Part 19

– Nem lehet – szól kurtán a szolga.

– De a méltóságos úr rendelt ide!

A szolga egy pillanatig gondolkodik, aztán kérdi:

– Hogy hívják?

– Dermák János.

– Várjon.

És otthagyta a kapualjában, maga pedig lomhán felcammogott az emeletre.

Míg ott állott a lépcsőházban, rámeredt az udvarból feléje meredő nagy, barna istállókapura. A kocsiszin is nyitva volt, feketén csillogtak elő a fogatok, ezüstösen a ragyogó lámpaüvegek. A szíve megdobbant és összefacsarodott. Ez a gazdagság! – gondolta és félni kezdett. – Hogy itt hagyták állani, soká, nagyon soká, átérezte, mennyire nem egyazon világból való azzal, akivel egyenlő rangúkép le akar számolni. Az udvaron az egyik ablakban egy vastag, parasztformájú asszonyt látott, feltűzött piros szoknyával, csöpögő, vörös kezekkel – ez az ő köréből való ember, nem az, aki odafönt kábító pompában, a keze egy legyintésével kormányozza a cselédek egész seregét.

De még ezek a cselédek is imponáltak neki. Ahogy egyik-másik felment a lépcsőn és végignézett rajta, tisztelettel huzódott össze, mindenkor készen, hogy a legalázatosabban megadja a kívánt felvilágosításokat.

Az, aki megvárakoztatta, végre megjelent a lépcsőn és intett neki, hogy jőjjön. Janinak minden vér szívébe tódult, azt hitte, ez az utolsó pillanata. Bóduló fővel biztatta magát: most légy erős és míg a térde ina reszketett, összeszorította a fogát: igen, erős leszek!

A kárpittal bevont lépcső egy kápráztatóan bebútorozott, mindennemű szobrokkal, ősök képével diszített nyitott csarnokba torkollott. Jani a levegőn is érezte, milyen más ez, mint otthon, mintha ezek a drága tárgyak, ezek a borongó, régi képek lehelték volna ki. Alig tudott már magáról, mikor egy nehéz ajtó nyilt előtte és az inas intett neki:

– Erre.

Nem volt alkalma körülnézni. A benyiló szobából izgatottan rárontott Deméndy:

– Gyorsan, gyorsan, mit akar? – szólt szinte durván. – Jani arra gondolt, hogy erős lesz, de nem bírta. Hebegve, hangtalanul rebegte:

– Éva küldött… kint vár…

Deméndy iszonyatosan felfortyant.

– Mondja neki, hogy hagyjon békét, a feleségem beteg, semmi kedvem most vele foglalkozni. És maga, förmed rá a fiúra, nem szégyenli magát fiatal ember létére, hogy a nénjétől ilyen üzenetet vigyen a férfiaknak?

Jani hátratántorodott. Üveges szemmel bámult arra az emberre, aki eddig mindig oly szíves, oly jólelkű, szelid és nemes volt! Most tétova, haragos tűz lobogott szemében, a szava csupa gorombaság, a modora csupa kíméletlenség. És azt hitte, hogy ő, Jani… a gyáva fiúnak ez az inszinuáció a vérét forralta, keze ökölbe szorult, de szó nem jött ki szájából. Sápadtan, reszketve megfordult és indult az ajtó felé.

– Megálljon – szólt rá Deméndy, aki megbánta kíméletlenségét, bocsásson meg, Jani, de igen, igen fel vagyok izgatva és rosszabbkor nem is jöhetett. Mondja meg Évának, hogy majd írásban értesítem a többiről, addig nyugodjék bele abba, amit már tud. Maga pedig bocsásson meg nekem. Na, itt a kezem, maradjunk jó barátok.

Kezét a fiú elé tartotta, aki csak nézte, hol a kezet, hol a nagyurat, majd meg a szemébe akart nézni, de csak elfutotta a köny, végül görcsös zokogásban tört ki.

