Part 9

Indult a szállodájába.

Amint azonban átrohant a köruton – hirtelenül és váratlanul – elütötte egy autobusz.

VIII.

Leesett a földre.

Agyában pedig millió gondolat nyüzsgött, az egész élete ott kalapált s egy pillanat alatt végiggondolta, mi történik vele. Meghal? Nem, ez lehetetlen. A halál valami ünnepélyes. Az nem jön ilyen váratlanul. Aztán most utazik, átmeneti állapotban van, szük cipő a lábán. Csak ezt levethetné. Igen, ettől meg kell szabadulni. Két óra mulva fütyül a vonatja, Mégse lehet, hogy most haljon meg, amikor legkevésbé gondol a halálra. Ő csak egy jó napot akart csinálni magának s még ott a földön is meg volt győződve, hogy a nap alapjában – néhány kis kellemetlenséget leszámítva – sikerült is. Az autobusz kerekei azonban már végigszáguldottak rajta, átvágták a törzsét, ő pedig lehajtotta a fejét, alázatosan.

A véres és csonka törzsén lógó feje azonban még sóhajtott valamit.

Talán ezt:

– Úgy látszik, ez a nap mégse sikerült, teljesen.

IX.

Úgy látszik, de nem egészen biztos.

Bogumil szörnyethalt.

A szegény optimista holttestét két hétig szállították haza.

Itthon sírva temették el bácskai rokonai. Én is megnéztem őt, az üvegkoporsó fedelén keresztül. Csendesen feküdt. Ha tudna beszélni, elmondaná nekem, milyen puha a koporsó párnája s milyen boldog az ember, hogyha a füle egészen megsiketül, a szeme megvakul, az orra eltompul a szag iránt, a keze nem tapint és az inye nem érez semmi ízt. Csak halottnak érdemes lenni, mondaná szegény. Keze fontoskodóan össze van kulcsolva, mintha barátmalmozna. Még ennek is örült. Az ember nem vesz lélegzetet, a szíve nem ver, mozognia sem kell, mennyi mindent nyer ezáltal. Egész lénye helyeselte a halált, neki is igent intett. Micsoda kényelem, édes barátom, micsoda kényelem.

X.

Letöröltem a könyeimet.

Úgy láttam, hogy ezzel is nagyon-nagyon meg volt elégedve.

(1912.)

PÁVA.

Páva Gergelynek, mikor az ötödik fizetési osztályba lépett és megkapta a méltóságos címet, váratlanul meghalt a felesége.

Ekkor ötvenhárom éves volt. Még vállas, ízmos, alig kopaszodó. Betétes lakkcipőt viselt és szeretett csinosan öltözködni.

Eleinte szenvedett az egyedülvalóságtól, nagyon hiányzott a felesége, akinek mindennap el szokta mesélni, mi történt délelőtt a hivatalban.

Ebéd után egyszer, mikor az ásítás már a torkát fojtogatta, behívta a kis, szegény rokonát, a tizenhároméves gimnázistát. Naponta nála evett a konyhában.

A tanácsos sok mindent magyarázott, amit a fiú nem értett. Nagyon rosszul érezte itt magát. Mélyen meg kellett hajolnia, meg kellett csókolnia a bátyja cérnakeztyüs kezét mereven kellett ülnie a széken. A tanácsos, végzéseket és _rendelvényeket_ olvastatott vele és mosolyogva javította ki a hibáit:

– Illetmény… határozmány… bizottmány… nem bizottság…

Titokzatos ember volt. Annyira komoly, hogy semmikép se lehetett volna elképzelni meztelenül. Szigorú mosollyal nézte a világot, mely általában tetszett neki. Mert kedvére való kis mocsok, cudar világ volt és nagyon haragudott azokra, akik csak valamicskét is akartak volna változtatni rajta. Nem győzte dicsérni azt a kifürkészhetetlen és megfoghatatlan bölcseséget, mely a vízet nedvessé, a tüzet meleggé tette s úgy intézkedett, hogy a szamarak lehetően felül legyenek, az érdemesek pedig alul. Élete egészen a kötelességé volt.

