Part 16

– Ah Miklós, – sipogja a nagyobbik – hát mégis láthatjuk? Búcsúzni voltunk Olgánál, megyünk a pusztánkra. Hívtuk Olgát is, de maga rossz ember, nem ereszti el. Mondja csak, nem sajnálja azt a szegény gyereket örökösen kínozni a szerelmével? Önök férfiak olyan kegyetlenek, szegény Olga bele fog pusztulni a maga szenvedélyességébe.

Néhány elkényszeredett frázissal szabadulni iparkodott a fecsegő leányoktól, akik szemükkel egyre ostromolták.

Égő türelmetlenséggel rohant föl a lépcsőn. Valami azt súgta neki, hogy minden pillanat életkérdés. Hogyan, hogyan nem, úgy képzelte, mintha a kicsi asszony épp most emelné ajkához a méregpoharat. Ha úgy volna, ha későn jönne!

Szinte meg volt lepve, mikor mind ennek nyomát sem találta. Olga a fészekben ült s a kárpitajtó lebbenésére mint a madár röpült ura karjaiba. Le sem akarta venni ajkáról az övét és csodálatos, Deméndynek ezuttal jól esett a felesége csókja és boldog volt, hogy lehelletét magába szívhatta.

– Édes, – szólt oly igaz érzéssel, hogy a kicsi asszony, akinek a lelke minden árnyalat iránt betegesen fogékony volt, boldogan összerezzent – valami nagy, valami roppant jó ujságot tudok. Elmondjam-e?

– Mi az? Mi az? – kérdi mohón Olga és már tapsra emeli kezét.

– Hát az, amit magad is kitalálnál, ha egy kicsikét megkérdeznéd a szívedtől, hogy mi az ő kivánsága!

A tapsra emelt kicsi kéz összecsapódik. Olga a nyakába ugrik urának és kiáltja:

– Velem jösz, velem jösz!

– Eltaláltad, édes és most ugy-e bár nem busulsz, hogy pakkolni kell és itt kell hagynod a mamádat?

Olga arca elborul.

– A mama, – súgja és félve bujik ura keblére, majd hirtelen elereszti és reszketve a szemébe néz:

– Miklós, – szólt megindult hangon – még soha sem szólította nevén az urát – igazán szeretsz te engem?

– Micsoda kérdés, – felel ez kelletlenül.

– Mondd, meg, Miklós, mondd meg, de komolyan: szereted a feleségedet? Látod, édes uram, én tudom, hogy nagyon ostoba kicsi teremtés vagyok és te olyan nagy, olyan tökéletes vagy, én nem csodálnám, ha nem tudnál engem szeretni.

– De szeretlek, édes, miért kételkedel benne most, holott eddig mindig hittél?

Olga lehorgasztja a fejét.

– Eddig is sokat gondolkodtam rajta, – súgja hangtalanul – tudom, hogy te jó vagy és nem akarsz nekem fájdalmat okozni. Hanem látod, édes uram, ha tudnám, hogy nem szeretsz, akkor én meghalnék, de ha megtudnám, hogy csak szánalomból teszel úgy, mintha szeretnél, akkor… ó, ez borzasztó volna. Gyűlölnélek és átkoználak, mert még a sírban sem tudnék megnyugodni.

Deméndy elborulva állott felesége előtt és nem mert a szemébe nézni.

– Vannak pillanatok, – folytatja ez kábultan magába elmerülve – amikor a szerelem úgy a szívembe gyűlik, hogy azt hiszem, meg kell halnom. És akkor arra gondolok: mi lesz az én szegény uramból, ha én meghalok? Fog-e tovább élni és fog-e akkor is szeretni? És akkor látlak, ahogy egymagadban élsz és azt mondanám neked: ne búsulj annyira, édes uram, de aztán látom, hogy csak úgy járnál a minisztériumba és tartanál beszédeket a képviselőházban és beszélsz az asszonyokkal, akik mind szerelmesek beléd és akkor szeretnélek megfojtani, hogy ha én nem vagyok, akkor… akkor te se légy…

Sírógörcs fogta el szegénykét.

Deméndy karjai közé kapta és vállán keresztül elborongva nézett ki a nyári tájra.

