Part 10

Ezentúl Éva álomszerű fásultságban ül a helyén és a szemével követi Deméndy minden mozdulatát. Ez a táskájából sorra kiszedi az aktákat és ceruzájával jegyezget beléjük egyet-mást. Aki nézi, csak a szorgalmas, ügyeinek élő tisztviselőt látja. Csupa politika, csupa közügyhöz való érdeklődés az egész ember. Amellett látszik, hogy a szónokokat is figyelemmel kiséri, mert közbe-közbe, hol tagadólag rázza a fejét, hol meg szörnyűködve kacag. A rúd különben ő rá is jár, mert a honti állapotokért közvetetlenül benne keresik a főbűnöst. Aki így látja azt a szép, okos és buzgó embert, gondolná-e, hogy a karzaton ül egy szép leány, akivel már most is gondolatban megcsalja a feleségét?

Nagy a melegség. Végig a sorokon suhognak a legyezők, szinte állandó alaphangja az a lent folyó vitának. Az imént még egy tisztes ábrázatú öreg úr dörgött lent és pártja zajos helyeslése között kijelentette, hogy ha éppen obstrukciónak akarják tekinteni a vitát, hát tekintsék annak, de akkor ez a kormány csak azt következtetheti belőle, hogy megérett az obstrukcióra. Most ez az öreg úr még lihegve és kivörösödve a karzatra nyitott és melegen üdvözöl egy fiatal szép úriasszonyt, aki a kis fiával ült a második sorban. A fiatal kávésné volt: most már tudja, kinek köszönheti a jegyeket s úgy látszik, azóta már sokszor, élt ezzel a szívességgel, sőt többel is: a képviselő úr rendelkezésére bocsátja kocsiját is, mikor haza megy, hogy az urát az ebéddel meg ne várakoztassa.

Egy óra van, az elnök öt percnyi szünetre fölfüggeszti az ülést. A képviselők az ajtók felé tódulnak, kisebb csoportjuk összeverődik a középen és ott is élénken vitatkozik. Deméndy egy futó pillantást vet a karzatra és szintén kisiet. Itt az ideje. Éva is fölkel és siet kifelé. A keskeny folyosón végig a főlépcsőhöz, de ott nem megy le, hanem benyit egy tágas terembe, valami kisebb bizottsági ülésterembe s gyorsan beteszi maga után az ajtót. Egy perc nem telik bele s az ajtó már megnyílt és belép rajta Deméndy.

Egy pillanatig fürkészve hallgatódzott a másik, zöldposztós ajtó felé, aztán mohón Évához sietett, előre nyújtott két kezével megrázta az Éváét, aztán szó nélkül hevesen a karjaiba zárta és fülébe csókolta e szókat:

– Éva, kedves Éva, milyen jó, hogy ismét egymásra találtunk.

Éva a keze érintésétől megrázkódott, az előre elhatározott dac és visszautasítás átvillant az agyán, aztán alázatosan a férfi vállára hajtotta fejét és míg némán peregtek le könnyei, először érezte, hogy eladott leány, akinek nincs önálló akarata.

Deméndy magához emelte a könnyes, szép arcot, melyen most valami kimondhatatlan fájdalmas önmegadás tükröződött vissza és meghatottan csókolta le könnyeit.

– Szegény Éva, – rebegte őszinte érzéssel – ugy-e nagy fájdalmat okoztam?

Éva mosolyra erőltette magát és zsebkendőjével hirtelen letörölte könnyeit.

– De ugy-e, szeretsz még? – kérdi Deméndy és mohón újból karjába kapja és csókjaival elborítja arcát.

Ezzel a mult el volt intézve és Deméndy ismét az Éva régi szerelmesének és urának érezte magát, úgy adta neki utasításait, önkéntelen parancsoló modorban, mely lenyügözően hatott Évára.

– Még ma veled akarok lenni, – szólt és izgatottan mérte föl-alá a termet. – Este nem lehet: rab vagyok, hanem délután, rögtön ebéd után, és együtt maradunk az utolsó pillanatig, a klubba sem megyek föl – ameddig csak lehet. Lássuk csak, hozzátok nem mehetek, biztosra akarok menni. Te se menj haza ebédre, nem akarom, hogy késsél. Maradj a városban és – és, igen, ez a leglalkalmasabb, eredj föl Courriernéhoz. Igen, ott várj meg. Jó lesz?

