Part 7

Nem tudom, hogyan ment végbe a változása. Csak azt tudom, hogy gyönyörű lakkcipőket kapott, melyeket mindnyájan irigyeltünk. Volt egy szmokingja is. Ebben minden délután megjelent a leányok között, az ozsonnán, az öt órai teákon. Csodálatos folyamatossággal beszélt. Anyaga bőven akadt. Egyformán beszélt zenéről, művészetről, szinházakról, mert azokat a kincseket, melyeket egykor zsugorian gyűjtögetett magának aprópénzre váltotta és sietve forgalomba hozta a társaságban. Tiszta és elegáns fiú volt, aki mindnyájunknak imponált. Úgy beszélt velünk, idegenül, mint egy miniszter.

Csak néha estefelé láttam.

Egy nővérét kisérte.

– Honnan jöttök?

– Teáról.

– Hová mégysz?

– Teára, – hebegett. – Egy másik hugomért.

– Szervusz.

– Szervusz, szólt lehangoltan.

Általános volt a vélemény, hogy nem lesz belőle semmi. Ez azonban csak részben bizonyult igaznak. Mert a kitartása meghozta a gyümölcsét, ha nem is neki, a nővéreinek, akik egytől-egyig kitünően mentek férjhez, rajzoltak, igen jól zongoráztak, nyelveket beszéltek és az esti kozón csipkékben, prémekben, boákban tündököltek. Egyik huga nemrég lépett fel a hangversenyen. Közepes zongoravirtuóz, de a szorgalmával és az összeköttetéseivel még sokra viheti.

Gyula pedig jó testvér. Nyáron lett honvédhadnagy. Katonai karrier előtt áll.

Multkor este az Andrássy-úton találkoztam vele. Egy ház előtt állt, minthogyha valakit várt volna.

– Találka? – kérdeztem mosolyogva.

– Dehogy.

Szivesen kezet szorítottunk. A régi időkről beszéltünk.

– Lásd – mondta – most végre nyiltan beszélhettünk egymással. Én tudom, hogy mindíg, akkor is mikor legközelebb voltunk egymáshoz, nagy távolságok választottak el. Ti engemet kinevettetek a nővéreim miatt és lenéztetek, hogy az életemet alárendelem az ő életüknek. Azt hittétek, hogy ostoba voltam. De neked elárulom: mindíg tudtam, mit teszek, hogyha oktalanul is cselekedtem, éreztem, hogy a cselekedetem oktalan és mint filozófus szenvedtem. Azóta sokatokkal találkoztam. Láttam, hogy az arcotok sápadt, hallottam, hogy anyagi zavarokkal küzdötök, észrevettem azokat a félreismerhetetlen barázdákat, melyeket a nők karcolnak a férfiak arcára. Megfizettetek a nevetésért, barátaim. Nekem azonban a szerelmi életem harmónikus. Én tudom, hogyha egy nő meredt szemmel bámul a levegőbe, nem a végtelent látja maga előtt, nem a szférák zenéjét hallja, hanem unatkozik és talán arra gondol, hogy jó lenne elhagyni bennünket és máshol próbálni szerencsét. Engem még egy nő se csalt meg. Mindíg szerettek, mindannyian, mert egyik se tudott imponálni. A keserű iskolán már gyerekkoromban átmentem. Ti most tanuljátok az abécét, melyet én már igen régen tudok.

Csakugyan boldognak és elégedettnek látszott. Kardja vidáman zörgött az aszfalton, bronz arcára az Andrássy-út esti ívlámpa fénye ráporzott.

– Nem lett belőlem semmi – folytatta mosolyogva. Egy határszéli garnizonban hadnagy vagyok, piszkos oláh bakák, parasztok, iszákos polgárok között. De tudom, hogy sohase fogom elkövetni azokat az ostobaságokat, miket ti majd mindannyian egész biztosan elkövettek.

Érdekelt a beszéde. Meginvitáltam vacsorára.

Gyula gondolkozott.

– Nem mehetek, mondta.

– De kérlek…

– Nem – ismételte.

És elsápadt. És megdermedt. És megint hebegni kezdett. A régi volt. Szemöldökei magasra szöktek, arcára kiült a szégyen, a rémület, a régi szolgaság bánata.

