Part 6

A fák árnyában állottunk. Néhányan még a hintára szálltak, még egyszer nagyokat sikoltottak és bukfencezni próbáltak a fűben. De nem jól éreztük magunkat. Valami különös ujság fojtogatta torkunkat ezen az alkonyaton, mint mikor az ember először nem bír aludni és észreveszi, hogy neki is fáj, ami másnak és jobban fáj, mint másnak. A jóság és az irgalom tündére szállt le, melyet eddig sohase ismertünk, egy pillanat alatt átvillant a fejünkön, hogy valaha a kövér bíró is gyerek volt, olyan, mint mi, madarászott, hintázott és lepkéket fogott. Amikor azonban ezt átgondoltuk, már nem voltunk többé gyerekek. Arcunk megöregedett, a szempillánk idegesen rebbent föl és szemünkbe az élet minden misztériuma kiült. Álltunk egymás mellett, legyőzötten és némán.

Később még erőltetni próbáltuk a vidámságot. Egy dalba kezdtünk, de ijedten – minden ok nélkül – abbahagytuk. Muzsikás, fekete bogarak koppantak a kalapunkhoz. Fejünk megfájdult a forró fű szagától.

Ekkor a falhoz támaszkodtunk és lehunytuk a szemünket. Mindnyájan egy tündéri tájat láttunk, egy kék mezőt, melyen egy kis virgonc gyerek – a kövér bíró – ugrál. A szája bánatosan lekonyul, de szemében a tisztaság, a pajkosság, a jókedv gyerek-menyországa, mely nemsokára elmúlik. Egy karcsú fiúcskát láttunk, aki hajadonfőtt – kacagva és boldogan – kezében a zöld lepkefogóval, egy ideges, fehér pillangó után kap.

Megszégyenülve somfordáltunk ki az utcára, a kánikula éjszakájába.

Forró és fekete volt az éj.

Egy sarkon dörgő léptekkel jött felénk a kövér bíró.

– Jó estét, szóltunk és illedelmesen leemeltük sapkánkat.

– Jó estét, mondta a kövér bíró mint egy kistestvér és ő is leemelte szalmakalapját.

Némán mentünk tovább.

Este pedig sokáig nem tudtunk elaludni kis ágyainkban.

Amikor elalszunk, azt álmodjuk, hogy a kövér bíró kékszalagos gyerekpólyában sír és nagy szemével – szomorúan, nagyon szomorúan – reánk mered, szegény pufók baba.

(1909.)

KOMÉDIA.

_(Körúti kávéház. Egy Auer-láng virraszt a sarokasztal fölött, hol az Agglegény és a férj ül. Már söpörgetni kezdenek, a székeket lapjával az asztalokra rakják, az ajtókon léghuzam süvít. A kávéház személyzete nem viselkedik valami kitüntető figyelemmel a két kései vendég iránt. Az asztalon sörösüvegek, pálinkáspoharak, melyek alján zöld és piros folyadékok csillámlanak és egy üvegszelence, melyben szódabikarbóna van. A Férj és az Agglegény körülbelül egyidős. Valaha iskolatársak voltak, most a húszéves találkozóról jönnek, álmosak, mámorosak, már unják is egymást, de mégse tudnak elválni. A Férj kövér, kopasz, a potrohán aranylánc. Az Agglegény dereshajú, a szeme ábrándos, verseket ír. Reggel négy óra.)_

Agglegény _(végigásít egy skálát)_: Menjünk haza.

Férj: A kedvemért, öregem, maradj még. Várjuk meg a hajnalt. _(Két kanál szódabikarbónát eszik, de a fehér por fele a mellényére hull.)_

Agglegény _(ásít)_: Én nem szeretem a hajnalt.

Férj: Nincs szebb, mint a hajnal, öregem. Míg ránk nem kékül az ablak… az ég… a föld… addig nem megyünk haza.

Agglegény: Utálom a hajnalt. _(Ásít.)_ Én mindig szaladok előle, hamar be az ágyba, elfújni a gyertyát, lefeküdni, míg sötét van. A házmestert ilyenkor majd felöklelem a lépcsőházban. _(Gyorsan felhajtja a likört. Maga elé néz.)_ Azután a feleségem…

Férj: Mit, te megházasodtál?

