Part 3

Mariska kisasszony egy darabig gondolkodva, habozva állt s határozatlanul nézett ki az udvarra. Végre csettintett a két ujjával és hirtelen odafordult Évához:

– Igazán nem reád vár ez a tiszt?

– Reám vár ugyan, de nekem nem kell, azért maradtam itt, mert várnom kell, míg elkotródik.

– Akkor segítek rajtad, édes, pá!

Ezzel kiperdült az ajtón, megállt előtte, aztán lassan megindult. Mire a kigyó-utcai kapuhoz ért, a katonatiszt már melléje csatlakozott és együtt folytatták útjukat.

Wočasek úr az ajtóban állva nézett utánuk, aztán beszólt:

– Most már szabad az út, kisasszony, ha ezt előbb látom, nem kértem volna pénzt a Mariska kisasszonytól.

2.

A koronaherceg-utcai kapunál habozva nézett jobbra-balra. Az utcán csak igen kevesen jártak, néhány masamód leány, aki déli inspekciót tartott, néhány elkésett vásárló, aki most szapora lépésekkel igyekszik hazafelé, meg egy csapat iskolás leány, a zöldfa-utcai intézetből, egy bogba dugva fejöket, fecsegve és kacagva szorítgatva a szélső pajtásokat a falhoz, meg le a járóról.

Éva balra indult meg, anélkül, hogy célja iránt határozott volna. Csak ment előre, pedig egyre noszogatta magát, hogy forduljon meg. Cipő már van; úgy érezte, mintha csatát vívott volna érte és most rohamra vezetné magát a másik harcba, a varrónőnél. Ez pedig a kalap-utcában lakik. Mégis a szervita-tér felé indult, mert késő van, ebédre kell mennie, haza. Haza! Ez a gondolat megrázkódtatta s a homlokán redők cikáztak át. Mire a zsibárus-utcához ért, már tudta, hogy nem fog hazamenni, mégis folytatta útját. A szervita-téren egy kapu alatt masamód és fotografus kirakat van, ott befordult, gondolat nélkül végignézte a fotografiákat, képzeletben egész gépiesen magára próbálta a kalapokat, aztán visszafelé indult a koronaherceg-utcának. Kávéházba, meg a _kis pipába_ igyekvő fiatalemberek mélyen a szemébe néztek, majd habozva utána fordultak. Az alacsony kapukból cselédek bukkantak elő, fehér kötőben, rongyosan, boros meg sörös üvegekkel a kezükben. Éhes nézésű kis leányok ételt vittek a boltokba. Vége a korzónak. A koronaherceg-utca ebédel.

És Éva mégsem tehetett máskép, ődöngött előre és a távolból érezte szembejönni azt, akivel találkozni óhajtott. Tudta, hogy képtelenség, mégis, mint annyi napja, várt valami véletlent, valami csodát, melynek – úgy érezte – előbb-utóbb be kell következnie. Mind lassúbb lett a járása, mert terminust tűzött ki magának: csak egyszer megy végig az utcán, aztán – aztán hazamegy, ismét ezen az utcán keresztül. Nyujtogatta az időt azzal, hogy meg-megállt a kirakatok előtt, befordult a Haris-bazárba és úgy tett, mintha az olcsó cifra holmikat nézné, pedig a tükörüvegen keresztül a járókat, kelőket kémlelgette. Majd fölrázta magát lomha reménykedéséből:

– Hiszen úgyis hiába. – És védekezett magával szemben:

– Hiszen úgy sem lesem többé!

Aztán tovább ment, ment, a Kossuth Lajos-utca sarkán átvágott a túlsó oldalra és ismét kémlelve, reménykedve indult visszafelé.

– Nem jön, képtelenség – gondolta magában, aztán belemerült az álomlátásba. – Ha mégis jönne? – Megvető mosolyra húzta száját és félrefordította a fejét. Látta, hogy a férfi elpirul, zavarba jön, kellemetlen neki a találkozás. Eh, hadd fusson, de egyet fordul a fantáziája. Nem, megszólítja, hozzácsatlakozik. Mentegeti magát, pénzt kínál neki. Nem fogadja el. Aztán koldulni kezd. Hogy mégis csak őt szereti, a házassága kényszerűség volt és pokol neki. Hogy legyen nagylelkű, legyen ismét az övé. Ah – itt egyszerre változik a színhely és Dermák Éva a maison Annában van és fizet és rendel és örül, hogy nem kell koldulnia az átalakítás munkájáért, a melyre mostan szüksége van.