– Tudniillik – hebegte – haza kell kisérnem… A Lujza… vagy a Jolán… Egy hugom van itt…

– Teán? – kérdeztem kegyetlenül.

– Teán, mondta szomorúan.

(1912.)

A BOLOND MAGYAR.

Sámson úr, a földbirtokos, sárga selyem kabátban reggelizett a verandán.

– A fiúk pedig tanulni fognak – mondta.

Gyengéden a feleségére nézett.

– Akarod, kedves?

Az asszony bólintott, hogy akarja s kezét az úra ápolt, nemes kezére tette.

Nemsokára aztán fel is költöztek kisvári birtokukról a budapesti házukba. A fiúk pedig tanultak. Az egyik orvosnak készült, a másik beiratkozott a mérnöki egyetemre, az egyik húszéves volt, a másik húszonegy.

A kis orvos egy májusi délután a boncolásnál megvágta a jobb kezét. Jelentéktelen karcolás volt. Maga a tanár mosta ki a sebét, félóráig csurgatta rá a szublimátoldatot, aztán bekötötte. Felkötött kézzel jött haza a fiú.

– Semmi, – intett az ép kezével, a balkezével.

Estefelé pár tízed láza lett. Éjjel a tanárok összevagdalták az egész jobb karját.

– Kis baleset, – mondta az egyik tanár – pár hét mulva a kis kollega tovább boncol.

Reggelre a láz emelkedett. A tanár megvizsgálta a beteget s félrehivta a szülőket.

– Egy óra mulva visszajövők, de kérem, minden negyedórában mérjék a lázát.

Délben a beteg félrebeszélt.

– A tudomány – dadogta a tanár – sajnos, a mai tudomány, az emberi tudás…

Délután három órakor aztán a kis kollega meghalt.

Ez májusban történt, amikor bátyja a huszároknál szolgálta önkéntesi évét. Temetésén egy kis katona kardja csörgött. A kis katona fekete karszalagot kapott és a temetés után visszament ezredéhez. Augusztusban, a nagygyakorlaton kitüntette magát. Utolsó nap azonban – közvetlen a lefuvás előtt – lebukott a lóról, a porban, az éles napfényben nem vették észre s az őrült svadron megeresztett kantárszárral végigvágtatott rajta.

A második halott is beérkezett a kisvári birtokra. Az anya, mint valami fekete rongy, feküdt a koporsón. Haja összeborzolódott, rendetlen csomókban hevert, szelid barna, nyugodt haja, amelyet mindig közepett választott el, mindíg nagyon simára, a magyar nők egyszerű hajviselete szerint, a régi szentekre emlékeztetően. Arca, a tiszta, a régi, amelyet mintha mindig hideg forrásvízben mosott volna, most felduzzadt, szép vonásai a könnyektől csuf, érzéki barázdákká váltak. Súlyosan ölelte a koposót egyik kezével, a másikkal pedig tartotta a fejét, a szeméből forró víz csepegett, csuklott a könnyektől, a szájából hányta a fájdalmat.

Az apa nem sírt. Nem sírt a kisebbik fia temetésén sem. Fekete keztyüt húzott, elegáns volt, rövidre nyirt, sűrű hajára rácsapta a cilinderét s száraz szemmel, szó nélkül jött haza a temetésről.

Lámpagyújtás előtt beült egy kis sötét szobába. A pamlagon végigheveredett és egy hosszút ásított. Hosszú, nagyon hosszú ásítás volt ez, haragos és jajgató, darabokra töredező, kiabáló és ökröndöző ásítás, mely a végén egy halk, különös, félig nagyon szomorú, félig nagyon kómikus sóhajjá bágyadt. Később a pamlagon felült. Vakarni kezdte a fejét, mint akivel csupán kis kellemetlenség történt. Aztán gyurta, nyomkodta a kerek, szabályos turáni koponyáját, dörgölte hátul a tarkó körül, följebb, a kisagynál, egyre hevesebben, mintha valami ráesett volna. Nem határozott helyen fájt a feje. Bujdosott benne a fájdalom, néha élesen, néha azonban azt hitte, csak képzelődik. Csak viszket és bolondosan megvakarta a füle tövét.