Agglegény _(mosolyog)_: Nem tudtad?

Férj: Nem.

Agglegény _(játszik)_: Szegény feleségemnek megigértem, hogy éjfélre otthon leszek. Most gyöngélkedik.

Férj: Nem hittem volna, öregem, hogy te megházasodtál. _(A Férj is felhörpint egy pohár likört. Ő is maga elé néz. Ő is mosolyog és játszik.)_ Hát cserben hagytál bennünket, te rosz csont? Elpártoltál? Nem emlékszel, mit fogadtunk az érettségi banketten? De legalább boldog vagy-e, édes öregem?

Agglegény _(ábrándosan lehunyja a szemét)_.

Férj: Ne is beszélj, látom az orrodról, hogy boldog vagy, öregem. Ej-ej, ki hitte volna, öregem.

Agglegény _(közelebb húzza a széket)_: Te, ha tudnád, mi egy asszony. _(Most már olyan komolyan játszik, hogy maga is elhiszi.)_ Nézd, most négy óra. Az asszony már éjfélkor felébredt. Azóta nem tud elaludni, a szemét kinyitja, de nem gyujtja meg a villanyt, úgy vár rám. Negyedóra mulva hallja, amint kezemet csendesen a kilincsre teszem. Én belépek. Ő szinleli az alvást és a pillái mögül néz rám. Ó, te nem tudod, mi az egy asszony… egy hajnali asszony…

Férj: Pincér, még két maraszkinót. _(A Főpincér hozza. Isznak.)_

Agglegény _(belemelegszik a játékba. A hangja halk és izgatott)_: Az asztalon az éjjeli mécs. Legyen a mécs teszem ez a gyufatartó. Előtte az ellenző. Legyen az ellenző teszem ez az étlap. Félrehúzom az ellenzőt így. Elfujom a mécsest így. Képzeld, milyen csöndes a szoba. Milyen csöndes a levegő, amelyet egy édes asszony lélekzése szűrt át az éjjel. Drága, édes asszonyom, megérkeztem hozzád, jó reggelt. Leülök egy székre és nézem az arcát.

Férj: Érdekes. _(Mélyet szippant a cigarettájából.)_ Érdekes. _(Még egyet szippant, majd az egész cigarettát felsóhajtja.)_ Ezt sohase éreztem.

Agglegény _(félvállról)_: Házasodj meg.

Férj _(kiváncsian)_: És az assony felkel ilyenkor?

Agglegény: Lassan. Ehhez érteni kell. Először is csöndesen leteszem a kalapom, a sétapálcám, a tavaszi felöltőm. Azután csöndesen, nagyon csöndesen az ágyhoz lopódzom és föléje hajlok.

Férj: Nézd csak, szerelmes a feleségébe.

Agglegény _(mosolyog)_: Las-san. Az asszony most felnyitja a szemét. Érzem a sötétben, amint rám néz.

Férj: Te igazán boldog lehetsz.

Agglegény: Megfogom a kezét és megcsókolom a kedves, jó kezét. Azután megcsókolom a száját, a kedves, jó száját, egyszer, kétszer, háromszor. Most még nagyobb a csönd, mint mikor aludt. Mert az igazi csókok nem lármásak.

Férj _(hidegen)_: Tudom.

Agglegény: Azután az asszony fülébe súgom, hogy főzzön kávét. A reggeli kávém sohase iszom a kávéházban. Hiába, az otthoni kávénak nincs párja. Különösen ilyenkor, átlumpolt éjszaka után. Olyan megnyugtató, mintha minden bűnöm feloldaná a pillés, illatos kávé. Az asszony egy darabig vonakodik, sajnálja otthagyni az ágyat, a szája durcás.

Férj _(izgatottan)_: De később, ugy-e, felkel?

Agglegény _(egyszerűen)_: Fel. _(Önérzetesen.)_ Még sohase kellett kétszer mondanom. Egy-kettő papucsba bujtatja a lábait, a cukorfehér lábacskáit. Fázékonyan kendőt kap magára és a másik percben már lobog a melegítő. Egy szót se szólunk. De mindketten érezzük, hogy most szeretjük egymást legjobban.

Férj _(meredt szemmel bámul)_: Érdekes. És azután?

