Part 3

Ajándékot is ők valamennyit hoztak, Én kétfele raktam jó-eleve aztat, Sátromban azóta felezetten áll az: Én voltam az osztó: te jövel és válaszsz.

Vagy te felezd újból, s nekem add válaszra.[20] – De nem ennyi, testvér, e követség haszna, Nem arany, és a kő mely becsesebb annál: Drágább e szövetség kőnél meg aranynál.

Kincs van elég, vagy lesz mindenkor a hadban: Hanem ily szerződés ára-megadhatlan: Omló birodalmat jobb védeni néppel, Hogysem erőfogytig hadakozni éppel.

Ki rám szorul egyszer, az köteles szolgám, Kényemre azontul fordítok a dolgán; Ki az én erőmön szokta meg a járást, Nem tud maga lábán, elesik mindjárást.

Vádolsz, hatalomra vagyok igen kapzsi: Ugy van; de az ok nem köznép hiu tapsi: Akarom, terjedjen húnok birodalma, Gyökerit más földre bocsássa hatalma.

Hatalom, mint a víz, vagy apad, vagy árad, Soha középszerben tespedve nem állhat; Ország, ha erőtlen növekedni, már fogy – Nyakadba is omlik, támaszszad akárhogy.

Császár dolgait én, kémek után, hallom: Azért követekkel szerződni javallom; Teszem is… de, bátya, _ne_ az ellenedre! Testvér, addsza kezed’ józan feleletre!

Hiszen, ha egyéb nem, a nyereség volna, Szoritom a császárt éventi adóra, Meg, hogy az ifjú nép törődik a hadnak, Zsákmánynyal is onnan kiki gazdagodnak.

No hát, az okos szón engedve tanácsod, Akaratom légyen a _te_ megbízásod; Ne mondja, ki látja vér daczol a vérnek: Etele és Buda együve nem férnek.

Igy szóla, erővel de azér’ nyugottan. Buda kezét nyujtá hallgatva legottan, Nem, mintha szavának értené a mélyét, De mert maga fölött érezte személyét.

Azt látja, hogy öcscse kínálja felesnek, Hasznot is a harczból, gondolja, keresnek; Tennap, igaz, bántá: de hiszen megkérte: Könnyebb hagynia, mint haragunni érte.

Valaki már azt is meghozta fülébe, Öcscse hogyan mordúlt követek elébe. Így, lassan, melegebb bizalomra zsendül, Valamint a holt szén gerjed eleventül.

Akkor Etel, bátyját fogva erős kézen, Kereste szemét, hogy az övébe nézzen; Buda nyilt tükrébe odanéz e szemnek: S immár az Etele sátra felé mennek.

Kiket a mint Gyöngyvér sátor alól ketten[21] Megláta kijőni nyájas szeretetben, Szép nagy barna szemét váltotta nagyobbra S áll vala, mint bálvány tovanéző szobra.

Buda is megfordult, hogy visszatekintsen, És monda nejének: Jöszte velünk, kincsem; Tegnap se’ valál tán jó Hilda öcsédnél,[22] Rest asszony! pedig, im, hármat alig lépnél.

Reszketsz, tudom azt is, gyermek Aladárért, Volna fiunk ollyan, te nem adnád árért, Arany-ezüstér’ nem, az egész világért: De hiába esdünk ilyen boldogságért.

Jer hát, Aladárral magadat múlassad, Ilda unalmát is mindennap oszlassad; Hiszen akar együtt volnál vele mindég: Te vagy a gazd’asszony, ő szeretett vendég.

Indult a királyné Buda e szavára, Menet mosolyogván kissebbik-urára, – Bár esze megáll, oly csuda történt e nap; Mert elpanaszolta Buda néki tennap.

Hanem Ilda semmit nem tud vala ebben, Csak, hogy urát tegnap látta nehéz kedvben; – Most, fia képéhez piros ábrázatját Lehajtva, mutatta messzirül az atyját.

