Part 6

Veti hamar leplét karcsu derekára, Minden erén futkos szerelem hangyája, Függő folyosón át az urához indul, De megáll rettenve útja közepin tul.

Idegen a férfi, dísztelen a termet Mely palotából jön s lova hátán termett: „Ki az ott, ilyenkor!“ – De nem is áll szónak; Vércse sikoltása űzi az asszonynak.

Tüstént aluvó őr, valamennyi, támad; Két ujján Kanyaró füttyent vala hármat, Éh farkasi oztán törnek elő jelre; Virrada sok alvó örökös éjjelre.

Így sikerült vérben átal verekedni, De zsákmányt Kanyaró nem mer vala vetni; Seregét oszlatja: el, el, a határra! Egyedül a kardot viszi meg Budára.

Mellyet nagy örömmel Buda király másnap Mutat elő s büszkén a többi tanácsnak, Dicsekszik: az éjjel _csoda_ által nyerte; Jobban Etellakról tudják haza-szerte.

Mindenfele a hír onnan eredt szélyel, Összetalálkozván Buda más hírével: Hogy az Isten kardját csudaképen nyerte; – Nem hiszi _egy_ ember neki, országszerte.

Sőt a maga pártja, az is elpártolna, Etelétől immár menedék ha volna; Újúlt bizodalmát öli halvány kétség: Igy orozott kardban, vajh, lessz-e segítség!

Etelének is vűn[47] hírt Hilda futára Mikor a kard eltünt, s hova tünt: Budára. O – jaj!… akkor látták (egy hangja se hallszott) Sápadni először azt a piros arczot.

Elsápada, elhalt kisérteti zölddé, Azután izzó vér sebesen megtölté, Azután ültéből felrándula, tenni, S dörmöge mély hangon: haza fogunk menni!

Követét császárnak hívatja magához, Adaját hogy rakják, engedi, lábához, Túszt neki és foglyot átaladat renddel, Haza indúlásra napot órát rendel.

S már, mint szele égi tüzes háborúnak, Zúg jötte felől hír a haragos húnnak, Mindenfele a nép elképzeli s borzad Budára szegényre az iszonyú rosszat.

Mint hegy ha szakadna, mint ég ha omolna, Világ tengelye mint dűlőbe’ ha volna: Úgy képzeli a nép – vagy mi nagyobb rosszat Etele haragja, Buda bűne hozhat.

Még útban eléje, urok elé, mennek Sokan a fő húnok, fejei a nemnek, De nem meri egy se Buda pártját fogni, Etele szívébe könyörű szót lopni.

Detre is ott van már, kelleti hüségét (Átkozva magában Buda semmiségét. Lelke a jövendőn szomorún kóvályog.) S vele mind a többi idegen királyok.

Föl, Keveházának, seregét vezérli Etele; ott áldoz; Érdet nyomon éri, Buda új városnak fordul, folyam ellen, Téteny előfokján föltetszik az ellen.

Hamar, ezt meghallván, Buda kaput zárat, Nagy körösztbálványnyal segíti a zárat, Dobogót felvonnak szédűletes árkán, Nyillal, kopiával tövises a párkány.

Hal úszva – király mond – madár ha repülve, Ember fia nem jő itt csuda nélkül be: Mert elfogy előtte, akármi felől jön, És meghasad a föld, bár merre kerüljön.

Etele azonban már nem vala távol, Körül a hegységet megszállta hadával; Kapu elé mingyár’ szót szólani küldött, S nagy hangon alólrul beszéle a küldött:

Buda király hol van? Álljon maga szónak. – Etele küld engem, ura minden húnnak, Seregével ott ím a bérczeket űli, Ezt a madárfészket pöhölyre becsűli.

Hegyet az árkába onnanfölül ontat, Falaid ormóján tapos országútat, Valaki él ottben, úgy tartsa, nem élne, Fiúval az apját vetteti kardélre.

De ha Isten kardját meghozva, köszöntöd, Kapuid, sarkából, mély porba ledöntöd, Egyszer ha vonúl át városodon népe: Fogad utolszor még atyafi kedvébe.

Se kaput, sem kardot! – felelt Buda hévvel, – Holt testemen át csak ha bejő népével! De, ha esdő szóval _maga_ hozzám jön be, Fogadom a pártost régi kegyelmembe.

Kacczanva Etele érti meg e választ: Ha ha!… egy jó kardot fegyvériből választ; S indúla, menőben derekára kötvén. Mind az urak kérik, őt nyomba követvén.

Ne menjen! ez ármány; Hadurra! hová megy: Azok ott nagy tábor; maga hős, de lám _egy_; – Esennen[48] a hún fők köntösit érintik: De szeme szikrái vissza vadúl intik.