Agglegény: És azután, nincs tovább. _(Csettint az ujjával.)_ Barátom, én vagyok a legboldogabb ember Budapesten. _(Ránéz.)_ Miért bámulsz?

Férj: Te, – akár hiszed, akár nem – de ezt én soha… sohase éreztem.

Agglegény: Hallod, ez csak természetes.

Férj _(észreveszi, hogy a szódabikarbónás szelencébe belepottyant egy öreg könycsepp, megtörli a szemét és megint játszik)_: Bizony nekem nincs kihez hazamennem. Agglegény maradtam. Hogy is van az a mondás? Az agglegény úgy él, mint egy király…

Agglegény: És úgy hal meg…

Férj: Sohase hal meg. Tudod mit, öregem, én mégse cserélnék veled. Igaz, hogy a legényszobám üres most, az ágy hideg és úgy surranok be, hogy elfordítom a fejem, de azért… azért boldog vagyok. Olyan könnyű… Olyan szabad…

Agglegény _(elkomorul)_.

Férj: Az se igaz, hogy senkim sincs. Az én nagy, francia ágyam a világ leghűbb állata. Te, az vár engem és illedelmesen köszön, mikor belépek. «Jó reggelt, nagyságos úr!» Erre én azt mondom: «Szerbusz!» Az éjjeli szekrény egy oktávval magasabban kiált: «Jó reggelt!» Megveregetem a vállát: «Szerbusz!» A kis párna szoprán-hangon rikolt: «Jó reggelt!» Megsimogatom: «Szerbusz!» Egyébként megköszönöm nekik, hogy jószívűek hozzám, lefekszem, kicsit olvasok, azután a fülemre húzom a takarót, a kispárnára hajlok és mintha véletlenségből történne, megcsókolom a csücskét…

Agglegény _(kényelmetlenül feszeng)_: Kérlek, ne érzelegj.

Férj: Az ördög érzeleg. Én csak titeket sajnállak, szegény férjek. Az egész világ az enyém. A ligetben, a Múzeum-kertben tavasszal annyi leány van. Nem tudom, észrevetted-e, hogy ezek a fiatal leányok mindig egyformák, a kötényük, a szoknyájuk, a frizurájuk sohase változik és ha egyik-másik megöregszik és elcsunyul, a fiatalság, a fiatalság az örök. Ezek a leányok jönnek elébem friss mosollyal, piros napernyővel. Nektek van feleségtek és anyósotok. Nekem azonban maga a Természet az anyósom, aki millió és millió eladó lányt cepel a karján.

Agglegény _(nagyon szomorúan)_: Nem gondolod, hogy nincs igazad?

Férj: Én, öregem, nem filozofálok. _(Fütyörész.)_ Én élek.

Agglegény _(hosszan, irigyen bámulja)_: Hazudsz. _(Dadogó nyelvvel, álmosan.)_ Hazudsz. _(Megfogja a kezét.)_

Férj: Mi bajod?

Agglegény: Csak azt akarom mondani, hogy hazudsz. _(Lehajtja fejét az asztalra.)_ Hogy nincs így. _(Nagyon sápadtan.)_ Hogy nincs igazad.

Férj: Honnan tudod, – te, – te békés nyárspolgár?

Agglegény: Az a szoba utálatos és hideg. A lavór vize jeges. És nem köszön senki. És azután az a millió lány se érdekes. Kettő kevesebb, mint – egy.

Férj: A matematikában mindig gyenge voltál.

Agglegény: Ne izélj. Sohase, sohase szoktam lumpolni. Kicsit szédül a fejem. Én most nem merek hazamenni.

Férj _(felkel)_: Pedig már igazán mehetünk.

Agglegény _(teljesen elázva, szontyolodottan felkel)_: Maradjunk itt. _(Valamit gondol.)_ Örökre.

Férj _(dühöngve hebeg)_: És az asszony?

Agglegény: Az, fiam… az… az… _(Szünet. A levegőbe mutat, nagyon messzire.)_

Férj: Hát így vagyunk, öregem? _(Hahotázik.)_ No, ez sikerült. Becsaptál, öregem, a régi vagy, akárcsak az iskolában, húsz évvel ezelőtt. _(Mindig erősebben nevet.)_ De látod, te is beugrottál. _(Nyelve alig forog.)_ Tudd meg, öregem, tudd meg… hogy én is becsaptalak… mert én meg… úgy bizony…

Agglegény _(a füléhez hajol s élesen, hidegen belésziszegi)_: Mióta?