Gyakran sóhajtozott, hogy mennyi a dolga. Kacérkodott a hivatalával, mint egymással a boldog szerelmesek. De ha vasárnap otthon kellett maradnia, epésen járt föl s alá. Forró álmában megjelent előtte egy ív ropogós miniszterpapiros, az enyv, az olló, a vörös tinta. Másnap mohón rohant be. Hivatala pedig nem ért véget a tapétás ajtóval. Magával vitte az utcára, a mezőre, mindenüvé. Sétált a korzón, hogy visszaköszönhessen mindenkinek az érdeme szerint, kinek mosolyogva, kinek hanyagul, kinek kedves és szives leereszkedéssel és hiába játszotta, hogy mindez nehezére esik, a keze, melyben a kalapját tartotta, reszketett az izgalomtól és napokig nyilalt a szíve táján, mikor valaki véletlenül nem vette észre. Az egyhangú munkában mámora is volt, különösen ha valami szabálytalanság fordult elő. Ekkor a sárgazöld szeme szikrát hányt, a pirosas orra elfehéredett és az orrcimpáját kék karikák vették körül. Érezte a «fegyelem» szükségességét. Ez a szó a szenvedélye, a pálinkája volt. Azt is szerette, ha protekcióért zaklatták. Előbb – hogy az utolsó cseppig élvezze a tekintély és hatalom varázsát – még aláirt néhány aktát, csengetett, pecsételt, aztán kivette a névjegyét és átadta a kunyerálóknak. Általában kedvelte a bajba jutott embereket, a gyengéket és a betegeket. Ilyenkor érezte csak, milyen hatalmas és egészséges. Mások dolgában mindíg pesszimista volt. Ha valamely alárendeltje megbetegedett, rögtön azon gondolkozott, milyen gyászjelentést ad ki majd az ügyosztály, milyen részvéttáviratot fogalmaz Páva tanácsos s már látta is magát a temetésen, fekete keztyüben, cilinderrel menni az egyszerű fakoporsó után, s már olvasta is a másnapi ujságokban nevét a jelenvoltak között. Mikor pedig felgyógyult a hivatalnok és jelentkezett nála, lemondóan intett a kezével. Csak tüdőcsucshurut? Szegény-szegény barátom. Ismerjük ezt a nótát. Jó lesz vigyázni. Aztán hozzágondolta, elégedetten: ez se viszi sokáig.

Csak a hivatalában élt igazán és mikor becsapta maga mögött az ajtót, mindíg szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapadt reá izgatott várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón – suttogva és félénken – a «méltóságos úr»-ról beszéltek. Ilyenkor lopva, nehogy észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a tükör előtt. A méltóságos urat látta benne. Szervusz, kedves méltóságos, szervusz.

Egy éjjel az történt, hogy a hálószobája parkettjén ébredt fel. A beteg szíve, mint valami ágyúgolyó, kilőtte őt a szoba közepére. Itt hevert egy darabig, öntudatlanul. Meggyújtotta a villanyt. Hosszú hálóingében álldogált. Nézte az arcát a velencei tükörben. Papirosfehér volt és élettelen.

Reggel orvost hivatott, aki a fekete szivtölcsért rányomta a mellére és sokáig hallgatózott – gonosz figyelemmel – mint egy betörő. Aztán mosolyogva mondta:

– Semmi, méltóságos uram. Méltóságos uramnak oly egészséges a szíve, mint egy húsz éves gyermeknek. Egyelőre azonban, méltóságos uram, nyugalmat ajánlok. Feltétlen nyugalmat, pihenést, magányt, méltóságos uram. Nem fürdőhelyet, méltóságos uram. Egy kis várost, egy csöndes, elhagyott, kedves kis várost, méltóságos uram. Igen, méltóságos uram.

Páva tanácsos egy hét mulva már le is utazott a kis városba.