– Jó lesz, – súgja Éva hangtalanul és nem mer a férfira nézni. Úgy hallgatta, mint a cseléd, aki a gazdája utasításait fogadja.

– Most pedig, édes, isten veled, még egy darabig itt kell lennem, aztán sietek szabadulni az ebédtől. Négy órára, igen, legkésőbben négy órára ott leszek.

És még egyszer magához ölelte, mohón, éhesen és egy utolsó, vérforraló csókot nyomván az ajkára, elsietett. Éva megtörülte arcát, nagyot lélekzett és szintén elhagyta a tanácstermet.

Megváltozott a világ. Milyen más az: várni valakit és aztán élni vele, mikor megérkezik. Az ember megcselekszi azt, amit akar, de a cselekedete lelki mivoltát nem szabhatja meg. Hónapokon keresztül ezt a találkozást a szerelemmel elegy boszú tervekép hánytorgatta magában, most se boszú, se szerelem. Úgy érzi, mintha hosszú dologtalanság után állást kapott volna. A pénzre gondol s ami vele jár. Semmi más. Dermák Éva, a Deméndy Miklósnak éveken át szeretője, csak most vált lelkileg azzá, aminek mások nézték: a pénz nyomorultjává.

Követi a parancsot. Nem megy haza ebédre. Harminc krajcárja van, ezzel jóllakhatik Frommernál. Rekkenő hőség van, csak azok járnak az utcán, akiknek dolguk van. A belvároson egyáltalán már erősen megérzik a nyár. A déli sétálók sorai is megritkultak, ilyenkor két óra felé éppen csak a boltos leányok sietnek vissza az üzletbe s egy-egy elkésett iskolásleány vágtat a villamos állomás felé. Éva lassan, elgondolkodva fordul be a Kossuth-utcába, gépiesen nézi magát a kirakatok üvegében, átvág a koronaherceg-utcába és ott befordul a Harisbazárba.

Ott van a Frommer kávémérése, ahol déli időben huszonöt krajcáron négy tál ételt kapni kenyérrel. Sajátságos fészek. Sötétes üvegajtó nyílik be az egyik kicsi szobába, ahol szorongva állanak a kerek kis asztalok, megrakodva az utcák szomorú női proletárjai-val. Gazdátlan bonne-ok, facér gouvernante-ok, néhány kalandornő, ki szegényesen, ki gazdagon felcicomázva, az egyik vígan kacag, a másik homlokán gond borong. Az üvegajtón keresztül belátni a másik szobába: ott csupa férfi ül ebéd utáni fekete kávénál és ujságot olvas, dominózik vagy kártyázik. A belváros kisboltosai ütötték föl itt tanyájukat. A kis nyárspolgárság szolidsága szomszédos itt a nagyvárosi női proletáriátus és kalandorság feslettségével, fásultságával.

Régen volt itt Éva, egy kicsit idegennek érzi magát. Egy lompos, szép leány szolgál föl és ellenséges alázattal kérdezi, hogy bort parancsol-e vagy sört.

– Vizet – felel Éva nyersen és elpirul. Egy pohár sörre már nem telik a pénzből.

Ketten ülnek még az asztalnál. Az egyik a húsnál tart, a másik már a fogát piszkálja. Ahogy az idő éppen összehozta őket. Az egyik tisztességben kopott alak, a másiknak ki van festve az arca, ragyogón lakkos a cipője, de avult, fesledező a szoknyája. Évától mind a kettő áhitatosan elhúzódik. Imponál nekik a ruhája és dehogy is gondolnák róla, hogy csak harminc krajcár csörög a zsebében. A szomszédos asztalnál, úgylátszik, törzsvendégek állandó társasága mulatozik. Sörös üvegek is állanak ott, az egyik meg fagylaltozik is. Fiatal, rövidszoknyás leányok, férfiakról beszélnek, orfeumokról és egyéb ilyenekről. Olykor meghalkul a hangjuk s utána hiszterikus kacagásban törnek ki.

