Part 4

Sophronia megrázkódék e látvány előtt, mely bárhová tekintett, mindenütt ugyanazon alakokat tünteté elé, s először életében feledte el Isten nevét, ki mindenütt legközelebb van, a hol a veszély a legnagyobb. De ki gondolhatna Isten jelenlétére ott, hol az ördög számára van felállítva az oltár?

A keresztyén nő remegő szorongással nyult arany balteusa elé, mintegy önkénytelen ösztönből, a nélkül, hogy testvére intése eszébe jutna. De a mint a tőr markolata kezébe akadt, visszatért lélekereje egyszerre; rögtön a bátor, az elhatározott római hölgy lett ismét belőle, s a nélkül, hogy vezettetné magát, merészen a tánczolok karéjába lépett s felmagasultan, délczegen megállt Carinus előtt.

– Te vagy az, ki magát Rómában Augustusnak nevezi? kérdé tőle végtelen megvetéssel.

Carinus mosolyogva kelt föl fektéből s inte a zajongóknak, hogy hallgassanak.

– Mióta jelent e szó «Augustus» római nyelven «undort» és «gyalázatot»? – folytatá Sophronia, vakmerő szemeket vetve Carinusra. Mi átkozott sors külde Rómába téged, hogy összegyűjts magad körül mindent, a mi rút, mindent, a mi átkos, s uralkodni tanítsd a bűnt, mely isteneid templomából származott le hozzád? Nem érzed lábaid alatt a föld reszketését, nem hallod az ég dörgését odafenn? közelgő barbárok millióinak ordítása nem ver föl álmaidból, hogy megtudd, miként nem úr, csak por vagy a földön, mely Isten egy lehelletére összeomlik s nem lesz jobb azon földnél, melybe eltemetik?

Carinus Aeviushoz fordulva mondá:

– Páphiára mondom, nem csaltál meg. Ez különös nő. Így, így, szép leány; dühöngj, légy haragos, az átkozódás úgy emeli szépségedet; mentül jobban átkozódol, szerelmem annál jobban ég.

– Égni fogsz egykor örök lángok közt! Feletted láthatlan biró él, ki jegyzi szíved gondolatjait s a haragnak napján, a mily nevető arczokat látsz magad körül most, oly kínosakat fogsz látni és magad sem leendesz más.

– A Pantheonra! Ez alak még hiányzik az istennők sorából. Aevius hozz nekem szobrászt. Templomot építsetek, s ez istennő szobrát állítsátok bele s legyen annak neve: «Venus bellatrix».

Egy, az udvarhoz tartozó művész rögtön előfurakodott, stylust és viaszlapot ragadva, s Sophronia szemérmes borzalommal vevé észre, hogy míg dorgáló szavait Aevius rögtön versekké idomítja, a szobrász magasztos termete mozdulatait iparkodik lelopni.

Rögtön elhallgatott a nő, egy szót sem szólt többé s arczán egy vonást sem mozdíta meg.

– Siess műveddel Sextus, ha Venus bellatrix alakját akarod lerajzolni, monda Carinus a szobrásznak. Egy óra mulva ez alak «Venus victa» lesz. S azzal mint az éhes kigyó, közelebb simult a leányhoz, szemeit annak arczára függesztve.

Az állt, mint egy szobor, hidegen.

– Nos, miért nem dühöngsz már? Légy haragos. Ez százszorozza a kéjt, a mit szivem érez, szidj, átkozz, káromlj, én ölelni, csókolni foglak s megőrülni a gyönyör miatt.

A hölgy hallgatott s arcza hideg maradt.

– Ah, te hideg arczoddal akarsz meghűteni? Észrevevéd, hogy szégyened pírja, haragod lángolása gyönyörködtetett, s most úgy akarsz tenni, mintha egyszerre eltünt volna arczodról szemérem és harag, hogy élvezetem legédesebb gyönyörét elrabold. Rabszolgák, tépjétek le öltönyeit!

Sophronia szótlanul kirántá balteusa alól a gyilkot s merészen széttekinte.

Carinus megdöbbenve maradt azon helyzetben, melyben e váratlan mozdulat meglepé. Mindenki mintegy lebűvölve állt meg, csak Aevius találta fel magát. Lappangva közelebb lépe, sima, leopárdi mosolylyal a hölgyhöz.