– Micsoda komédia, – gondolta magában – hát hiheti ezt valaki? Ennek az asszonynak minden túlzott rémlátomása kézzel fogható valóság, mégis itt tartom a karjaimban, tudok nyiltan a szemébe nézni és tudom rágalmazónak tartani azt, aki engem leleplez. Hát mért vagyok én ilyen aljas, vagy mi van rajtam, ami ennyire meg tudja téveszteni ezt az éretlen, csalhatatlan teremtést!

Csakhamar megtalálta ismét a maga fölmentését. Nem magáért teszi, hanem a feleségeért. Igen, ennek a gyermeknek az élete függ attól, hogy jól tudjon komédiázni. Megvetni való dolog, de nemes célja van. Komédiázzunk tovább.

A bűvös módszerhez folyamodott. Ölébe ültette feleségét és a fülébe csókolta:

– Szeretlek, szeretlek, végtelenül szeretlek!

És a rémek eloszlottak, az asszonyka fölvidult és boldog kacagása kicsendült az izzó tájra, majd kéz kezet fogva, a karjukat lóbázva mentek ebédre és vígan főzték a terveket: merre, hova menjenek.

A Tátrába? Nagyon sok az ismerősük. Pedig a boldogság a magányban van. A pusztára? Igen, majd aratás után, amikor nem zaklatják őket tiszttartók, ispánok. Valahová messzire, ahol nem ismeri őket senki, például Norvégiába, ahol ilyenkor nincs is éjszaka. Avagy… ez Deméndynének jutott eszébe s boldog ravaszsággal kacsint az urára, mikor kimondja: ismételjék meg a nászútjukat, keressék föl mind a kedves helyeket, béreljék ki ugyanazokat a szobákat és egyék ugyanazokat az ételeket, mint első ízben. Mindenki azt fogja hinni, hogy csak most esküdtek meg és azt mondják majd: ni, milyen szerelmesek!

Pompás, ez a legkitünőbb eszme. És Olga már lázban ég, mintha már vasúton ülne. Azonnal pakkol, hogy minden rendben legyen. Csakhogy ennyire gyorsan még sem megy a dolog, vagy három napig bele tart, míg Deméndy rendezni tudja dolgait a minisztériumnál. Három nap! Jaj be rossz lesz, míg letelik a három nap, de úgy-e bár, sokat lesznek együtt a fészekben? Akkor gyorsabban múlik az idő.

Deméndy igent bólint és arra gondol, milyen végtelen hosszúak a percek a fészekben. De most nem úgy lesz, hiszen már is érzi, hogy nem úgy lesz. Sőt ma nem is megy többé el, együtt maradnak egész délután és egész este… hacsak – ezt az óvatosság mondatja vele – valami miatt nem muszáj a pártkörbe mennie. Ahogy ezt kimondja, elszégyelli magát: lám a fogadkozás pillanatában is tartogat magának nyitott ajtókat az elvonulásra.

A délután nagyon meleg volt, a fészekbe letűzött a nap és Deméndy iszonyúan szenvedett a forróságtól. Olga az ölébe bújt és elbágyadva, boldog mosollyal el is aludt. Deméndy nézte, nézte az édes gyermek-arcot, ezt a pihegő gyermekálmot, úgy gondolt vissza multjára, végig összes kalandjain, az anyósáig, Éváig.

– Ha tudnád mind azt, ami most az agyamon végigszalad, – gondolja és fejét csóválja – nem, azt nem fogod megtudni soha. És bizalommal itt alszik az ölemben, pedig ami a fejemben van, az a halál.

Hirtelen fölocsúdik. Mintha hallotta volna a vendégjelző éles harangütést. Vajjon ki jöhet most? Az ösztöne mohón kapott rajta: kiszabadulhat a fészekből. Aztán eszébe jutott fogadkozása és sajnálta a feleségét, hogy édes álmából föl kell zavarnia. Neszelt, fülelt: semmi. Valószinűleg csalódott.

De aztán csak lebben a kárpitajtó, Deméndy egy ijedt reflex-mozdulattal letenné öléből a feleségét, de csak dermedten veszteg maradt és nagy szégyenletében elpirul és lesüti a szemét. Az ajtóban Kömleyné áll, kalaposan, napernyőjére támaszkodva, elragadóan és csúfos mosollyal nézi őket.