Jutva le a várhoz (mely Ó-Buda mostan), Parancsola tüstént: nyiljék kapu ottan, Hídat alá döntnek, kaput elé tárnak; Mögötte bezúdúl tengelye a zárnak.

Buda pedig öcscsét várja vala bástyán, Messzire megrémült vérszínü palástján, Haja merevedni sisak alatt kezde, Hálója halálnak szemeit környezte.

Szólni akar – nem tud –: hozzá ne ereszszék, Karddal ez egy embert odalenn elveszszék; De nem is voln’ a ki e szóra királynak Végezze parancsát: mint kőszobor állnak.

A mint közelebb jő, a mint szeme villan, Duzzad egész teste, majd rászakad ollyan, Harag a nézése, harag a járása, Szorul összébb köztük levegő nyilása:

Fegyvertelen az bár – szegény Buda elhűl, Hamar Isten kardját rántja ki védelmül, Önkintelen ádáz Etelétől ója Noha érzi eljött éltének utója.

Etel is, szó nélkül, csak ölü-sívással, Ránt ellene szablyát; küzdenek egymással; Messze a viadal késő zaja csattog; Nézi a két tábor, fölöttük, alattok.

Ott nem az Istenkard által Buda vívik, (_Kezében_ aczélja csak aczél tudníllik;) Emberül ő harczolt maga emberségén; Bajnok vala ifjan, s bús élete végén.

Harmad szeren a mint zúdúltanak össze: Etel Buda kardját kiröpité messze; Oda lőn az; testét veszni hagyá hátul, Megfutva halálnak mereven arczátul.

Még egyszer üvöltvén, Etele szökellik, Váll-közön a kardját belemártá mellig; Arczczal, Buda ki volt, a porba merűle, Iszonyú csendesség fagya meg körűle.

Ám had ura Isten jól látva egéből, Hunokért nagy könnyű csordúla szeméből: Jaj! betelik, mondá, már íme betelnek – Népe jövendői számlálva Etelnek.

Isten, alant földjén, ő lehetett volna; De nagy ily kísértés földi halandóra – Szólt; és megnyugodott, könnyét letörölvén: Hogy örök-állandó amaz erős törvény.

Ezalatt tornyáról magas palotának Rohan alá, hajh! már özvegye Budának; Szöghaja kígyóit tépi, előlfutva, S üvölt habos ajkkal, még oda sem jutva:

Ilda, kevély Hilda! Krimhilda kegyetlen! Verjen meg az átok! ne maradj veretlen! Soha te fiadnak örömét ne érjed! Veszszen ki magostul vele gyilkos férjed!

Kínnal fiad elveszd, kínnal a kit szültél: De ne örülj akkor, mint _akkor_ örültél! Kit élnie szűltél: szűld szörnyü halálra!… Jajgata, és mint holt, lerogyott urára.

Etele is eszmélt asszonyi fájdalmán, Össze a hős rendült neje nevét hallván, Lába előtt, vérből, néz vala egy pontot, Tompa sötét hangon ily szavakat mondott:

Ne átkozd, iszonyú! nem vétkes _az_ ebben; Ártatlan a gyermek az apai tettben. Átkod Keveházból nem fogja kivájni… Tora, temetése leszen ott királyi.

Búgással az asszony szemeit a sebbe S arczát, könyü nélkül, temeté mélyebbre; Sírtak hölgyei mind. Most a csuda-kardot Fölveszi egy fő hún, ki Budával tartott.

Vitte, odanyújtá Etele királynak, Némán háta megett a többije állnak. Megrázkodik a hős, markolat érintvén; De legott felszólal, nagy körbe tekintvén:

Hun urak, mit néztek! ez csak az én tettem. Megvan. Szigorún, de igazán büntettem. Ezután bő ajtó nyílik kegyelemre: Nem vetem a multat senkinek én szemre.

Hunok! Isten kardját emelem rá fenjen: Mind a világvégig általa kimenjen Népünk birodalma, neve, dicsősége!… Örökkön-örökké nem lesz soha

VÉGE.

JEGYZETEK.

Az I. énekhez.

1) _Öcscsével_. Megszoktuk Budát _ifiabb_ testvérnek képzelni, de csak is megszoktuk. A krónikák egyszerüen _frater_-t mondanak, s az lehet _bátya_, _öcs_ egyaránt. A Nibelungen _Blődel_-e, igaz, fiatalabb; de az nem történet. Thierry Amade (nem tudom mi forrás után) határozottan _Budát_ nevezi _frère aîné_nek. Hogy tárgyamra nézve e fölvétel igen háládatos volt, az olvasó meg fog győződni.

