Part 8

Azon a napon, mikor a tudóst várták, mindnyájan korán keltek. Annyira izgatottak voltak, hogy az ügyvéd – természettudományos világnézete alapján – félgramm aszpirint és félgramm brómnátriumot vett be és ugyanannyit adagolt be családjának is. Kétségbeesett gesztussal zsebébe tette a francia-magyar szótárat s a feleségével, a fiával együtt kiment a pályaudvarra. Mind a hárman fehér rózsát vittek eléje.

A gyorsvonat megérkezett. Egy elsőosztályú fülkéből kiszállt a francia geológus. Kissé csalódottan, de végtelen izgalommal nézte az ügyvéd, amint a kavicsos sinek között a bizottság fogadta és feléje vezette. Ő úgy képzelte, hogy minden francia fekete, bodorfejű, apró mucibajuszt hord, színes mellényt és cilindert. A geológus hórihorgas, sápadt ember, nagyon hasonlit egy díjnokhoz. Sovány lábán lötyög a nadrág, mely olyan rövid, hogy kilátszik a cúgoscipője, a szalonkabátja állig begombolva alig engedi látni ezüstszürke nyakkendőjét. Kiszáradt arcáról a tudásvágy, a szorgalom, a határtalan jóindulat és a szerénység tükröződik.

Ez némi bátorságot önt az ügyvédbe, aki végre eléje lép. A geológus ijesztő sebesen a francia udvariasságok kataraktáját zudítja rá, mire ő leveszi a kalapját, mélyen meghajol, mosolyog és elvakkantja magát:

– Oui.

A tudós, aki otthon a geológia tudományát új adataival gazdagította és becsületes nevet szerzett magának, az _Oligocén_ és _Eocén_ korszakbeli lerakódásokat jött tanulmányozni, azt akarta megvizsgálni, vajjon az alföldi harmadkori tengerlerakódások azonosak-e a francia harmadkori rétegekkel? Annyira izgatta őt ez a probléma, hogy már előre érezte a nyomában járó édes örömet, a tudományos kielégülést. Amíg a város fogatján, jobbján a néma és mosolygó kultur-ügyvéddel a lakása felé hajtatott, az arcáról látszott, hogy legjobb szeretne – úgy, ahogy van – lefeküdni az alföldi porba, megnézni a finom szemcséket, beleharapni a földbe, melyet látatlanul is jobban ismert, mint azok a gubás parasztok és vasárnapi ruhában járkáló kisasszonykák, akik színes napernyők alatt bámulták őt és a boldog, meghatott, gőgösen feszítő kisérőjét.

Az ügyvéd házában ebédre volt terítve. Torták ragyogtak a fehér abroszon. Nyomban leültek és ettek. Néhány sikerületlen beszélgetési kisérlet után teljes csönd borult a szobára. Rémülten csörömpöltek a kések, a villák. Mind a négyen zavarban voltak, leginkább a tudós. Süketnéma jelekkel érintkeztek egymással.

Délután az ügyvéd a vendége karjába kapaszkodott és sétára vitte a városban.

Már előre elhatározta, hogy nem mutatja meg neki a vágóhídat, a parkot, a kaszinót, a város egyéb banalításait, melyekkel a városi urak az előkelő külföldi vendégeket halálra szokták untatni. A természettudomány és a pozitív világnézet harcosát olyan szórakozásban akarta részesíteni, amely a «_Gőz és a villany századá_»-ban egyedül méltó hozzá.

Végigmentek a hosszú utcán, bekanyarodtak a kis közbe, mind a ketten lihegtek és verejtékeztek. Végül egy feketére festett vasrács előtt állapodtak meg. Az ügyvéd elől sietett mint kalauz, a geológus lemondó arccal, de nagyon szeretetreméltóan, mosolyogva követte át a kerten, mely a vasrács mögött terjedt el. Itt a fabódéban ült valami pénztárfélénél egy sápadt, szőke lány. Az ügyvéd két jegyet váltott, magának és a geológusnak, abban a tudatban, hogy a kulturáért áldozni is kell s aztán valami előcsarnokba vezette a vendéget, aki hirtelenében azt hitte, hogy múzeumba került.