A vonaton bezárkózott elsőosztályú bérelt fülkéjébe és gondolkozni kezdett. Magány, feltétlen magány. Ez a fülke, a bezárt ajtó, a leeresztett függöny az a kis kék villanyláng, amely fönn ég, az a magány. Igazán nagyon barátságtalan dolog. Nézte a magányt. Hallgatta süketen csengő fülével a magányt. Tapintotta a kezével a magányt. Egy óra mulva már türhetetlennek tartotta. Ha legalább ülne valaki vele szemben. Még a kalauz se tudja, hogy kicsoda. Olyan ő, mint a többi. Ő is csak egy «utas». Olvasgatni kezdte a hirdetményeket. «Kérjük az utazóközönséget…» Ebbe az utazóközönségbe ő is benne van, mint más akárki. Mégis csak felháborító. Egy hónapig kell majd így élnie. Mindenesetre unalmas lesz.

A városra kék reggel borult, mikor megérkezett. Mindez nem érdekelte. A kocsi szélére ült, kikönyökölt, hátravetette a fejét. Csak egy kutya fordult utána, álmosan, aztán a kutyák csalódott tekintetével baktatott tovább más irányban.

Mit tegyen? Délfelé ötlete támadt. Szalónkabátot öltött s elment a főispánhoz, akit személyesen ismert. De a főispán nem volt otthon, nyaralt.

Szomorúan visszaballagott a szállójába gyalog, mutatva a fehér mellényét és az arany óraláncát. Semmi hatás. Az ebédnél szinte jól esett, hogy hallotta a saját árva hangját. Ebéd után aztán kiment a város végére.

A mezőn fecskevér, gólyaorr, kigyószisz nyílt. Szigorúan nézte őket. Nem tudta a nevüket. A virágok közül csak a rózsát és a szegfüt ismerte, a többinek nem mutatkozott be soha. Ez végre nem is volt fontos, se a hivatali előmenetelhez, se az államrend fentartásához. Egy § alakú virág azonban határozottan megtetszett neki.

– Nem ismerítek Páva tanácsost? – kérdezte most tőlük s a virágok rázták fejüket a szélben.

Végre néhány gyerek akadt utjába. Szeretett volna barátkozni, de sehogyse találta meg a módját.

– Fiatalság, bolondság – kiáltott feléjük.

Mikor pedig a gyerekek rá se hederítettek, ezt mondta:

– Nem kell haragudni… csak tréfálok… csak tréfál az öreg Páva… a tanácsos úr… az öreg tanácsos úr… a méltóságos úr…

Csodálkozva vette azonban észre, hogy ez se hat. Még ez sem hat, a titok, amit tartogatott, az ütőkártya, a nagyágyú. Most már elsötétedett az arca. A városban senki se köszöntötte. Szerette volna rendreutasítani a neveletlen embereket, különösen a gyermekeket, akik sértő módon visongtak körötte. Már-már egy messzemenő reformon gondolkozott. Általában helyes lenne valahogy jelezni, hogy egy hozzá hasonló köztiszteletben és közszeretetben élő hivatalnok milyen fizetési rangosztályban van. Milyen tökéletes és bámulatraméltó például a katonaság egyenruhája. Ott a tábornokot senki se nézheti közkatonának. De hányan gondolhatják róla, hogy csak idősebb fogalmazó, vagy díjnok. Kellene a hivatalnokoknak is uniformis, hajtóka és csillag, egy kis kereszt, vagy akár egy ízléses szalagocska is, a gomblyukban. Igaz, az újján gyémántgyürű van és az aranylánca vastag. Hányan veszik észre. Az emberek oly figyelmetlenek. Majdnem csikorgatta a fogát. Lázongó szók bugyborékoltak a torkán. Érdemes volt ezért dolgozni, évekig reggeltől-estig, huszonöt hosszú esztendeig? Forró olajat, tűzet, vesszőt ennek a csőcseléknek, mely nem ismeri az igazi érdemet, a munkát, az önfeláldozást, a fiatalságot fegyelemre, tekintélytiszteletre fogni, az engedetleneket pedig gályarabságba küldeni, tömlöcbe vetni, kivégeztetni késsel, akasztófán, máglyán. Halál, halál, halál.

Szédülten tekintett fel mély álmából, melybe egészen elsüppedt, mint egy gödörbe.

Lassanként alkonyodott. Arcára fekete tompaság ragadt. Ilyen bánatra ember nem is képes, csak állat. Éjfélig járkált az utcán, mintha valamit keresne. Végre betért egy kávéházba, ahol senki se volt. Leroskadt a székre.