2) _Keveháza_. A hunok fejedelmi temetője.

3) _Rof._ Így nevezem (Szabó Károlylyal) azon hún királyt, a ki _Rova_ _Reuva_, _Ruas_ stb. név alatt fordul elő az évkönyvekben. Valószinűleg _Rof_ helység tartja emlékezetét.

4) _Garaboncz_. Ipolyi gyanitása szerint hadd legyen amaz alárendelt papi osztály, mely áldozatoknál a kézimunkát, bonczolást mit, végezte.

5) _Joh_, vagy _jonhó_. Régi szó, jelenti a nemesebb belrészeket.

6) _Nézők_, (_oltárnézők_). A babona nyelvén maig fennmaradt szó, noha ma eltérő értelemben.

A II. énekhez.

7) _Rovásra hazudni_. Maig élő mondás, annyi mint sokat és folyvást hazudni, mintha csak _irva_ volna. Azért mertem a _hun_ irásmóddal (mely rovásra történt) kapcsolatba hozni, daczára mai tréfás szinezetének.

A III. énekhez.

8) _Gyöngyvér_. Régi _pogány_-magyar nő-nevet alig-alig talál az ember. Én a _váradi regestrum_ magyar jelentésü neveiben véltem ilyesek nyomára akadni, hol _Gyöngy_, _Gyönyörü_ stb. fordulnak elő, mint nőnév. Igy lőn szerkesztve a _Gyöngyvér_, mely annyi mint _gyöngy-testvér_. Nem a hasonló nevü madárra gondoltam tehát.

9) _Odin_. A scandináv hitrege fő istene.

10) _Nornák_. Végzetnők, mint a _párkák_. Hárman vannak. Egyike a csatán elesett hősöket vezeti Odin lakába (Walkyria).

Hogy _Detre_ itt pogányul beszél, holott a Nibelung-énekben keresztyén, azon nem fog megütközni, ki a régibb _Edda_ énekeket ismeri. Azok még mit sem tudnak ama nagy keresztyénségről, melyben egykorú hőseiket a mai német irók, mint a _civilizatio_ (!) képviselőit, a _barbar_ Etelével szemközt állitani annyira szeretik. A história Theodorich-jának semmi köze e regebeli Detrével.

11) _Aszaly_. Maig élő szó. Jelenti a népnél a női mellénynek derékon alul függő karéjait (pellempátyait). Ballaginál _Zwickel_, ruhaereszték. Nálam itt csipkézett, rovátkolt szegély a köntös alján. (A Nagy szótár nem ismeri.)

12) _Hún kötés_. Átalában mesterséges kötést akar jelenteni, minő a hunoknál lehetett; czélozva a ma is köznyelven forgó _kún_ kötésre.

Az V. énekhez.

13) _Hadak utja_. Tejút az égen.

14) _Nagyobbik ura_ a nőnek férje bátyja.

15) _Boza_, _kám_. Mint a _hún_ és _kún_ népek itala emlegettetik a krónikák által. Kölesből erjesztett sörféle folyadék.

16) _Huj! huj!_ Egyike a legrégibb történeti szavainknak. Mint csatakiáltást adja krónikánk a régi magyarok szájába: „diabolica _huj! huj!_ exclamatio.“

17) _Menye_ olykor az idősb fivérnek az öcscse’ felesége, más kifejező szó hiányában. Egyébaránt a _nurust_ jelenti rendesen.

A VII. énekhez.

18) _Cserge_, sátorféle. Perzsa szó, valamint a _sátor_ is. Emlékiróinknál is fordul elő, ily összetételben: _csergesátor_.

19) _Johádzik_ a fentebbi _joh_ szótul, annyi, mintha _szivedzik_, _szivedezik_ volna: az az enyhül, engesztelődik. E származtatást méltóbbnak tartom, mint _juhászodik_ (mert a _juhász_ szelid ember!) annyival inkább, mert vidékemen a nép nem mondja: juhászodik, hanem _juhádzik_, vagy _juházik_, a mi nyilván más eredetre útal. (A szekér _juha_ is hihetően _joha_ volt, _belrésze_.)

20) _Válasz_. Nemcsak _felelet_ (ez a régieknél: választ), vagy elválasztó valami, hanem _választás_ is (L. Szabó D. „Kisded szótár.“)

21) _Ketten_ azaz: kettőjöket. Igy használva már a XVI. századbeli „Adhortatio mulierum“ czimü gúnyversben. „Ha minket isten ketten (kettőnket) összebir.“

22) _Öcsédnél_. Fiatalabb nő az idősbnek _öcs_. Innen az öcsém asszony is.