– Szép leány, ne feledd, hogy te keresztyén vagy. Istened szigorúan bünteti azt, ki a halál kapuit erőszakkal nyitja meg maga előtt, s mást megölni, vagy magadat, egyenlő bűn vallásod szerint, kötelességed pedig eltűrni, a mit Istened reád mért, legyen az kínhalál, vagy egy órai gyönyör Carinus karjai közt. Ne feledd, hogy te keresztyén vagy, s előtted annyi keresztyén hölgy vevé már fel e nemét a martyriumnak.

Sophronia kezében remegett a fölemelt tőr.

Aevius még egy lépést tőn felé.

– Jusson eszedbe, hogy keresztyén nő vagy, monda, ravaszúl nézve a tőr után, hogy azt egy merész szökéssel kiragadja a nő kezéből.

– De római nő is vagyok! kiálta Sophronia, eszébe jutva testvére szavai, s mint a villám, oly sebesen döfte önszivébe a gyilkot.

Biztos kézzel döfött. Markolatig hatott az szivébe. A római hölgy előtt előbbvaló volt a becsület, mint az üdv.

Egy percz alatt összerogyott és meghalt, utolsó mozdulatával öltönyredőit igazítva, hogy holtában se árulják el bájait szentségtelen tekintetnek.

VIII.

Atya és férj ezalatt hiába keresték eltünt kedvesöket.

Kérdezősködniök csak titokban lehetett, mert nyilt védelem Sophronia számára nem volt.

Mesembriust rég nem látták már Rómában, s mindenkit meglepett, midőn a tekintélyes férfi ismét megjelent a forumon, elefántcsontmankójára támaszkodva, s minden lépés után megpihenve.

– Ah jó öreg, te oly ritkán láttatod magad Rómában, szólítá meg egy illatos patricius piperkőcz. Mióta Probus meghalt, írmagul sem látunk.

– Öreg vagyok már és beteges, jó Pompejanus. Lábaim alig mozognak, s rád nem ismerek, ha nem szólsz, úgy elromlottak szemeim.

– De hát miért nem tudsz Rómában lakni?

– Látnád csak azokat a szép répákat, a miket kertemben termesztek, nem hívnál Rómába. Nem érdekel már ily öreg embert más, mint baraczkoltványai.

E perczben egy követ érkezett a capitoliumból s súgva mondá Pompejanusnak:

– Carinus letette a bíbort, testvére Numerián javára.

Mesembrius néha oly jól hallott, hogy a suttogás sem kerülte el.

– Mit mondál? kiálta élénken. Carinus leköszönt, s Numerián lesz a császár? Vivát!

– Te ismered Numeriánt? Minő ember ő? kérdék aggodalmas arczczal az udvaronczok.

– Minő ember? Egy hős, egy római, ki alatt újra fognak kezdődni Róma arany évei, újra kisüt a dicsőség napja reánk. A dicső harczok, mikben Róma a félvilággal küzdött; Numerián folytatni fogja azokat. Mi mindnyájan ott leszünk. Oh, az ragyogó korszak lesz újra. Magam is lóra ülök, s ott leszek, hol minden becsületes embernek lennie kell, nem vagyok én oly vén, hogy a csatában meg ne halhassak.

Az öreg lelkesülten, egészen magán kívül szónokolt, s többé nem támaszkodék mankójára, s egy ismerősőt, ki a Capitolium felől jött, száz lépésnyiről megismerte. Quaterquartus volt az, az augur.

– A Capitoliumból jösz Quaterqartus? nos? nos? mi hír?

– Megjövendölém, mondá az augur nagy tekintélylyel. A tanács nem fogadá el a lemondását, s kényszerité a halhatatlan Carinust visszafogadni a bíbort.

Mesembrius egyszerre mankójára dűlt.

– Jaj lábaim! oh a köszvény mind a két térdemben! Mit is beszéltem én bolondos öreg? Én lóra ülni? bárcsak a zsölleszéken tudjak megülni. Ilyen bolond az öreg ember. Hogy mennék én a harczba, mikor oly rosszul látok, hogy az ellenséget meg nem tudom különböztetni a jó baráttól. Nevessetek ki jó barátim, nevessétek ki az ilyen bolond öreg embert. Oh lábaim… S nagy nyögve tovább vánszorgott ismét. Utjában összetalálkozék Manliussal.