Ébredés! Ismét ott van a szervita-tér sarkán és még mindig nincs pénze, még mindig nem koldulta ki magának a maison Annában a szükséges ruhát. Hej, csak képzelet, ostoba képzelet. Nem is gondol ez többé reá és ha meg is csalná a feleségét – aminthogy bizonyos, hogy megcsalja, talán már most is, az ilyen nagy úr talál magának kárpótlást őnélküle is. Tehát menjünk haza, mert éhesek vagyunk, mert enni muszáj, mert ezt a szomorú otthont nem kerülheti el, tartsuk a hátunkat a szidalmaknak, gorombaságra feleljünk gorombasággal s míg a szív meg akar szakadni, főzzünk ki valami haditervet, mint lehet öt méter szoknyára való kelmét a Schwarztól vagy a Blumtól kihizelegni.

Igen, előre, haza! És ezzel a jelszóval megfordult – ez az utca nem engedte, az az otthon nem vonzotta. Vissza! A postánál eszébe jutott valami, befordult a kapualjába és ott kinyitotta bugyellárisát. Tizenhat krajcár volt benne. Hat krajcárja volt, tizet kölcsön kért Haas úrtól, az éhes technikustól, aki náluk lakik. Huszat kért különben, de Haas úr csak tizet nélkülözhetett, hát ennyi is elég. Valami pántlikát akart rajta venni, arra amúgy sem futja. Tehát most ebédre szánja. Nem megy haza, hanem elmegy a cukrászboltba, ott két darab süteményt eszik, jó súlyos túrós lepényt, ez majd megfekszi a gyomrát.

S ezt elhatározván, mintegy elmosta az álomlátást, meg a reménykedést, rendes, gyors lépésekkel szelte át az utcát, nem nézve se jobbra, se balra. Befordult a párizsi utcába, ott benyitott a kis cukrászboltba.

Az ajtóval szemben kicsi, fehér buffet, a két ablak mellett, meg a boltsarok mélyében négy kicsi kerek asztal. Egy szép, kövér asszony kíván az üzletemberek alázatos szívességével jónapot. Éva könnyedén biccent a fejével, minél kevesebb pénze van az úri teremtésnek, annál gőgösebbnek mutatkozik, s odalép a buffethez, fogja a kis tányért, meg a kést, aztán körülnéz a sütemények között. Ezenközben szeme oldalt fordul s ekkor az ablak sarkában egy igen szépen öltözött fiatal leányt vett észre, aki éppen valami créme-féléből nyalakodik.

A két leány nehány pillanatig megigézve nézi egymást s mindakettő mélyen elpirul. A maga esetéből tudja mindegyik, hogy mi hozta ide a másikat. Ez is, az is gondolja: ez a másik most tudja rólam, hogy az ebédem két darab cukros sütemény. A leleplezett szegénységnek ez az érzete elviselhetetlen, a két díszes, szegény teremtés szeretne egymás miatt a föld alá bujni szégyenletében. Az ülő hölgy mélyebben húzódik vissza a sarokba és úgy iparkodik a tányérja fölé hajolni, hogy arcát lehetőleg elfödje a nagy, tollas kalap. Éva meg, aki éppen a második darab túrós lepényt akarja tányérjára venni, ellenállhatatlan vágyat érez kimutatni, hogy ő nem éhes és valami könnyű semmiséget vesz le a kerek tálcáról. Hátha azt hiszik most, hogy ebéd után nyalakodni van kedve? Ennek a kedvéért azt is elhatározza, hogy a túróstésztából egy darabot meg fog hagyni a tányérján.