A VIII. énekhez.

23) _Aczéltükör_. Nem csak _aczélból készűlt tükör_, mint a Nagy szótár magyarázza, sőt ilyet a mai nép nem is ösmer, hanem az a _gyújtó_ karika-üveg, melyen, a babona szerint, hetedik gyermek meglátja a földalatt rejlő kincset; és igy _tömör testeken_ keresztül lát vele. Innen vétetett metaphorám. (Meglehet, az _aczél_ jelző is épen gyújtó tulajdonságától ered.)

24) _Világfája_. Népmeséink is ösmernek ilyet. Ha már a végzet könyvét _rováson_ képzeljük, ez élőfa kérge lehet a legméltóbb hely. A sibylláknál is _falevélen_ volt írva.

A IX. énekhez.

25) _Tud_. Mystikus értelemben. _Tudós_ asszony.

26) _Igazándi_. A mi komolyan, _serio_ megy, nem játékból. Országos keletű szó, de az irodalom megvetette: ő tudja, miért.

27) _Lábol_. Nem csak azt teszi, midőn valaki a vizet _meglábolja_, azaz lábon menve átkel rajta; hanem az úszás egy nemét is, mely csupán láb segitségével történik, a kezek használata nélkül. Igy jár az adoma báró W-ről, hogy efféle úszás közben megberetválkozott. – A kép ily lábolástól van véve.

28) Hogy a táltos nem a keresztyén, nem is más ismert aera szerint számit, hanem valamely _költött_ időszámitás (teszem Hunor és Magyar regekorától) képzelendő: tán fölösleges is megjegyezni.

29) Népmeséinkből vett vonás a földből _kinövő_ kard.

30) „Stella cadit, tellus tremit: en ego malleus orbis!“

_A krónikák_.

31) _Vágja kettő_. Helyesen _ketté_. De úgy is mondják, nálunk _csak_ úgy; s ez által a licentiát igazoltnak vélem.

32) _Rend_. Tájilag ma is csak _sor_ értelmű. Itt a sátrak sorait jelenti.

A X. énekhez.

33) _Nyillal_ nem _felkészülve_, hanem _nyilhuzás_ vagy sorsvetés útján.

34) _Ajzotta_. Nyitotta. _Ajtó_, _ajak_.

35) _Megapolá_: Régiesen; megcsókolá.

36) _Két fele dűlünk_. Két oldalra; egyik egy, másik más felé; t. i. a _nevetés miatt_; de a mit nem szükség hozzátenni.

37) _Folyam elve_. Folyamon túl. Régi. Kolozsvárnak egy része ma is _Hid-elve_. Igy régen _Havas-elve_.

38) _Kezéhez békéll_ v. _békélik_. Számtalanszor előfordul régi könyvekben, s az engesztelés módját jelenti, rendesen kézcsókkal, vagy legalább kézfogással.

A XI. énekhez.

39) _Lá’-é_, vagy _lá’-e_. Valóban így ejtik Tisza Duna közt, a _ládd-e_ röviditést még inkább megröviditve. S a poesis ne használhatná az ilyet _alkalmilag_? Másutt kapva kap az ily hangzatos rövidítéseken.

40) _Góthol_. Tehettem volna; _gót-tal_ s a rím ugy is megjárná. De nagy vidék így ejti a _hoz-hez_ ragot. Az pereljen az én perlőimmel.

41) _Olyki_. Némely. _Ollyik_.

42) _Mersz_, mint a _félsz_. E kettő él ily formában. Véleményem szerint nem az ige második személye, hanem valóságos főnév, _sz_ képzővel.

43) _Erkölcs_. Eigensinn. (Itt játék is van benne a _jellem_hiányra).

44) _Sajog_. Ragyog. Régiesen. („_Sajog_ mint arany.“)

45) _Pandal_. Padmaly is; de amaz határozottabban: vizpartban vájt ür.

46) _Irdatlan_. A népmesék e szava nem oly _irdatlan_ szó, mint látszik. Betücserével annyi mint _irg-atlan_, a régi _irg_ (jorg) tőből; tehát a. m. _irgalmatlan_ (nagy). Azt gondolná az ember: _szemét_; pedig lám: _kincs_.

A XII. énekhez.

47) _Vűn_. Vive. Jogos régi forma.

48) _Esennen_. Esdőleg. Régi szép szó.

* * * * *

Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

39 Allj fel, öreg | Állj fel, öreg

54 megeresztett kantár- | megeresztett kantár,

61 sátor alól végre- | sátor alól végre,

197 Jó emlekezéssel | Jó emlékezéssel

216 V gy arra való | Vagy arra való

219 BUDA HALALA | BUDA HALÁLA