Férj _(szomorúan)_: Tizenöt éve.

_(Fizetnek. Kimennek az utcára, ahol a hajnal a házak fölött kék utcákat hasít az éjszakából. Nézik egymás arcát és zavaros álomnak tetszik, hogy egymásban bámulták saját életüket, melyet eddig nem éreztek. Mind a ketten roppantul józanok és szomorúak.)_

(1906.)

ÁPRILIS BOLONDJA.

– Holnap április elseje – mondotta Viktor.

– Te, – lihegtem ragyogó szemmel – most valami újat kell kieszelnünk.

Az üllői-úti diákszobában ketten tanácskoztunk.

– De mit?

– Valami nagyszerűt – szóltam és az asztalra vágtam.

Bálintról volt szó, a közös lakótársunkról, aki minden tréfánkat visszaverte és ezért fogcsikorgatva gyűlöltük.

Izgatottan járkáltunk a szobában.

A tervek úgy röpködtek, mint a rakéták.

– Nem jó.

– Ez se.

– Új kell, – ordítottam – egészen új és meglepő.

Viktor rágyújtott a kis angol pipájára.

– Megvan! – kiáltott, – Ez új is, meglepő is, izgató is, modern is. Figyelj ide.

– Halljuk.

– Belebujsz ebbe a szekrénybe.

– No és?

– Aztán itt maradsz.

– No és?

– Aztán vársz.

– No és?

– Aztán meglesed, hogy mit csinál, amikor egyedül van, teljesen egyedül, amikor nem is sejti, hogy kémlelik. Egy félóráig meg se mukkansz.

– Helyes.

– Később lassan, kisértetiesen elkezdesz mozgolódni. Óvatosan recsegteted a deszkákat. Halkan, nagyon halkan köhöghetsz is.

– Csak meg ne sejtse a tervünket.

– A lámpát előbb eloltod.

– De hogy tudom meg, mikor jön?

– Én majd lesbe állok a folyosón és jelt adok neked. Tíz felé. Holnap szerda. Vívóleckéje van.

Nyomban megtartottuk a főpróbát. Kinyitottuk és gondosan megvizsgáltuk a nagy diófaszekrényt. Magas és tágas volt, kényelmesen elfértem benne. Egy székre ültem. Az ajtón levő facsomót kilöktük. Azon a kukucskáló-lyukon keresztül mindent pontosan láthattam.

– Pompás.

– Óriási.

– De valami eszembe jutott.

– Mi?

– Ha nem lesz egyedül… ha Jolánt is magával hozza…

– Annál jobb.

Úgy égtek a szemeink, mint a vadmacskáknak.

– Valami megint eszembe jutott – szóltam.

– Ki vele.

– Hátha mindjárt lefekszik, vagy elmegy. Akkor mi maradunk hoppon.

Viktor tollat ragadott és a névjegyére írni kezdett:

_Kedves Bálint, éjfélkor a Pannoniába megyünk. Addig maradj itthon. Érted jövünk. Várj._

– Ezt a névjegyet – susogta – holnap itthagyjuk az asztalon. Ha lámpát gyújt, okvetlenül meglátja. Aztán tudod, Bálint legalább egy óráig öltözködik.

– Készen vagyunk.

– De most add a kezed, hogy senkinek se szólsz róla.

Kezet adtam.

Bálint ezen az estén is tíz felé jött haza. Kicsit kapatosnak látszott, fütyörészett és dalolt. Előkereste a konyakot, kocintgattunk, éjfélig ittunk.

Másnap fehér, bolond reggelre virradtunk. Éles szelek zugtak, virágokat sodort a tavaszi vihar. Az ég majd ragyogott, majd, mint hisztérikus leány, makacsul hullatta eszelős könnyeit. Bizsergő viszketés bujkált a mellünkben s mi is szerettünk volna sírni és nevetni. Ilyen napokon követjük el legnagyobb őrületeinket. Ilyenkor vallunk szerelmet a csúf leányoknak, ilyenkor törünk tükröt, ilyenkor ordítjuk rekedtre magunkat és ilyenkor isszuk ki a gyorsforralókból a szeszt. A szivem elszorult valami nyugtalanság sejtésétől.