A belső kis ajtón most egy igen csinos szőke leány lépett be, egyszerű kék ruhában, fehér kötővel. Illedelmes köszöntéssel egy pohár vizet tett Éva elé, aztán a szép kövér asszonnyal sugdolódzott, miközben mind a ketten érdeklődő, csillogó szemmel néztek reá. Éva ösztönszerűen megérezte, nemcsak, hogy róla beszélnek, hanem azt is mondogatják egymásnak, hogy hol látták és minek ismerik. Komoly, közömbös arcot erőltetett magára és viszont ő is csöndes szemlélődésébe merült az átellenes asztalnál ülő leánynak, miközben lassan falatozott a süteményéből, ezzel is mutatva, hogy nem éhes.

Szép leány, gondolta magában, különösen a szeme. Acélkék, az igaz, hogy a szemöldöke csak festve van feketére. Így ültében alig lehet megítélni a termetét, hanem a derekát jó varrónő szabta. Ámbátor ő ilyet nem venne föl. Jabot – ki visel most jabot-t? De igen finom csipkével van kirakva s az alsó szoknyája, mely egy kicsit kilátszik, legalább harminc forint. Ni, gyűrű is van az újján – vajjon valódi brilláns-e? Miért ne? – felel magának, hiszen ilyet kapni egy krajcár nélkül is. Csakhogy ő nem kívánja, elég van már a zálogházban.

A túróssüteménynek a végére ért és eszébe jutott, hogy hagyni is kéne belőle. De csak most támad igazán étvágya. Még egy kicsikét harap belőle, gondolja magában, de nem tud ellentállni a vágynak, megeszi az egészet. Most érzi csak igazán, hogy éhes. Kezdi bánni, hogy ide jött, ahol hat krajcár a sütemény darabja, öt krajcárjával még egyet ehetne. A vizes pohárhoz nyúl és azzal mossa el az étvágyát.

Az átellenes hölgy fölkel és a pult elé lép. Halk hangon kérdi, hogy mennyit kell fizetnie és kis bugyellárisából úgy halász ki két tízkrajcárost, hogy senki ne láthassa, mennyi van még benne. Aztán a cukrász asszony hangos alászolgájára barátságosan, de halkan kíván jó napot és úgy szökik ki az ajtón, mint a szökevény, amikor egy őrizetlen pillanatot kell kihasználnia.

Csak most kezdte magát Éva jól érezni. Élvezte a pihenés gyönyörűségét, a fáradtság csak úgy párolgott ki belőle. A kis boltban a szűk utca miatt csak amolyan alkonyati félhomály volt, csak az átellenes ház harmadik emeletén láthatta, hogy süt a nap, cikázik a verőfény. Jó, nagyon jó itten. Itt is marad, amíg lehet. Ezenközben azonban tekintete megakadt a kis faliórán: félkettőt mutatott.

– Istenem – gondolta – most a legalkalmasabb idő Blumnál, a főnöke ebédelni van, kevés a dolog, most tán sikerül.

S bármennyire jól esett volna a pihenés, fölkelt, lefizette a tizenkét krajcárt a szép fehérkötős leány kezéhez, aki lopva csillogó szemmel kémlelgette s megindult újból, egyenesen a nagy, döntő csatába, amelynek bére öt méter fekete foulard.

Nem ismerem jogomat, hogy mivel regényt írok, hát hazudhassak. Ha most költenék egy firmát, mondanám, ott meg ott van ez a bolt, minden olvasóm rámcáfolhatna: ilyen bolt nincs is Budapesten. Viszont ahhoz sincs jogom, hogy egy meglevő firmát említsek itt föl, mert a cégtulajdonos kelleténél többet hinne nekem s ha van egy Blum nevű segédje – mért ne lehetne? – hát rövidesen és ártatlanul elcsapná. Ezért engedjék el nekem a firma megnevezését, az üzlet megjelölését, amely felé Éva most indult, amelynek fényes üvegű ajtajába nagy hetykén benyitott, félig a küszöbön megállott s magatartását gőgösre erőszakolván, urasan szétnézett a feléje bókoló segédek között. Az egyik, egy magas, szőke soványság, ideálisan borzolt hajjal elébe is járult:

– Csókolom a kezét nagyságos kisasszony, mivel is lehet szerencsém szolgálni?

Pörögve beszélt, a hangjában valami szenvedő lágyság, a hangja lejtésében bizonyos éneklő turbékolás volt. Úgy beszélt magyarul, ahogy a franciák szoktak franciául beszélni.