– A fészek, – mondja gúnyos kacagással és rávillan nagy szemével a vejére, majd formálisan, hidegen azt mondja:

– Azt mondták nekem, hogy egyedül találom a leányomat, erre az idillre nem voltam elkészülve. Az államtitkár úr egy kicsit jobban vigyázhatna az ajtajára.

Olga fölébred és ijedten szökik le ura öléből. Rémületesen megzavarodott, az arca hol pirul, hol sápad. Mosolygásra kényszerítené magát, de a szája inkább sírásra áll. Ilyesmi sohasem esett meg vele, még senki sem látta az ő bizalmaskodásukat s legfőképpen édes anyja előtt röstelkedik, aki egyre korholta őt urához való nagy ragaszkodásáért.

– Soha se bánd, – mondja végül Deméndy és megcsókolja neje kezét – a mama előtt nem kell röstelkedned. Különben jó, hogy szerencséltetett bennünket, báróné, értésére adhatom a nagy ujságot, hogy a napokban együtt utazunk, én és Olga.

– Hová? – kérdi Kömleyné.

– Még nem határoztuk el egészen – mondja Deméndy.

– Pedig tudnom kellene, mert én nem szeretek megindulni anélkül, hogy tudnám, hová.

– Hogyan? – kérdi Deméndy – ön is velünk akar jönni?

– Természetesen.

– De hiszen eddig azért maradtunk itt, mert ön nem mehetett.

Kömleyné leül az ablak mellé és közömbösen mondja:

– Ha ön tudta ily hirtelenül rendezni a dolgait, én is képes leszek rá. Tehát hová megyünk?

Deméndyben fölforrt a vér.

– Azok után, amiket délben szerencsém volt önnek mondani, föl kellett tennem, hogy a bárónéra nem számíthatunk többé. Ezért sajnos, az úti programmunkat úgy szabtuk meg, hogy csak _ketten_ megyünk.

Kömleyné lebigyeszti ajkát.

– Semmi okom sincs mást akarni most, mint eddig, az a körülmény pedig, hogy ön velünk jön, önre tartozik, nem pedig énrám.

Deméndy érzi, hogy felesége jelenlétében nem lesz jó megismételni az anyósával a déli jelenetet, azért amennyire birta, nyugodtan Olgához fordult:

– Kedvesem, hallottad, mit mondott a báróné, tudod, mit mondtam neked én. Rajtad áll a választás, ha anyáddal akarsz menni, én nem akarok őméltóságának kellemetlenkedni. Határozd el magad, majd ha a báróné elment, meg fogod mondani, mit határoztál.

Ezzel kezet csókolt a feleségének, aki reszketve vissza akarja tartani és a szemével könyörög neki: ne menj el. De ő úgy tesz, mintha nem venné észre és mélyen meghajolva a báróné előtt, dolgozószobájába megy.

Deméndyné, mint az iskolásgyerek, sápadtan, lesütött szemmel áll az édesanyja előtt. Bal kezét szívére szorítja, a szegény kicsi jószág dobog, mintha meg akarna repedni. Kömleyné kemény arckifejezéssel a széken ül és egy percnyi hallgatás után szigorúan ránéz leányára.

– Ülj le, Olga.

Olga szó nélkül megteszi.

– Mit mondott neked az urad arról, ami délben köztünk történt?

– Semmit – rebegi ez.

– Nem is említette, hogy beszéltünk egymással?

– Nem.

– Láthatod ebből, hogy mit tarthatsz az urad őszinteségéről. Ez a beszélgetés téged legközelebbről érdekel és nem is szólt róla, mit tudhatsz te akkor olyan dolgokról, amik inkább rátartoznak, mint terád?

Egy darabig várja a feleletet, de hiába.

– Ma délben nála voltam a minisztériumban, a gyáva sértegetett. Mit tartasz az olyan férfiról, aki sérti az anyádat?

Olga birkózik a szóért, amelyet ki akar mondani, de nem birja. Feje lecsuklik a zongorára, úgy zokog magába.

– Hagyd el a sírást, rívást, tisztázzuk a helyzetet. Én nem kérdezlek, kivel akarsz jönni, mint ő, én parancsolok. Velem jösz és ha az urad nem akar követni, akkor itt marad. Értetted?