Fa-hangon szólt ki a feleségéhez:

– Ma nem vacsorázunk?

A vacsoránál úgy evett, mint máskor, nem sokat, de nem is keveset. Kétszer vett a húsból, a főzelékhez nem nyúlt, a tésztát megkóstolta és két almát hámozott meg. Az almánál megkérdezte:

– Nincs más?

A felesége intett, hogy nincs más.

Megnyugodott s bement a szobájába aludni.

Másnap korán kelt, kisétált a birtokára, megnézte a teheneket és a lovakat, beszélt a parasztokkal.

Az ispánja levette a kalapját:

– Nagyságos úr, – szólt és nem tudta tovább folytatni, elnémult az úr tiltó tekintete előtt.

A buzaföldeken találkozott egy kis gatyás libapásztorral.

– Hány hét a világ, öcsém?

A libapásztor bután bámult rá. Ezen nagyon nevetett.

Később aztán gyakran nevetett, a fekete, szivarfüstös fogait vicsorgatta, tele szájjal, köhögve, öregurasan nevetett, bár azelőtt nem volt szokása, csak mosolyogni, azt se a szájával, inkább a szembogara finom felvillanásával.

Aztán csöndesen hízni is kezdett. Különösen az arca hízott el, kis gömbölyded tokát kapott, mely idegessé tette. Gyakran tapogatta a tokáját, mely puha volt, mint a vaj, fejét leszegte, hogy a nyakával és az állával érezze az idegen húst s szenvedjen miatta. Így telt a délelőttje. A szemei is összezsugorodtak a hájtól s mérgesen pislogtak, mint a disznószemek. Ezeknek a szemeknek a színe valaha kék volt, magyar-kék, balatonkék, most mocsárszínűvé változott, határozatlanná, szürkés-zölddé. Mindgyakrabban elfelejtett borotválkozni is. Deresedő szakállát reggelenként ollóval nyirta. Ez arcának vad és harcias színt adott, olyan volt, mint a szigetvári hős, régi, ismert képén.

Egy nyári éjjel nem ment haza aludni. Künn hált a csillagos ég alatt, a puszta földön. Amikor reggel bevetődött a kastélyába, a ruhája csupa szalma, sár és trágya volt, az inge piszkos, a szeme püffedt és véres. A felesége meredten nézett rá.

– Anyjuk, – mondta neki – anyjukom – és elnevette magát.

Sohase hallotta szájából ezt a vaskos paraszti szót, mert mindíg előkelően, gazdagon és finoman beszélt magyarul, tuladunai ejtéssel, kényes úri ízléssel. Most még a hangjában is volt valami sértő és csunya és érthetetlen. Ledobta a kalapját a földre, kinyitotta az ingét és fujt. Álmosan szuszogott, a reggeli hőségben elaludt egy széken.

Később váratlanul ő-zni kezdett.

– Ögye mög a fene – kiáltotta maga elé.

Máskor így szólt a feleségére:

– Ne tátsd a prófunt-magazinod.

Vagy ezt mondta az inasának:

– Add ide a tökfödőmet.

A «tökfödő» a fekete szalmakalapja volt, melyet már hónapok óta hordott. Ruhát is csak egyet viselt, egy nagyon bő, vitorlavászonruhát, mely lötyögött a kövér testén s csak akkor engedte kimosni, amikor már szutykos volt, ezer ránc és gyürődés. Nyakkendőt sohase kötött. Finom angol fehérneműi szekrényében sárgultak. Állandóan tarka, puha ingben járt.

– Mi a fenének az a sok vacak – mondta. – Hogy azt is az isten verné meg, aki kitanálta.

Inni nem ivott, nem kellett neki az ital, mégis alig birt magával. Szidta az ispánját, a béreseit, a kanászait, mint a bokrot. A kocsiszínek alól gyakran hallatszott rekedt hangja:

– Patvart!

– Marha!

– Kuss!