Mint rózsabokorbul riad a madárka, Szép anyja öléről fut, fut Aladárka; A bokor ott guggol, keble marad tárván, Kisded szökevényét hű fészkire várván.

S mint fürjike apró lábait a fűben, Szaporázza léptét a fiu sűrűbben, Egyenest apjának szalad a szép gyermek, Gondolja, no mingyárt az ölében termek.

De mikép pillangót lebegő csuklyával, Ugrik elő Gyöngyvér lepni le csókjával, Sejti az a cselt már és félre csapódik, Lába tekervényes szaladásra oldik.

Ángya pedig űzi hő gerjedelemben, Csókszomja kidűl a nagy fekete szemben; Ilda kaczag tulról könnye szakadtáig, S fájó nevetésben elfárad odáig.

Mire odaért, már biztos menedékből Mosolyog a gyermek, az atyja öléből; Nénje-felé, oldalt, ravaszul mosolygott; Gyöngyvér komoly arczczal rösteli a dolgot.

Szállsz le hamar onnan! – Ilda fiát feddi – Rosz gyerek! illő ez? ilyet cselekedni? Megköveted mingyár’ szerető nénédet!… Fogadá a gyermek könnyen a beszédet.

Czélját hogy elérte, nem bánja továbbá, Hagyja magát tenni béketürő bábbá, Engedi Gyöngyvérnek oda minden részen Borítani csókkal, s hazavinni kézen.

Otthon egész estig gyönyörűn mulattak, Ez nap örömére nagy lakozást laktak Egyben ama két hős, meg a felesége; – Buda és Etel közt igy lett meg a béke.

NYOLCZADIK ÉNEK. ETELE ÁLMOT LÁT.

Szóla pohár közben Etele Budának: Két nap pihenő volt a Mátra vadának, Reggel ahoz lássunk, mert az idő kedvez, Kell annak utána hadi készülethez.

Vissza Etellakról, alkudozás végett, Én ide fordítom majd a követséget, Folyamát hogy lássad, és hogy mire végzem; Mindennap előtted elmondom egészen.

Azalatt a bérczek rengetegit mászszuk, Szaporán a hűs völgy mögeit vadászszuk; Erre idő két hét telik, avagy három, Nem a hogy akartam, nem az egész nyáron.

Jó lesz; hanem igyál! én is iszom – monda Buda könnyü szívvel – ez a holnap gondja; Húgom, feleségem, nosza még egy cseppet! Soha én két asszonyt, sohse’ láttam szebbet.

Mosolyogj rám, puszták két arany almája! Öreg embernek is a melle kivánja… De öcsém, ez a bor, veszed észre? jobbúl: Mintha tejet innám; kicsi nem árt abbul.

Igy Buda gondoktól üresíti keblét, Emeli két kézzel nagy billikom öblét, Nem teszi le, hanem tartja körülfogván, Hol erre, hol arra mindig mosolyogván.

Hilda pedig s Gyöngyvér _neki_ nem felelnek; Símitják kezeit nagyságos Etelnek, Hogy a vadászatban részt vegyenek ők is, Sólyom madarakkal az udvari nők is.

Ezek _egy_ asztalhoz űltek vala össze, Buda az asztalfőn, mellette az öcscse, Alul a két asszony. Hanem egész sor van Ily kicsi asztalból körül a sátorban.

Öltözve fehérben mind a hunok főbbi Ott isznak: a táltos, gyula, és a többi; Detre is ott vígad – négyen egy asztalnál, Lélekadó bornál, szívemelő dalnál.

Csak Bulcsu vezér űl hitvány kupa mellett, Borital ujsága őneki nem kellett: Apám, nagyapám élt kabala tejével: Burján leviért, mond, azt nem hagyom én el.

Ám hadd igya közrend! – Szömöre rivallja – Hadd fejje lovát, ki maga is vakarja! Etele királynál bor van elég, bőven: Igaz daliás kedv terem a szőllőben!