Nem múzeum volt. Kék és piros csikos tornaingekben, gyékénypapucsban szolgák jöttek eléje, akik nagyon hasonlítottak a kórházi ápolókhoz, de mégse lehettek azok. Félig mezítelenül lepedőket cipeltek a karjukon. Messze pedig a gőz sivalkodott, titokzatosan, mintegy a föld alatt hullámok zugtak, víz locsogott és a levegő, mely még a külső hőséghez, a megrekkent és ájult júniusi koradélutánhoz viszonyítva is aránytalanul forró és áporodott volt, a nedves parafa, a kaucsuk, a spongya, a szappan illatától, a párolgó víz, a száradó ruhák lehelletétől nehezedett el. Telegyomorral ebéd után, kánikulai napsütésben furcsa dolog belépni ide. A geológus ezen a véleményen volt s vele együtt a város egész lakossága, mely csak télen, reggel és estefelé látogatta a gőzfürdőt. De az ügyvéd azt vallotta, hogy a kulturának, a test tisztaságának, a modern tudományosságnak mindenkoron meg kell hozni az áldozatot, valamint abban is biztos volt, hogy ez a meglepetés, a gőzfürdő, az alföld közepén, egy elhagyott kis városban, felszerelve a modern kor minden vívmányával, a kulturának ez a kis oázisa a külföldi tudósnak csak kellemes és kedves lehet.

A szolga két kabint nyított a vendégeknek. Kissé habozva lépett be a tudós, becsapta maga mögött az ajtót, ráfordította a kallantyut és nézni kezdte a kabint. Egy rozoga tükrön, meg egy fogason kívül semmise volt benne. Végül a fogasra akasztotta a kalapját és lassan, tétovázva vetközni kezdett. Úgy érezte, hogy kelepcébe került és kissé elkomorult. De mikor kilépett, száraz aszkéta-arcára újra ráült a mosoly és szelíden nézett öreg, bölcs szemével az ügyvédre, aki pucérra vetkőzve állott a kabinja ajtajánál, maga előtt kis kacér köténykével. A geológus is csak olyan köténykét kapott, ami komoly és kenetes alakját teljesen megfosztotta tudományos méltóságától és bizarrá, kisdedszerűvé tette.

Az ügyvéd kinyította a nagy forró medencéhez vezető sárgarézajtót, ahonnan fülledt, csiklandó hőség, vastag gőz csapott ki, úgy hogy a belépő tudós önkénytelenül hátrált egy lépést és szeretett volna kívülmaradni az ajtón. Egy pillanat alatt apró, fényes izzadságcsöppek lepték el a testüket, a tüdők őrült munkát végeztek, az üterek gyorsabban kezdtek dobolni mint a lázrohamokban, a szemek elhomályosultak és délibábokat láttak. Csak később vettek észre egyet-mást. Középütt sárga keramit-téglákkal kirakva aludt a nagy medence, mozdulatlan zöld vízzel, mely fölött fehér gőzfoszlányok, puha ködrétegek lapultak, a medencét olcsó allegórikus és mitológiai szobrocskák állották körül, kezükben zöld, lila, rózsaszín üveggolyókkal, fönn a mennyezeten pedig egy kerek ablak nézett a vízre, egy vastag, sötét, narancs-színű ablak, mely az intenziv nyári napsugarakat annyira átszürte és összetörte, hogy haldokolva, mint kései alkonyfények, hullottak a gőzfürdő medencéjére. Az ügyvéd büszkén nézett körül s már az ajkán lebegett ez a szó: _progresszió_, a vendég csodálkozott, de az ajtó felé pislogott és nagyon szivesen kiment volna, hogyha a vendéglátója nem tessékeli bele a vízbe. Itt ült türelmesen, arcán a szeretetreméltó, udvarias mosollyal, meregette-meregette a vízet, szökőkutat csinált a két tenyerével, fecskendezett, uszkált csöndesen vagy félóráig. Aztán a kis csapóajtón átmentek a sűrű gőzbe. Hosszú jajgatások, zuhanylocsogások, érthetetlen zörejek hallatszottak, melyek a fantáziát sejtelmes utakra terelték s kinzókamrát láttattak vele, ahol ártatlan csecsemőket hóhérolnak le és a halálraitéltek utolsó panasza öblös, de széttöredező hörgéssé halkul. Az állhatatlan hőség mellett még sötétség is van, de fehér sötétség, a gőz fehér és forró sötétsége, mely még a villanykörtét is megvakítja s csak üggyel-bajjal pislog a vastag burkon keresztül, mint decemberi nyirkos éjszaka ködében a gázláng. Csak egyetlen jótékony hatása van a gőznek. Ráborul az arcra is. Most kedve szerint eltorzíthatta fanyar száját, amivel élénken kifejezte a nemtetszését, vicsorgatta a fogát és kidüllesztette a hőségtől könnyező szemét. Nem láthatja őt az előtte két lépéssel fickándozó meztelen ügyvéd. Még a szavak is süketen hangzanak el. Csodálkozva ült le a durva, iszamós és verejtékező fapadra. Öntudata lassan alélt. Testét a gőz-göngyölegek – mint fehér vattakötések – körülölelték. Olykor futni akart ebből a pokolból, de a jómodora megtiltotta. Párisra gondolt. Arra, hogy két nappal ezelőtt még a geológiai intézetben üldögélt, az _Oligocen_ és _Eocen_ korszakok izgató ujságaival foglalkozva, s az, ami most történt vele, ez a valószinütlen forró kazamáta, ez a locsogó és süstörgő fürdő egy vadidegen ország vadidegen városkájában, hihetetlennek tetszett és elfogta az oktalan félelem, a névtelen riadalom, mint azt a gyereket, aki eltéved és hiába keresi a hazavezető utat. Elpityerdült. Bajuszára, amelyet elleptek a lehült gőz harmatcseppjei, nehány igazi köny is hullott. Szemét mereven a sötét padlatra szögezte. Az eget, talán magát az istent kereste ezekkel a szemmekel, melyekben kérdés és könyörgés ült, vajjon mivel érdemelte meg ő, a tudomány hű szolgája, hogy ilyen helyzetbe jusson, és vajjon mikor szakad vége ennek a súlyos megpróbáltatásnak?