– Nem tudtál még ki semmit? kérdé Manlius.

– Holnap erővel betörök Carinushoz. És te.

– Én megyek fölkeresni Glyceriát.

– Megöld, mielőtt szóhoz engednéd jutni.

– Ne félj. Ha varázshatalommal birna is, meghal. Holnap Carinus atriumában találkozunk. Kard legyen nálad is.

* * *

Manlius a pons sacerhez indult.

Triton szobra előtt ott ült a vén duena, ki a gyűrűt adta neki. A mint Manliust meglátta, fölkelt és eléje ment.

– Nálad a gyűrű, uram? kérdé.

– Lássad.

– Akarsz követni?

– Azért jöttem.

– Négy nap óta várlak itt. Miért nem jöttél hamarább?

– Az öröm sohase késő, monda keserűen Manlius s engedé magát vezettetni kerteken, álutakon, fedett folyosókon keresztül, míg vezetőnője, egy kis zöld ærugoval festett cypriai érczkaput kinyitva, egy egészen sötét sikátoron át, kezen fogva, egy kerek oszlopos terembe vivé, mely világát egyetlen, a tetőn levő kerek ablakról nyeré.

Itt a nő eltávozott, úrnőjét hívandó.

Manlius körültekinte. Egészen mást képzelt ő magának egy római delnő teremében. Jaspis oszlopokat, keleti virágokkal befutva, szökőkutat rózsavízből, frivol szerelmi jelenetek képeit, buja kenőcsök illatától átfült légkört, bíbor nyugágyakat, ezüst tükröket. Mindezek helyett egy hideg, magasztos, templomszerű teremben látta magát, melynek falain hősök és csaták nagyszerű képei díszlettek, a közepén nem volt más, mint egy vén kopasz férfi márvány mellszobra. – Talán nem is Glyceria lakik itten? gondola magában, midőn háta mögött nevét hallá kimondatni.

Megfordult. Egy magas, halavány nő állt előtte, egyszerű hófehér ruhában, melynek redői egész nyakáig s kezefejéig fedezték termetét. Ez nem a szerelmi kalandok pongyolája. Ámde ez arcz még kevésbbé volt szerelemre hívó. Szomorú, csüggeteg, emésztő bánat minden vonásain, mely rozsdája a szépségnek.

Manlius megismeré benne Glyceriát. Vére lázongva tódult agyába, keze kardmarkolatát szorítá. De nem akarta őt így megölni, azt hivé, ez is csak egy fogása a csábnak, melynek kitanulásában e nők nagy mesterek. Ha egy kéjenczet kell meghódítani, annak a gratiákkal öltöztetik fel magukat, s ha egy hőst, annak Minervával: minden férfinak külön jelleméhez alkalmaztatják ruhájokat, lelköket, még arczuk vonásait is úgy, hogy mindenki másformának ismeri őket. Nem ölheté meg őt ily szomorúan, beakarta várni azon pillanatot, midőn szerelméről fog szólani, hogy a legelső epedő mosolyért szívébe üthesse kardját.

A hölgy fejét mélyen lehajtva megállt három lépésnyi távolban Manliustól, s alig hallhatóan rebegé:

– Későn jövél. Nagyon későn.

Manlius elfojtott dühvel felelt.

– Hát a szerelem olyan gyümölcs, mely elérik, ha sokáig áll?

Glyceria ijedt szemekkel tekint Manliusra.

– Mi lelt, hogy előttem szerelemről beszélsz?

– S nem azért hivatál-e engem, hogy boldogságról, örömekről, édes kéjről suttogjunk egymásnak?

– Valaha örültem volna e szavaidnak, most irtózat állja el valómat, midőn így szólasz hozzám.

– Nem vagy-e meggyőződve arról, hogy szépséged annyira elvarázsló, hogy a ki meglát, elfeled minden asszonyt, a kit azelőtt látott? monda Manlius és a kard félig kinn volt már hüvelyéből.

Glyceria, mint ki átláthatlan sötétségbe néz, tekinte Manlius arczára, s elborzadva kérdé:

– Még azt is, ki e perczben halva fekszik?

Manlius összerezdült, lélekzete elállt, arcza sápadt lett, mint a föld.

