Part 16

Oda lenn, az «országgyűlési szálláson» ez alatt két női szív lázas dobogásnak eredt. A szobacziczus hallott valami párbeszédet a gyufáról, örült a doktor leleményességének s azt hitte, hogy a képviselő bosszúságában belülről csapta be az ajtót. Szívdobogása erősebben jött rá mint bármikor, de elhatározta, hogy még egy darabig vár a kúra megkezdésével, míg gazdája lefeküdt és álomba merült. A szép Feledyné viszont, a ki félébren várta volt ura hazatérését, a zajra behunyta szemét, hogy férje azt higyje, hogy igéretéhez híven elaludt. De percz perczre múlt, s a várt hűtelen még sem akart a Hymen szentélyébe lépni. A honanya nyugtalan lett, fölkelt, gyertyát gyujtott, papucsába bujtatta reszkető kis lábait és kinézett az ebédlőbe. Az ablak nyitva, a képviselő kabátja és czipője, órája, erszénye ott van, ő maga sehol. Szegény asszonyka halálra ijedt; már azt hitte, hogy ura kiugrott az ablakon, mikor kívülről suttogást hall és a folyosón meglátja a gyenge világosságot. Oda siet, ki akar nézni a kulcslyukon, de már akkor a világosság fölfelé távozik s a folyosó elsötétedik. De minél sötétebb a folyosó, annál világosabban látja benne a hölgy az ő boldogtalanságát. «A harmadik emelet! A német szinésznő!» Ez villan meg fájó lelkében, s mint a villámra a mennykő, úgy következett benne az első fájdalomra a bosszúállás eltökélése. «Utána! Rajta kell érnem!» Visszasietett szobáiba, hamarosan valami ruhába bújt, aztán kiosont, halkan betéve maga után az ajtót, nehogy férje észrevegye, hogy nyomában van. De a sietős öltözés is időbe került; mire az asszony a lépcső első fokát elérte, már a felső emelet is elsötétült s csak fenn egy ajtó nyilása és bezárulása hallatszott. – A nyomorult! – sohajtá a féltékeny nő, a lépcsőn tovább tapogatózva. – Várták, várta az a drágalátos színésznő. De én is várni fogom, kedvese ajtaja előtt várom, akár virradtig. – Ez elhatározással ért föl végre a harmadik emeletre és kétségbeesésében egyik ablakfülkében húzta meg magát, mert nem tudta, hogy melyik a színésznő lakása.

Tíz perczig didereghetett így a szegény hölgy, midőn az alsó emeleten halk lépteket vélt hallani. Nemsokára közeledtek a léptek, gyertyavilág derengő visszfénye által megelőzve. Feledyné szégyelletében egészen a fal mellé lapult, és csak oldalt mert a fülkéből kipillantani. Mily meglepetés! Zsuzsi, az ő szobalánya! Bizonyosan őt keresi! Mit mondjon neki? Leleplezze előtte szégyenét?… De ni, Zsuzsi nem igen keresgél, hanem az álomjárók biztosságával egy ajtónak tart, melyen Feledyné a Körényi nevét látja aranyos betűkben ragyogni. Ez ajtón halkan kopogtat a Zsuzsi, az ajtó megnyilik, Körényi egy pár szót suttog a szobalány fülébe, kifujja a gyertyalángot és behúzza a cziczust az előszobába.

Feledyné keserű érzelmeit e látvány csak fokozta. A mily hangulatban volt, a Zsuzsi magaviseletében is hűtlenséget látott s úgy találta, hogy a világ tele van árulással. De aztán a maga bajával eltelve a folyosó másik ajtaja felé fordítá minden figyelmét. Ott kellett laknia a színésznőnek, onnan kellett kijönnie a hűtlen férjnek. Vajjon bevárja-e? Nem jobb-e, csöngetni és egyenesen követelni a férjét?