Mindenki reszketett tőle. Estefelé rendesen a zsebébe dugta a revolverét. A hőség pedig egyre növekedett. Úgy hevert a napfény a természeten, mint valami nyulós, sárga kence, mihez ha hozzányul az ember, meg kell törülnie a kezét, ragadós és mocskos lesz tőle. Bement az elfüggönyözött szobákba, de ott is meleg volt. A régi diákszobákban, ahol a fiúk nyaraltak – azelőtt, régen – a legyek dongtak. Végtelen szomorú magány kongott a folyosókon. A magány nem valami testetlen dolog volt, de a tárgyak ontották, egy szék, amin a fiai ültek, egy fogas, egy üres jégszekrény. A fiúkról pedig szó nem esett. A felesége, szegény, nesztelenül tett-vett. A haja ismét lesimult, az arca merev, nyugodt sikká fagyott. Ez a nyugalom még idegesebbé tette az urát.

Egy délben hirtelen felugrott az asztaltól.

– Menjünk innen, a szentségit, – toporzékolt és utána sokáig némán járt le-fel a verandán. – Menjünk innen.

– Hová, kedves?

– Hát csak megnézzük ezt a rongyos, nyavalyás világot.

Az asszony nem mert ellentmondani. Tudta, hogy régóta nem hallgat rá. Másnap csomagolt. Az ura pedig megtömte ezresbankókkal az erszényét.

Az úton még boszantotta a füst, a korom, a sok légy. A kisállomásokon haragosan szidta a kormányt és a vasúti társaságot. A budapesti pályaudvaron már nagyon éhes volt. Bement a vendéglőbe, hogy a berlini vonatig megvacsorázzon.

A pincér hadarta az étlapot.

– Adjon kigyelmed valami böcsületes zabálni valót, – mondta és rácsapott az asztalra. Nem vagyok kiváncsi a lélöttyeire.

A személyzet suttogva, fokozott figyelemmel szolgálta ki, hogy elejét vegye a botránynak. Vacsora végén a bora maradékával leöntötte a borfiút:

– Nesze öcsém, nagyra nőjj.

Lassan indult a berlini gyors, zsufolt kocsikkal, alig akadt helye. Több fülke ajtaját fel akarta törni. A kalauz azzal fenyegetőzött, hogy leszállítja a vonatról. Erre olyan patáliát csapott, hogy az alvó utasok mind felriadtak. Nagynehezen helyet szorítottak neki és dulva-fulva elaludt. Hogy megérkezett, mindennel elégedetlen volt. A magas házak, az autók, a sok ember: ezért nem volt érdemes idejönni. Magyarul kiabált az utcákon, az üzletekben, a vendéglőkben.

– Bolondok vagytok, mindig mondtam, azok is maradtok.

Este a hotelben lefeküdt. El akarta oltani a villanyt. A villany úgy volt felszerelve, hogy mikor a függőlámpa elaludt, az éjjeli-szekrényen lévő kis villanykörte kigyult. Tíz percig nyekergette a kallantyukat, aztán összetörte mind a két körtét.

– Ide se jövünk többet – mondta a feleségének.

Aztán Franciaországba mentek.

A franciák se akarták megérteni.

– Szilvuplé, – csufolta őket. – Tőlem beszélhetsz, szamár francia, szilvuplé… szilvalé…

A telet Londonban töltötte. Elég jól érezte magát, de sokáig itt sem volt maradása. Mikor elment, megbocsátóan intett a kezével.

– Ángliusok, őrült ángliusok!