Deméndy meg volt rendülve, csitítgatta a fiút, kérlelte, leültette. Csak nyugodjék meg, nem akarta megbántani, nagyra becsüli, de hát a felesége olyan súlyos beteg, meg egyéb baj is van, aminek Éva az oka, hanem most már nagyon bánja s a többi. Nagynehezen felengedett a fiú és még mindig zokogva hajtogatta:

– Én nem tudtam semmiről, nem tudtam semmiről és most azt akartam, hogy… hogy…

Nem bírta kimondani. Ellenben mondhatatlanul hálásan dobogott a szíve, amikor Deméndy biztosította, hogy soha egy pillanatra sem gondolt semmi rosszat róla.

Majd egyet gondolt.

– Várjon, mégis irok egy pár sort a nénjének.

Háttal ült Janinak, de azért mégis látta, hogy a tárcájához nyul és abból tesz valamit a borítékba.

– Pénz! – gondolta megrettenve, pénzt küld neki és én vigyem el!

– Így ni – szólt felkelve és a borítékot odanyujtja Janinak, – ha ezt átadja neki, nyugodtabb lesz ő is és nem fog épen most zaklatni. Isten vele, barátom, isten vele!

Kezében a borítékkal, Jani lélek nélkül támolygott ki az utcára. Az eső arcába csapott, ez kissé magához térítette. A kocsi felé nézett, Éva állva tekintett a bakon keresztül feléje. Gépiesen oda tartott, Éva az esővel nem törődve kiugrott a kocsiból és feléje nyujtotta kezét.

– Nos, nos, levél? add ide!

Kikapta kezéből, feltépte. Jani most már világosan látta a bankókat egy keskeny névjegy kíséretében. Mikor Éva észrevette a pénzt, mélységesen elpirult, aztán hirtelen zsebébe gyurta, meg sem nézve az írást. Nyilván a fiú előtt akarta titkolni, hogy pénzt kapott.

– Jól van – szólt izgatottan és beült a kocsiba. – Gyere!

Jani egy pillanatig rámeredt, aztán szó nélkül ott hagyta a kocsit.

– Hová mész? Jani! – kiáltott utána Éva, de a fiú rá sem hederített, lehorgasztott fővel, gyors lépésekkel járt a zuhogó esőben. Mikor a kocsi közeledését hallotta, egy keskeny utcaközbe fordult be, ahová kocsi nem követhette.

Éva pedig sokkal inkább volt elfoglalva a maga dolgával, semhogy tulzott fontosságot tulajdonított volna a balga fiú viselkedésének. Azt gondolta, majd hazaér gyalog is.

Kivette zsebéből a levelet és elálló lélegzettel nézte az írást. Csak pár szó volt: «Nagy bajban vagyok, majd értesítem.»

Hátra dült a kocsiban és töprengett e sorok értelmén. Megerősítik-e ezek a szakítást, vagy sem? Nagy bajban van, vajon mi a baja? Legalább ez a fiú szólt volna, hogyan fogadta. Majd értesíti – miről? A bajról? Vagy a továbbiakról?

Nem igen áltatta magát, inkább hajlott a rosszabbik eshetőség felé. Most már mi lesz? Mélyen megalázva gondolt a jövendőre. Micsoda leány lesz ő ezután? S milyen volt eddig? Hogy így egyszerűen félrelökhetik. Nem, nem hagyja magát, egy darabig vár az értesítésre, aztán pedig cselekedni fog. Tartozik az önérzetének vele.

Otthon az anyja rá sem nézett. Csak amikor csatakos szoknyáját az ablakra akasztotta, ripakodott rá:

– Máshova tedd a rongyodat, most már a szemem világát is el akarnád venni? Mit keresel itthon? Eredj, hogy ne kelljen többé pirulnom miattad.

Évát határtalan elkeseredés fogta el. Dühösen gyümöszölte össze a bankókat és az anyja felé dobta:

– Nem akarsz pirulni? Hát itt a pénz, ne pirulj. Hozok majd többet is, csak ne pirulj.

S a szóra mindig kész Dermákné ezúttal nem tudott felelni leányának. Lesütötte a szemét s míg lassan belészivárgott a köny, gépiesen nyult a földön heverő pénz után.

4.