A nap lassan mult. Fejfájós, ideges délelőtt reszketett, aztán egy végtelen délután. Szüntelenül csetlettem-botlottam, kezemből kiesett a toll, poharakat, tányérokat törtem és nagyon szerencsétlennek éreztem magamat. Végül egész váratlanul jött az este. Kiderült az ég. A nedves háztetőkön végig feküdt a holdfény s a kémény mellett felbukkant egy cirmos kandur.

A kaput bezárták, a diákkaszárnya elcsöndesedett, lesbe álltunk.

– Sápadt vagy – mondotta Viktor. – Talán félsz?

– Dehogy, – hencegtem.

A lámpa ott égett az asztal közepén. Minden csöngetésre eloltottuk, nehogy észrevegye a kiszüremlő világosságot. Még mindig nincs itthon. Meg-meggyújtottuk a lámpát. Ügyetlen, botorkáló kézzel babráltam a forró lámpaüveggel. Hol marad ilyen sokáig? Talán már nem is jön? De újra berregett a csengő élesen, határozottan, fülsértően. Viktor kiszaladt a folyosóra s egy pillanat mulva visszaosont.

– Itt van.

– Ki? – kérdeztem az idegességtől kábultan.

– Bálint.

Úgy tetszett, hogy Bálint nagyon is korán jön. A kezemben remegő gyufa világánál a tükörben megpillantottam fehér arcomat és megijedtem tőle.

– Menj.

– Hová?

– Ide… a szekrénybe… De siess… Vedd ezt a szőnyeget is és harapj belé, ha nevetni akarsz…

– De…

– Siess, mert itt van…

Egy pillanat alatt bent termettem a szekrényben. Viktor bezárt és macska-talpakon kisuhant. Egyedül maradtam a sötétségben. Egy darabig még hallottam a megereszkedő butorok recsegését, később csak a némaság dongott.

Azután valami nevetőinger fogott el, valami buta erős és kegyetlen görcs, hogy nevessek, hahotázzak és ordítsak, mint ott künn az őrjöngő áprilisi szél. Hideg, izzadt kezemet szájamra tapasztottam.

Vártam. Meddig tart ez így? Miért jön oly fájó-lassan ép most? Talán fél? Mit csinál majd akkor, ha motoszkálni kezdek? És mit teszek én, ha nem lesz egyedül? Ettől a gondolattól megriadtam. Szerettem volna már kijönni, de nem lehetett.

Egyszerre megzörrent a kilincs. Utána zsongó csönd, mély csönd, csönd, csönd.

Ő volt.

Meggyújtotta a lámpát és közönyös arccal körültekintett. Észrevette a névjegyet. Elolvasta, leült.

– Milyen különös – gondoltam magamban – most azt hiszi, hogy egész egyedül van.

Élveztem a perverz helyzetet. Tisztán láttam minden mozdulatát. Délcegen és hatalmasan meredt elém a szélesvállú, egészséges bácskai fiú. A lámpafény reá sütött cigányos, fekete hajára.

Gyanutlanul és fesztelenül mozgott. Megtörülte a homlokát. Azután vízet ívott. Éhes, meredt szemekkel bámultam és olyan különösnek tetszett. Máskor nem így iszik. Akkor nem ily hanyag, mohó és formátlan. Most nem is sejti, hogy lesik. A tevése-vevése érdektelen és hitetlen. Az arca komoly, de olyan furcsa. Fáradt és nagyon petyhüdt. Majdnem csunya. Szeme körül piszokszínű, hamu-szürke karikák. Mindnyájunk arca ilyen, amikor teljesen magunkra vagyunk. A szemek kissé beesnek, az orr megnyulik, a lépések fáradtak és bizonytalanok, mert magunk előtt csak akkor pózolunk, ha a tükörbe nézünk. Ezért ijedünk meg, ha néha valaki halotti magányunkban váratlanul meglep. Szétszórt kincseinket össze akarjuk szedni: felrezzenünk.

Már nem tudtam nevetni.

Egy embert láttam magam előtt, arcán a munka utálatos fáradtságával, irtózatos egyedüllétben. Olvasni kezdett, de hamar ráunt, megint vízet ivott, ásítozott.