Végül egy kezet érzett a vállán. Az ügyvéd, aki átfült a kulturától, a langyos zuhany alá hurcolta, hogy kissé lehűtse testét. Aztán átvezette a «száraz gőz»-be. Itt már látni lehetett és ismét kötelező volt a nyájas, megbocsátó, boldog mosoly. A gőz még forróbb volt. Azt az érzést keltette a tudósban, hogy minden kevéske húsát lepörköli és mint csontvázzá aszott váz kerül ki belőle. Langyos medencékben pocsogott és mosdott. Két szolga durva dörzsölő-keztyükkel esett neki, végigropogtatta összes csontját és izmát. Aztán a hideg medencékhez mentek, melyekben frissen és kéken borzongott a víz. Mint pajkos gyerekek, egymásután ugráltak a zuhanyok recés érctalpán, a csapok folytak, a hullámok buffogtak, szitáló permeteső öntözte a fejét, durva vizkorbácsok verték a gerincét, oldalról váratlanul vizipuskák pofozták, és mikor ráült egy lyukas székre, tréfás, jéghideg vízáradat fogadta, tetőtől-talpig frissítő és edző záporban állott. Még a nyujtóra is felkapaszkodtak. Mert az ügyvéd – mint híve a sportnak – gyakran mondogatta, hogy csak ép testben lakozik ép lélek. Késő este volt, mikor a száradó-terembe értek és mogorva szolga rájuk adta a lepedőt.

Az ügyvéd, amíg törülközött, ragyogó szemmel nézett a vendégére és rendkívül meg volt elégedve.

– Nagyszerü.

– Nagyszerű – hagyta rá a tudós.

– Progresszió.

– Progresszió – mondta a tudós.

– Kultúra.

– Kultúra – helyeselt a tudós.

Künn az égbolt alján csunya, sötétkék vihar várakozott. Erősen villogott az ég. Alig tettek pár lépést, megeredt a zápor és a geológus, aki csak az imént jött ki a mesterséges zápor birodalmából, azt hitte, hogy valami titáni zuhany talpára hágott és az okozza a vizözönt. Ugráltak a rosz kövezeten. Csuromvizesek voltak, ázottak és szomoruak, mint az öntött ürgék.

Este a geológus nem vacsorázott. Prüszkölve és köhögve forró téát kért. A család, tekintve hogy ezt az egyetlen szót megértette, ami növelte hitét, hogy mégis csak tud franciául, fokozott buzgalommal szolgálta ki.