Sok minden járta át a szegény fiú lelkét, amikor ész nélkül nekivágott a záporos világnak, de mindenek fölött azt tudta, hogy szégyelli magát. Ez a legmegsemmisítőbb érzés, az önön megbecsülésnek a megtagadása. Abban a pillanatban, hogy Éva átvette tőle a levelet s mehetett tovább, minden baj nélkül, átcikkázott agyán mindaz, ami abban az időben történt, mióta Éva Deméndyvel megismerkedett és a szerep, melyet ő regényükben tudatlanul játszott. Kezdettől fogva ő volt a közvetítőjük. Ő kísérte őket és fedezte találkozásukat. Tavasszal ő vele üzent Deméndy, az új viszonyt is eszerint ő közvetítette. Most pedig pénzt vitt a nénjének a szeretőjétől. Ő! Megutálta magát és nem bírta undorát leküzdeni. Minden keserűsége maga ellen fordult: utálatos, alávaló, gyáva és gaz vagy! Az egyikkel meg kellett volna bírkózni, a másikat meg kellett volna fojtani s amazzal kezet szorítottál, el is pityeredtél előtte, a másiknak meg elvitted a pénzt, a becsület árát. Gyáva, erőtelen, tehetetlen! Mit keres az életben az olyan ember, aki nem tudja megcselekedni, amit kötelességének lát s akit senki sem akadályoz benne, csak a tulajdon hitványsága?

Nem gondolt határozottan öngyilkosságra. Annyira erős még saját magával szemben sem volt. Csak érezte, hogy valami fog vele történni, ami véget vet az életének. Arra a fekete fejre gondolt, mely a Duna vizén úszott. A hídat látta, melyről leugrott s kapkodását, fuldoklását. Megborzongott és félt e látomásoktól, de szabadulni tőlük nem tudott. Az eső általjárta testét, csuron víz volt és ez jól esett neki. A bástya körül vezető úton leért a Krisztina-városba, ott indult meg a Gellért-hegy felé. Összevissza gondolt mindenre, az édes anyjára, Sárira, Bellágnéra, csak arra nem, hogy mi fog vele most történni. Csodálatos érzékenység szállta meg, mikor holt apjára gondolt, akire alig emlékezett, csak beteg korából, de most épen és erősen látta maga előtt és hallotta is a mély, férfias hangot, amint a rakoncátlankodó gyerekekre rákiabált. Közben, pillanatonkint eszébe jutott, ami az imént vele történt s ilyenkor úgy fájt neki a szégyen, mintha magas torony tetejéről leesett és összezúzta volna lelkét. Rázogatta a fejét és az ujjai görcsösen kaparásztak ruháján.

A Gellért-hegy tövébe ért, ott idegenül nézett fel, a kígyózó út fehér karfájára, a lelógó sziklákra, meg az oldalán roskadozó piszkos gunyhósorokra. Pesti gyerek volt, sohase járt még a Gellért-hegy tájékán, se a Zugligetben, annál kevésbbé a Margit-szigeten. Nem gondolt a halálra, mikor eszébe ötlött, hogy mások messze idegenből jönnek, hogy ezeket lássák, ő neki meg sohase volt arra való két krajcárja.

A Rudas-fürdő gömbölyű tetején ázó félholdra meg úgy bámult, mint valami különös, történelmi ritkaságra. Török világ maradványa! Erről is tudott még. Ahogy tovább vándorolt, vissza-visszanézett és bámulta a félholdat. Végre eltünt. Aztán elmaradt az utca, előbukkant szélesen, hömpölyögve a Duna, piszkosan kavarodó habjaival. Vizi malom is volt már erre felé, erősen himbálódzott. A Tétényre menő hajó meg lebocsátotta a kéményét és élesen fütyülve osont el a vasúti híd alatt. A tulsó oldalon meg a Vámház és az Elevátor tűnt neki fel, meg a dunaparti pályaudvar hosszú vasúti kocsisora.

Embert alig látott. Néhány szekér zörgött el mellette és felfröccsentette a sarat. A kocsisuk hátrafordult és nézte a furcsa alakot, mely meglehetős egyenletesen, minden iparkodás nélkül bandukolt ebben a csökönyös, őszies esőben. Többet azonban nem törődtek vele.

Most már tudta, hogy hová megy. A vasúti híd vonzotta. Kormosan, borusan feküdt a Dunán, most, hogy közel volt hozzá, látta csak, milyen rettentő nagy ez a híd és milyen magasak az oldalai, mik messziről csak holmi alacsony kis kerítésnek látszottak. Megdöbbent a szíve, félt a híd erejétől. De azért csak tartott feléje. A Kelenföldre vivő úton egy kis finánc-ház mellett ment el, ott lézengett kettő a kardos emberek közül. Nagyot lélegzett, mikor csak végignéztek rajta, de nem állították meg.

