baja.

Ő: Csekélység.

Én: Pedig nem értem, igazán nem értem. Oly szeretettel beszél magáról, s ha az ember őt hallja, azt hinné, hogy maga bánik rosszul ővele!

Ő: Maga is?

Én: Őszintén szólva: én nem. De azt hiszem, hogy én tévedek, nem más.

Ő: Persze, maga is férfi, a férfival tart. Persze, nekem hálásnak kell lennem, hogy ő nem tapos szintén rajtam a lábával, mint a gyerekek. Ó, ő nagyon szeret és becsül engem. Éppen csak a házban semmi sincs kedvére való, éppen csak az étel rossz, a lámpa sötét és az ágy nem elég puha. Tehát nem kap itthon enni, tehát másutt kell ennie, tehát szeretőt kell tartania. Hahaha, a puha fészek, a jómadár, ahol megtalálja a paradicsomot, melyből a hanyag feleség kiűzte!

Én: Még mindig ez a baj?

Ő: Tudom, már könyv nélkül tudom. Nem kell olyan szigorúan venni. Más férfi is megteszi, mindnyájan megteszik. De mikor mégis komoly, akár annak veszem, akár nem! Mikor a szeméből mindig látom az összehasonlítást, melyben én csak vesztes lehetek. Láttam a multkor a szeretőjét. Belekábultam. Az árnyéka sem lehetek. Milyen szép, milyen friss, milyen hódító, milyen királynői, mennyi bájosság, kedvesség, jókedv! Mit ér ezzel szemben az én négyszeres anyaságom, az én formából kiment termetem, az én két karmolt, agyonütött arcom, melyen ha hiányzik a kék folt, hát ott van helyette a sárga!

Én: Nincs igaza. Nem az teszi, hogy szebb, hanem az, hogy a férj is ember, komiszkodik, de azért nem komisz. S ha arra kerülne a sor, hogy melyikükért haljon meg, hát magáért halna meg.

Ő: S beérjem éppen azzal az előnnyel, melyre sohasem kerül a sor, mert nem kell egyikünkért sem meghalnia? Nem, barátom, hagyja a nagy mondásokat. Én prózai vagyok, mint a félretaposott cipősarok, s különben én nem panaszkodom, s nem zavarom őt mulatságaiban.

Én: Teringettét, maga ugyancsak védelmezi a boldogtalanságát. Pedig mégis ki akarom gyógyítani a boldogtalanságából, mert az nagy szamárság.

Ő: Magam is azt hiszem. A boldogtalanság kín mint állapot, de szamárság mint társalgási téma. Bocsásson meg, hogy ezt előbb nem tudtam, s megkínoztam önt a bizalmammal.

Én: Ne beszéljen így hozzám. Jól tudja, hogy nem bírom magát szenvedni látni, hogy mindenre képes volnék, csak ne szenvedjen s amit mondok, csak arra szolgálna, hogy derűsebben fogja fel a sorsát, s kevésbé súlyosnak férje tévelygéseit. Elvégre is egy férj csapodárságában nem a csapodárság a bántó, hanem a hit, hogy az a feleség kisebbítése. Ha ezt nem gondolja, akkor nem bánná a csalfaságát sem.

Ő: És a piszok semmi? Én, aki nem iszom a más poharából, a férjemet megosszam ronda akárkikkel? Nem, barátom, inkább átengedem a poharamat a másiknak és szomjazom… különben nem is szomjazom. Nekem már mindegy minden, én nem vagyok már asszony.

Én: S nem sajnálja önmagát? Nézze, az imént azt mondtam, hogy maga voltaképpen szép. Most azt mondom, hogy nagyon szép. S magának mindenben igaza van, nem tudok magával vitatkozni, még a maga javára sem. Igenis, komiszság, hogy ez az ember így bánik magával, aki megérdemelné a legtökéletesebb boldogságot.

Ő: Ó, barátom, ha tudná, mennyire fáj és jól esik ez a beszéd.

Én: Ne sírjon, drágám.

Ő: Hadd sírjak. Hadd zokogjak egyszer hangosan, más előtt, hogy ne kelljen a párnámba fojtogatnom, az éjtszakával takargatnom könnyeim omlását. Köszönöm magának, hogy ebben a jótettben részesített, maga, maga…

*

Megtörtént. A boldogtalan asszony a keblemre dőlt. Minden szándék nélkül, csak a fájdalmától hajtva. Én pedig átfogtam és megcsókoltam a száját, s nem mondhatom, hogy minden szándék nélkül. Amolyan annak rendje és módja szerinti szenvedélyes szerelmi csók volt, melynek nem akar vége szakadni, s melynek tüze átjárja az ember csontjait. Nem volt szép a szemnek, de vigyen el engem az ördög, a teste, vére forrósága elbódított. És semmi póz sem volt közöttünk, semmi folytatása nem lett. A megcsalt asszony rám tapasztotta még égő szemét, ámulva, kérdőn, meglepve és boldogan. És én mentem és káromkodtam: a pokolba is, sohasem hittem volna, hogy még ezt az elhanyagolt asszonyt sem lehet puszta számításból megcsókolni. No de legalább sikerült s a leckét még megértetem vele.