Éva hamar végez. Az egyik szomszédja már előbb távozott, félszeg hidegséggel biccentve fejével, a másik ott ültében elaludt. Évát is álmossá teszi a látása, meg a melegség. Mögötte egy éltesebb hölgy ül, bő, extravagans szabású sárga köpönyegben, amely, ha föllibben, elárulja, hogy a hölgy csak alsószoknyában jár. Ez szivarra gyujt és a kis helyiség menten megtelik köhögtető, karcoló füsttel. Éva fizet és sietve távozik. A maradék öt krajcárt borravalónak hagyja ott, amiért a felszolgáló leány ámuló meglepetéssel ezzel köszönti:

– Kezét csókolom.

Tehát Courrier-néhoz. Annyira nem a szerelem láza viszi oda, hogy azt gondolja: ebben a nagy melegben majd egy kicsit szundikál.

Nem kell messzire mennie. A koronaherceg-utcában egy ütött-kopott kétemeltes ház első emeleti erkélyén fakul a nagy firmatábla:

=DENTIST COURRIER FOGMŰTEREM.=

És alatta, ugyanazon a táblán kis betűkkel:

_Courrier-Faragó Mariska női kalapraktár._

Tehát két firmája is van a harmadik üzletnek. Hölgyek és urak föltünés nélkül fordulnak be a kapuba: ha tetszik, a fogorvost keresik, ha tetszik, a kalaposnőt. Avatatlan asszonyok, leányok jóhiszeműleg ülnek a várószobában és nézik, hogy jönnek, mennek mások a kalaposszobába. Jobbfelől a fogműteremben Courrier úr egy ideszakadt svájci ember tárgyal az urakkal, balfelől Faragó Mariska ő nagysága a hölgyeket szolgálja ki. A hely tehát igen alkalmas, mindenkinek kell kalap és mindenkinek fájhat a foga.

Éva egészen bátran benyit az előszobába. A fogorvos rendel reggeli kilenctől este hatig, megszakítás nélkül. De úgylátszik, ilyentájt nem igen van dolga. Éva a várószobában találja, szivarozva és ujságot olvasva. Amint Évát meglátja, felugrik, affektált francia elevenséggel elébe táncol és mély meghajlással üdvözli.

– Mariska asszonyt keresem – mondja Éva, amire a fogművész értően meghajol és egy marquis-mozdulattal föltárva a baloldali ajtót, édeskésen bekiáltja:

– Ma chère! vendég jön.

Ebben a szobában üvegszekrényekben, asztalokon, székeken csupa női kalap. De a belső falon végigvonul egy fakó szőnyeg. Ez most meglibben és belép kifogástalan háziöltözetben egy csinos, fiatal barna asszony, aki gyanakodva nézve végig a jövevényen, öntudatlan mozdulattal úgy huzogatja a szőnyeget, hogy mögéje ne lehessen látni.

– Jó napot Mariska asszony – mondja Éva és ezzel eloszlatott minden bizalmatlanságot. A Mariska asszony megszólítást csak a beavatottak használják, ez a titkos jelszava a titkos üzletnek.

– Szolgálhatok? – kérdi egész nyájasan az asszony és fellibbenti a függönyt. Nem takargatott az semmit, csak egy keskeny folyosót hasított ki a szobából, amelyen észrevétlenül, a kalapüzlet kikerülésével lehetett a belső szobába jutni.

Oda vezette Évát egy pazar, nehéz levegőjű szalonba, amelyben minden csupa arckép. Arcképek a falon, a tükrök szegélyén, a szalon-asztalkákon, a paravant-on, a kis aranyos kandallón. A kerek nagyobbik asztalon pedig vastag, díszes foliansok, ugyancsak teli szép leányok, asszonyok arcképeivel.

A két hölgy hamar megértette egymást, nem kellett a szót szaporítani. Éva emlékeztette a multra és az érdemes asszonyság emlékezett is. És nagyon örült, hogy most már gyakran lesz szerencséje. Egy kis tapéta ajtót nyitott ki és bebocsátotta rajta Évát.

– Tessék.

Ablaktalan kis szoba volt. Egy csapásra kigyult a gyönge rózsás villamos fény és Éva magára maradt a titkos szerelmi fészekben. Ez aztán igazi fészek. Csupa bujaság, csupa puhaság. A falak véges-végig drága szőnyegekkel beborítva, vastag neszfogók a padlón is. Széles kerevet, széles függönyös ágy és az állott levegőnek olyan különös, zsongító hatása van. Van női pipereasztal is, dúsan felszerelve mindennel. Fürdőszoba is nyílik oda.