Valamivel odébb meg egy kis csárda roskadozott. Megállt, habozott. Éhes volt, ma még alig evett. És messziről a nehéz levegőn keresztül hallotta a déli harangszót. Ilyenkor hazafelé szokott rohanni, ebédre. Gondolat nélkül zsebébe nyúlt, ott volt még néhány hatos abból a pénzből, melyet Évától kapott, s megint elhatározás nélkül lassan, sorjában az út sarába potyogtatta őket. Mikor az utolsó piculát is eldobta, csak akkor határozta el magát: nem fog enni.

Ezentul megszakadt az út, rengeteg tócsákon keresztül gázolt, sokszor térdig lesüppedve. Mit bánta! Szemét a rettentő hídra függesztve vergődött előre. Mikor odaért, sírva fakadt és körülnézett. Kereste a csónakokat, melyek kimentsék. De sehol semmit se látott.

– Ez jó – gondolta és megijedt. – Egy nagy, csatakos kutya kerülgette, éhes, könyörgő szemmel nézve rá. Mondhatatlanul megsajnálta és beszélt hozzá.

– Miért nem jöttél előbb? Vettem volna neked valamit azon a pénzen, te ehettél volna rajta.

Rálépett a hídra. Kis házikójából a vasuti ember nagyot nézett rajta, de nem szólt semmit. A kutya vagy tíz lépésnyire követte. Szegény állat nagyon, ha ebbe a fiúba vetette minden reménységét.

Ezentul már elvesztette eszméletét. Odalépett a vaskorláthoz és vagy egy óra hosszat nézte a vizet. Beleszédült, be-behunyta a szemét, újból nézte. A lánchídi emberre gondolt, akit kihuztak. Itt nincs senki. Segítség! szinte kiáltani akar segítség után, kétségbeesetten védekezett a rettenetes belső erő ellen, mely akarata nélkül idekényszerítette s most bele akarja kergetni a hullámsírba. Nem, nem! Ekkor éles füttyöt hallott és a híd megremegett. Az oldalvasak muzsikálni kezdtek, kongva és búgva, mint egy óriási hárfa óriás húrjai. Jött a vonat. Hirtelen átvetette magát a karfán és a Duna fölött lebegett. Néhány pillanat és a vonat elrobogott mellette. Látta a gépészt, aki mintha rá is kiáltott volna, a kupékban néhány elsurranó, bámészkodó arcot. A vonat szele megcsapta, a híd rengett és hintált, mintha le akarná rázni és le is rázta. Behunyta szemét és eleresztette a hídat. Hátra felé bukott a vízbe, a kezeivel kaparászva, hátha még megfogódzhatnék!

A kutya meg odasompolygott, ahol a fiú állott, kidugta a fejét a vasak között és utána nézett.

NYOLCADIK FEJEZET. OLGA.

1.

Nyugtalanul hánykolódva, de álmából föl nem ébredve töltötte Deméndyné az éjszakát. Különös éjszaka volt ez, édes anyjának, meg az urának, akik együtt virrasztottak ágyánál. Az órák lassan, ólmosan peregtek le és az asszony, meg a férfi, akit nem is oly régen még a szerelem vitt kísértésbe, most szó nélkül, egymásra sem nézve ültek egymás mellett, a közös aggodalom mellett is a legmélységesebb haraggal egymás irányában. Mindegyik a másikban látta a katasztrófa okozóját. Az anya a férfitől kérte számon leányát, ez meg az anyósát tette felelőssé felesége veszteért.

Volt egy harmadik ember is, azt egyszerűen elkergették a háztól. Kömley bárót, az apát. Holtra ijedve, könnyel a szemében borult a betegágyra és kétségbeesetten szólongatta a kis mamuskáját és kérdve nézett hol a feleségére, hol a vejére: mi baj van voltaképen?

– Lekötelezne – szólt a felesége hidegen – ha megkímélne szentimentálizmusától. Siratásra nincs szükség, ápolónak meg elég vagyok magam is. Jó éjszakát.