Ritka ércz az arany, drága nemes jószág; Ritka ital a bor: fejedelmek iszszák: Etelének van sok, bora és aranyja: Kancza-savó, ej! huj! maradhat ebanyja.

De, hogy az est immár behaladt az éjbe, Etele fölállott, kehely a kezébe’: Iszom a vendégért. Velem iszik minden; Akkor lenyugodni kiki haza mengyen.

Eleget múlattunk. Holnap haj-előre! Hajnali hajtáson szükség van erőre. Mondván, kiürité poharát fenékig; Tetszett is, de nem is, ez a példa nékik.

Eloszoltak mégis – Buda legkésőbben, Vissza egy-egy szóra fordulva menőben, Hullatva egyenként a mi szivét nyomta; Míg szeliden Gyöngyvér maga után vonta. –

Ébredj deli hajnal, te rózsa-özönlő! Már lengeti leblét hűs reggeli szellő; Ébredj puha fészked melegén, pacsirta! Már tetszik az égen hajnal elő-pirja.

Támadj koronás nap! már zeng neked a dal; Serkenj hadi kürtszó, költs sereget zajjal! Fuvalom, hajnal, kürt, pacsirta had és nap Ébredjetek mind, mind! Etele im gyorsabb.

Etele, mint harczra, készűle serényen, Előre a munkát szomjazza keményen; Nincs dolog őnéki, hogy kicsibe venné: Igy változik a nagy előtte kicsinné.

Most is legelébb jár: intézi a serget, Szólítja nevenként, fedd, zaboláz, sürget, Tudja nevét minden hadi emberének; Az ő szeme a rend, az ő szava lélek.

S már, mint gombolyagé, fejlik a had vége, Kötöz emberhálót nagy orom tövébe; Mérföldeket igy a sokaság behurkol: Azalatt nincs egy pissz, paripa sem horkol.

Buda is már fölkelt riadó kürtszóra, Tennapi kedvéből jó volna ha volna; Emberebb a két nő, Ilda meg a másik, Gúnyolja nyeregből, mily nagyokat ásit.

Szép reggel az asszony: pihenést lehellő Arcza szelid hajnal, fris hajnali szellő, Puha gyenge harmat, gyümölcs üde hamva; Szava rigó-ének mélyebb fuvodalma.

Szebb reggel az asszony, paripára szállván, Övezett köntössel, solyma kerek vállán, Csalogánykint csattog, vágy, öröm áthatja; Ügyes ügyetlenség hadi mozdulatja.

De Buda ezt látja, mint a vak a rózsát: Színére nem örvend, érzi a szúrósát; Asszonyok ingerlő szava miatt mormog. Haladnak azonban; túl, nőnek az ormok.

Akkor Etel hajtó seregének jelt ád, Jel futja be némán az egész völgy nyiltát; Körül a kurjongás, valamint tűz, gyúlad; Sor sor után vígyáz; itt nem szabadúl vad.

Fel, csapinós lejtőn, gyalog ifjak törnek, Őrt a lovasság áll szélein a körnek; Oda fenn jó-téres, fűnőtte lapály van, Törpe bogyós bokrok itt-ott a lapályban.

Halljátok először medve vitézségét, Hogy múlatta Etel s Buda feleségét. Nagy medve, bozontos, kétlábu, temérdek, Kezde alátörni a mint közel értek.

Bontja meg a hajtók sűrü elő-sorját, Rázza le nyilvesszőt, valamint pozdorját, Kelevéz nem járja, ha ütik, nem szédűl, De ökle csapásin hajtók sora szétdűl.

Kört kör után nyitva, így lefelé ballag, Oda se’ néz hulló kopiának, zajnak, Százszor is elnyomni azalatt próbálják, Bömböli nagy garral a maga nótáját.

Vetette magát már lovasok rendére, Asszonyi nézői hangos ijedtére; Akkor Etel: píha! nem kell félni, mondá, Gyere velem maczkó! ha danolsz, tánczolj rá.