Éva fáradtan, kéjesen dűlt a kerevetre, behunyta a szemét és várt. Vajjon meddig? Óra nincs a kis szobában, a percek a végtelenségig füződnek egymásba s a nagy várakozásban elnyomja az álom, amelyből csak akkor ébred föl, mikor a tapétaajtó ismét nesztelenül föllebben és a férfi, kalapját, botját lecsapva, lihegve elébe rogy.

Hét óra felé Dermákné tüzet rak a konyhában és ráteszi az Éva ebédjét. Hátha éhes lesz szegényke, hadd kapja meg ebédjét. Amikor Sárika hazajön, valóságos ostrom alá fogja a konyhát, de Dermákné hősiesen védelmezi idősebb leánya vacsoráját. Sárika könyörög, hogy csak egyszer mártogathatná kenyerét a szószba, nem engedik. Ellenben a hátán püfög az anyja ökle és hallja a szitkokat és elkeseredett erkölcspredikációkat. Sárika végre elunja a dolgot, durcásan vállat von és azt mondja:

– Hát jól van, tudok én magamon segíteni.

Ezzel kisuhan az ajtón és vagy tíz perc mulva visszatér egy óriási darab liptói turóval, melyet tüntető körülményességgel fogyasztgat. Dermákné egy darabig nem hederít reá, de a kisleány minden áron szóvá akarja tenni a sajtot. Mikor már alig egy falatja maradt belőle, ingerkedve odaszól az anyjának:

– Adjak neked is?

Dermákné rettenetes nyugalommal szegzi rá a szemét, aztán megint csak szó nélkül belöki leányát a szobába és rázárja a kulcsot. Ő meg kiáll a gangra és nézi, nem jön-e már Éva?

Sárika kötekedik vele.

– Eressz ki, anyám, ne félj, most már jóllaktam, nem fogom megdézsmálni a te drága leányod vacsoráját. Ni, hogy lesed a jöttét. Tegnap még kenyeret se hagytál neki, mért vagy most egyszerre szerelmes belé?

Egy szónyi feleletet sem kap – milyen különös, hogy a zsörtölődésre mindig hajló Dermákné most szó nélkül hagyja a süldő leány ingerkedését, aki most már haragosan kifakad.

– De tudom én, miért lett Éva egyszerre olyan kedves. Ne félj, anyám, én is tudom a módját, szeretsz te majd engemet is!

Ezzel kacagva elugrik az ablaktól, szerencsésen kikerülve a rámért ökölcsapást és bent a szobában sipító hangon nagy vígan énekelni kezd.

A gangon mozgás kél. A szegény emberek sorjába ott ülnek, ki ingujjban, ki mezítláb és hűsöl. Világosan látni a mozgás terjedését. Kezdődött az első emeleten, végigszaladt rajta, aztán átcsapott a másodikra s onnan a harmadikra. Az arcok ámulón, meglepetten bujnak össze, aztán felirányozódnak a Dermákék lakása felé, majd feszülten a lépcsőházra. A hullám megcsapta Dermáknét is, aki megrázkódott, elpirult s beszaladt a konyhába. Éva kisasszony kétlovas hintón jött haza! Megállt a kapu előtt s ő kiszállt belőle. Látták a tulajdon szemükkel, meg hogy két forintot adott a kocsisnak. Ejha, két forint! Nem hiába, úri leány ez, akárki mit mond.

S amint befordul a lépcsőházból a gangra, a szegény emberek összeszorulnak, a falhoz lapulnak, hogy utat nyissanak neki és elfogult tisztelettel köszöntik. Ő, rájuk se nézve, biccent a fejével és siet a lakásba. Dermákné lázasan, gyöngéden siet elébe és kimondhatatlan lágy hangon mondja:

– Megmelegítettem az ebédedet. Nem akarsz enni?

Éva tagadólag rázza a fejét és vetkőzni kezd. A szobában már majdnem teljes a sötétség és Dermákné előzékenyen kérdi:

– Ne gyujtsak lámpát?