Reggel a tudós szaggató fejfájásra ébredt. A tagjai mintha ólomból lettek volna, mozdulni se birt, a szemhéjai súlyosan, szürkén borultak szemgolyóira.

A házigazda, bár meg volt győződve, hogy a kultúráért szenvedni és meghalni is dicsőség, most kissé megszeppent.

Odaintette a feleségét.

– Te, ez megbetegedett.

– Szentisten.

– A keze olyan mint a parázs.

– Hogy nyög.

– Mit tegyünk?

– Téát hozok.

– Nem, inkább aszpirint, kinint.

Dél volt és még mindig egy szót se szólt. Magas láza lehetett. Délután a család körülülte a betegágyat. Vigasztalgatni próbálták a beteget, jobbra-balra forgatták, dunyhákat, paplanokat, pokrócokat raktak a lábára. Estefelé a beteg arca kárminpirosra gyulladt.

– Ha ez itt meghal, a nyakunkra.

– Irtózatos.

– Nekünk kell eltemetni.

– Koporsót venni.

– Sírkövet állítani.

– Hivassunk orvost.

– A világért se.

– Csak meg ne tudják.

– Már írtam a bizottságnak, – szólt az ügyvéd – hogy elutazott a tó mellé, a vidékre, a geológiai rétegeket tanulmányozza.

A házban ostromállapot volt. Leszerelték a csengőt. Az ügyvéd senkit se fogadott, a vendégszoba függönyeit lebocsátotta, a zsalukat bezárta, nehogy valaki is megsejtse, hogy betegen fekszik a lakásán az előkelő idegen, a francia geológus, aki – olyasmit sejtett – mégis csak az ő hibájából betegedett meg.

Beletelt egy hétbe is, amíg magához tért. Egy este ismét megjelent arcán a melankólikus, udvarias lemondó mosoly, mely azt jelentette, hogy meggyógyult. Sápadtan felült az ágyában, kérte a ruháit, öltözködött. Az ügyvéd asszisztált neki, a gerince kiegyenesedett, érezte, hogy egyedül ő képviseli a városban a _progressziót_. Jelekkel értésére adta a tudós, hogy nyomban el akar utazni. Éjfélkor indul a budapesti gyors. Éppen volt még egy órájuk, hogy elkészüljenek és kimenjenek az állomásra. Sietve csomagoltak.

Az ügyvéd kocsit hozatott. Már boldogan dörzsölte a kezét és látta magát, amint másnap gomblyukában a vándorgyülés jelvényével önérzetesen sétál a főutca egyetlen aszfaltjárdáján, a napfényben. Beültek a kocsiba. A geológus nézte az eltünő törpe házakat, a két kis kávéház világos ablakait s az járt az eszében, hogy valaha az _Oligocén_ és _Eocén_ korszakban itt tenger hullámzott, oceán, amelyből csak egy gőzfürdőt látott. Örült azonban, hogy ép bőrrel megy el. Mellette az ügyvéd feszengve ült a kocsi bőrpárnáin, nehogy neszét vegyék az éjjeli szökésnek. Óvatosan a kocsi födelét is leeresztette.

A főutcán kis baj történt. A tudós, aki az influenzától még mindig kehes volt, irtózatosan elprüsszentette magát.

Valaki kinézett a kávéházból.

– Csöndesen – szólt az ügyvéd és hadarva _magyarul_ kezdte magyarázni, micsoda szörnyűség lenne, hogyha meglátnák őket.

Szép szerével kilopta a vendégét a városból – éjjel, titokban – mint előkelő fürdőhelyről a halottakat. De az állomásig tűkön ült. Attól tartott, hogy a tudós még egyet prüsszent.

(1913.)

BÁCSKAI BARÁTOM.

I.

Az arca almazöld volt, a szeme lenkék, a haja gyér és sárga. Így festett az én bácskai barátom: Bogumil.

Kevés öröme lehetett az életben. Állandóan a kávéházban ült, a fejét lógatta, de nagyobb optimistát alig ismertem nála. Szelid fiú volt. Mikor jókedve kerekedett, – csendesen és nagyon szomorúan – benyult a zsebébe, kihúzta a revolverét s a kávéház mennyezetébe lőtt, egymásután hatszor.