Olga fölkapja a fejét és megembereli magát. Úgy érzi, hogy bele kell halnia a vakmerőségbe, de könyes szemét nyiltan az anyjára függeszti, úgy mondja:

– Mama, én vele megyek.

– Úgy, – szólt Kömleyné és fölpattan ültéből. – Nos ebben az esetben be fogom neked bizonyítani, hogy nem mehetsz vele, mert tisztességes asszony csak tisztességes férjhez ragaszkodhatik.

Olga érzi, hogy mi következik. Valahányszor az édesanyja belefogott ábrándjainak rongyokra tépésébe, mindannyiszor irtózattal szeretett volna menekülni, de a rettenetes ujságok bűvösen vonzották és mint az édes mérget, úgy meg is kívánta. Minden szó, amely gyanut fakasztott benne, mint a pőrölycsapás érte, de ellenállhatatlan vággyal szinte belevájta magát a szörnyűségekbe és szeretett volna minél többet és minél rettenetesebbet hallani. Most irtózva és feszülten nézett anyjára és leste, mi következik még.

– Nehogy az az ember az én rágalmazásomra fordítsa, ami történt, inkább én mondom el neked, amit eddig tudnod nem kellett. Te balga, úgy élsz, mint a mesében és holmi hattyúlovagot látsz az uradban. Azt hiszed, hogy ő is olyan tisztán és ártatlanul ment a házasságba, mint te. Ezt ugyan egyetlen férfitől sem lehet megkivánni, de egyetlen férfi sem ámítja ezzel a feleségét. Az olyan házasság, mint a tied, szintén nem tartozik a rendkívüli dolgok közé, de az olyan házasságot senki más nem avatja olyan hazug romantikus szerelemmé, mint ő. Tudod, miért vett el téged Deméndy?

Olga elveszítette öntudatát. A szeme tágra nyílott, ajka félig nyitva, nincs semmi más érzése, tudata, csak lesi a rettenetes csapást, melyet rámérnek.

– Azért, – folytatta könyörtelenül Kömleyné – mert nekem udvarolt. Érted? Engem szeretett, azért jött hozzád, engem akart, azért vett el téged. És ez az ember az én fülem hallatára meri hazudni, hogy téged szeret!

A szegény asszonyka egész testében remeg. Amit most megtudott, olyan váratlan, olyan képtelen volt, hogy lesújtó rettenetességében is megnevettette. Az egész reménytelen fájdalom hat így a nevető izmokra. Kömleyné pedig csak folytatja a torturát, amivel meg akarja gyógyítani leányát.

– Ezt meg kellett most mondanom neked, mivel a nyomorult rám fogta, hogy a féltékenység beszél belőlem. Féltékeny én, te reád és ő miatta! Mintha nem rajtam állt volna, hogy magamnak tartsam, mielőtt neked még csak eszedbe jutott volna, hogy szeresd!

– Mama! – rebegi most Olga és irtózattal húzódik a szék szélére, hogy majd lebukott róla.

– Szememre vetette nekem, hogy rágalmazom előtted, hogy meg akarom rontani a boldogságtokat. Ez a boldogság nem ér semmit, mert hazugságon épül. A te urad távol tart a világtól, hogy ne tudjál meg semmit, ami rá vonatkozik, de előbb-utóbb mégis megtudnád a valóságot s minél váratlanabbul ér, annál súlyosabban hat rád. Én ettől a rettenetes kiábrándulástól akartalak megóvni, azzal, hogy előkészítlek reá. A férfiak nem szentek és Deméndynek sem vetem a szemére, hogy úgy élt, mint minden fiatal ember. De az ő bűne, hogy amit más asszony magától értetődőnek tart, mikor megtudja, az neked katasztrófa. Nem tartozott neked hűséggel, mielőtt elvett, miért hiteti el veled, hogy mégsem vétett ellened? Ő, aki most is, isten tudja, hány szeretőt tart.

– Ez nem igaz! – kiált most helyéről fölpattanva Olga. – Nem igaz, nem igaz, ezt még mamának sem szabad mondania.

Kömleyné odalépett a leányához és megfogta a vállát.