– Igen, csak menjen – vág a szavába Deméndy – a cselédség előtt nem kell a dolgot felfújni.

Mit tehetett a szegény ember: ment haza. Komornyikját megbízta, hogy időközönkint lopva tudja meg, mi történik a betegszobában. Egész éjszaka nem történt semmi. A beteg egyszer sem ébredt föl.

Reggel aztán Kömleyné is, Deméndy is a legnagyobb mértékben meg volt lepve. Újabb rohamot vártak, készültek is reá. Deméndy elhagyta a szobát és fülét a kulcslyukra szorítva hallgatódzott.

– Már itt vagy? – szólt Olga és kezet csókolt édes anyjának.

– Itt voltam éjjel is, kedvesem.

– Úgy, minek? Hisz nincs semmi bajom, hát Deméndy? Elment már?

Az államtitkárnak megdobbant a szíve, mikor ezt a kérdést hallotta. Mindenki más a megszokott mindennaposságot értette volna belőle, de ő megijedt tőle. Ez a hang, ez a minden szín és érzés nélkül való hang, meg hogy nem a keresztnevén említette, megrémítette. Máskép zendült ez a hang, még idegenek előtt, még közömbösséget erőszakolva is, mint mostan.

– Itt van – felelte a báróné – akarod látni?

– Ha jönni akar, miért ne?

Ezt Kömleyné nem várta. Csodálkozva nézett leányára.

– Hát nem haragszol rá?

Olga sápadtan, egykedvűen mondta:

– Ugyan miért? Csak nem haragszom rá azért, hogy szeretőt tart! Olyan liba csak nem vagyok! Nem igaz?

Kömleyné erre nem tudott felelni. Csak nagynehezen talált egy frázist.

– Örülök, hogy olyan nyugodt vagy, az orvos föltétlen nyugodalmat tart szükségesnek, azért tán ne is jőjjön be az urad, mert a látása, legalább ma még, felizgatna.

Olga mosolygott. Arcában nem volt egy csöpp vér, az ajka is beleveszett arca fehérségébe.

– Mindegy, mama, ma vagy holnap, vagy még későbben, olyan vagyok én már ma, amilyennek később kell lennem. Jöhet, mehet, nem háborgat a nyugalomban, melyet az orvos szükségesnek tart.

Mikor Deméndy benyitott, nyugodtan nézett a szemébe, de egész teste reszketett. A reszketés mind erősebbé lett, egy perc alatt valóságos vonaglássá vált. A szeme is elhomályosult, úgy, hogy Deméndy megrettenve húzódott vissza, Kömleyné pedig egyre biztatta:

– Nyugodj meg, nincs már itt.

Nem kívánta többé látni. A Deméndy ágyát is el kellett távolítani, mert ennek a látása is most már idegrohamot okozott. Dél felé Kömleyné, aki nem szokta meg a betegápoló szerepét, azt mondta, hogy most már hazamegy, tovább nem maradhat itt. Olga, mint a gyerek, karjába kapaszkodott és nem engedte.

– Meghalok, ha elhagysz – mondotta.

Majd más jutott eszébe.

– Jőjjön a papa, akkor mehetsz.

Nagy sebtiben küldtek a méltóságos báró úrért, aki hívás nélkül nem mert mutatkozni. Olga szeme fölragyogott, mikor a szelid öreget látta. Szinte pajkosan kacsintott felé, magához vonta fejét s mint leány korában, a fülénél fogta s úgy cuppantott csókokat a szájára.

– Kis apám, itt maradsz anyuskádnál?

– Itt, kis anyám, itt maradok, akármeddig – szólt boldogan az öreg úr, akit oly könnyű volt megtéveszteni. Hogy Olga enyelgett vele, már azt hitte, hogy nincs is semmi baja.

Mikor Kömleyné feléje hajolt és fehér kezével lélektelenül simogatott a haján, arca egy pillanatra eltorzult. Az édes anyja csókját csak tűrte, de nem viszonozta. Mikor magára maradt édes atyjával, felült az ágyában s maga mellé ültette az öreget.

– Most tanítsál – szólt teljes jó kedvvel, – a te kis anyád, mióta asszony, egészen elbutult. Add ide az orrodat.