Mikor éppen ezeken gondolkozott, rémületére újból megnyilt a Körényi ajtaja s kilépett – uram fia! – Feledy képviselő úr, ingujjban, harisnyában, félkezében égő gyertya, a másikban egy csomó kulcs. Szakasztott olyan volt, mint a betörő, csak hogy feltünő jó kedvben: mert hunczfutosan mosolygott, mikor az ajtó mögötte bezárult és oly tekintettel nézett vissza, mintha azt mondaná: «Nagy kópé!» Ez a mosoly onnan eredt, hogy a képviselő, midőn az orvos kikisérte, észrevette volt, hogy a ruhásszekrény mellett valami nő-alak bujdokol. Hanem a mosolyt hamar elűzte a saját helyzete által okozott gond. Fog-e majd egyik a sok kulcs közül? És ha nem fog, mi lesz? Ez volt az ő létkérdése. Így ment le az első emelet felé, észre nem vevé kővé meredt feleségét.

– Ha egyik se fog, mi lesz? – e nehéz gondolattal közeledett a képviselő ajtaja felé, figyelmesen nézve a kezében levő kulcsok repertoriumát. De ki írja le bámulatát, mikor látja, hogy nincs szüksége kulcsra, mert lakása nyitva áll? Mi történhetett? Mindegy. Bemegy és maga után szépen beteszi az ajtót.

Az asszony ez alatt elgondolta volt, hogy először is bizonyos, hogy férje nem volt az énekesnőnél; másodszor, hogy talán a szobalánynyal volt légyottja az orvosnál; harmadszor, hogy ez képtelenség, s hogy ha ezért jött volna fel, akkor nem megy le mindjárt, midőn a komorna érkezik; negyedszer, hogy ha most férje leérkezik és őt nem találja ágyában, hogy mi baj lehet ebből és mily megszégyenülés! Ez argumentatió révén Feledyné visszatér az első emeletre, majdnem egyidőben férjével, azt remélve, hogy míg ura egészen levetkezik, addig ő észrevétlenül visszatalál ágyába, melyet nem kellett volna elhagynia. Igen jó okoskodás, de végeredményében, mint sok még bölcsebb következtetés, nagyon módosult egy véletlenség által, melyet nem lehetett előre tudni: e véletlenség az volt, hogy Feledy betette maga után az ajtót… Ott állt az asszony, kizárva az ő saját hajlékából. Mit csináljon? Csengessen? Azt is megteszi, ha más mód nem lesz; de a míg van reménye, férje tudta nélkül osonni vissza ágyába, addig nem hagyja magát. Eszébe jut, hogy Zsuzsi ott fenn van a doktornál; az bizonyosan vitt magával kulcsot. Visszasiet a harmadik emeletre – azaz sietne, ha nem kellene tapogatózni – el lévén tökélve, hogy csenget a doktornál, azon ürügy alatt, hogy visszaköveteli – szobalányát.

Feledy e közben levetkezett, folyton azon töprenkedve, hogy miért találta nyitva az ajtót, mikor az imént a rázásnak sem akart engedni? Azután óvatosan benyitott a hálószobába, szörnyen félve, hogy ébren találja élete párját és mélyen gondolkozva, hogy mikép igazolja egy órakor történt érkezését? De a gondolkozás hiába történt: a hitvesi ágy üres volt. A képviselő nem hitt szemeinek. Megtapogatva az ágyat, hangosan kiáltotta a felesége nevét – mindhiába. Ekkor eszébe jutott az orvos előszobájában elbujtatott nőalak; eszébe a doktor feltünő ólálkodása az ő folyosóján. Irtóztató gyanú ébredt föl lelkében, ösztönszerű fellobbanással fogta az ágya felett függő revolvert s bal kezében a gyertyát tartva, mint a fáklyát lobogtató fúria rontott fel az orvoshoz.

Fölérve a harmadik emeletre, gyanúja dús táplálékot talált. Ott érte nejét sokat mondó pongyolában, a mint az ajtóban értekezett a doktorral. Körényi ugyanis a csöngetésre megjelenvén, telhető elfogulatlansággal kérdezte volt, hogy beteg-e valaki s mikor a nő azzal a kérdéssel felelt, hogy nem látta-e a doktor úr az ő szobalányát, azzal a lovagiassággal, mely a galanteria honában a szobacziczust is megilleti, határozottan ki kezdte tagadni Zsuzsit a világból. Ekkor merült fel a fegyveres férj bosszúálló alakja. A doktor és az asszony rémülten néztek Feledy vérben forgó szemébe; ő pedig a rémületet vallomásnak nézve, szó nélkül a doktor fejének szegezte a revolvert. Egy sikoltás és a lövés eldördült – a levegőbe, mert az asszony meglökte volt férje karját és így elsüttette vele a fegyvert. A durranásra sikítva rohant elő Zsuzsi is, a házban megnyilt minden ajtó, a házmester cseh szitkok között futott fel a lépcsőkön. «Tűz! Gyilkosság! Fogjátok el!» hangzott mindenfelől és a zavar oly teljes volt, hogy senki sem tudta, hányadán van, legkevésbbé a négy főszereplő… Végre a doktor feltalálja magát és három bűntársát behúzva szállására, bezárkózik velük.