Sophronia nevét akarta kimondani, s az nem bírt kijőni ajkán, hátra tántorodott s kezeivel egy oszlopnak támaszkodék.

Glyceria közelebb lépett hozzá, merev tekintetével Manlius arczát vizsgálva, mint ki a lélekben olvas.

– Manlius Sinister! szólt csendes, nyugodt hangon. Nekem álomlátásaim megmondák, hogy te engemet meg fogsz ölni, s jól tudom, hogy chlamisod alatt rejtve tartott kardod markolatját szorítod. Nem fog az nekem fájni. Fájni fog egyedül az, hogy nőd gyilkosának engemet hiszesz.

Manlius felsóhajta, s egész termete megrázkódott a titkos borzalomtól; oly hangon, mely mintha a föld alól jőne, kérdezé:

– Mint ölték meg? vadállatok szaggatták szélylyel? vagy égő lángoknak adták át gyönge termetét? Beszélj hetæra. Mondd el nekem hosszan, világosan, mint kínzák halálra. Hallani akarom azt.

– Nem vitték őt kínpadra, hanem Carinus orgiáiba.

– Ah! ordíta Manlius éktelen dühében s eltakarta arczát. Majd ismét elvevé róla kezeit s nyugodtan mondá: Folytasd, ne hagyj ki semmit. A becstelenséget jelenetről jelenetre rajzold előttem, mint gázolták a sárba az én oltárképeimet? Mondd el.

– Azt nem tevék. Egy római hölgy, ki meg akara őt menteni, ruhát cserélve vele börtönében, midőn e terve meghiusult, egy gyilkot rejte nőd övébe, s ő, mielőtt férfi keze érinthette volna, megölte magát.

Manlius szeméből kicsordult a köny. A kard kihullott kezéből.

– Égnek minden istenei, áldjátok meg e nőt azon gyilokért! – Nem tudod ki volt az?

– Nem akarja, hogy ismerd.

Manlius szabadon lélekzett, mint ki egy rémálomból szabadult meg.

– Köszönöm e hírt, köszönöm.

Valami oly borzasztó volt e köszönetben.

– De a veszélynek nem itt van a vége, szólt Glyceria; Carinus, kinek halvány arczára fecscsent a martyrnő vére, félájultan esett nyugágyára vissza, s reszkető lelkén e gondolat vonaglott keresztül: ha egy nő meg tudott halni így, azon nő apja, vagy férje mint fog tudni – ölni! – Senki sem ismeré Sophroniát, de atyám ittléte Rómában felötlött, s bár ő nyiltan nem tudakozódék leánya felől, gyanitni kezdik, hogy a megölt az ő leánya volt. Ezért holnap mindketten Carinushoz fogtok hivatni, s ő kérdeni fogja tőletek: nem ismertek-e rá egy holttestre, mely a keresztyének börtöneiben meggyilkolva találtatott, s nődet fogják elétek mutatni. – Légy kemény szívű, Manlius, azon pillanatban, köny ne lássék szemeidben, midőn e holttestet meglátod, mondjad, hogy nem ismered, csinálj közönyös arczot, mert ha elárulod magad, fejedet vesztéd.

– Én? közönyös arczot csináljak? szólt maga elé bámulva Manlius, és ne ismerjek rá, midőn holtan előttem fekszik? azt mondjam, nem láttam őt soha?!

– Vagy azt hiszed, élve hagyhat Carinus egy férjet, kinek neje miatta halt meg?

– Igazat mondál, szólt keserűen az eques. Manlius megtanul tettetni!

És kaczagott rémségesen.

Glyceria térdre hajolt előtte s szép keblét eléje tárva, szabad sóhajjal rebegé:

– És most… vedd kardodat s kezdd rajtam…

Manlius mosolygott.

– Hát álmaid azt jósolák, hogy én meg foglak ölni? Hm. Te szép nő vagy, Glyceria. Valóban bájos alak. Igaz, mit rólad mondanak, hogy Carinus tégedet imád nagyon?

– Még jobban gyűlölöm én őt. Miért kérded ezt?

– Lásd, mert én szeretném tudni, boldogítád-e valaha kegyeddel Carinust?

– Egy mosolylyal sem soha.

– Pedig ő odaadná magát a napot azon éjszakáért, melyet te adnál neki.

– Ha én adok neki éjt, a Styxre! az örök éjszaka lesz! kiálta Glyceria felmagasulva, lángoló orczával.