Egy fáradt, szegény pincér sietett az asztalához:

– Parancsol, nagyságos úr?

– Hogy mondta? – szólt a tanácsos, felemelve harciasan a fejét.

– Azt kérdeztem, mit méltóztatik rendelni.

– De minek nevezett engem?

– Nagyságos úr…

Erre a szóra rácsapott, mint a vércse.

– Én méltóságos úr vagyok.

– Bocsánat.

– Nem azért mondom. Hiszen megesik. Különösen a mai világban.

– Igenis.

– No hozzon nekem egy üveg finom, nagyon finom pezsgőt.

A pincér hanyatthomlok szaladt, hozta a hütővederben a pezsgőt, majd megsemmisült a buzgalomban.

Páva tanácsos úr pedig ívott, gyorsan, nagyon gyorsan. A pincér előtte állott, figyelmesen. A kis város terén nem járt senki. Lassan – hosszú szünetet tartva – beszélt a tanácsos:

– Szegény barátom… Sajnálom magát azért az előbbi botlásáért… Mert most mindent megmondhatok… Tudja, ki ül itt maga előtt?… Nem tudja… persze… nem is tudhatja… Páva… a tanácsos… a méltóságos úr… az előkelő tisztviselő… Ne ijedjen meg… Maradjon csak itt, az asztal mellett… Ön is ember… Egy gyufát… Köszönöm… Egész nap itt időztem a városukban… Csak a főispán úr őméltóságát jöttem meglátogatni, de nem volt itthon… Sajnálom… Ő is, tudom, majd sajnálja… Akar egy szivart, barátom?… Majd az enyémből adok… Igazi havannák… Nem drága… Csak hetven fillér… Dugja zsebre és szivja el otthon… Igen, igen… A város nem csunya… Csak műveletlen, elmaradt, szegény… A patak szabályozatlan, a rét szabályozatlan, egyáltalában minden szabályozatlan… Majd idővel… Itt vidéken olyan nehéz valamit nyélbeütni… Néha még nekünk is… ott fönn… Budapesten… Mindenesetre helyes lenne, ha a főispán venné kezébe a dolgot… A főispán… Pista… Személyes jóbarátom… Pertu jóbarátom… Ő meg az államtitkár… Multkor a miniszter megállított a folyóson… Parancsolj, kegyelmes uram, mondtam neki… Mert vele is tegeződöm… Mindenkivel… Bizony, mulik az idő… Ha elgondolom, hogy ezelőtt húsz évvel… Hány évesnek gondol?… Negyvennek?… Kissé följebb barátom… Negyvenötnek?… Még feljebb… Ötvenhárom… Mindenki fiatalabbnak néz… Hiába, a jó élet… a kitünő koszt… a higiénia… Mellőlem egymásután dőlnek ki… Nem csoda… Az emberek nem élnek okosan… mint én… nincs is módjukban… Hogy laknak szegények?… Piszkos odukban… Ahogy a hirlapok írják… Mindenütt nyomor… Mennyibe kerül itt egy ötszobás lakás?… Elég olcsó… Nekem is csak öt szobám van… de az kétszer ilyen drága… igaz hogy tágas… szellős… mindegyik akkora, mint ez a kávéház… Kényelmes otthon… Selyem-perzsák… a falakon képek… zongora… gőzfütés… minden… minden… Hiába, a munka, az megtermi a maga gyümölcsét… Csak annak nincs, aki nem dolgozik… Mert mit látunk a mai társadalomban?… Naplopók… léhütők mindenütt… az úgynevezett modern irányzat… és örökös panaszok… Én mindíg soron kívül léptem elő… Igaz, hogy nem ismertem a restséget… éjjel-nappal… munka… vesződség… gond… Szorgalom… megbizhatóság… kitartás… tehetség… általános európai műveltség… Milyen nyelven beszél még, barátom?… Sprechen Sie deutsch?… Parlez vous francais?… English spoken?… Nekem mindegy… Nem mintha dicsekednék… Mert alapjában szerény ember vagyok… jó ember… áldott jó ember… szigorú, de jó… igazi magyar ember… Kenyérre lehet kenni… Csak a tiszteletet követelem meg alárendeltjeimtől… De olykor szivesen leereszkedem hozzájuk… Úgy mint most magához, aki egy egyszerű, szegény, mondhatnám szánandó vidéki pincér… Nem baj…