Mindhárman egy kis félóra mulva könnyebbülten, de kölcsönös szégyenkezéssel hagyják ott a doktor lakását. Belátták, hogy nagyobb baj nem történt, és hogy mindenikük bűnös egy bizonyos mértékben, legbűnösebb persze Zsuzsi, a ki menten megkapta a fölmondást – az ő szívdobogása miatt. A szomszédoknak is ez szolgált felvilágosításul, hogy t. i. a szobalánynak alvajáró rohama volt, s hogy Feledyék betörést sejtve, őt üldözték pisztolylyal. De a szomszéd nép igen skeptikus faj és folyton házasságtörést, botrányt, válást emlegetett. Csak nagysokára hallgattak el e kellemetlen pletykák. Mindennek pedig nem volt más oka, mint az istenverte Sæckerhets-Tændstickor, az a semmire kellő svéd gyufa…»

A szivarnak vége volt, a doktor elhallgatott. Mindnyájan nevettek; csak egy «furfangos író»-féle akadt a társaságban, a ki fejét vakarva mondá: – A história igen csinos, de csak nem kivánod, hogy elhigyjük? – De bizony kivánom, – felelé a doktor, – még pedig egy igen döntő okból. – S mi az? – Hogy engem nem hívnak Körényinek, de azért mégis magam vagyok az a doktor, kiről a mese szól, és Zsuzsi volt első patiensem. – Mi a manót? Patiensed-e vagy kedvesed, vagy mindkettő? – Csak egyik a kettő közül. Találjátok ki, hogy melyik?

EGY VEGYES HÁZASSÁG

I.

A főrendek elvetették a törvényt, de az egyes kivételt meg nem gátolhatták. Maguk csinálták azt a vegyes házasságot, a melyről ez a történet szól. Elmondom minden túlzás és czélzatosság nélkül, úgy a hogy történt, illetőleg úgy, a hogy nekem elmondották.

A vegyes házasság miatti nagy csata előestéjén történt. Az a lázító törvény, mely szerint zsidó és keresztény összekelhettek volna, az alsó törvényhozók részéről már el volt fogadva s minden istenfélő lélek a felső táblába helyezte reménységét. Csak ez menthette meg az országot a förtelemtől, csak ez dönthette meg azt a szerencsétlen törvényt – melyről persze mindenki úgy beszélt, mintha _megparancsolná_ a keresztény és zsidó közti házasságot, pedig – csak _megengedte_. A pártok küzdelme erős volt s mind a két rész a legszokatlanabb eszközökhöz nyúlt, hogy a győzelmet a szent ügynek biztosítsa; – még imádkoztak is.

X… megyevárosában ez időtájt amaz alacsony, czopfos és nobilis palotácskák egyikében, melyeket a főnemesek hajdan a vidéki központokban emelni szoktak, két hölgy ült együtt a legkomolyabb és egyszersmind legérdekesebb beszélgetésben. Az egyik _még_ igen szép, a másik _már_ gyönyörű volt: amaz özvegy Putnoky grófnő, emez Kerényi Vilma bárónő, a főispán egyetlen leánya. A két hölgy élénken beszélget. De nem toiletteről ám, vagy szerelemről, vagy lóversenyről, – hanem isteni félelemről, politikáról és vegyes házasságról.