Újra kezdődött a régi hajsza, a csomagolás, az út, a hosszú, nyomasztó, izgalmas út, mely céltalan mivoltában sötét fantasztikummá torzult, a nőnek kálvária volt, a férfinak pedig valami titkos büntető expedició. Most már sok helyütt ismerték őt. Kis német állomásokon, ahol odautaztában botrányt csinált, a vasúti személyzet újjal mutogatott rá. Itt van újra a magyar, a bolond. Ő pedig haragosan vicsorította a fogát, ajkát az inyéig felhúzta, nagyokat nyelt, úgy járt a vasúti fülke üvegkalitkájában. Körülményesen utazott, mint valami beteg, csomaggal, plédekkel, vánkosokkal. Felesége pedig kisérte, talpig feketében. Mióta meghalt a két fia, nem vetette le a gyászruhát és nyakáról azokat a nagy fekete gyöngyöket, melyek olyan feketék és élettelenek voltak, mint a szemei. Ezekből a szemekből tompa fájdalom tekintett ki, az a visszafojtott izgalom, hogy senkinek se panaszkodhatik és senkinek se beszélhet két nagy felnőtt fiáról, akik egymás mellett alusznak a családi kriptában s az arcképeik egymás mellett alusznak a fekete imakönyvében. Volt a szemeiben azonkivül valami idegenszerű fény is, mely csak mostanában tetszett fel. Valami óvatos, eszelős gond, mely akkor gyuladt ki, mikor az urára nézett és leste, mikor jön a vihar. Állandóan várta a vihart. Mert néha minden ok nélkül, vendéglőkben, utcán, hangversenyeken káromkodni kezdett, nők előtt ocsmány, trágár dolgokat kiabált. Ilyenkor az asszony mosolygott. Csititani nem merte, csak mosolygott, önvédelemből, nehogy őt is részesnek tartsák benne, szégyenlősen, bocsánatot kérve az egész világtól, szelíden, béketürően mosolygott az egyik szemével, a másik szemét pedig halkan és kancsalul az urára emelte. Később már akkor is mosolygott, mikor egyedül volt: megtört szemmel és fanatikusan. Ha éjjel az ura aludt, ő kinézett a rohanó fákra, a csillagos mozdonyfüstbe és akkor is mosolygott, az éjszaka előtt.

A sziciliai nyár vörös fáklyatűzzel lángolt. Azon a nyáron sokan haltak meg napszurásban. Fenn a víziós égen rémlett egy óriási tűzhányó orma. A magyar kiült a piazzettára. Nem izlett neki a keserű olasz szivar, összeköpdöste az egész piazzettát. Még a tenger se adott enyhülést, az is felforrt, mint a téavíz és csak fűtötte a testet. Beleköpött a tengerbe is. Hiába várták az estét. Az est láthatatlan zsákokból fekete meleget döntött rájuk, mely még fullasztóbb volt, mint a nappali arany-meleg. A szálló szobájában szurós, kövér szunyogok táncoltak, a por az orrukat csiklandozta, a levegő kábító volt. A magyar nyugtalanul aludt. Azt álmodta, hogy két fiatal fekete bivaly üldözi, a szelindekei a tarkóját harapják s a másik percben detektivek kötözik meg, a fényképező-gép elé állítják, lefotografálják, először profilban, aztán szemközt, számmal a nyakában. Zaklatottan ébredt. Az arca, melyet az olasz nap sötétsárgára sütött, sápadt volt, ősz tüskéi szurtak, szeme vékony résén búsan ragyogott a kékszürke fény. Már nem is volt magyar, csak keleti, valami kövér, elzüllött ázsiai törzsfőnök.

Déltájt órákig cél nélkül ődöngtek a piazzettán. Aléltak voltak, a melegtől alig jártak. Az asszony szája reggel óta sírásra állt. Délután aztán nem birta tovább, kitört belőle, először két év óta.

– Ma két esztendeje, – zokogott az asszony, – ma két esztendeje, a nagyobbik fiunk.

A földbirtokos eltántorodott, úgy jött neki a fájdalom, hogy majd felöklelte. Sárga arcát forró vérhullám csapta meg és ráemelte az asszonyra a kezében levő görcsös sétabotot.

A bot azonban ütés közben kiesett a kezéből és ő a bot után vágódott, a földre.

– Menjünk innen, – kiabálta a földön – menjünk, mert mindjárt agyonváglak. Ez a marha meleg – ordított és tépni kezdte az ingét, mely – úgy látszott – rögtön megfojtja. – Ezek a marha taliánok – ezek a marha franciák és ángliusok – ez az egész nagy marha világ – – –

Ütötte a földet mindkét öklével, a szállodai parkettet, mintha a földgolyót verné.

Testéről pedig ízenként szaggatta le a ruháját. Még felbugyborékolt néhány csunya káromkodás a szájából, de amint a nyelve hebegni kezdett, kárminvörös arca elsápadt.