– Nem – mondja Éva kurtán – aludni akarok.

És Dermákné buzgó szolgálatkészséggel nekimegy az ágynak és gondos, anyai kézzel megveti a leánya számára. Ez gyorsan vetkőzik s mielőtt az ágyba bujna, elgondolkodva megáll egy percig, aztán belenyul a szoknyája zsebébe és odanyújt valamit az édes anyjának.

– Fizesd ki a házbért.

Ezzel a fal felé fordul és magára erőszakolja az álmot. S míg a délután jelenetei megelevenednek előtte, görcsösen összeszorul az ajka, meg az ökle és azt kérdi magától: minek is él?

3.

Meghalni? Hátha még tudná, mit gondol, mit érez a másik. A nagy feszültség után lelohadt, émelygő érzéssel, csüggedten, undorodva és magát megvetve fekszik Deméndy a kocsiban s szeretné kitörölni életéből ennek a mai délutánnak a nyomát. Nem érti többé az állapotját. Hogy lehetett olyan dőre, olyan gyönge és aljas? Pfuj, titkon, dugva, mint az álnok cseléd, lopott magának egy kis élvezetet. Hát mi az? Olyan derék, becsületes ember volna, ha nem háborította volna ez az esztelen, piszkos szerelmi láz. De most már nem háborítja, úgy érzi, örökre kigyógyult belőle. Úgy is legyen, ez a viszony, ahogy bogozódott, épugy föl is oldódott.

Holnaputánra beszélték meg a második találkozást. De ebből nem lesz semmi. Erős elhatározása, hogy még ma megírja Évának a búcsúlevelet. Megmagyarázza neki, hogy a világ megváltozott, csak most érzi igazán, hogy a házasság hatalma alatt áll. Azelőtt csak a világ előtt bujkáltak, jó ízlésből, most bujkálni kell a rajtakapatás miatt. Ez nem méltó hozzájuk.

Annyira erősnek érezte magát ebben az elhatározásban, hogy türelmetlenül vágyódott tinta és papiros után. És annyira átérezte az elhatározás tisztító hatását, hogy türelmetlenül vágyódott a felesége látása után. Szegény édes, mégis csak te vagy az igazi édes. Milyen más, milyen tiszta az ő lángolása. Nem, ne tudja meg soha, hogy meg van csalva. Aztán nem is szabad megkockáztatni egy második kalandot, mert sohasem lehet tudni, mikor, mikép derül ki a titok és akkor a szegény édes belehal. Játszani a feleség életével: ez nem járja.

Soha annyi igaz gyöngédséggel, szeretettel nem gondolt az ő kicsi feleségére, mint most, egy félórával a házasságtörés után. Szinte röpült föl a lépcsőn, végig a szobák során, berontott a fészekbe, ahol várta, hogy az édes a szokott kedves komédiával, boldogan ámuló tekintettel rábámuljon, egy kicsit begyeskedik, aztán boldogan rácsap, a karosszékbe vonja és repül, repül vele a boldogság menyországán keresztül.

De megdöbbenve megáll a kis szoba küszöbén, a szíve nagyot dobban és elképedve gondolja: csak nem tudja már? Az édes a nyitott ablak mellett ül, szeme szelíd elgondolkodásban kitekint az alkonyati tájba s meg se rezzen, mikor az ura jöttét hallja.

– Édes, – mondja ez megrettenve, – nem látod, ki van itt?

Az asszonyka meg se moccan, csak nehezebben jár a lélegzete, küzködik magában.

– Édes! – kiált most az államtitkár és melléje lép, – mi bajod?

Deméndyné levonja magához az ura fejét és csendesen, nyájasan simogatja.

– Valami baj ért? – kérdi az nyugtalanul.

Az asszony tagadólag rázza a fejét.

– Vagy haragszol rám?

Újból csak a fejét rázza.

– Vagy búsulsz valami miatt?

Most már igent int. Deméndy nyugtalanul kapja a karjába, betelepszik a karosszékbe, ölébe vonja feleségét és csókolgatja a kis arcot.

– Panaszkodj édes, mondd meg, min búsulsz, talán segíthetek.

– Nem, nem – súgja Deméndyné szelid szomorúsággal, – nem segíthet rajtam senki.

– Olyan nagy a baj?