Van erős pányvája lószőr kötelekből, Azt medve nyakába hajítja nyeregből, Hurkolja keményen, lova után vonja, Nem menne a medve: de ha Etel mondja!

Szép tágas a völgynek ottankörül öble, Sarkantyúzza lovát, nyargal vele körbe; Úgy tetszik, a vadból oda minden vadság, Nézni a nézőnek csupa egy mulatság.

Így Etel a foglyát fárasztja halálig, Míg lihegő száján csúf nyelve kimállik, Futtában a nagy kört szedi összébb-összébb, Int végre a bajnok, hogy gúzsba kötözzék.

Ilda ezen s Gyöngyvér miután mulattak, Solymász gyerekikkel a völgybe’ maradtak; Buda pedig fölment, – Etele az ösvény Lejtőbb menedékit számára keresvén.

Mint mikor a víz-ár Tisza dús lapályát, Elönti körűl az ég s föld karimáját, Összefoly ég és víz egy iszonyú gömbbe, Csak egy sziget-ormó függ ennyi özönbe’;

Megtelik az ormó lustos fenevaddal, Gulya bőgésével, százféle csapattal: Itt juhoké búvik össze, odább lóé; Mintha legott bárkát építene Nóé:

E sziget a Mátrán, úgy képzelem, ollyan. Keresi szegény vad, merre szabadúljon, Vissza megint nyilraj s veri fénylő kopja, Döngő paizsoknak rettenetes dobja.

Látnál csikasz ordast megűlni haraggal Szembe, a kör szélén, csiholó fogakkal: Agyaras disznónak tehetetlen mérgit, A mint hasogatja bükkfa ezüst kérgit.

Látnál bika bölényt – vele mind a falka – Rohanni hol egyik hol a más oldalba; Remegni középen szép jávor ünőket – Nem annyira éri ott a zsivaj őket.

Szóla Etel mostan: Bátya! ne felejtkezz’ – Gímekből amoda könnyü vadat ejthetsz. Eszmélt Buda erre: neki-hajtá ménjét, Távoldad az öcscse követte személyét.

Ekkor valamennyi tárogató zendül, Bunkó nagy ütésin fa-bodon dob rendül, Száz kürt riogástól a levegő lázad: Jele, hogy beállt a királyi vadászat.

Dámvadat ejthetne s gímet Buda könnyen; Szégyelli Eteltől, hogy azokra menjen, Előbbi szavának érezte fulánkját: Viszi bölény hadra jó fegyvere lángját.

Szemben kopiát hajt nagy bika bölényre, Mely legelül száguld, borzadva sörénye, De mámorosan lát, reszket is a jobbja: Szarva’ paizsáról csattan le a kopja.

Megbőszül a vad faj – egyenest Budának! Ontja meleg bélit szög-sárga lovának, Ledobban a pára, túl-félre zuhanván, Buda király czombját terhe alá nyomván.

Oh, ha nekem volna most _egy_ szavam ollyan, Melylyel ez _egy_ perczet röviden rajzoljam! – Etele jól látá Buda nagy veszélyét, Legközelebb is volt hogy nyujtsa segélyét.

De szörnyü jelenség, rút ördögi Ármány, Ott terme, király és öcscse közé állván, Torony módra meredt a bajnok elébe, Irtózatos annak, szemlélni, a képe.

Agyara lóg hosszan, szeme vérben ázik, Nyelve, miként villám, tüzesen czikázik, Üstöke lángot hány, övig ér szakálla, Vértarajos kígyó minden egyes szála.

Paizsa mint kőszál, hegy elő fokszirtja; Iszonyú pallossát egyik keze tartja, Buda fejét csonkán rengeti a mással, Hogy Etelnek dobja szörnyü vigyorgással.

Akkor, mint nap előtt holló hamar elmén, Röppent el egy árnyék Etel igaz lelkén: Nem volna-e bátyját jobb hagyni halálra, Mint hagyni türelmét örökös próbára.