Manlius odalépett hozzá, s megfogá kezét a nőnek.

– Lásd, álmaid hazudtak, én nem öllek meg téged Glyceria. Nem öllek meg, nem; én nőül foglak venni.

Glyceria ijedten rántotta vissza kezét.

– Manlius, ez gúny és keserűbb a halálnál.

– Nem, – csak szerelem. Én szeretlek.

– Manlius, ne így ölj meg, ne így. Inkább éles karddal.

– Én szeretlek. Ha szerettem testvéredet, az ő vonásait látom most arczodon, s ha üldöz a fájdalom, hogy elveszítem őt, hozzád kell menekülnöm, hogy megvígasztalj. Én nem hiszek rólad semmit, a mit a világ mond, én leveszem rólad multadat, s azzá foglak tenni, a mi testvéred volt. Visszaviszlek atyádhoz, s megáldatlak vele a testvéredre mondott áldással. Neked adok mindent, a mi az övé volt, az ő egyszerű ruháit fogod viselni, még az ő nevét is rád ruházom, s nevezni foglak az én Sophroniámnak.

Glyceria reszketve ragadá ki magát Manlius karjai közől, ki őt gyengéden voná keblére, s dobogó kebellel, lángoló arczczal futott el onnan, a nélkül, hogy egy szót tudna válaszolni a kábító szavakra.

Manlius utána nézett s keserűen mondá magában a nő eltávozta után:

– Hát nem tudunk-e tettetni is?

IX.

Mint Glyceria kémeitől előre megtudá, Manliust még aznap felkeresték Carinus lictorai s meghívák a császárhoz.

Manlius nem várta el a hívást, előbb elment maga.

Egyszerű fegyveröltözete helyett, az akkori kéjenczektől viselt selyem virágos bő tógát ölté magára, hajfürteit bekeneté illatos olajjal, ujjaira gyűrűket rakott, bokáit lábkösöntyűkkel köríté, s gyűrűket húzott még lábujjaira is, mik a sandalok közől kivillogtak, s egész arczát bepontozá apró veres pettyekkel, hogy épen oly szeplőverte módon nézett ki, mint Carinus.

Így lépett be renyhe, elkényesült lejtéssel, fejét negédesen hordva Carinus atriumába, mely tele volt hozzá hasonlón öltözött udvaronczokkal, kik irígykedve nézték körül az ifjú ritka pompájú öltözékét, csupán azt nem foghatva fel, miért festé be arczát szeplőkkel?

Manlius földig meghajtá magát Carinus előtt, mely köszöntési mód a persa udvarokból származott Rómába. Még Aevius is kénytelen volt elismerni, hogy oly hódolattal senki sem bírja magát meghajtani, mint Manlius.

Azután megfogva Carinus palástjának szegélyét, azt megcsókolá, azon kegyeletteljes nemével a csóknak, minővel csak a legbuzgóbb zsidók tudják csókolni a Thórát.

Carinus szigorúnak akart látszani.

– Már négy napja, hogy megérkeztél Rómába, s csak most jösz elém, szólt szemrehányólag Manliusnak.

– Oh dicső Augustus, szólt Manlius utánozhatlan édességű hangon, tízszer valék atriumodban, hogy izeneteimet átadjam, miket Ázsiából hozék, mindannyiszor megtudám, hogy istenektől irigyelt gyönyöreidet élvezed, és én nem tartozom azon durva katonák sorába, kik ajtóstól rohannak be fontosnak hitt izeneteikkel, s elrabolják soha vissza nem adható örömeid perczét.

– Jó, te derék ember vagy, tehát mi hírt hozol Persiából?

– Nincs élet sehol oh Augustus, csak ott a hol te vagy. A föld minden országa csak ellentétnek való Rómához. Nem untatlak a harczok unalmas elmesélésével. A harcz csak arra jó, hogy fogyjon a zúgolódó nép, miért zavarnám én azzal kedélyedet?

– Helyesen Manlius. Beszélj egyébről.