– A bűn, a bűn, – tör ki most a bánat az asszonykából, – mert a te feleséged nagyot vétkezett ellened és nem érdemli többé meg, hogy szeressed.

Deméndy egy pillanatra megretten. Csak nem? De hisz ez lehetetlen. Mégis egy kis durvasággal sürgeti az asszonyt.

– Halljuk, halljuk, ha bűn is, meg kell mondanod.

Az asszony szorosan magához vonja ura fejét s mögéje rejti arcát.

– Igen, – mondja lelkendezve, – de előbb igérd meg, hogy meg fogsz verni és meg fogsz bocsátani.

Deméndy föllélegzik. Most már tudja, hányadán van. Mosolyogva simogatja az asszony leányos haját és biztatja:

– Csak tégy vallomást, kis bűnösöm, kegyelmes és szigorú bírád leszek.

– Hanem ezuttal komoly bűnöm van, – sopánkodik most már szintén neki bátorodva Deméndyné, – és ha kigúnyolnál, akkor, akkor ez nagyon fájna ám.

– Frissen, csak süsd ki. Mi a bűnöd?

– Rosszat gondoltam rólad, – vallja az asszony és könny lepi be az arcát.

– Hogyan? Mit?

– Hát… úgy-e, de meg fogsz bocsátani?

– Meg, meg, csak hadd hallom már, mi rosszat gondoltál rólam.

– Hát, édes uram, tudod, itt volt a mama és beszélgettünk.

– Tehát innen fúj a szél, sejthettem volna.

– Igen, most már magam is látom, hogy mama igazságtalan irányodban. Azt mondta, hogy a férfiaknak nem lehet hinni, egynek sem. Tudod, nem akartalak téged emlegetni, mert téged nem lehet a többiekkel együtt emlegetni, hát fölhoztam Zsilvölgyi grófot, aki annyira imádja a feleségét. Mama akkor hangosan fölkacagott és azt mondta: Az? a legordinárébb emberek egyike, még csak nem is szeretőt tart magának, hanem az utcán szedi föl a leányokat.

Deméndyt elfutotta a méreg.

– A mamád is jobban tenné, ha nem neked fecsegne az ilyen dolgokról.

– Úgy-e? Én úgy megijedtem, de úgy megijedtem, édes uram, ettől a beszédtől. Hogy is lehet ilyet mondani valakiről? De aztán még tovább beszélt és rólad is…

– Hogy én is?

– Nem, azt nem merte mondani – kiált föl Deméndyné büszkén – hanem amit rólad mondott, az még csufabb.

– Micsoda?

– Azt mondta, hogy én ostoba liba vagyok, mikor neked vakon hiszek és hogy te nem jól nevelsz engem, ma is még abban a tudatlanságban tartasz, mint kisleány koromban. Hogy a magam rangjabeli asszonynak érteni kell az asszonyi dolgokhoz, mert a társaságban egyre mulatnak rajtam és ki is nevetnek. Tudod, édes uram, ezt én nem bánom, pedig igaz, magam is észreveszem, hogy lenézően állnak velem szóba, még a leányok is, de én ennek örülök, mert legalább nem kell velök azokról a csunya dolgokról beszélni. De mama éppen azt mondja, hogy ezeket a csunya dolgokat ismerni kell és hogy te is jobban tennéd, ha felvilágosítanál, mert így visszaélsz az én tudatlanságommal.

– Úgy, tehát anyád azt gondolja, hogy ő túlságosan erényesen nevelt s most én rontsak rajtad. Aztán miféle tudatlanságban tartlak téged?

– Ez éppen a borzasztó, – hebegi a kis asszony – azt mondta, hogy te adod előttem a szentet és ezzel nevetségessé teszel. Hogy elhiteted velem – ó istenem, nem merem kimondani…

– De csak mondd, mondd ki, édes.

Küzködve, a legnagyobb megerőltetéssel bírja csak kinyögni:

– Hogy, hogy te… teneked is volt szeretőd.

Deméndy a fogát vicsorgatja. A mult? Ismeri a feleségét, az nem érti azt a megkülönböztetést a mult és a jelen között. Ha tudnia kellene, hogy az ura mást is szeretett, legénykorában is, csakúgy megcsalva érezné magát, mintha most elkövetett hűtlenségről volna szó. És az anyjának egyéb dolga sincs, mint hogy így felvilágosítsa a leányát? Ugyan mi célja van vele?