Putnoky grófnő igen kegyes és ájtatos hölgy. Mozgalmas multja és csöndes jelene, melyben a mise és gyónás nagy szerepet játszik, klastromi életre látszanak őt utalni. De ő úgymond, még egy időre kénytelen lemondani e végső boldogságról, mert úgy érzi, hogy a jó ügynek még világi téren is tehet szolgálatot. Vilma bárónő ellenben csak most nőtt ki a kolostorból. A Sacré-Coeur folyamait ez évben végezte el s e mintaszerű intézetből kitünő nevelésen és angyali tisztaságú sziven kívül még két dolgot hozott magával: őszinte iszonyt a világ rosszaságától és igazi, lelkes vallásosságot.

Vilma bárónő nagy szomorúságban van, mert leverő dolog az, mit anyai barátnőjével közölnie kell. A főispán papa, ki állásánál fogva a kormányt tartozik pártolni, nem akar leánya kéréseinek engedni. El van határozva, hogy a vegyes házasság kérdésében szavazni fog, még pedig a kormány javaslata mellett. Hiába kérlelte Vilma, hiába vesztegette könnyeit, meg okait, melyek részben a Putnoky grófnő fegyvertárából, de nagy részt a leány őszinte, hivő lelkéből voltak merítve; a méltóságos papának csak az volt a válasza: – Kedves lányom, nem értesz te ezekhez; a mi pedig a meggyőződést illeti, tisztelem a tiedet, te pedig respectáld az enyimet. Különben sem kivánom tőled, hogy zsidó férjet válassz magadnak.

Ez a válasz, sértő végpointejével, teljesen elnémította Vilmát s nem volt mit tenni, mint ide sietni és a grófnő résztvevő keblébe önteni bánatát.

A grófnő nem szörnyűködött oly nagyon, mint Vilma várta volna. Vállat vont, rezignáltan összekulcsolta finom, halvány kezeit és azt mondá: – Szomorú dolog, édes lányom, de, őszintén szólva, atyádtól nem is vártam különbet. Anyja fia, a mint te, hála Istennek, a _te_ anyád lánya vagy.

– Mit ért ezalatt Szerafin néni? – kérdi a bárónő nyugtalanul. – Édes atyám anyja kevesebb volt az enyémnél?

Putnoky Szerafin grófnő csodálkozva nézett kis húgára. – Szegény lelke, – gondolá – hát semmit sem tud! Meg kellene őt kimélni e fájdalomtól, de – az ügy nem engedi!

Szerafin grófnő tehát az ügy nevében megeresztette közlékenysége zsilipjeit s Vilma most először értesült arról, hogy ő «nem tiszta magyar vér» ivadéka. Nagyapja, az öreg Kerényi, miután az ősi vagyonnak a legúribb módon nyakára hágott s több rendbeli gavalléros kihágások által nagyúri házasságra is elvesztette a qualifikácziót, nem látott más menekvést, mint gazdag parthie útján jutni új vagyonhoz és tekintélyhez. Felesége pedig, Vilma nagymamája, a ki az oltár elé már mint jó katholika keresztény menyasszony lépett, s kinek máskülönben a legkisebb folt sem szennyezé be emlékét, születésénél fogva, hogy is mondják – izé – no hát – zsidó volt.

– Ne beszéljünk már erről – vigasztalá a grófnő az elhalványodott bárónőt – vagy is inkább szóljunk róla azzal az eltökélt szándékkal, hogy vallásos buzgalmunknak új ösztönt nyerjünk és családotok ezen foltját keresztényi cselekedetek által jóvá tegyük. Gondold meg, mi történhetett volna! Ha őseink elfogadtak volna egy olyan törvényt, mint a milyent ma a kormány keresztül akar vinni, akkor nagyanyád még ki sem keresztelkedett volna, (hisz a pénz az övé volt s a föltételeket ő szabhatta), te pedig ma – zsidóleány volnál.

Vilmát a hideg rázta. Vére forrongott, de nem ám a különös ősanya védelmére, kinek vére az ő ereiben is tovább folyt, hanem inkább lázadva az összevegyítés gondolata ellen. Kész lett volna ereit felvágni, ha bizonyos lehetett volna abban, hogy ez által vére minden «idegen» elemtől szabadúl. – Szörnyű! Szörnyű! – suttogá borzongva. A grófnő közbeszólott:

– Hallgass meg, galambom. Kell valamit tenned, és szerencsére módodban is van olyat tenni, – a mi apád és nagyapád hibáját jóvá teheti. Apád tudtával nem eshetik a dolog, de mégis úgy, hogy atyai és tisztviselői tekintélye ellen nem vétesz… Csak ezt a levelet kell aláirnod; én majd elküldöm.