De legott, markolván somfa gerely végét, Támadja meg Isten gonosz ellenségét: Ármány! riad a hős – emberevő Ármány! Nehogy magad elbízd, Etelét bevárván.

Megölni nem öllek: nem szűlt anya dögre; Nyomorítlak sebbel és kínnal örökre! – Szólott, iramodván a rettenetesnek; Eltűnt az, a fegyver találta üresnek.

Még jókor a bátyját megvédeni ért el, Tiporni az állat most akará térddel, Miután, vérszagtól az egekre síván, Érlelte a bosszút, melyet állni kíván.

Egy kopjadöféssel a bika lerogygyant, Feketén a vére nagy erővel bugygyant; Megtorlik a többi futtába’ halálán, Mint parti sörényes habok egymás vállán.

Most, valamint hajcsár botja nehéz fáját, Zúdítá Etele örves buzogányát, Támad nagy üresség hirtelen a sorba’ S vissza nyomán fordúlt, elinalt a csorda.

Ezalatt távol sem nézik vala veszteg, Buda mentésére többen elérkeztek, Vetni kezét minden sietett a lóra És lábra segélni a királyt alóla.

Ki, nem nagy ütéssel, ekkép szabadulván, Megölelte öcscsét, nyakába borulván: Soha, Etel, soha!… Ennyit rebeg ajka, Tudja Etel mégis, mit ért szive rajta.

Akkor bátyja kezét megfogva szelíden: Mára nekünk, mondá, ez elég is légyen, Vadat immár hagyjuk elejteni másnak; Lássuk, az asszonynép, gyere, hogy solymásznak.

Ím azalatt Gyöngyvér s Ilda között ujság, Történt, semmi okon, csuda háborúság. Mindenik a solymát gilicze madárra Egyszerre bocsátá levegő utjára.

Buda királynénak szépen eredt solyma, Mintha idegről lőtt nyil vesszeje volna; De nem úgy a másik: ez alig hogy vesz rést, Gyöngyvér madarának esik ereszkedvést.

Űzi, el is fogja odafenn körmével, Szórja meleg tollát csepegő fris vérrel, Hallani vijjongást; a csata nem látszik: Fényes levegőn egy pontocska czikázik.

Egyszer ihol sólyom esik agyontépve Buda királynénak majdhogy az ölébe; Felvette, sokáig nézte simogatván, Végre nagyot jajdult, bő könnye fakadván:

Ilda, kaján Hilda, kegyetlen Krimhilda! Solymomat a solymod íme legyilkolta; Ám nézd! – s odatartá. De öcscse kaczagván Kiüté kezéből s szólt, rája tapodván:

Madarat madárér’ adhatok én százat: Ennyi csekélységen zajt ütni gyalázat! Píha! kinek egy csöpp esze van, nem tenné. Nem csendesül ezzel a fejedelemné:

Kell is nekem, így szól, madarad, ha eztet, Drága „Turul“ solymom újra nem éleszted! Mert se fiam nem volt, se szeretett lyányom: Ez az egy madár volt – e sincs! – a világon.

Lobbot ezen arcza vete Ildikónak, Szép homloka tetszett vérrel elegy hónak: Ne kiabálj, őrűlt! – éles szava csenge – Nem vagy mai gyermek, se leányzó gyenge.

Sohse _vénezz_ engem! – szólt erre Budáné – Lassabban előttem, kegyelem-királyné! Azt se’ tudom, mellyőnk korosabb egy nappal! Vagy azt se’: magánál ki beszél rútabbal!

Így szóllakozának, ketten is egyszerre. Etele Budával jöttek ilyen perre; Gyöngyvér panaszát csak nehezen vevék ki; Mire felindulván, mond az ura néki:

Asszony! a patvarnak vége legyen, hallod! Mert keserű kínját, bizony Isten! vallod; Etele halálból uradat most menti: És mit cselekesztek azalatt ketten ti!