Megivott még egy pohár pezsgőt, belenézett a koromszínű nyári éjszakába, rágta a pezsgőtől lucskos bajuszát s a kéjtől hörögve mondta maga elé:

– A méltóságos úr… elbeszélget kissé… a méltóságos úr…

Kissé dülöngve, de még mindig vigyázva az egyensúlyára és a hivatalos tekintélyére, elindult. A pincér hétrét görnyedt. Ez egy igazi úr. Öt koronát nyomott a markába borravalóul.

– Nem baj – mondta még egyszer.

Ment haza a szállóba, ahol két egymásba nyíló erkélyes szobája volt, kilátással a városi parkra. Kecskeszakállát megvilágította a holdfény. Felnézett az égre, de szemét rögtön levette a holdvilágról, melyet határozottan nem helyeselt és inkább a város lámpáit vizsgálta, melyek – észrevette – nem égtek.

Leült a szobájában. Az a rongy portás még most sem hajolt meg eléggé mélyen. Elhatározta, hogy még holnap visszautazik Budapestre. Itt igazán semmi keresnivalója nincsen.

Később eszébe jutott, hogy még valamit nem mondot el ott lenn, a kávéházban. Majd reggel, a kávénál.

Arca fehér volt, lottyadt, szomorú. Kissé eltakarta a kezével, mintha fájna a feje. Gubbasztott a gyertyavilágban. Vakargatta a sebeit, a keléseit a lelkén, szegény-szegény halandó, éles cseréppel, mint a bibliai nyavalyás a szemétdombon. Aztán tágra nyitotta a szemét. Egy irtózatos rém ült ekkor a szemében, gyáva, fecsegő, beteg kísértet, semmiben se hivő, semmit se remélő, fáradt, álmos, csunyább a halálnál és az őrületnél: az öregség.

(1915.)

A SÚGÓ.

I.

Halványsárgák és feketék voltak a fogai, mint a régi zongorabillentyük. A fa-hang pedig, mely e fogak közül jött, tompa és bánatos, talán a hivatásánál fogva is kissé halkabb, mint más embereké, akik azzal keresik kenyerüket, hogy fennhangon beszélnek. Homloka sunyi, szeme a földre néz, az arca halvány. Künn, a városon kívül lakott, földszintes házban, mely sokkal mélyebben volt, mint a többi, úgy hogy a súgó a járókelőknek csak a cipőjét, harisnyáját és a térdét látta. Ez a térd-szemlélet lett később a veszte. A súgólyukból egy kardalos lány kövér térdét bámulta két évig, kinek áttört fekete harisnyáit sárga harisnyakötő csatolta össze s a lány annyira megbűvölte, hogy – hirtelen elhatározással – feleségül vette őt és levitte magához földalatti odujába, mely a pincék hideg és nyirkos lehelletét árasztotta. Kisérteties volt ez a ház. Messze-messze ki lehetett látni a mezőkre, a temetőre, a vasúti töltésekre, ahol vonatok zakatoltak, szüntelenül. A csend megdermesztette a házat. Felesége reggelenként mosdatlanul és kócosan ült egy széken. Ő pedig – hóna alatt piszkos papircsomókkal – rohant a próbákra, meggyújtotta a villanylámpát és belebujt abba a kopott-arany faköpenyegbe, mely második lakásává vált.

II.

A súgónak előbb homályos és zaklatott karriérje volt.

Húszéves korában azzal kereste a kenyerét, hogy bűvészkedett. Hosszú művészhajat, bársonykabátot viselt, az arcán nyájas mosoly bujkált. Így köszöntött be esténkint a vidéki vendéglőbe, ahol söröző társaságok ültek. Akkor elővett egy elefántcsontbotot, egy tojást, egy órát, egy csomag kártyát. Bűvészetei többnyire nem sikerültek. Hiába forgatta hipnotizáló szemeit. Kezei ügyetlenek voltak. Még a részeg emberek is észrevették a suskust. A társaságból rendesen kikeresett egy csempe fogú, csunya leányt, megfogta az üterét, kétségbeesésében szerelmet vallott neki. A lány – hálából – elárulta a társaság titkait. Máskülönben a tojás sohasem változott órává, sohase jött ki az a kártya, melyet gondoltak.