– Lassan akartalak bevinni a valóságba, hogy felvilágosodva és ábrándok nélkül élhess vele. De mivel ez az ember így beszélt velem, ám legyen az operáció gyorsabb, fájóbb, de alaposabb is. Eddig csak gondoltam, hogy szeretőket tart, egy félóra óta tudom. Mikor idejöttem, az előcsarnokban a tálcán egy levelet láttam. Egy hordár hozta, Márton épp be akarta vinni az uradnak. Akaratlanul is hozzányultam és megtartottam: majd oda adom én. Itt van, nem bontottam még föl, de az írás női írás. Tudom, hogy mi van benne. A felesége vagy, te fölbonthatod.

Olga kezében tartja a levelet. Nézi, nézi, finom vonások, lázas sietséggel odavetve. A vér arcába csap, a szerelmes nő ösztönével megérzi ezeken a vonásokon a vetélytársnőt.

– Bontsd föl! – sürgeti Kömleyné, aki maga is lázban ég már – jogod van hozzá, mert nő írta. Kötelességed irányában, hogy alaptalanul ne gyanusítsd, ha nem igaz, amit mondok.

– Nem, nem – sikoltja Olga, de Kömleyné ekkor már kitépte kezéből a levelet és fölszaggatta. Belenéz, fölkacag és odatartja Olgának:

– Hát lásd magad, úgy-e, hogy megmondtam?

Olga szeme rátapad az írásra, csak két sor: «Megkövetelem, hogy még egyszer eljőjjön. Nem vagyok rongy, hogy így el akar dobni magától. Éva.»

Deméndyné még egyszer olvasta el az írást, aztán behunyta szemét és várta: most megszakad a szíve. De éppenséggel nem szakadt meg. Valami soha nem érzett nyugalom szállta meg, hogy elcsodálkozott rajta. Hova lett a szíve, hova lett a fájdalom, hova az iszonyú rémek, melyek ennek a beállott valóságnak már az elgondolásánál elébe tolultak? Semmi, semmi mindebből, csak megrázkódott, határtalan undort érzett és két kezével belemarkolt a mellébe, mintha le akarná magáról tépni. Aztán fölvillant a szeme, szinte diadalmasan, a levelet mintegy csapásra, magasra emelte, úgy mondta anyjának:

– Köszönöm!

Kömleyné leányához lépett és megölelte. Először a Deméndy házassága óta igaz, meleg szeretettel.

– Most ismerek csak a leányomra, – mondta – büszke vagyok rád és tudtam, hogy a valóság meg fog gyógyítani.

4.

Egy hang nem jött a torkába, köny nem szökött szemébe. Állt az ablak mellett s a fáját ellepő porba írta az ujjával: gazember, gazember, gazember.

Aztán leroskadt a székre és magába mosolygott. Úgy, mint aki valami igen ravaszat eszelt ki, amivel a másikat alaposan megtréfálhatja. Érzés, gondolat azonban nem volt benne. Csak ijesztőn sápadt volt az arca, nehány perc alatt megnyúlt, beesett, megvénült. Végül pedig már fütyülni is kezdett. Amikor magában volt és leste a szerelmes urát, sokszor szokott fütyülni.

– Elment már, édes? – szól mögötte Deméndy és elébe toppan. Majd megijed:

– Édes, te beteg vagy! Az istenért mi lelt?

Az édes nem szólt, hanem hirtelen zsebébe dugta a levelet, melyet addig önfeledten balkezében gyűrögetett.

– Édes – kiáltja nyugtalanul Deméndy és át akarja fogni.

Az asszony kacéran kisiklik karjából és a pálma mögé bújva nevet.

– Kis gonosz, – mondja most már vidáman az államtitkár – hogy rám ijesztettél!

A kis asszonyka pedig, aki soha egy pillanatra sem rejtett semmit az ura előtt, aki nem is sejtette, hogy lehet másnak látszani, mint amilyen az ember: most őrületes gyönyörűséget talált abban, hogy ámítsa, bolondítsa az urát. Játszik vele, mint macska az egérrel, csalja, ahogy az csalta őt. Nem is érte föl ésszel, hogy életének most pecsételődik meg a tragédiája, szeme beteges pajzánsággal rácsillant az urára, ajka eltorzult mosolyra állt, így mondta:

– Igen, komédiáztam, úgy-e jól tudok komédiázni?