Dícsérte a mértékletességet. Néha azonban hajnalfelé holtrészegen láttam. Teleszívta magát lángoló és színes pálinkákkal. Ha gyufát tartok ilyenkor a szája elé, kék lánggal robban fel, mint a rumos hordó. Még ekkor is volt benne valami nemes és különös. Trombitás-bandával kocsizott végig a kisvároson, a réz-muzsika fejébe szállott, a részegsége olyan volt, mint a cifra delirium és a rác mennyország. Talán barackarcú szerb lányokat látott maga előtt, akiknek halvány nyakában aranypénz lóg, a szemük türkiz, a szalagos szoknyájuk, az aranypaszományos blúzuk pedig összekeveredett előtte a mámor fellegeivel.

Egészségesen nőtt fel, mint vidéki barbár. Egyszer azonban megbolondult, hirtelenül felfalt egész könyvtárakat, minden pénzét könyvekre költötte. Olyan volt, mint aki megzabált a kulturától. Fáradtan járkált és ásitozott.

Egy beteg költőt olvasott a bácskai porban, aki hullákról, néger nőkről és ópiumról ír verseket. Halkan beszélt. Nem voltam azonban bizonyos, hogy a másik percben nem rohan-e ki a konyhába, nem hoz-e egy rengeteg, éles konyhakést s nem táncol-e körül őrjöngve, a konyhakést villogó és egészséges fogai közé szorítva.

II.

Egy reggel a kávéházban ült. Áprilisi napfény bizsergette a vérünket, jól éreztük magunkat. Bogumil szilvapálinkát rendelt reggelire s hozzá piros vizes-zsömlét evett. Csodálkoztam az ízlésén. Kissé barbár dolognak tartottam, hogy valaki reggelire – éhomra – pálinkát iszik és rosz zsömlét eszik hozzá.

– Barátom, – mondtam – te valóságos életművész vagy.

Lenkék szeme felragyogott.

– Igen. Te értesz élni. Elnézem, micsoda művészettel hörpintgeted a pálinkát.

Bogumilnak tetszett a megjegyzésem. Ettől a naptól kezdve szilvapálinkát reggelizett, vizeszsömlével. Ugy érzem, hogy ezzel az egyetlen tréfával eldöntöttem az életét. Beleszólt az étrendünkbe, oktatott, hogy mit hogy kell enni, későn feküdt és későn kelt, amint a életművészhez illik.

Nagyon szerettem ezt a csendes és szomorú szlávot. Alapjában pedig volt filozófiája is s nem egészen jogosan mosolyogtam rajta, hogy mindig mindennel meg volt elégedve és ahelyett hogy panaszkodott volna, igent bólintott és helyeselt. Ő volt az utolsó igen-mondó.

III.

Általában mindent dícsért. Nagyon dícsérte a vendéglőjét is, ahol a világ legjobb ételeit főzik. Egy este végre el kellett mennem vele.

Egy külvárosi szurdékba vezetett, ahol az asztalok zsíros viaszosvászonnal voltak leterítve és émelyítően fojtott a káposzta- és a hurkaszag. Majdnem elájultam. Kivül ez volt kiírva: «_Itt a nap minden órájában jól és olcsón lehet étkezni._» Minél tovább nézegettem az iszonyú környezetet, annál inkább kétkedtem ebben. Egy koldusasszony evett valami homályos főzeléket, két szótlan ember csámcsogott leírhatatlanul szomoruan, mellette pedig valami egyenruhás ember ült, hivatalszolga, vagy postás – szemén fekete okuláré – és az ujjaival egyenként szedegette ki a lábosból a töpörtőt és az avas koncot.

Bogumil szeme felragyogott:

– Mit szólsz hozzá?

Nem volt szivem elrontani a gusztusát s hagytam, hadd rendeljen helyettem is.

– Majd meglátod, milyen pörköltet csinálnak itt.

Csempe és mázos paraszttányérban tettek elénk valami kotyvalékot.

– Nézd ezt a tányért. Piros és kék rózsák. Népművészet. Imádom a népművészetet.

Megtörölte a száját s aztán folytatta:

– Hol kapsz ilyent? Az emberek drága vendéglőkben dobják ki a pénzüket és nem tudják mire.