Oh! keserű kínját én érzem előre Fekete bánatnak – így sír Buda nője; Mert soha nem érek, tudom azt, jó véget, Soha én ez asszony, sem az ura végett.

Etele másrészről, lebocsátva hangját, Édesgeti berzent, haragos galambját; Adja önön solymát – noszolá – Gyöngyvérnek, Kedvesiért kedvest: így együve férnek.

Látszott is az asszony hajlani szép szóra; Madara megjött volt az arany zsinórra: Veszi harmat kézzel, s ángya felé lépve, Kitekeri nyakát, úgy dobja elébe.

Nagy bajjal a két hős birt annyira menni, Hogy e csekélységből ne legyen több semmi; De mégis a pörnek vetik oztán végét, Összeöleltetvén egymás feleségét.

Ámde, mikép sírást ha gyerek elhagyja, Sajog a két asszony szive-indulatja; Mosoly űl a szemben, csevegés a szájon: De nem óhatják, hogy odabent ne fájjon. –

Vadászat azonban végire járt e nap, Arra mulatság lőn, ma is úgy, mint tennap; Etele gazdául hadait vendéglé, Azután lenyugvék nyugvó neje mellé.

Csillagok a földön csillámlani szűntek: Zárva le minden szem, tüzek is eltűntek; De az ég nagy sátra, a magosan mélylő, Szerte ragyog – s víraszt az örökkön élő.

Ím az öreg Isten, világ szeme, napja, Hadak ura, föld, víz s az örök tűz apja, Emberek edzője kurta rövid létben, Űl vala sátrában, aranyos karszékben.

Megnyíladozott volt kárpitja egeknek; Hallgatja, halandók hogy szerte pihegnek, Néz le aczéltűkör[23] mélybe ható szemmel; Legelteti gondját csöndes figyelemmel.

Paizsa szék mellé heverőn támasztva, Bal könyökét annak szélére nyugasztja, Hajtja halántékát egy ujja hegyére, Mélyen alácsordul szakálla fehére.

Jobb keze már gerjedezőbb innal Nyugszik markolatán, mely födve rubinnal; Lába előtt tegze, lépcsőin a széknek, És nagy rettenetes tűz nyilai égnek.

Így a kerek földet szeme átvizsgálván, Megnyugodott végre Etelének álmán; Komoly öreg arczát váltotta derűre, Mely az egen rózsát: északi fényt szűle.

Alszik az én szolgám, Etele hős, mélyen: Most kell, hiu álmát hogy jobbra cseréljem, Elme-salak hitvány ködi helyett – monda – Ejtenem őt tisztább, végzetes álomba.

Itt az idő – mert lám, győztes akarattal Győzi magát, s harczol riadó haraggal; Diadalt Ármányon ma is űle szépen, Bátyja unott élte ment hősi kezében.

Itt az idő, hogy már birodalmát bírja, Miképen öröktől ez meg vagyon írva, Mély titku rovással, fent, a Világ-fáján:[24] „Úr az egész földön, ha ez _egy_ hibáján.“

Nosza hát teljék be, a mi betelendő! Jó, vagy gonosz is bár, jőjjön a jövendő! Nagy tettekre ma én Etelét eljegyzem: Isteni kardommal derekát övedzem.

Szólván, kimagasúlt deli nagy személye, Fegyveres ünneplő házába beméne, Pönge-vasat, mellyen titkos betü, választ, Nincs földi halandó, ki megolvasná azt.

Akkor tűzlegelő szélparipát kettőt Szolgái befogván, ragad ékes gyeplőt, Fénylő hadszekerén maga Isten hajta, Dörög az ég, a mint száll lefelé rajta.

Állítja lovát meg Etele sátrához, Halkan maga bément a földnek urához, Övezé álmában csípejit a karddal; Ismét a szekéren, mint jött, tova nyargal.