*

Egy héttel később ismét fölkerestem. Nem ismertem rá. Gondosan megfésülve, takaros pongyolában s púderes arccal éppen elnáspángolta a tizenegy éves óriást, míg a többiek engedelmesen, félénken álltak körülötte és nézték az elrettentő példát.

Én: Brávó, kedvesem, el vagyok ragadtatva.

Ő: Ezt magának köszönöm, drága barátom

Én: Hogyan? Ön megértette?

Ő: Szégyelném, ha félreértettem volna.

Én: Olyan rossz embernek tartott és olyan szívtelennek?

Ő: Szívtelennek? Mikor magamon éreztem, hogy egy másik férfi csókjától is kigyulladok, s láttam, hogy maga, aki soha utánam nem járt, szintén kigyullad? Barátom, drága, okos, jó barátom, amikor ezt megértettem s a poshadtságom elszigeteltségéből kirántva, tapasztaltam, hogy a férjem is csak azért olyan, mert nem poshadott, mint én, megszüntem olyan szörnyűnek látni az ő bűnét, mert nem tudtam többé olyan nagyra tartani, amit az én erényemnek hittem.

Én: S hogy egészen megértett, azt láttam az imént, mikor az indiánt skalpozta!

Ő _(nevetve)_: Csakugyan, mivel ismét asszonynak éreztem magamat, tudok anya lenni, anélkül, hogy rabja lennék gyermekeimnek. S amióta imponálok nekik, érzem, hogy jobban is szeretnek. S erre mind maga tanított meg.

Én: Kár, hogy olyan jó tanítványnak bizonyult, s újabb leckére nincs szüksége.

Ő: Ne is próbálja, különben megtanítanám, hogy mi a tisztesség!

III. _A GYÁSZOS ÖZVEGYNÉL._

Hát jó, leszek finom ember és részvéttel meg látogatom a gyászos özvegyet. Szegényke, előre sajnálom magamat. De nem tesz semmit, őt sem irígylem.

A gyászos özvegy a József-körúton lakik, abban a négyszobás lakásban, melyben már öt év óta éli a bús elhagyottság titokzatos örömeit. Az egész különbség, hogy eddig az ura a Múzeum-körúton élt egy háromszobás garzon-lakásban, ahol alig fért el a műtárgyaival és a szeretőjével, most pedig a rákosi temetőben, ahol egész biztosan bőven van hely még sok halott férj számára.

A szobalány: A nagyságos asszony kéreti, hogy a szalonban szíveskedjék néhány percig türelemmel lenni.

Én: Öltözködik?

A szobalány: Átöltözködik.

Rendben van, várok a szalonban néhány percig. Mondjuk, hogy negyvenötöt. Aztán megjelenik s én megrendülök. Mi ez? Nem ezt vártam Gyász, valódi gyász. Beesett arc, karikás szem. Ezt nem most csinálta, ez legalább három hónapnak a műve, amióta az urát temette s a sírbaugrás jelenetével osztatlan tetszést aratott. Ahogy meglát, igazán vissza akarja tartani könnyeit, de csak előtörnek.

Én: Szegény barátnőm, őszintén sajnálom.

Ő: Köszönöm, hogy olyan melegen mondta. Elhagyatottságomban ez az első szó, mely jól esik.

Én: Elvégre le kell számolni ezzel is. Nem tudom mással vigasztalni, mint az élet példájával: a gyász olyan madár, mely sohasem ül meg egy fészekben.

Ő: Nálam fészket rakott. Könnyű a többinek, akiknek az előző életük is mindennapos volt. De én egészen kiestem a sorból, a gyászommal is úgy leszek.

Én: Ne gondolja, hogy a maguk élete a megboldogulttal olyan rendkívüli volt. Sokkal több az ilyen házasság, mint látszik, mert rendszerint nem különülnek el külsőleg azok, akik nem élnek együtt.

Ő: Hogy érti ezt?

Én: Úgy értem, hogy nemcsak az a rossz házasság, melynél férj és feleség nem érintkezik.

Ő: Rossz házasság? Ön is a szememre veti a látszatot?

Én: A látszatot?

Ő: Minek jött ide, ha kínozni akar? Rossz házasság, az enyém? Azzal a drága emberrel, aki nélkül a helyemet nem lelem? Akin csüggtem lelkem egész hevével, akinek utolsó gondolata voltam, aki nem akarta, hogy halálos ágyánál álljak, mert meg akart óvni még ettől a szenvedéstől is. Ó, lelkem, drága mindenem, hallod ezt? Igy tapossák lábbal a mi legszentebb érzelmeinket a mi legjobb barátaink!

Én: Nem találok szavakat ostobaságom kellő jellemzésére.

Ő: Ó, maga nagyon okos, de rossz, rossz. Kíméletlen, mert most senkim sincs, senkim, senkim.

Én: Szegény asszonyom, a barátja is elhagyta?