Ujját az édes apja orrára tette, úgy kérdezte:

– Mit érdemel az olyan asszony, aki megcsalta az urát?

A báró mosolygott.

– Csak nem csaltad meg az uradat?

– De igen – szólt Olga eltorzult arccal – megcsaltam, s most tudni akarom, hogy mit csinálnál velem, ha én volnék a feleséged?

– Miket beszélsz – mondja a báró elképedve.

– Nem szabad kitérni, hagyd itt az orrodat. Felelj, mit tennél?

– Megbocsátanék – szólt halkan a báró. Mást akart mondani, de a kicsi ujj az orrán volt, ilyenkor nem lehet füllenteni.

Deméndyné visszahanyatlott és soká hallgatott.

– Te jó vagy – szólt végül, inkább magába – de én rossz, nagyon rosz vagyok. Tudod, mit csinálnék én, ha férfi volnék és a feleségem megcsalna?

– Mit? –

– Meghalnék.

Kömley urat nagyon gyötörte ez a beszéd.

– Valami történt, édes leányom és nem akarják megmondani, hogy mi. Most én tapogatok az orrocskádra és kérdezlek: mi történt nálatok?

Az asszonyka megrázkódott és hazudni akart, de a húsos mutatóujj orrocskáján nem engedte. Minden dermedtség fölengedett benne, könyekké olvadt és két kezét édesapja nyaka köré csapva, úgy zokogta:

– Kis apám, kis apám, a te leányodnak vége.

– Mi történt? rebegte a szegény öreg – az istenért mondd meg, hiszen végre is apád vagyok.

– Megcsalt, meggyalázott! – kiáltott kétségbeesetten – az én uram gazember!

A báró himbálta fejét, mintha a foga fájna. Aztán gyöngéden megfogta Olga kezét, egypárszor végigsimogatta és mondhatatlanul lágy hangon szólt:

– Meg kell bocsátani, kis anyám, nekünk gyöngéknek mindig csak meg kell bocsátani.

– Meg kell bocsátani – ismételte Olga, majd hirtelen eszébe jutott valami.

– Mondd csak, kis apám, te is megcsaltad a mamát?

Az öreg ember elpirult.

– Miket beszélsz – dadogta zavartan – hát minek nézel?

– Úgy-e? – kiáltott föl szinte diadalmasan Olga – ugy-e, hogy téged sért már a gondolata is? Mert te jó, te becsületes vagy, hanem az enyém – gazember.

– Nincs igazad, édes leányom – szólt a báró – Deméndy derék, tökéletes ember. Én sem vagyok jobb nálánál, csak gyöngébb. A gyönge emberek mind becsületesek, mert a bűnhöz erő kell. Ha megcsalt, ballépés volt, amilyet valamennyien elkövetnek. A férfiak nem tulajdonítanak oly nagy fontosságot az ilyesminek. Nem több az, mint egy üveg pezsgőt inni meg, jó társaságban. Ez a konvenció s ha csak azt tartod becsületes embernek, aki nem csalja meg a feleségét, a mi társaságunkban bizony hiába kutatsz ilyen ember után.

– Milyen világban éltem akkor? – kiált föl Olga.

– Olyan világban – felelt szeliden az öreg, – melyet senkisem hagy el boldogan, aki megismerte. Te, édes kis anyám, a legtovább kerülhetted ki a megismerését, ne zúgolódjál, hogy későbben ért el a sors, melyet mások abban a pillanatban ismernek meg, melyben azt hiszik, hogy övék a mennyország.

Olga csak rázta szegény fejét. Ez a bölcsesség nem fért beléje. Majd hirtelen megfogta édes apja kezét, ellökte magától és hátrahanyatlott.

– Aludni akarok, – szólt fás hangon és behunyta szemét. Nyomban aludt is.

Kömley báró ott ült az ágyánál és nem mert megmozdulni. Vagy egy óra mulva a beteg fölriadt és minden átmenet nélkül kérdezte:

– Mondd csak, mielőtt mamát ismerted, voltál-e szerelmes?

A báró elpirult.

– Kis anyám – szólt zavartan, – különös dolgokat kérdezel.

A beteg szeme lázban csillogott.