Lovai körmétől lágy levegő csattog, Mint a megütött víz, nem sűlyed alattok, Kereke zsurlásán ordítva csikordul, Ollyan erővel zúz, oly sebesen fordul.

Messze mezőn háló sok erre fölérez, Takaróját jobban felvonja füléhez S mélyebben elalszik, hogy a hajnal költi; – Hadurat nem látja ember soha földi.

KILENCZEDIK ÉNEK. ISTEN KARDJA.

Reggel Buda nője mene a férjéhez, Rijjongva sirályként, mely zivatart érez: Vén ember! ne alugy’ – szóval neki monda; Fújják oda-át a követ alattomba’.

Táltosok és bölcsek, javas, oltárnéző, Gyűl oda bűbájos, énekkel igéző, Iraló, varázsló; ha ki _tud_[25], ráolvas; Papok, álomfejtők: egész sereg ollyas.

Mondom is én váltig: de hiába volt a. – Most ihon elnézem már víradat olta! Dolognak öcsédnél kell lenni ma nagynak: És te, király – téged hisz’ alunni hagynak!

Kél Buda mindjárást, szemeit dörzsölvén: Mi? micsoda? – ily szó rebegett a nyelvén; Azután eltámolyg, megtudni, mi készül (Ha sejtene abban) jó Detre vitéztül.

Csakugyan, Etelhez gyűlnek vala jósok, Jelre jövendőket hímezni tudósok; Ősz Tordát legelébb, s mind’ összehivatta, Csuda látomását így elibök adta:

Bölcs öregek, mondá, tudomány ajtói! Istennek e földön kapuján-állói! Halljátok az álmom’, tiszteletes vének, Jó-e? rosz-e? nyitját vegyem értelmének.

Álomban az éjjel (régi dolog!) mintha Játszom vala játék-hadaim’ ifjonta, Nem-nyírt fiatalság szép zsenge korában, Hős Bendeguz atyám zajos udvarában.

Ott vala pajtásom, _Áëtiosz_ gyermek, Fejedelmi sarja római embernek; Nagy hadat a húnok fiaiból ketten – Ő szembe hadammal, én rája vezettem.

Egy darabig játszánk seb nem ütő szerrel, Tompa fakó nyillal, gyermeki fegyverrel; Vezéri fogásban, cselben vetekedtünk, Majd római, majd hún módra verekedtünk.

Egyszer azonban, kard valamennyi éles, Igazándi[26] harcztól, locsogó fű véres, Támad nagy üvöltés; egek elborúlnak, Dördűlve Hadisten kék nyilai gyúlnak.

S ím! ősz öreg ember, tiszta fehér fényben, Ereszkedik onnan, egyenest elébem, Övezi nagy karddal derekam hajlását; Érzettem nehezét, a szíjja nyomását.

Akkor pillanatig, mintha imett’ volnék. Tapintom a kardot; derekamon volt még. Fényben az ősz ember ágyam előtt álla, Megláttam a sátor mennyezetét nála.

De borult az álom, s én egyedűl, távol, Tapodám a léget, mint ki vizet lábol,[27] Szárny nélkül, magosan, a levegőt szeltem, Meztelen a kardot jobb kézbe’ viseltem.

Alattam az erdők koronája zúgott, Folyó nagy vizeit terelé Napnyúgot, Emberi kéz földet túr vala, mint hangya, Fekete a rónák legeletlen hantja.

Nagy városok ottan tűntek elé, kőbül, És én, le-leszállva, mind’ kicsapám, tőbül; _Egyszerre_ levágtam karddal egy-egy várost: – Mit jósol ez álom, bölcs öregek, már most?

E szóra beállott nagy hézaga csendnek, Maga szakállába kiki elmélyednek, Etele kérdően nézi vala sorba’; Végtére közűlök szót emele Torda:

Úgy van! idők óta, idők elejétül, Száma szerint mondván: _háromszor a héttül_, Firól-fira jóslat miközöttünk szálldos, Hagyja utódjának minden öreg-táltos.