– Ő most vár bennünket szegény és hisz nekünk.

Mi lesz: mi lesz, boldog isten? Az órámra néztem. Tizenegy felé járt. A félóra régen elmult. Most már mozognom, recsegnem kellene. Itt nem birom ki sokáig. Mert lassanként félni kezdtem tőle és magamtól is. Vajjon mit tesz? Hátha oly tekintetet lövell szemembe – ide a kukucskáló lyukra – miben egy egy egész emberélet titka van és megőrülök tőle? Hátha elkiáltja magát, vagy beszélni kezd, lassan és vontatottan? Hátha grimace-t csinál az arcával, egy szokott csuf, hideg grimace-ot, amit mindig csak akkor mer mutatni, mikor egyedül van, egy grimace-t, amibe ő már beletörődött, de az én hitemet megrendítené és rögtön elfelejteném tőle az egész életemet? Hátha odamenne a pénzesfiókomhoz ez a tiszta, ez a becsületes, ez a jó fiú és sunyi pofával, mint egy sötét rablógyilkos feltörné, kivenné a pénzemet, zsebredugná, előttem, lopva? Mindezt pedig látnám, a tulajdon szememmel. Nem, ezt nem tudnám túlélni. És mégis itt kell maradnom. Ha most elárulnám magam, talán ő őrülne meg, ketté repedne a szíve, megőszülne az ijedelemtől. Némán és hidegen vártam. Vállaim közé huztam a fejem s irtóztató félelem ragadt torkon. Kezemben csöndesen ketyegett az óra. A félelem egyre dagadt s éreztem, hogy az egész szobát betölti láthatatlan hullámaival, lassan összecsap a fejem fölött és akkor többé nincs menekvés.

A falióra féltizenkettőt üt. Segítségért akarnék kiáltani, hozzá, mentsen meg valahogy, de nem birok, nem merek. Megijednék, elájulnék a saját hangomtól.

Bálint készül hozzánk a Pannoniába. Mosdik, öltözködik, fésüt, kefét vesz elő, a tükörbe pillant és összecsücsöríti a száját. Pózol, mint egy leány. Aztán, mintha neszt hallana, gyertyát gyújt, keresgél, szaglász a szobában. Ő, a hős, a fő-ugrató, a csibész-vezér fél? Árva báránykám, de halvány vagy. Sejt talán valamit? Az ágy alá világít, megtapogatja a ruhafogast, aztán a szekrény elé jön, próbálja az ajtóját, de az ajtó be van zárva, a kulcsát Viktor már elvitte. Gyertyájának lángja bevilágít a kulcslyukon. A szekrényt vörös derengés önti el.

Várni, várni, várni kell.

De meddig?

Ez igazán a bolondok napja.

Csak az elbujtatott gyilkos érezhet ilyesmit, aki kezét a revolver ravaszán pihentetve, áldozatára vár.

Végre felöltözködött, vette a felöltőjét, elfujta a lámpát. Már indul. Érzem, hogy most kell elkiáltanom magam. Viktor eltünt, a szekrénybe zárt, engem is beugratott. Gégémből vékony, didergő, nem is emberi hang szakad ki, amit meg se hall. Kinyítja az ajtót, az előszobában van, itthagy a szekrényben, a szekrény éjszakájában, reggelig. Ekkor torkomszakadtából ordítozni kezdtem:

– Bocsáss meg… itt vagyok a szekrényben… Nyisd ki… elbujtam… segítség…

Visszajön az előszobából. Gyertyát gyújt. Fölfeszíti a szekrényt. Az arca sápadt. Nyugodtan, halkan és csodálkozva mondja:

– Te vagy?

A mellére borultam és sírva fakadtam:

– Rosz tréfa volt… Nem tudtam, hogy egyedül leszel… És úgy féltem… Én vagyok az április bolondja…

– Már nincs április – szólt és megnézte a zsebóráját, – 12 óra 2 perc. Április másodika van.

Reszkettem, mint a nyárfalevél és nem mertem a szeme közé nézni.

Bálint vizet öntött a pohárba.

– Igyál, olyan fehér vagy, mint a halott. Mi történt veled?