Ilyenkor az «imprezárió» a söntésben korholta:

– Te botkezű! Ha még egyszer elhibázod, mehetsz.

A bűvész azonban hitt magában, az akarata bűvös erejében. Egy ízben elkérte a tanácsos aranyóráját. Az órát a mozsártörőjével izzé-porrá törte.

– Tessék megnézni, uraim és hölgyeim, – hadarta – az órát összetörtem.

A társaság belenézett a mozsárba, az óra csakugyan darabokban hevert, arany és üvegszilánkok közt. Mindnyájan roppantul meg voltak elégedve.

– Most pedig ráborítom ezt a kendőt – mondta – csak meg kell érintenem a varázsvesszővel és…

Csend lett.

– … És koncentrálom az akaratom minden erejét…

Összeráncolta homlokát, erőfeszítés tükröződött az arcán, a szeme világított, mint az indiai fakiroké. Arra a könyvre gondolt, melyből a bűvészetet tanulta.

Egy perc multán megszólalt:

– Sziveskedjenek önök is koncentrálni az akaratukat. Gondoljanak arra, hogy a mozsárban megint itt van az óra, épen, ragyogó aranyfödéllel, sértetlenül, mint azelőtt.

A társaság ismét koncentrálta az akaratát, különösen a tanácsos, aki már kissé – nem minden ok nélkül – nyugtalankodott.

A bűvész pedig a mozsár fölé hajolt:

– Már hallom a ketyegését.

A kendőt ünnepélyes lassúsággal leemelte. Nem mert odanézni, csak a tapogató ujjaival kereste az órát és még jobban elsápadt.

– Valami hiba van – mondta halkan.

Az ujjai üvegszilánkoktól vérzettek.

– Valami hiba esett – sírta és az «imprezárió»-ja felé fordult könyörögve. – Az óra még mindig nincs itt. Egy, kettő, három. Még most sem. Mi ez…

Azzal lassan a mozsárra szorította a szalvétát, egy pillanatra kiment és nem is jött vissza többé.

III.

Hónapokig bujdosott ismeretlen városokban, keserű szájában a kudarc ízével, elszontyolodva, de hitt magában. Biztos volt, hogy rá még vár a dicsőség. A szégyen később a föld alá űzte, a pincelakásba és a súgólyukba.

– Ó, szent művészet, mennyit kell szenvedni érted.

De mikor a színpad porzott a dühös lábaktól, a hősök ordítottak, a hősnő pedig vérbefagyva feküdt a diványon, az idegei kellemesen borzongtak. Halkan és izgatottan sugott. Egy év multán már játszott is. Ott lenn, a súgólyuk villamos mélységében mozgott és gesztikulált, az arcát elfintorította, kezét – a szerelmi vallomásoknál – szívére nyomta, a szemét kimeresztette, a könnyei csorogtak, kómikusan játszott, mint majom a ketrecében. Ezek az esték megviselték. Előadás után, mikor a függöny lement, a közönség eltávozott és a tűzoltók feltüntek a színpadon, az arca – halotthalvány és verejtékes arca – búsan rémlett fel, mint a hold.

IV.

A színészek nem igen barátkoztak vele. Sötét és mély életét magány takarta el s csak egy súgókollégája látogatta meg néha – a szomszéd vidéki városból – a családjával. Ilyenkor lázasan cserélték ki impresszióikat:

– Súgni, barátom, – mondotta nem mindenki tud. Hallottad, hogy súgok? Ha én «vezetem az előadást» úgy megy, mint a karikacsapás. Mert a súgó minden. A súgó a színház lelke.

A két súgó összebólintott. Azon a nézeten voltak, hogy a súgóknak és a családjaiknak össze kell tartani.