– Nincs itt Blum? – kérdi Éva hanyagul. – Ő már ismeri az ízlésemet.

Az olyan megtisztelő bizalom egyes segédek iránt nem ritkaság, majdnem minden vásárló hölgynek megvan minden boltban a maga kiválasztott segédje, aki már ismeri ízlését, aki éppen azért nem csapja be s aki ennek következtében minden gyanun felül állva, a legnagyobb lelki nyugalommal duplán számítja föl a kelméket, de ebből aztán bőségesen enged, hogy a vásárló a boldogságba majd belekábul.

– Blum úr? Kérem alássan azonnal, méltóztassék helyet foglalni. Móric, szólítsd elő Blum urat a szalagosztályból.

Móric, a kis inas, amíg a szövetosztályból a szalagosztályba rohant, vagy hat segéd úrtól lökődött oldalba, akik mind a homlokukba fésülték hajukat, mind igen előkelőek voltak, mind olyan turbékoló szenvedő hangon beszéltek s mind elfelejtették már, milyen keserves volt, mikor ők mórickodtak azóta rég megpohosodott Blum urak és egyéb oldalba rugó nagyságok hatalma alatt.

Éva leereszkedett az egyik kopott bársonypuffra és dehogy is gondolta, hogy a kis Móric a szalagosztályban fölkiált a létrára, melyen Blum úr valamit rakosgatott:

– Legyen szíves kijönni, Blum úr, az a magas leány, a Deméndy államtitkár szeretője van itt.

– Csapjon beléd a mennykő, kölyök – válaszolt Blum úr, amit a kis Móric, a kelmeosztályba rohanva, így tolmácsolt:

– Mindjárt itt lesz a Blum úr.

Jött is. Elegánsan, mintha skatulyából vették volna ki. A két karját úgy is tartotta, kissé távol a testétől, mintha óvná az elegenciáját a keze érintésétől. Eleven, jótartású fiatalember, csak a keze volt nagy, kékre fagyott, nem is a mostani munkájától, hanem inaséveiből, meg a nyomoruság idejéből, melyből nagy nehezen, tehetséggel, tudással és szorgalommal felküzdötte magát idáig, a belvárosi üzletbe, ahol száz forint a fizetése. Kicsi volt és barna, de az ő haja is szakasztott úgy volt fésülve, mint a magas szőkéé és a hanglejtése is olyan turbékoló volt, a meghajlása, a mosolya is ugyanolyan szabású. Ebből, noha sohse láttam, tudom, hogy az üzlettulajdonos így szokott fésülködni, így szokott beszélni s mivel kikiáltott zseni a maga szakmájában, a segédekre hol majmolásból, hol természetes hatásból rájuk ragadt az ő modora.

Csak két vidéki asszony volt az óriási üzletben, a legszélsőbb sarokban, akik lesütött szemmel és borús komolysággal, révedezve hallgatták a kiszolgáló segédek ékes magyarázatait. Nem tudják, mi tetszik nekik, mi nem, csak az eltökélés van meg bennük, hogy nem hagyják magukat megcsalni s a segéd mennél jobban magasztal egy-egy kelmét, ők annál gyanakvóbban vizsgálják s elhatározzák magukban, hogy azt semmi áron sem veszik meg. A kasszában pedig feketekávé mellett egy öreg úr olvas ujságot, nyilván a tulajdonos apja, vagy apósa, aki déli inspekciót tart, míg a fia, veje visszatér a kávéházból.

Amint Éva megpillantja Blum urat, széles nyájas mosollyal, bizalmas bohókásan biccent feléje, mint a gyerek, aki fölteszi, hogy őt meglátni csak kitörő örömet okozhat. Blum úr szeme egy pillanatra rá is csillan, de aztán úgy tesz, mintha csak kötelességszerűen mimelné az örömét, mellyel Éva felé siet:

– Alásszolgája, nagyságos kisasszony, bocsánat a várakoztatásért.

Éva fölkelt és a pulton keresztül odanyujtotta a segédnek keztyüs kezét (nem egészen fehér, egy kicsit benzinszagú is volt a keztyűje).

– Jó napot, kedves Blum úr, – mondja kislányosan illegetve magát, – hát azt se kérdi, hol voltam oly soká?