A grófnő iróasztalához ment és a következő levelet mutatta meg Vilmának, a ki növekedő ámulattal olvasta:

«Kedves rokon!

Ne csudálja és ne értse félre lépésemet; fiatal leány létemre nem írnám ezt a levelet, ha komoly indító okaim nem volnának. Nem köznapi dologról van itt szó, hanem szent ügyről, az isteni vallás nagyobb dicsőségéről, és azon felül, ha szabad ez ügyet világi érdekkel összekeverni, a Kerényi név becsületéről is. Tudom, kedves gróf, hogy ön tiszteletreméltó okokból e büszke névről egyelőre letett és csak Rényi Árpádnak hivatja magát. De nekem, rokonának, a ki egy jó barátnőm utján annyi jót hallottam ön felől, tán szabad önt Kerényi grófnak szólítanom, s szabad önt kérnem, – hogy emlékezzék meg ez egyszer nevéről és eredetéről. Siessen ide, szálljon meg az «Erzsébet» fogadóban és mutassa be magát – (de se mint Rényi Árpád, se mint Kerényi gróf, mert atyámnak nem szabad a dolgot megtudnia) – barátnőmnél, Putnoky Szerafin grófnőnél. A többit tőle fogja megtudni. Én előre örvendek az alkalomnak, hogy tudós és érdekes cousinommal megismerkedhessem. A ki megkülönböztetett tisztelettel és rokoni szeretettel ismeretlenül is maradtam

igaz híve…

(_Utóirat_. Megbocsátja, hogy e levélhez Fischer és társa ottani czéghez szóló utalványt melléklek, kinél Putnoky grófnőnek heverő tőkéi vannak. Barátnőmnek nagy szivességet tenne, ha ezt az összeget ott fölvéve azon jó ügy szolgálatára használná fel, melynek érdekében ez utat megteszi.)

Czím:

Nagyságos Rényi Árpád jogakadémiai tanár úrnak ***-on.»

Vilmát erősen meglepte e levél tartalma. Tudta, hogy létezik családjának elszegényedett grófi ága, de erről a mester-unokabátyjáról most hallott először. Szerafin elmondta neki, hogy az utolsó gróf, ki a Kerényi nevet viselte, nagy botrányokat csinált és végül mint lovas kapitány nem egészen tiszta adósságok miatt főbe lőtte magát. Felesége, ki uráért a két ágbeli rokonságnál és a főnemesség szélesebb köreiben sokat koldult, ez által végre megunatván magát az úri világgal, kénytelen volt fiával és beteges kis leányával Bécsbe költözködni, a hol a fiatal Árpád gróf leczkékkel kereste a maga és hozzátartozói kenyerét s befejezte egyetemi tanulmányait. Idővel letett nevéről és eltünt – de neve, a Kerényi Árpád név ott maradt a főrendiház lajstromában, bár a királyi meghivót évekig nem lehetett hozzá eljuttatni. Már most a pártvezénylet, összekeresvén mindazokat, a kiket a jó ügy melletti harczra felhívhat, Bécsben fölkereste Kerényi gróf nyomait s így fölfedezte, hogy igen szerény viszonyok közt, mint Rényi Árpád tanárkodik egy vidéki jogakadémiánál. Elhatároztatott, hogy a párt költségén szavazni hivják a vegyes házassági törvény ellen. Csak hogy félő, hogy az ellenpárt is számot tart a fiatal grófra s hogy a főispán a jó ügy ellen toborzza szavazatát. A főispán kettős tekintélylyel hathat, mint rokon az elszegényedett családtagra, mint magas állású tisztviselő a nyilvános tanárra. Ezt a befolyást csak a Vilma által irandó levél birja ellensúlyozni. Vilma is Kerényi vér és hozzá igen kedves, ragyogó teremtés; ha ő, a titok regényes fátyola alatt az elszegényedett gróffal találkozik, a siker majdnem bizonyos. Ha a grófi tanárt sikerül rávenni, hogy ez egyszer főrendi székét elfoglalja és a törvényjavaslat ellen szavazzon, akkor a főispán szavazata úgyszólván meg lesz semmisítve, s a legrosszabb esetben nem fogják legalább azt mondhatni, hogy a Kerényi család által szenvedi az ország a vegyes házasságból eredő szerencsétlenséget és gyalázatot.