Az asszony csengetett, orvost hivatott jeget kért. Sietve az ágyba emelték. Jégkupacok közt feküdt a magyar, parázsló, véres szemmel, mint valami paripa, mely napokig nyargalászik a pusztán s aztán elvágodik.

Mire a kis olasz orvos megérkezett, már halott volt.

– Agyszélhüdés, – mondta az orvos.

– Doktor úr, – sopánkodott eszelősen az asszony, – két fia halt meg egymásután, két nagy fia. Azóta egy jó szavát se hallottam, csak káromkodott és nevetett és dühöngött és végighurcolt a világon, az egész világon mindenüvé és most itthagyott és most itt vagyok.

Az orvos zavartan hallgatta a hosszú-hosszú litániát.

Künn a kis, szűk utcákon pedig gondolkozott:

– Az első magyar, akit ismertem. Valaha régen a történelemben azt olvastam, hogy a régi magyarok elpusztították az egész világot s maguk is ebbe pusztultak bele. Ki tudja, hogy pusztítani nem annyi-e, mint szenvedni?

Kapuja előtt megint rágondolt:

– Különös ember lehetett. Azt mondta a felesége, hogy a bánat ölte meg, valami magyar bánat. Az ilyen exotikus fajok talán jobban tudnak szenvedni, mint mi. Különben nem ismerem a magyarokat. Nem tudom, mi a magyar bánat.

(1913.)

OLIGOCÉN ÉS EOCÉN.

Szegváron, az alföldi városban évekkel ezelőtt még csak egyetlenegy ember tudott franciául. Újjal mutattak rá, mikor végigment a Kossuth-utcán. Dr. Schlossiarik János köz- és váltóügyvéd volt ez, a híres, lelkes «kultur-ember». Aranykeretes csiptetőt viselt a pisze orrán, rövid, sárgásbarna szakállat növesztett, szigorú szemeit összemorcolta s úgy járt, mint egy mártir, aki a zsakettjén kívül viseli a véres szívét és más sorsot, jobb, kulturabb környezetet érdemelt volna. Akkor még gyeppel befutott, gazzal felvert nyított csatornákban folyt le a moslék a város főutcáin, vékony padlón mentek át az emberek, a legelőről hazatérő tehenek estefelé fullasztó porfelhőket kavartak. A füszerkereskedés mellett a téglák közül pitypangok ütögették sárga fejüket, melyek ősz felé elvirultak, gömbölyű pihelámpát alkottak, csak rájuk kellett fujni, hogy a finom rostocskák szétrepüljenek a szélben. Lenn a város alatt szomorúan nyúlt el ólomtükrével egy alföldi tavacska. Álmos, csepegő víz csurgott a korhadt csónakokon, a partok mellett békanyál, hinár, szittyó és sás tengett. A madár se járt erre.

Itt élt a «kultur-ügyvéd», előkelő számüzetésben. Csak nyáron lehetett látni, tornacipőben és fehér napernyővel. Ősszel és télen a családja körében élt, lámpája mellett a «_Le Figaro_»-t és a «_Journal Amusant_»-t olvasta, melyeket – nem tudni miért – az igazi kultura fáklyahordozóinak tartott. Általában sokra becsülte a haladást és a természettudományokat. Először ő vett a városban írógépet és töltőtollat, melyeknek a városi intelligencia csodájára járt, naponta órákig élt a tisztaság kultuszának a helyi gőzfürdőben, melyet csak pár éve építettek, villanyon főzött, gyorsírást tanult, külföldön utazgatott. A városi urakat mélységésen lenézte. Félvállról vitatkozott velük. A vita hevében azonban a szeme szikrát hányt, a pisze orrának lyukai kitágultak, oly szélesre, mint a ló orrlyukai, a szája véres lett, a vér lecsöpögött a sárgásbarna szakállára, mikor kimondta a nagyszerű, a megváltó, a szent szót, mely az emberiséget boldogítja, az egyetlen fényes és igaz szót:

– _Progresszió_.