A vacsora végén csettintett a nyelvével:

– Várj, most jön a java.

Azzal felkelt, kivett a zsebéből egy huszfillérest.

– Szereted a zenét?

Bólintottam.

A huszfillérest bedobta a háttér gőzeiben pácolódó zongoraverklibe, mely siralmasan és nyöszörögve rázendített a _Lohengrin-nyitány_-ra.

Bogumil élvezettel szívta filléres cigarettáját.

– Wagner… A germán félisten… A német tölgyerdők zúgása…

Minden alkalommal ezt játszatta a verklivel s hogy szerette, abban nem kétkedem. Egyszer azonban elvétette a számot s a Wagner-nyitány helyett a _Ladi-ladilom_-ot nyekergette a szörnyű szerszám. Bogumil ezuttal is áhitatosan mondta:

– Wagner… A germán félisten… A német tölgyerdők…

IV.

Az életében két korszakot különböztetek meg: az egyikben mindenre _rászokott_, a másikban mindenről _leszokott_. A _rászokás_ is, a _leszokás_ is teljesen céltalan volt. Én azonban mind a két korszakában egyformán becsültem őt és tudtam, hogy ezek a hókuszpókuszok szükségesek számára, hogy a haláláig való unalmas napoknak fűszert és színt adjanak.

Lassan hozzászokott a szivarozáshoz. Félévi gyakorlat után odáig vitte, hogy naponta tíz-tizenöt szivart elszívott.

– A szivar, barátom, az egyetlen dolog, amiért érdemes élni – mondta és rágyujtott egy keserű és erős britannikára.

Aztán hozzászokott a tejhez, a vegetáriánus koszthoz, a szőllőhöz, a korai felkeléshez, az evezéshez, mindenhez, amihez az ember hozzászokat. Felemelte az élete _standard_-ját. Havi száz koronáért kivett egy bútorozott szobát, melyet a gazdasszonya polgári ízléstelenséggel – csecsebecsékkel, üveggyöngyökkel és Macquart-csokrokkal – ékesített fel.

– Nem kell sajnálni a pénzt – filozofált. – Jól kell élni, a kutyafáját.

Egy másik évben pedig mindenről leszokott. A kávéházban naponta beszámolt az uj eseményekről.

– Nem szivarozom – beszélt sugárzó arccal. – Barátom, a szivar egyszerüen fölösleges. Rontja a tüdőt. Aztán sokba is kerül. Csak tudnád, milyen jól alszom, mióta elhagytam a dohányzást.

Máskor ezzel lepett meg:

– Nem iszom bort. Semmit se iszom. Beiratkoztam az _Antialkoholisták Egyesületé_-be.

Egy hónap mulva ezt ujságolja:

– Tudod mi az ujság? Leszoktam a tejről és – képzeld – a szőllőről is…

A lakását otthagyta és ujat bérelt.

– Láttad az új szobám?

– Remélem szép.

– Mese.

– Nagy?

– Terem.

Felmentem hozzá. Egy ferencvárosi szűk diákszobában lakott, az ablaka a szemétudvarra nyilt és egy irdatlan tűzfalra nézett. Fényes délben sötétség borult rá, állandóan gyertyát kellett volna égetnie, de ő sohase világított, mert – mint mondta – szereti «_a kellemes és misztikus félhomályt_». Különben is ez jót tesz a szemnek.

Lavórja egy nádszék rámájában állott, melynek nádülőkéjét régen kiülték boldogabb ülepek.

Kinyitotta az ablakot.

– Végy itt lélekzetet – mondta. – Ilyen levegő sehol sincs. Semmi por. Micsoda?

Lélegzetet vettem a kedvéért.

– Mélyebben. Igy, mint én. Ki a mellet. Ez erősíti a tüdőt.

A félhomályban alig lehetett látni. Csak a halottfehér arca világított. Bámultam az arcát és csillogó szemét, melyben vad és fanatikus hit ragyogott s nem tudtam, mit érezzek iránta, szánjam-e, vagy irigyeljem-e összhangos életfilozófiájáért, mellyel túltette magát minden bajon s eljutott a bölcs és boldog emberek révéhez, a teljes megelégedéshez.

V.

Miről szokott még le?

Mindenről-mindenről leszokott.