– Ó, kedves kisasszony, – mondja Blum úr elmés mosollyal, – meg voltam róla győződve, hogy nem felejtett el bennünket.

Éva most közel hajol hozzá és súgva mondja:

– Maga rossz ember.

Blum úr fölöttesen mosolyog, a szeme rezerváltan, erősen néz bele a szép leány arcába, azt gondolván magában: most ugyan nem csapsz be.

– Már mint én? – szólt szintén súgva – hát rossznak tartja az olyan embert, aki nem bolond?

Éva durcásan visszakapja a kezét, amit eddig a pulton nyugtatott, hadd paskolja a segéd, ha kedve tartja.

– Ha így beszél velem, akkor ajánlom magamat.

Blum úr nem ezt akarta. Súlyt vetett arra, hogy kollégái némi kis bizalmaskodáson érjék a szép hölggyel s gondoljanak felőlük, amit akarnak.

– Bocsánat, – szólt kissé elkeseredetten, – de végre is át fogja látni, hogy eddig csak a bolondját járatta velem.

Éva hidegen biggyeszti a száját.

– Azt akarja, hogy egyszerűen az ölébe hulljak? Férfi dolga, hogy győzzön és nem férfi, aki csak kényelmesen akar győzni.

Blum úrnak erre fejébe száll a vér.

– Jól van, – szólt eltökélten – én ezzel is beérem. Most már legalább tudok valamit. Ha csak erő kell, hála istennek, az van.

– Ez már beszéd, – kacag Éva is, – nem szeretem a kunyoráló, pipogya embereket.

Blum úr szeme most ravaszul csillan.

– Új mintáink jöttek, nem akarná megnézni?

– Szívesen, de minek is? Úgy sem vásárolok.

– Nem baj, – buzgólkodik a segéd – ha meglátja, tudom, hogy kedvet kap rá.

– Kedvet kaphatok rá, – nevet Éva – hanem pénzem egyelőre nincs.

Blum úr, aki csak arra gondol, hogy ő most erős lesz, legyint a kezével.

– Ne beszéljünk erről. Csak nézze meg.

– No hát mutassa.

– Tessék erre jönni, még nincsenek beraktározva, a kis magazinban vannak még.

Éva mintha egy darabig habozna, aztán elszánja magát.

– Jól van.

És követi Blum urat egy keskeny falközön át a hátulsó traktusba, onnan egy kis ajtó nyilt előtte a kis magazinba. Kicsi helyiség, tele ládákkal, szövetekkel s csak egy vak gázlámpa ég benne.

– Tessék leülni, – szól Blum úr reszkető hangon, aztán hirtelen át akarja karolni a leányt, de nem sikerül neki.

– Előbb lássuk a mintákat, – szól Éva biztató mosollyal.

– Maga kegyetlen, – felel a segéd és még egyszer szerencsét próbál. – Éva kisasszony, csak egyetlen, csak egy icike-picike csókot!

– Már megint könyörög – szól rá Éva szemrehányóan.

– Igaza van – mondja a segéd és kiegyenesedik, – de meg fog ezért fizetni, isten bizony, hogy megfizet érte.

Éva elpirul, úgy mondja:

– Ez már beszéd.

És Blum úr most már teljes önkivületben elébe rakja a legszebb és legdrágább mintákat s beszél és magyaráz neki s nem is tudja, mit mond. Éva ezt az időpontot találja legalkalmasabbnak s hirtelen rászól:

– Hát ebből vágjon le öt métert és küldje el rögtön a Maison Annába.

Blum úr, aki az üzleti részen túl akar esni, fogja a métert, meg az ollót, s öt méter helyett hetet vág le.

– Hanem az ön lelke rajta, Blum úr, én csak egy félméter satint akartam venni, erre a szövetre se szükségem, se pénzem.

– Jól van, jól – mondja Blum úr – majd fizeti akkor, amikor felhasználta.

Ezzel kibujik a pult alól s mielőtt Éva csak gondolt volna reá, átkapja a karjaival és mohón az ajkát keresi. Éva már nem tud védekezni, a foga közé szorítja ajkait, úgy tűri nyögve a férfi ostromát s mikor nagy nehezen kiszabadítja magát, félrefordítja arcát, hogy rejtse haragját meg az undorát.