– Szolgálatodra álljanak tapasztalásaim. Láttam a barbár földek ritkaságait, s mindannyiszor te rád gondolék: Afrikában láttam oly lovakat, miknek fényes bőre hosszú csíkokkal van berovátkolva, minőket circusainkban egy császár sem mutogatott. Meghagytam az elexandriai kormányzónak, hogy küldjön neked belőlök, India tengereiben egy csigát fedeztek fel, mely magát vékony pókfonálnyi szálakon köti a sziklához. E fonalakból ott kelméket készítenek, mik fényesebbek a sericumnál; ím számodra egy velament hoztam ebből, minőt ott csak a fejedelmek viselnek.

S ezzel egy pompás leplet nyujta át Manlius a császárnak, melyet India széleiről egykor azon gondolattal hozott el, hogy a Sophronia menyasszonyi fátyola leend.

A császár elámult a rendkívül fényes kelme láttán.

– Manlius! én téged senátorrá nevezlek ki.

Az udvaronczok féltékenyen kezdének Manliusra nézni. A borbély, ki leginkább féltette Carinus kegyét, nem ócsárolhatva a hozott velament, Manlius arczán akará tölteni boszúját.

– Hol tettél szert e szeplőkre Manlius? úgy nézesz ki, mintha a legyek bántak volna rútul ábrázatoddal.

– Barbár vagy Marcius. E szeplők festve vannak arczomon. Ez fenséges divat, melyet a persa udvaroknál tanultam el.

– Szokás volna ott szeplőket viselni? kérdé Carinus, kinek arczát Marcius szokta fehérre, pirosra kifesteni.

– Csak az előkelőknél. Ez megkülönböztető jelük az országnagyoknak a köznéptől. Hanem persze, hogy ezt felfoghatni nemesebb ízlés kell, mint a tied, Marcius; tudni kell azt, hogy e foltok miért és mennyivel teszik szebbé az arczot. Az üres, unalmas síma kép, mint a tied, melyre ha az ember néz, nem lát rajta egyebet, mint fehéret és pirosat, az a plebejusok szépsége; Apolló szeplős arczot visel.

Manlius jól tudta, hogy Carinus szereti magát Apollónak neveztetni.

Az udvaronczok szörnyűködtek e vakmerő állításon.

– Én újra azt mondom, hogy Apollo arcza szeplős. Mert Apolló képe a nap, és a nap maga nincsen-e foltokkal tele? Az ég maga nincsen-e csillagokkal behintve, és a csillagok nem az ég szeplői-e? valamint a szeplők csillagzatok az arczon? Azért Marcius, e fejedelmi ízlést rajtam ne ócsárold.

Carinus inte Marciusnak, hogy törülje le arczáról a festéket.

– Isteni arcz! kiálta Manlius elragadtatva, oh szentségtörők, kik a szeplőket elrejték arczodon, miket a gratiák keze tulzott gonddal helyezett el rajtuk. Jertek barátaim, ez arcz legyen mintája a mienknek.

És az udvaroncz nép rögtön sorba ült Marcius elé, arczát szeplőkkel festetve be, épen úgy, mint Carinusé volt.

E percztől úri divat lett Rómában szeplőket rakni az arczra.

– Manlius! monda a császár. Én téged Róma præfectjének nevezlek ki.

Valamennyi császári kegyencz ki volt ütve a nyeregből Manlius által.

Aevius kétségbe volt esve,

– Mihez hasonlítsam ezentúl a császárt verseimben? miután a rózsa és liliom megszünt szépség lenni.

– Hasonlítsd őt a fejedelmi párduczhoz; tanácslá neki Manlius. S a poéta meg volt vele elégedve.

E pillanatban érkezék Mesembrius. Az atriumban hallá, hogy Manlius már benn van, s sietett utána.

Az ajtóban meglátta vejét és megdöbbent láttára.

– Hát Manlius, ez a histrio? kérdé magában, végignézve annak hosszú selyem tógáján s szeplőkkel festett arczán. – Voltál Glyceriánál? kérdé tőle lassú hangon.

– Igen, viszonzá Manlius.

– Megölted őt?

– Nem.

– Akkor értem átváltozásodat. Eddig csak hernyóból lett a pillangó, te oroszlánból lettél azzá. Sajnállak.

S ezzel méltóságteljesen lépett az öreg senátor az Augustus elé, s mankójára támaszkodva megállt előtte.

– Carinus Augustus. Panaszra jöttem hozzád, vagy ha jobban tetszik neked, kegyelemkérésre. Egyetlen lányom volt…

– Van másik is, szakítá félbe Aevius.