Ebéd után megmutatta vendégeinek az emlékkönyvét. Súlyos több ezer lapos, bőrbekötött könyv volt ez, melybe «művészi pályája» minden szemetjét összegyűjtötte. Színészek, színésznők, írók arcképei sorakoztak itt egymás mellé, akik emlékmondatokat írtak beléje, buzdító verssorokat és axiomákat, ujságcikkek voltak felhalmozva, melyek a színészek sorsáról szóltak, nagy színészeknek a hirlapokból kivágott halálhírei, emlékfürtök, képeslevelezőlapok, rongyos szerepek, referádák a ripacsok vendégszerepléséről, hosszú, kenetteljes színész-elmélkedések, mókák és régi színlapok egészítették ki a nyomor és a szeretet e fantasztikus szarkafészkét. Ilyen mondatokat silabizáltak ki: «Előre a Parnasszusra.» Vagy: «Kartárs, mindig ez legyen a mottód: dicsőség és művészet.» Vagy: «Menj tovább ezen a szép, de rögös pályán, csüggedetlenül.»

– Csüggedetlenül – mondta a súgó magasztosan.

Az elfogulatlan szemlélő nem tudta, hogy miért ne csüggedjen el az a szegény-szegény ember, aki havi száz koronából él. Ő azonban művésznek tartotta magát, talán nem is minden ok nélkül. Mert ebbe a förtelmes és groteszk könyvbe lejegyezte minden emlékét, dolgokat, melyek a fölületes ember előtt jelentéktelennek és érthetetlennek tetszettek, de számára az eltünő pillanatok ízét és mézét örökítették meg.

V.

A feleségét gyakran magához vonta:

– Jőjj a keblemre, ó, te szent nő.

A kis városban mindenki tudta róla, hogy nem is szent a felesége. A házassága első évében titokban csalni kezdte a súgót. Később már nem is vigyázott, a hűtlensége nyilt titok lett mindenki előtt, csak a súgó nem sejtette. Különben, többnyire nem volt otthon. A hívatásának élt, bohém módon, szegényen és elégedetten. Művésznyakkendőjét gőgösen lobogtatta. Hajadonfőtt járt az utcákon és magában beszélt. Az a sok szó, mely a súgólyukban végigsiklott a száján, kissé megzavarta és részeg volt akkor is, mikor nem ivott bort. Előadás közben szerette volna elrúgni a színészt, a színpadon teremni és eljátszani a szerepét, tiarával a fején, palástban, a tömeg tapsoló lázától lángragyújtva. Arra is gondolt, hogy darabot ír, vagy képet fest, vagy hegedülni tanul. A súgólyukban elbujva, mint egy földalatti állat, süket vakondok várta a «dicsőség»-et. Színház után hangosan beszélve, kalap nélkül, szaladt haza, fejében szavak zsongtak, verses és prózai beszédek, királyok, inasok, szentek, züllött lányok, őrültek, végtelen, érthetetlen, hosszú-hosszú szerepei.

VI.

Egy forró tavaszi délután a kis szobája ajtaján kopogtatott.

– Malvin – súgta a szokott fa-hangján – nyisd ki.

Aztán erősebben:

– Nyisd ki.

Aztán az öklével:

– Nyisd ki.

A pincelakásban két hang suttogott.

Mikor az ajtó még mindig nem nyilt ki, az ablakot betörte a lábával és a szobába ugrott.

A felesége az ajtónál állt, ijedten, a színház jellemszinésze pedig egy széket szorongatott a kezében.

– Megcsaltatok – ordította és sírva fakadt.

A jellemszinész felé fordult.

– Te gazember – hördült rá – te hitvány, te disznó.

A jellemszinész elfordította a fejét, nem is szólt semmit, az inába szállt a bátorsága. Ő, akit a színpadon nem sérthettek meg, anélkül, hogy a másik pillanatban ne feleljen a jambusok zengő gorombaságával, most a fal mellé lapult, mint egy egér.

A súgó hangja egyre tisztábban csengett, elvesztette szokott gutturális színezetét is, feje vörös haragban fürdött.

– Becsületem elrablója – kiabált valamelyik rosz színdarabból – boldogságom gyilkosa, hitvesem elcsábítója!

Egy szót keresett, ami méltóan kifejezi színpadi felháborodását. Végre megtalálta:

– Te cenk.

A feleségéhez fordult:

– Te céda.