– És te elhitted ezt?

Deméndyné lehorgasztja a fejét.

– Nem tudom, – rebegi – de a szívem úgy dobogott és fájt, mintha elhittem volna.

– Nos kedvesem, rosszul tetted.

– Úgy-e, rosszul tettem? Én is azt gondoltam és azon búsultam, hogy az én édes uramról, aki a legelső ember a világon, ha csak egy picikét is, rosszat hittem.

– Ez hát a nagy bűnöd, édes? Nos, igérd meg, hogy máskor rá se hallgatsz ilyen beszédre és akkor megint jóban vagyunk. Megigéred?

– Te olyan jó vagy – mondta boldogan Deméndyné és görcsösen hozzásimul – igazán nem haragszol?

– Nem.

– Egy icike-picikét sem?

– Egy ici-picikét sem.

– Akkor repüljünk, – indítványozza most az asszony. Egy szempillantás alatt átváltozott a régi gyerekké, akinek csak játékon jár az esze.

– Az édesanyádnak azonban meg fogom mondani, hogy ne ingerelje ellenem a feleségemet – mondja keményen Deméndy, aki nem tudott oly könnyen hangulatot változtatni.

– Ne, ne, – könyörög Deméndyné megrettenve – ne tűzz össze a mamával, mert félek tőle.

– Ne félj, majd megvédlek én.

– Nem magam miatt félek, édes uram, hanem miattad. Mama olyan hatalmas.

Deméndy nevetett. Nagy szeretettel, igaz bensőséggel cirógatta feleségét, hogy az csodás szemmel nézett rá.

– Mondd, édes uram, mért szeretsz ma jobban, mint máskor?

– Jobban? – ismétli Deméndy és megdöbben. – Honnan gondolod, hogy jobban szeretlek?

– Érzem, – súgja a kicsi asszony és rejtelmes bútól elkapatva, görcsösen kapaszkodik az urába. – Édes, édes, édes jó uram, szeresd mindig jobban a te ügyetlen kis feleségedet.

Az államtitkár nem tudott felelni. A léleknek e nemes rejtekeit nem ismerte és amellett a helyzete, oly istentelenül visszás volt, hogy megundorodott tőle. Ez a gyönge asszonylélek megérzi a külső szín alatt a szívverés nuanceait – még nem tudja, hogy alatta képmutatás rejtőzik, de megérzi, mikor őszinte. S íme, ő most benső és őszinte, mert a szeretőjétől jött. Szeresd, szeresd mindig jobban a feleségedet – az ő szótárára fordítva ez azt jelenti: csald meg, csald meg mennél többször a feleségedet.

Hogy fordulatot adjon a beszédnek, vidáman megringatta térdén az asszonyt.

– Igaz is, édes, mikor megy a mama fürdőre? Tudod, én nem bánnám, ha minél előbb tenné. Meg is fogom neki mondani, hogy igen meleg van itt mostanában.

– Ne légy rossz, – feddi az asszonyka, de csak elnevette magát. Csakugyan igaz az a sok-sok tréfa, amit az anyósokról mondanak?

– Hát nem látod? A te anyád úgy-e bár kiváló asszony, magam is úgy látom, mégis nem lázítja-e ellenem a feleségemet?

– Igaz, igaz és a te feleséged olyan rossz volt, oly nagyon rossz. Mert még nem mondtam el mindent.

– Akkor folytasd a vallomást.

– Tudod, édes uram, mikor mama azt a rettenetes dolgot mondta, hát én… én borzasztóan megijedtem és a testemet valami rázta, tudod, úgy, mintha békát láttam volna. Nem hittem el, hogy te is olyan voltál, mint a többi, de úgy éreztem magamat, mintha elhittem volna. És azt gondoltam, hogy az az asszony, kinek az ura már mást szeretett, be van szennyezve és ha te is mást szerettél volna, én is be volnék szennyezve. És akkor undorodtam saját magamtól és azt gondoltam, hogy ezzel a kicsi testemmel én nem akarok többé együtt lenni.

– Édes! kiált föl megrettenve az államtitkár.