– Én azt mondom, csak egy volt. Szememnek fénye, öregségemnek gyámola. Elcsábulva idegen hitre, e leányt a tiltott agapén elfogták társaival együtt. Én hit dolgairól veled vitázni nem akarok, Carinus, hanem reád bízom, hogy egy ősz ember kérését, ki Róma szolgálatában aggott meg, meghallgasd, s egyetlen gyermekét visszaadd.

Carinus lusta méltósággal emelkedék fel lectisterniumáról s valamit súgott eunuchjának. Azzal Mesembriushoz fordult.

– Senator, mi nem tudók, hogy leányod is a fogoly sectariusok között legyen; ha tudtuk volna, rég kiszolgáltatók neked. Leányod szép volt, miként mondád.

– Nem mondtam, uram.

– Úgy értettem. Aggodalommal kell mondanom, hogy egy szép leány e társaságból börtönében a mult éjjel meggyilkolta magát.

– Az nem az én leányom volt, Sophronia nem feledheté el ősz apját, ki miatta kétségbe fogna esni.

– Tekintsd meg a holttestet, senator, s ha az nem leányod és a mit óhajtok, hogy ne legyen, akkor fel hagyom őt általad kerestetni és hazavitetni.

Mesembrius előtt oly aggasztónak látszék e kegy, hogy elfeledé azt megköszönni.

Az eunuch visszajött, két szolga ravatalra fektetve hozott utána egy holttestet, hosszú palásttal letakartan.

Aevius felvoná a leplet a halottról.

Mesembrius szivéhez kapott. A vér fejébe futott egyszerre. Szava elakadt. Mozdulni nem bírt; úgy állt néhány perczig, azzal a fájdalom kitörő ordításával rogyott a holttestre:

– Leányom. Én édes leányom.

– Tehát ő tőle kell félni, suttogá Carinus.

Mesembrius fuldokolva ölelte át a kedves szép halottat. A halál visszaadta arczának nyugalmát, azt a túlvilági megdicsőülést, mely már éltében sajátja volt, minden úgy volt rajta: mintha csak aludnék, s hivó szóra várna, hogy újra ébredjen.

– Oh édes szép leányom, zokogott az ősz ember, miért kelle engemet itt hagynod? Ha halni vágytál, mért nem jelentél meg álmomban, hogy én is veled mentem volna? Mit szeressek én e világon többé, a hol te nem vagy? Hová éljek én, reves kiszáradt fa, melynek virágos ága le van tépve?… Nincs egy szavad, nincs egy mosolyod számomra többé? Egykor oly beszédes, oly víg kedvű voltál, oh miért kelle megőszülni nekem?

Az apa nem gondolt sem császárral, sem udvaronczokkal, szabad folyást engedett könnyeinek s arczát holt leánya szemfödőjébe rejté.

Egyszer azonban mégis észre kezdé venni, hogy ő csak egyedül sír itt s széttekinte, homályosan gondolva arra, hogy itt kell lenni még valakinek, ki Sophronia maneseinek könyekkel tartozik.

Ott állt Manlius. Hideg, részvétlen arczczal beszélgetett Carinushoz. Semmi vonása sem volt arczán a fájdalomnak.

Mesembrius felháborodva ragadá meg az ifju kezét.

– Hát neked nincs könyed, midőn menyasszonyod előtted meggyilkolva fekszik?

Carinus gyanút fogva, egyszerre Manliusra tekinte, az udvaronczok titkos kárörömmel fordultak felé.

– Az én menyasszonyom? kérde Manlius álmélva. Csalatkozol, öreg Mesembrius.

– Hát a furiák vették-e el eszedet, hogy ne emlékezzél rá, miszerint csak három nap előtt kérted meg leányom kezét, s én neked is igértem azt.

– Leányodét igen, viszonza megzavarhatlan nyugalommal Manlius. De nem ezét, hanem Glyceriáét.

– Átok rád! ordíta fel Mesembrius lelke legkeserűbb dühével, s nem tekintve se a császár jelenlétét, se holt leányát, se a feje felett forgó veszélyt, félőrülten elrohant a teremből.

De épen ez őrültség rohama menté meg.

– Eredj utána Galga! kiálta Carinus. Fogjátok el. Ez embernek el kell választani fejét kezeitől.