Egy havas téli estén találkoztam vele, vékonyka kabátban járt, lerongyolódva, éhes arcszínnel, nagyon boldogan. Egyik szemét elfutotta a vér. Ijedten kérdeztem tőle, mi lelte.

– Voltál orvosnál?

– Nem.

– Mért nem mégysz hozzá?

– Majd elmulik.

– De ha megvakulsz?

– Itt a másik. Azzal is elélek. Tegnap bekötöttem a fájos szemem s már gyakoroltam is magamat, hogy félszemmel nézzek. Mondhatom, barátom, pompásan sikerült. Jobban látok vele, mint a kettővel együtt. Nagyszerű és bölcs dolog, hogy az embernek két szeme van. Hogyha az egyik elvész, ott a másik.

Szóval erről is leszokott.

VI.

Az életről szegény bölcs és édes barátom tavaly májusban szokott le, végérvényesen.

VII.

Halála ép oly különös és érthetetlen, mint az élete.

Az összekuporgatott fillérjeiből kiutazott Párisba. Nagyszerűen töltötte el a hónapot, mindent látott, ami érdekes, valamicskét franciául is tanult s már sietett haza, hogy elmesélje «_új impresszióit_» a grisettekről, a midinettekről, a rendőr fehér botjáról, amelyet a forgalom könnyebb lebonyolítására összetorlódott kocsik előtt fel szokott nyújtani. Az utolsó vasárnap azonban még ott maradt.

Mindene be volt már csomagolva s könnyen és boldogan indult el kószálni, hogy még egyszer megfürödjön a város fényében és villogó kolibri-színeiben.

Reggel dörzsölgette a kezeit. A nap besütött az ágyára s megcsiklandozta talpát.

– Nagyszerű napom lesz.

Sokáig öltözködött. Elegáns akart lenni. Vadonatúj sárga cipőt húzott fel. Csakhogy ez a cipő kissé szük volt, szegény Bogumil táncolva bicegett benne, a boulevarde-on pedig már arra gondolt, hogy hazamegy és új cipőt vált. De aztán mást gondolt. Már messze volt a lakásától. A lába úgy égett az új cipőben, mint a parázs. Ez azonban nem baj. Itt mindenki szük cipőben jár, végre a párisi divat nem türi a kényelmet. Aztán valamikor gyerekkorában azt hallotta az anyjától, hogy a szük cipő erősíti a lábat. Van-e nagyszerűbb érzés, mint szük cipőben járni?

Bogumil vígan sántikált az ünnepi napfényben.

Egyszerre esni kezdett az eső.

– Sebaj, – mondta – ez frissit. Áldott májusi zápor.

A zápor egész nap zuhogott. Ruhája összecsapzott, a haja is csurgott a víztől.

Elindult a montmartrei ház felé, ahol kedvese lakott egy öreg és sárgahajú táncosnő. Óriási virágbokrétával mászott fel a kigyózó falépcsőn, ahol egyetlen láng se égett és felmenet állandóan félt, hogy valamilyen sötét apacs leszurja. A táncosnő nem volt otthon.

Bogumil legényesen, fütyörészve tovább ballagott. Lassanként gyulladoztak Páris ezerszínű lángjai. Hütlen gondolatok kóvályogtak a fejében, de nem tudta kit szólítson meg. Végre a diáknegyedben egy kis kancsal leányra akadt, aki egy gázláng alatt ácsorgott, valami facér masamódlány, egy csöpp francia ördög, az arcán beforradt harapással.

– Mademoiselle – fuvolázta Bogumil és beszélni kezdett.

Minthogy állandóan tisztelte a franciákat – csak azért, mert franciául beszélnek – összezavarodott s a francia szavak közé egyre több szerb szót kevert. Aztán merész fordulattal áttért a németre.

A leány nevetett, szó nélkül tovább ment.

Bogumil csendesen elmaradt mellőle.

– Kedves – mondta. – Párisi szokás. Remek kaland.

Egyedül kószált az esőben, estig. A cipője már felvérezte a lábát, agyonnyomorította az újjait, de ő mosolygott, csodálta a körutak zaját, a rengeteg fényeket, a hídak zöld és piros lámpáit. Már egészen besötétedett. Megnézte az óráját. Hét óra volt. Kilenckor indul a vonatja hazafelé.