– Úgy-e – szólt Blum úr lihegve és diadalmasan – tudok én erős is lenni.

– Menjen – szól Éva és elfödi arcát. Erre Blum úr meg akarja ismételni a támadását, de Éva most már résen van.

– Ne, ne, elég volt mostan.

– De csak most – elméskedik a segéd.

– Hívja az inast és küldje el rögtön a szövetet.

– Ezt csak azért mondja, hogy ne legyünk tovább egyedül – véli az okos ember. – Hát jól van, tudja Éva kisasszony, igaza van, ha csak amolyan könnyen hódíthatnám meg, nem is törném magamat utána. Móric!

És berohan Móric s már tudja, miről van szó, hogy neki most a nyakába kell kerítenie a lábát és csomagot vinni.

– Ezt rögtön elviszed a Maison Annába és mondod, hogy nagyságos Dermák kisasszony küldi. Hol a kalapod, kölyök?

Móric rohan a kalapjáért, Éva meg biztatóan, kacérkodva csillogtatja szemét a fiatal emberre, aki kezében morzsolja vékony ujjait, egyenként megnyomogatván őket.

– Isten vele – szól Éva s csöndesen kacag azzal az érzéki, najádi kacagással, mely a férfit őrültté teszi s melyből igéretet ért mindenre, amit csak gondol.

– Mikor láthatom? – szól Blum úr forró hangon.

– Majd írok – súgja Éva és könnyű főhajtással ismét kisuhan az ajtón, gyorsan, hogy Blum úr utól ne érje s amint az utcai üzletbe ér, gyors pillantással kutatja, nem érkezett-e még meg a tulajdonos s lehajtott fővel, a ruháját szorosra fogva, kisuhan az utcára.

– Megvan! – gondolja magában és felsóhajt. Szinte kipihente ennek a hadjáratnak a fáradalmait, amint most ismét nekiindult a koronaherceg-utcának az utolsó, a legsúlyosabb tusára, melynek ellenében a maga szegénységében tehetetlennek érezte magát, mivel asszonnyal kell megvívnia.

Félelem is gyötörte, a szíve is dobogott és vergődő aggodalmában fel is sóhajtott magában: hát érdemes? Nem volna jobb, mint a huga, perkál szoknyában és viseltes cipőben járni, dolog után látni, mint így küzdeni, hazudni, tűrni és megalázkodni azért a cifra hazugságért, semmittevésben jobban kifáradni, agyongyötrődni, mint a legsúlyosabb munkában? Igen, de amikor olyan irtózatos szégyen a _meglátszó_ szegénység, mikor oly szörnyű szenvedés a leszállás a mélybe, a kivetkőzés a megszokott állapotból. Nem neki kell ez a félig kikoldult, félig kicsalt cifraság, hanem a világnak. Szívesen járna rongyokban, ha észre nem vennék s nem gondolnák: ni, a Dermák Éva most rongyokban jár, mert nincs, aki selyembe öltöztesse. Igaz: aki ismeri, tudja, honnan tellett eddig szép ruhára, de mégis félig önáltatással, félig naivsággal önmagában tartotta a hitet: ha most is jól öltözködik, amikor ez az ember nincs már, akkor bebizonyította, hogy azelőtt sem volt. Nem gondolt arra, hogy ebből mást is lehet következtetni, ami sokkal természetesebb, azt, hogy eszerint más valakije van az első helyett. Ha eszébe is jutott, egyszerűen kijelentette, hogy azt nem hiszi róla senki. Olyan könnyű okoskodással győzni, amikor az ember csak önmagával vitatkozik.

A Kalap-utcában, a régi Athenæum-épülettől a harmadik házban, ütött-kopott, csákány alá érett kis kétemeletes ház kapuja fölött fakult a nagy firmatábla: _Maison Anna női divatszalon_. Ott fordult be Éva, kínos köhögéssel, a keskeny csigalépcsőn megállt s míg fölért az első emeletre, háromszor fújta ki az orrát, pedig nem volt náthás. Vajjon itt van-e már a szövet? Bizonyára itt lesz, ez pedig nagyon megkönnyítené a dolgát. Éppen amikor az utolsó lépcsőre ért, nyilt a piszkos, hajdan fehérre festett szárnyas ajtó és kidőlt belőle a kis Móric. Amint megismerte Évát, lekapta boglyas fejéről lyukas kalapját és szeplős, csontos arcát alázatosan ráirányította:

– Elhozta? – kérdi Éva gépiesen, – várjon csak.