– Minden különös – szólt – és azt akarják, hogy mindent természetesnek találjak. Felelj! – kiáltott durcás akaratossággal – akarom, hogy felelj. Meg akarom tudni, hogy az én uram mennyiben hasonlít másokhoz.

Az öreg úr most már értette leányát és elhatározta magát. Ha így áll a dolog, majd mond olyanokat, hogy hozzá képest Deméndy arkangyal lesz.

– Felelek, kis anyám, de aztán ne nagyon vesd meg a te szegény apádat. Ami gyarlóságot felőle megtudsz, az általános emberi gyarlóság. Hát tudd meg, édes kis anyám, hogy más a szerelem és más a szeretkezés. Anyádnak jó szívvel mondhatom, hogy előtte soha senkit nem szerettem s ha Deméndy ugyanazt mondta neked, el is hiheted. Az ember csak egyszer szeret igazán, de sokszor vétkezik. Ez, – hogy is mondjam? – hozzátartozik a férfi természetrajzához. Bocsáss meg, kedves gyermekem, hogy ilyen dolgokat beszél neked a te szegény öreg apád, nem is igen megy ajkamról a szó, mert lásd, a trágárság most is pirulásra készt, de meg kell tudnod, hogy hogyan itéld meg uradat. Nem lettem rosszabb ember, az egészség kérdése ez, mint a fürdő, mint a táplálkozás, mint a mozgás, a torna, vagy mi egyéb. Se a szívnek, se az erkölcsnek nincs hozzá köze, legfölebb az ifjonti könnyelműségnek és életkedvnek. Értesz engem, kis anyám?

Olga tágra meresztett szemmel hallgatta atyját, a kérdésére pedig különös jelentősen igent bólintott. Aztán beletemette arcát a párnába és hang nélkül zokogott. A könye se folyt, csak testét rázta a roham. A báró szeliden símogatta haját, vigasztaló szót nem mert ejteni. Végül elcsöndesedett, úgy látszott, ismét alszik.

Így telt el a délután. Elaludt, majd ismét hirtelen fölriadt és mindennemű kérdésekkel állt elő. A báró is észrevette, hogy még álmában, vagy ájulásában is egyre az ő nagy kérdésén töprengett, csudálatos, kifürkészhetetlen rendszerességgel vetvén föl sorjában a kérdéseket s amit megtudott, azt magában összeillesztgette.

– Mit csinál most Miklós? – kérdezte.

– Egész éjjel ágyadnál virrasztott. Ki se mozdult a házból. A szobájában van és föl-alá járva, hallgatódzik minden neszre és kesereg utánad. Kis anyám, ha látnád, megesnék rajta a szíved és nem gondolnád többé, hogy nem szeret.

Majd újabb kérdés:

– Mondd csak, a házas embernek is az egészsége parancsolja, hogy szeretőt tartson?

Az öreg úr előre remegett már minden ilyen kérdéstől. Szegény feje alig tudott valamit a léhaságok világából, de érezte, hogy mennél általánosabbá, mennél kötelezőbbé teszi őket a férfi számára, annál jobban menti azt az egyet, akire leánya gondol. Most is ebből a szempontból felelt:

– Mi tűrés-tagadás, kis anyám, ez is megesik.

– Mikor?

– Hát… tudod, erről bajos beszélni, például amikor a feleség beteg, vagy gyönge, bizony akkor megesik, hogy…

Tovább nem mondta. Olga fehér lett, mint a kréta és rémülten nézett apjára. Majd valami őrületes dühvel fakadt ki:

– Hát mért nem tanítjátok meg erre a leányotokat? Miért kellett bután és tudatlanul belemenni egy életbe, mely tele van förtelemmel, utálattal és veszedelemmel? Miért nem mondjátok meg, hogy a házasság baromi állapot és miért adtok férjhez egy leányt, aki gyönge és beteg?

– Kis anyám! – kiált megrettenve az öreg úr.

– Én vagyok az oka, én vagyok az oka! – kiáltott magánkivül Olga. Kicsi hangját annyira megfeszítette, hogy majd megszakadtak a hangszálak. Szerencsére ismét elfogta a hangtalan síró roham, mely annyira kimerítette, hogy halálszerű álomba merült, melyből aznap már nem is ébredt föl.