Vilma ábrándos, hivő és lelkesen vallásos leány volt. Intette ugyan valami sugallat, hogy tán nem illik ily módon kezdeni levelezést egy ismeretlen fiatal emberrel. Úgy érezte, hogy nem díszes dolog, egy eddig ignorált rokonságra oly alkalomra hivatkozni, mikor ő szorult a rokonra s nem az ő reá. Másrészt az sem tetszett neki, hogy némi érdeklődő kiváncsiságot fedezett föl magában a grófi méltóságból kivetkezett tanító iránt. De mindezen skrupulusait mint az önzés kifolyásait végre is mellőzendőnek itélte és késznek nyilatkozott, hogy aláírja a levelet. Azonban kikötötte, hogy az utóirat elmaradjon. Illetlennek gondolta a fiatal embert ily kézzelfogható módon emlékeztetni szegénységére. Putnoky grófnő megtette ezt az engedményt, azon hallgatag tartalékkal, hogy utóirat nélkül intézi el a pénzdolgot. Vilmával megiratta a levelet postscriptum nélkül, de szó nélkül melléje csatolta az ötszáz forintra szóló utalványt.

A levél elment és három nappal utóbb Putnoky grófnő ***-ból a következő táviratot kapta:

«Levelet megkaptam. Holnapután alólirott odaérkezik, Erzsébetbe száll és méltóságodnál azonnal tisztelegni fog, hogy a levéliró kivánságait meghallgassa. Helley József.»

II.

Szerafin grófnő elégülten mosolygott, midőn két nap mulva az inas behozta a névjegyet, melyen nyomtatva ez állott: «Helley József», irásban pedig: «Rényi Árpád megbizásából». Tetszett neki a gróf óvatossága, melyet odáig terjesztett, hogy vele szemben is megóvta incognitóját; ebből bizonyosra vette, hogy a tanár úr a főispán ellen kész szavazni.

– Isten hozta, kedves gróf, – e szavakkal üdvözlé a belépőt – és kegyes bizalmassággal nyujtotta feléje fehér kezét, – igazán, Isten hozta.

A fiatal ember mélyen meghajtotta magát, oly mélyen, hogy el sem fogadhatta a feléje nyujtott kezet. Azután fölegyenesedve egy lépéssel hátrább állott.

Szerafin grófnő tengerkék, szép szemeivel nagyot bámult s maga is egygyel _hátrább_ lépett, hogy – _közelebbről_ figyelhesse meg a jövevényt.

Középnagyságú, jól termett ifjú volt; öltözékében és modorában kissé vidékies elegantiával, de igen határozott kifejezéssel mind vonásaiban, mind tekintetében. Vonásai szabályosak és szépek voltak, de e perczben valami kemény tartózkodás árnyéka lebegett rajtuk. Merész hajlású orra adta meg az arcznak a külső jelleget, kissé fátyolos tekintetű barna szeme zárkozott, gondolkozó természetre vallott, de néha pajkosan is tudott villogni. Alig lehetett harmincz éves.

– Bocsánatot kell kérnem méltóságodtól – mondá rövid szünet mulva, – hogy túlságosan kegyes üdvözlését el nem fogadhatom. Nem vagyok gróf. Helley József a nevem.

– Elhiszem, uram, a meddig önnek tetszik magát így nevezni, de azt már nem igérhetem, hogy mások is ily hivők lesznek állításával szemben. Ha Kerényi gróf megbizásából jött uraságod, akkor tudni fogja, hogy voltakép ő maga az, a kit ide vártunk. A személy és az ügy, a ki és a mely őt ide hivta, ép úgy kizár minden közvetítést, mint a hogy a fenforgó viszonyok igazi és fölvett nevének használatát kizárják a hivatlanokkal szemben. A kormánynak nem szabad megtudnia, hogy Kerényi gróf vagy Rényi Árpád tanár úr e városba érkezett. C’est convenu. De az sem igen lehetséges, hogy _mi_ mással érintkezzünk, mint a nevezett „_két_“ úr egyikével. Ennélfogva ejtsük el a szükségtelen titkolózás fátyolát s beszélgessünk, kedves Helley úr, a mint jó barátok közt szokás, nyiltan és bizalmasan.