Elmémben, mialatt az elébb hallgattam, Hosszu sor esztendők folyamát forgattam: S íme, a _hármas hét_ ez idén betelve! Nincs kötve tovább a táltos igaz nyelve.

_Hét_ száz vala, _hét_ tiz s _hét_ azon esztendő[28] Mikor Isten kardja napfényre jövendő; A hős, kinek Isten, csuda által, adja, Mind az egész földet vele megbírhatja.

Örvendj! az egen is vídám jelek úsznak: Te vagy, te vagy a hős, fia Bendegúznak! Nem tudom, a kard hol? s hogy? – de tied lészen Mielőtt e szent év elfogyna egészen.

Alighogy az ősz pap ajakát bezárta, Lebben az ajtónál Etelének sátra; Bulcsu vezér jött bé, egy szolga suhanczczal, Nagy dolgot előre mondani költ arczczal.

Kard vala jobbjában, meztelen és görbe: Ez az! ez az! – robbant Etele kitörve; Zúgás, valamint szél a pagonyt ha rázza, Lőn; azután Bulcsu ily szót magyaráza:

Király! jöve hozzám az imént e gyermek, – Gondold barom-őrző hitvány sühedernek – Kengyelemig elsőbb köszönt lehajoltan, A mint legelőjén átal lovagoltam.

Azután beszéle hihetetlen dolgot: Csordája ma reggel hogy a mezőn bolygott, Veszi észre, sántít egy kedves ünője, Vérnyom is a fűvön harmatozik tőle.

Nyomra, okát tudni, vissza legott mégyen, Gondolja, tövis, kő, valami csont légyen: Ím vasat a fűben végtére talála, Mint hadi szerszámnak ércz hegye, kiállva.

Ott hagyja először, térül egyet, fordul, (Fölvenni szegénység jele vaskót porbul –) De viszont megbánván siet oda ismég, Nehogy a jószágban kára megint esnék.

Hát ihol, a kard-hegy _kétannyira_ nőlve![29] Nyúlni akar hozzá: láng csap ki belőle; Megriad és elfut. Szünvén riadása, Harmadszor is arra közelít, hogy lássa.

Közelít lábujjon, szíve dobog szörnyen, Óva megáll sokszor: menjen? vagy ne menjen? Ágaskodva tekint s nyújtózik előre – Ugy mondom el, a mint hallám vala tőle.

Messzire már látja, mint a vizek sássát, Magoslani fűből szép kard ragyogását: Penész aranyán nincs, aczelán nincs rozsda, Mintha csiszár kézből jött volna ki most a.

Ekkor – a fegyverhez járulni se’ mervén, Hozzám fut, lovamat messze megismervén; Elmondja. Riasztom: igazat beszél-e? Bátran hí s vezet; én megyek oda véle.

Oh, emberi szemnek ily csuda látatja! Földben alig volt már, csak a markolatja; Láng nem üté jobbom’ – engede is könnyen: Itt van! te viseld azt, te, királyom, fennyen!

Szól vala, s a bojtár bizonyítá hévvel, Verte reá naptól kesely üstökével, Nagy jutalom bezzeg tenyerét is verte; Most a jövendőlők eloszoltak szerte.

Maga pedig fordúl a fegyveres házba, Hüvelylyel a kardot Etele ruházza, Legszebb hüvelyébe illett csoda-képen; Felköti, kivonja, forgatja kezében.

Vág vele háromszor a négy anya-szélnek, Keletre, nyugotra, északfele, délnek, Vasa, mint zúgattyú, a levegőt szelte, S így szóla Etelből tornyosodó lelke:

Csillag esik, föld reng: jött éve csudáknak! Ihol én, ihol én pőrölyje világnak![30] Sarkam alá én a nemzeteket hajtom: Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!

Mondván, deli kincsét függeszti szegére, S ment hada-szemlélni a hunok vezére; Tudja egész had már csudáit az égnek, S leborúl előtte, mint egy istenségnek.