Kinyitja bugyellárisát és abból kihalászván megmaradt négy krajcárját, odaadja a fiúnak:

– Nincs több aprópénzem, majd máskor.

A fiú megköszöni és elrohan, már a vérében van, mint a nyúlnak, hogy folyton és mindenki elől meneküljön.

Éva pedig, mint a színésznő, aki a végszóra várva, már hangolja magát, kinyújtja derekát; szigorúan összeszorítja a száját, az állát kissé a mellének feszíti, aztán istennek ajánlva magát, nagy zörejjel nyitja az ajtót.

Valami várakozó szalonféle volt ez. Egy ripszgarnitura, megfeketülve és kifényesedve a sok használattól, egy pattogatott politurás szalon-asztal, a falak tele ragasztva divat ujságok képeivel. Amint nyilt az ajtó, megcsilingeltette a fölébe akasztott rézcsöngetyűt. A belső ajtó nyitva volt, látszottak a függönytelen, utcára nyíló ablakok, meg egy csomó vászonbáb, hol meztelenül, hol megaggatva készülő ruhákkal.

Tágas kétablakos szoba volt, a mennyezetnek a belső falba szakadó festéséről ítélve, valamikor még nagyobb. Az ajtó mellett egy óriási fehér cserépkandalló merengett az elmult régi időn, amikor a mostani szabószalon még valami nagy úrnak a díszterme volt s neki is más volt a rendeltetése, mint hogy mindennemű lim-lommal, mustrakártyákkal, gombostű-skatulyákkal, rossz vasalóval, szövetmaradékokkal és üres kávéscsészékkel tele legyen rakva. Egy óriási, puhafa rámás állótükör, meg néhány kopott vörös bársony karosszék némi úriasságot iparkodott a szoba karakterének adni, de hiába. A függönytelen ablakok pattogatott keretei és mosatlan üvegei, a falak piszkossága, meg a padló szemetje a lomposság tanyájává tette ezt a fogadó szalont.

Az előszoba riadozó csengetyűje egy vékony dongájú kis varróleányt csalt az elfogadóba. Csak a fejét dugta rajta be, aztán hirtelen visszahúzta. Éva néhány pillanatig magára maradt és a tükör előtt igazgatta az arca kifejezését. Mi tagadás benne? komolyan szorongott. A Maison Anna úrnője nem könnyen kezelhető egyéniség.

Nyomban meg is jelent, az idegennek kissé sajátságos, de Évának már megszokott módon. Az ajtót úgy föltépte, hogy belül odacsattogott a falhoz, aztán megjelent, maga előtt egy kerekes karosszéket tologatva, melyben egy őszbajuszú, aszottképű ember ült, pipával a szájában, pokróccal betakart lábbal. Isten tudja, hányszor történik ez meg vele naponta, mióta jár így, mégis minden egyes esetben felesel az asszonnyal és próbál fordítani a dolgok rendjén.

– Megint nem fognak dolgozni – mondja rikácsoló, ingerült hangon – kárba vesz legalább egy félóra, pedig ha benn maradnék, vigyázhatnék rájuk.

– Az én károm, – felelt ridegen az asszony, miközben a köszönő Évára szegzi átható, lobogó tekintetét, mely tele van elcsigázottsággal, keserűséggel és gyanúval. – Ismerlek már, azért maradnál bent, hogy enyelegjél velük. Nem szégyenled magad?

– Istenem – nyögi a béna ember – hogy lehet valaki ilyen szörnyen féltékeny? Nézze csak kisasszony, – fordult panaszos hangon Évához – tehetetlen, beteg öreg ember vagyok és a feleségem…

– Hallgass! – rivalt rá az asszony, – családi dolgok nem tartoznak ide. Jó napot, kisasszony – kiált harsány hangon Évára. – Most hozták a szövetjét, de abból ugyan nem lesz semmi, hogy meg is csináljam. Megtartom részfizetésnek a tartozása fejében.