És az ember nem vett észre semmit, nem látta hogy egészen más asszony ingerkedik most vele, mint akit egy félórával ezelőtt itt hagyott. Elhitte, hogy feleségének játékos jó kedve van és ezt jó jelnek vette. Nem történt semmi baj – mondta magában s maga is boldogan, könnyedén szökött a pálmához, ahonnan Olga egy macskaszerű szökkenéssel a zongora alá bújt.

– Kis gonosz, – kiált rá vígan Deméndy – nem bújsz elő? Hármat olvasok, ha akkor meg nem adod magad…

– Soha! – kiáltja Olga oly elhatározott hangon, mely minden idegent megdöbbentett volna.

– Ha akkor sem bújsz elő, – ismétli Deméndy jókedvűen – utánad bújok. Elférünk mi a zongora alatt is.

– Meg ne próbáld, – kiáltja vissza Olga és átmászik a zongora sarkába, ott felegyenesedik, úgy mereszti lázban égő szemeit az urára. Ez egészen elkapatva az örömtől, hogy az ideges jelenet, melyre készült, így szépen elmaradt, olvasni kezdi:

– Egy… kettő… három…

– Hozzám ne nyulj, – sikoltja most Olga és kicsi kezével mellbe löki urát. Úgy áll aztán ott és nézi a megdöbbent embert, üvegesedő szemmel, hitetlenül. Elvesztette az összetartozóság érzetét önmagával, szinte azt várta, hogy az ura meg fogja neki mondani: micsoda idegen asszony lökte most mellbe!

– Ne bolondozz, édes, – szólt ez kissé száraz hangon – bújj elő és mondd el: mi történt. El van intézve a mama dolga?

Olga állt a szoba homályos sarkában, úgy nézte az urát. Milyen tiszta, becsületes arc, hogy tud a szemébe nézni! Meg is ingott a hite: hátha hazudik az a levél, a mama, a szeme, az egész világ! Lehet-e így állni a feleség előtt, akit megcsalt?

Hirtelen előbújt.

– Nos, el van intézve? – kérdi Deméndy ismét és a feleségéhez lép.

– El, – mondja ez fás hangon és leül a zongora mellé s végig futtatja rajta az ujjait. Úgy fordul hátra s hanyagul kérdi:

– Mondd csak, Miklós, szép leány az az Éva?

Úgy akart volna az urára nézni, látni az arcát, megtudni, milyen hatást gyakorol rá ez a kérdés, de félt, szörnyen félt és nem tudott megfordulni. Ha most ránéz, rögtön vége az erejének, pedig úgy érezte, ezt a jelenetet végig kell élveznie, ez az utolsó élvezete ebben az életben. Mintha csak muzsikáról volna szó, úgy jártak tovább ujjai a billentyükön, úgy, hogy Miklós akinek elállt a szíve verése, már azt hitte, hogy hallucinált s elképedve kérdezte:

– Mit mondtál?

– Azt kérdeztem, hogy szép leány-e az az Éva? – ismétli Olga, most maga is elbűvölve. A két karja lehanyatlik és feje hátra csuklik, hogy majd hanyatt esik le a kis zongoraszékről.

Deméndy egészen elvesztette önuralmát. A szája megnyilt, szeme kidülledt, arca halálsápadt volt, úgy bámult a látszólag egészen egykedvű asszonyra: mindent tud, gondolta magában, szegény édesnek vége.

– Éva, – dadogta végül – mit tudsz te Éváról?

– Ugyan, Miklós, – mondja Olga szinte vidáman – minek titkolnád előttem? A feleségnek bátran beszélhetsz a szeretődről, úgy illik ez a mi világunkban.

Deméndy még jobban összezavarodott. Úgy állt ott, tehetetlenül, kínos ügyefogyottan, szinte szánalmasan. Szegény Olga hangosan felkacagott és becsapta a zongorafödelet.

– Házasságtörő, – rebegte aztán iszonyodva és összeborzongott.

Deméndy most megemberelte magát. Vége, gondolta magában, hát legyen vége.

– Ezt jól csinálta anyád, – szólt remegő hangon – nagyon jól csinálta. De én nem adom meg magamat, ma még urad vagyok és parancsolód és mint ilyen, kérdem: szabad-e valakit elítélni, anélkül, hogy meghallgattad volna?