Júniusban az orvosok és természettudósok gyülekeztek a kis városkában. Többnyire vidéki orvosok, akik csalódtak a tudományokban, izzadt és kövér alkoholisták, fizikatanárok, akik magyaros murira – «borjúpörkölt és turóscsusza pörccel» – készülődtek és kikoplalva jöttek el a vándorgyűlésre. Az igérkező vendégek névsorában azonban öt külföldi is szerepelt, négy német és egy francia geológus, aki a véletlen alkalmat megragadva, el akart látogatni a magyar alföldre, hogy széleskörű kutatásait tökéletesítse. Rövid vita után a «szállásoló-bizottság» elhatározta, hogy a franciát dr. Schlossiarik János köz- és váltóügyvéd ő nagyságához küldi.

Az ügyvéd leemelte a kalapját és meghatottan vette tudomásul a bizottság «kitüntető döntés»-ét, érezve a saját európai fontosságát. Lóhalálában sietett haza a feleségéhez, hogy közölje vele az ujságot. Még két hét volt a tudós megérkezéséig. A családi tanács azonban megállapította, hogy a késedelemre nincs idő. Még aznap berendezték a tudós leendő lakását. A legnagyobb szobájukba elhelyeztek egy ágyat, a vendégágyból kivették az asszony kék selyempaplanát, amelyet eddig sohase használtak, egy bádogmosdót állítottak neki, – bádoglavórral és bádogcsöbörrel – a mosdóra négyféle fogport, töméntelen fogkefét, sok arcbőrnek való gyógyszappant tettek. Az ügyvéd kulturérzékét bizonyította az, hogy az ablakra hőmérőt szegezett, a szobába újszerkezetű szobahőmérőt akasztott s ezenkívül egy barométert is, hogy a tudós bármikor pontosan tájékozódjék az alföldi légköri nyomás nagyságáról. Gyengéd figyelemből pedig a bádogmosdó fölé egy Napoleon-képet biggyesztett. Hódolat a francia nemzetnek.

Mindenki észrevette, hogy az ügyvéd felvillanyozódott. A kitüntetés oly boldoggá tette, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Elfelejtette a hosszú-hosszú évek keserű ízét, a megalázásokat, a mellőzéseket, a sörkocsmában szivesen szóba ereszkedett néhány alacsonyabb műveltségű kollégájával is. Kopaszos fején, a fehér-rózsaszínű bőrön hajhagymái regenerálódnak a hirtelen örömtől, vékony, csenevész hajszálak serkedtek belőlük. Határozottan megfiatalodott. Szakállát még gondosabban fésülte, fekete fogairól letisztította a borkövet, körmeit nyiratta. Közben mindennap dolgoztak valamit az előkelő idegen szobáján, hol függönyöket szegeztek fel, hol a sárgaréz kilincseket tisztogatták szarvasbőrrel, hol horgolt terítőket tettek a vizespoharas tálcára. Minden lépést megvitattak. A napok vágtatva rohantak. Egy héttel a tudós érkezése előtt eszébe ötlött az ügyvédnek, hogy alapjában elég gyatrán tud franciául és – őszintén megvallva – életében alig beszélt még született franciával. Erre a gondolatra kiduzzadtak a homlok-erei, a szemét véres köd öntötte el, mint mikor a _progresszió_-ról beszélt. A könyvkereskedőnél francia nyelvtanokat vásárolt s a feleségét, a jogász fiát is ráfogta a tanulásra. Sietve tanultak mind a hárman, különösen a beszélgetési részeket, az udvariassági formulákat. Zsebükben súlyos szótárakkal reggeltől-estig jártak föl s alá a szobákban. Az ügyvéd nem volt megelégedve az eredménnyel. Irtózatos éjszakákat élt át. Két nappal az ünnep előtt arra gondolt, hogy beteget jelent, vagy hirtelen elutazik, megszökik a vendége elől. Erről a durva védekezésről hamarosan lemondott. Elhatározta, hogy a helyén marad. Még mindíg reménykedett valami égi csodában, vagy az akaratereje rendkívüliségében, hogy ügyetlen nyelve – mint egy papagálynyelv – egyszerre felvágódik és végül mégis csak tud majd beszélni kedvesen, könnyedén, folyamatosan. A családja helyzete se volt irigylendő. Még csak az _avoir_ ragozásánál tartott. A párisi gyorsvonat pedig nyolcvan kilométeres gyorsasággal vágtatott Szegvár felé.