Ő _(fenséggel)_: Ó milyen nyomorult maga. A barátom? Sohasem volt a barátom, soha nem szerettem mást, csak őt! Érti? S amióta eltemették, maga az első ember, akit magamhoz bocsátottam. Látom, magával sem kellett volna kivételt tennem.

Én: Ha nem látnám az arcát, mely elcsigázott ugyan, de mégis ugyanaz, mely annyira kedves volt nékem, azt hinném, hogy eltévesztettem az ajtót, vagy mind a ketten – másról beszélünk.

Ő: S miért hinné ezt?

Én: Jól tudja, Hédi, én haszontalan fráter vagyok. Sohasem kerestem az erényt és soha nem ítéltem el nőt. Az igaz, hogy férfit sem. Hát ne értsen félre, ha megmondom: az ura sohasem volt közel magához, amíg élt, s ha szerelemről volt szó, még én is több voltam magának, mint ő.

Ő: Ez rágalom.

Én: Vagy úgy! Talán az ajtó mögött hallgatódzik valaki?

Ő: Nem hallgatódzik senki. Én nem komédiázok senki kedvéért. A lelkemre hallgatok, s őrá gondolok vissza és így mondom magának: rágalom minden, amit az emberek rólam mondanak.

Én: És őróla?

Ő: És amit őróla mondanak.

Én: Most már engedje meg, hogy egy kicsit prózábbul beszéljek. Ha ez nem komédia, akkor a legmegfoghatatlanabb – mondjuk úgy, hogy idegbeli megtévelyedés.

Ő: Ez az én igazi lelki életemnek a kitárása.

Én: Lehet, de nem értem, amikor róla van szó. Amit önmagáról mond, azt természetesen tisztelettel elhiszem. Nem volt barátja? Ezt a cáfolatot sajnálattal tudomásul veszem, mert álomnak kell most minősítenem, amit pedig a legédesebb valóságnak hittem eddig.

Ő: Szemtelen!

Én: De már engedelmet kérek, azt már nem álmodtam, hanem ébren láttam, hogy színházban, vendéglőben nem maga volt az a hölgy, aki a karján megjelent, s a Múzeum-körúton, abba az érdekes kis intim fészekbe nem magát látták mindennap besurranni.

Ő: Rólam mondhat akármit, de a halottat, azt a szentet kímélje!

Én: Pardon, Hédike, egy kicsit becognacoztam, hát őszintének kell lennem. Halottnak elismerem, de szentnek? Elfelejti, hogy az a szent verte magát?

Ő: Ez az én dolgom.

Én: De nem szentnek a műve. Aztán meg különben bánom is én. Bocsásson meg neki, amit akar, de nekem ne adjon föl rébuszokat.

Ő: Természetes, ez kellemetlen magának. Milyen egyszerűnek képzelte magának a dolgot. Itt egy asszony, akit a szeszélyeimnek feláldoztam. Nincs benne semmi, egy elhagyott asszony, rosszul élt az urával, nem is éltek együtt, tehát voltaképen semmit sem jelent, hogy férjes asszony-e, vagy özvegy.

Én: Nem értem.

Ő: Ó, jól ért maga engem. Mivel tartozik maga egy asszonynak, aki úgy élt, mintha szabad volna? S mire kötelezné magát ilyen körülmények között az a változás, hogy most csakugyan szabad lett?

Én: Kezdem érteni, de azt hiszem, félreértem.

Ő: S mért értene félre?

Én: Mert nem én vagyok az utolsó. Ha az volnék, akkor megérteném és gratulálnék az ötletességéhez: szabad vagyok, most végy el.

Ő: Igenis, így van. Szabad vagyok s nem kell többé a becstelenség életét élnem. Megvan a mód rá, hogy levonja cselekedeteinek a konzekvenciáját.

Én: Miért éppen én?

Ő: Mert maga az első.

Én: Megbocsát, drágám, hogy ki az utolsó, az megközelítőleg tudható, de hogy ki az első…

Ő: Ó, milyen becstelenség. Megrágalmazza azt, amit élete regényének nevezett, csak azért, hogy kibujjon gavallérkötelessége alól?

Én: Drága Hédi…

Ő: Ne nevezzen így.

Én: Drága Hédi, nem adna egy pohár cognacot? Erre a fordulatra úgy kijózanodtam, hogy imádni tudnám magát.

Ő: Még gúnyolódik?

Én: Nem. Higyje el, egészen komolyan sajnálom magát. Magát és minden nőt. És most már értem is magát. Micsoda nyomorult állapot lehet az, nőnek lenni, annyira függni a férfitól, hogy szentté tesz egy halottat, aki himpellér volt, de mégis nevet adott magának. Meghamisítja önmagát, nem is szándékosan, hanem a helyzet nyomása alatt, s mindent, mindent, amit mint ember diadalmas függetlenséggel elkövetett, most mint asszony átformál, csakhogy valahogyan kiszorítsa magának a jogcímet, mely minden pici állatnak megvan: a jogcímet az élethez.