– Ne hazudj, – kiált most Olga irtozó hangon – nézd, itt a bizonyíték, mielőtt hazudnál, lásd, hogy hiábavaló.

És odadobta neki a levelet, melyet Deméndy soká olvasott, anélkül, hogy értette volna. Végre megértette. Összecsikorgatta fogát. Szamár, gondolta magában, épen az első becsületes lépés lett a vesztem. Minek siettem vele? Ha még egyszer megcsalom, nincs semmi baj!

– Úgy, tehát elfogják a leveleimet, – mondotta végül – de ha már ennyire vagyunk, tán láthatod épen ebből a levélből, hogy szakítottam vele. Hallgasd meg legalább a mentségemet.

Olga összecsapta a kezét.

– A mentséget, – ismételte – a mentséget! Hát van erre mentség?

– Van, – mondja most már Deméndy, aki visszanyerte önuralmát. – Édes, amikor most remegve és félve és kétségbeesetten mentegetni akarom magamat, nem magamért teszem, hanem teérted, szegény gyermekem, hogy visszanyerjed nyugalmadat. Én…

– Meg vagyok gyalázva, – mondja Olga mind emelkedőbb hangon – be vagyok mocskolva, nem élhetek ezzel a testtel, új testet szerezz, új testet szerezz.

És most kitört belőle a zokogás, ledobta magát a földre és öklével csapkodta mellét. Mikor Deméndy le akart hozzá hajolni, valósággal felordított és védekezett a kezével. Az embernek megfagyott a vére és nem tudott mihez fogni. Neki is köny gyűlt a szemébe – ő, nem magát siratta, hanem igaz, belső fájdalma ennek a szerencsétlen gyermeknek a marcangoló szenvedését illette, melyet szívesen váltott volna magára bármily áron.

Letérdelt melléje, hozzáérni nem mert, úgy sirta lelkébe becéző, csitító, szerelmes szólongatásait.

– Hallod-e édes? A te bűnös uradat, aki most inkább szeret, mint valaha. Aki mindig szeretett, mert minden hazugság volt, csak ez az egy nem. Az ember ha csalja is a feleségét, azért szereti. Nézz rám, mert mégis megérdemlem. Odaadnám az életemet, hogy ne történt legyen meg, ami megtörtént. Édes, drága édes, kicsi édes, egyetlen, szerelmes kicsi feleségem.

Az asszony hallotta-e, nem-e, bajos megmondani, arccal feküdt a padlón. Kicsi testén végigfutott a borzongás, amint magába akarta szorítani zokogását. Hátra intett a kezével: el, el, de Deméndy egészen meg volt törve, ott maradt mellette és egyre kérte, kérlelte, mindhiába.

Egyszerre megmerevült az asszony. Mozdulatlan maradt, mintha halott volna. Deméndy gondolta is, hogy meghalt és felordított:

– Édes! – kiáltotta és magához fordította az asszony arcát. Nem volt abban egy csöpp vér sem. A szemepillája le volt csukva, lélegzetét sem igen érezte, de arcán rángatództak az idegek – már csak idegeiben élt. Deméndy hangos siratással emelte karjaiba és végigszaladt vele a szobák során, ráordítván a megriadt cselédekre, akik estélire rakosgattak:

– Orvost, orvost! A bárónét!

Lefektette a hálószoba pamlagjára és csókolgatta, meg könyeivel áztatta a halottas arcocskát. Megbontotta ruháját, lefejtette róla cipőit s ágyba akarta fektetni, mikor belépett Kömleyné. Határtalan düh fogta el, szerette volna széttépni ezt az asszonyt, aki most is, noha gyorsabban lélegzett, hideg és fehér és büszke volt, mint mindig.

– Ez az ön műve, – kiáltott rá és feléje rázta az öklét – gyönyörködjék benne!

Kömleyné odalépett az ágyhoz. Leánya arcát nézte, majd Deméndyt. Mintha benne is megmozdult volna valami.

– Orvost, – hebegte – küldött orvosért?

Az orvos is belépett. Egy pillanat alatt a jól nevelt úriemberek elsimították az indulatok külső jeleit.

– Nagy izgalom érte, – magyarázta Kömleyné – összeszólalkoztak az urával, hiszen tudja doktor úr, milyen érzékeny a gyermek az ilyesmikben.