A szép grófnő (nem látszott többnek negyven évesnél) e szavakat igen nyájas mosolylyal kisérte és vendégének támlás széket mutatott, oly tekintettel, melytől a jég is elolvadhatott volna.

Helley úr a mosolyt igen tiszteletteljes meghajlással nyugtázta és leült.

– Rényi barátom, – mondá aztán – mint tanár, előadásai által le van kötve és nem indulhat útnak, a mikor neki tetszenék. De másrészt ismeretlen szép rokonától nem tagadhatja meg azt, hogy oly ügyben, melyet az fontosnak talál, vele ne közlekedjék. Azért engem bizott meg, hogy nevében szóljak Kerényi bárónővel, hallgassam meg parancsait és bizonyos esetekben, ha utasításom keretén belül mozognak, nevében feleljek is ő méltóságának.

Szerafin grófnő szép ajkait harapta. Kissé keménynek találta ezt a koldusnak képzelt grófcsemetét. Szilárdúl meg volt győződve, hogy a gróffal magával van dolga, kivált, mert oly határozottan ragaszkodott ahhoz, hogy egyenesen Vilmával végezzen. – Ugy hiszem, – gondolá – engedni fog. De, hogy csakis Vilmának akar engedni, azt sejteti velem, hogy nem fogja olcsón adni a szavazatát. «Tant pis pour elle.» Fennhangon pedig így folytatá:

– Ön tehát Vilma bárónővel akar beszélni. Jó. Mihelyt névjegyét behozták, őt természetesen ide kérettem. Minden perczben várom. Minthogy úgy látom, hogy ön nem hajlandó egyelőre a dolgot velem is tárgyalni, megbocsát Helley úr, ha félrevonulok és önöket magukra hagyom.

III.

Pár percz mulva Helley úr és Vilma bárónő együtt voltak a grófnő boudoirjában és sajátságos zavarral néztek egymás szemébe.

Vilma is meg volt győződve, hogy Kerényi gróf maga áll vele szemben. A grófnő még a külső teremben figyelmeztette volt, hogy óvatosan és okosan beszéljen rokonával. – Velem szemben igen tartózkodó, majdnem visszautasító volt, – mondá, – és teljességgel nem akart mint gróf Kerényi szerepelni. Azt hiszem, ezzel ki akarja emelni, hogy csakis a te kedvedért jött el. Úgy látszik, megtartotta egész grófi büszkeségét és megtoldja a proletár gőgjével. De azért légy te csak nyájas és bizalmas. Majd összehoz benneteket a vér.

Vilma tehát azon eltökéléssel lépett be a boudoirba, hogy igen nyájas lesz. Hiszen _szegény_ rokonával fog találkozni! De talán épen az eltökélt szándék volt az, a mi elfogulatlanságából kivetkőztette és a nyájas szót nem engedte ajkára jönni. Elpirult és zavarba jött. Helley sietett őt zavarából kisegíteni. Mély bókkal üdvözölte, s szemei nagy tiszteletet, de meleg szivélyességet is fejeztek ki. Ő szólalt meg először.

– Parancsait jöttem kérni, bárónő, barátom, Kerényi Árpád gróf számára. Ő kész minden teljesíthető kivánságának eleget tenni. Bízzék benne teljesen bárónő – ő csak a grófi czímről mondott le, nem a gentleman rangjáról. De hogy semmi se legyen közte és méltóságod között, a mi zavart vagy félreértést okozhatna, engedje meg mindenekelőtt, hogy ezt az iratot visszatehessem kezeibe.

Vilma csudálkozva nézett a papirra és végtelen zavarára az utalványt ismerte föl, melyet a grófnő az ő tudtán kívül csatolt a levélhez. A méltatlankodás megoldotta nyelvét; élénken tiltakozott az ellen, hogy neki e tapintatlanságban része lenne. Helley ismét segítségére jött.