Meggyújtotta a lámpát, levette a felöltőjét, a székre ült, megfogta a kezem és nyugodt, okos, fekete szemével a szemembe nézett:

– Marha! – mondta szeliden, azzal az angyali gyöngédséggel, amilyennel csak a diákok tudják kimondani ezt a szót: _marha_.

(1905.)

LEÁNYOK.

Gyula az ablakmélyedésben ült és kötött.

A szoba, ahová beléptem, félhomályos volt. Leeresztett rolettákon át szürődött a napfény.

– Te kötsz? – kérdeztem csodálkozva.

A tornainges vasgyúró, aki bronzszínűre sült a nyári naptól, ledobta a kötést, szemét a földre sütötte és elköhhentette magát.

– Ah… – dadogta, – csak be kell fejeznem… a Lujzának… vagy a Jolánnak…

Ma is úgy emlékezem a házukra, mint amelyben rengeteg sok leány volt, minden szobában legalább is három-négy. Hogy végeredményben hány leány, azt sohase tudtam kisütni. Egyszer, amikor ebédre voltam hozzájuk hivatalos és három szobán át terítettek fel, harmincnégy leány ült az asztalnál, de úgy hallottam, hogy megjelentek Gyula unokahugai és a nővéreinek barátnéi is. Máskor tizenöt leányt számláltam meg. De akkor meg többen kimentek a városba. Így a számításom állandóan ingadozott. Csak annyi bizonyos, hogy a cifra és zajos ház mindíg furcsán hatott rám, majdnem úgy, mint egy cirkusz, vagy egy menazséria. A leányos házban van valami kómikus és tisztátalan. Rendesen későn kelnek a leányok. Sokáig lustálkodnak az ágyban, aztán hosszan fürödnek és fésülködnek, az elefántcsont fésükben fekete és szőke gubancokat hagyva. Többször láttam ilyen tollászkodást. Szánalmat éreztem kis barátom iránt. Azt is tudom, hogy náluk nem mertem inni. A vizespohár, amiből egy ebédnél ittam, parfümszagú volt, émelyítő, édeskés. Ettől kezdve féltem tőlük. Nem szívesen jártam a házukba.

Ezen a rekkenő augusztusi reggelen különösen bánatos és dúlt volt a ház. Párnák hevertek a padlón, szoknyák és hajtűk, sütővasak, pokoli rendetlenségben. Női viháncolástól reszkettek a falak. A szárnyasajtó ki-kinyílt, betekintett rajta egy kócos fej, egy leány pongyolában, álmos szemmel, aki visítva suhant el, becsapva maga után az ajtót.

– Jőjj ki – mondtam a fiúnak – a mezőre, vagy a városerdőbe. Menjünk innen.

A fiú búsan intett.

– Most még nem lehet.

Beláttam, hogy osztálytársaimnak igazuk volt. Ezzel a fiúval nem lehet barátkozni. Én is szánalommal, egy kis férfi minden megvetésével néztem rá. Most már tudom, miért utálja őt mindenki.

Valahányszor elénk kerül, nővérei nevével bosszantjuk:

– Olga.

– Piroska.

– Erzsi.

– Ilonka.

– Jolán.

– Lujza.

Gyula ilyenkor paprikavörös lesz. Nagyokat nyel, pislog, összemorcolja szemét. Alapjában neki van igaza. Ő erről nem tehet. De kómikus, halálosan kómikus.

– Te – kérdi tőle egyik fiú – kibe szerelmesek a hugaid?

Gyula méltatlankodik.

Harsogó nevetés. Nem tudjuk miért, mindnyájan nevetünk. Csak Gyula áll komolyan, haragosan, némán.

Máskor ilyen jelenet játszódik le. Egy szeplős, szőke kamasz mosolyogva fordul hozzá:

– Nekem mindegyik közül legjobban tetszik az Ilonka.

– Szép szeme van – tódítja a másik.

– Nem igaz, – kiabál egy kis kamasz, legszebb a Jolán. Ő az én stílusom. Éljen a Jolán.

Gyula fanyarul hallgatja a vitát. Csikorgatja a fogát. Érzi, hogy a beszédük izléstelen. De nem tehet róla. Olyan arccal bámul, mint akinek viszket az orra és tüszkölni akar.

Bizonyos, hogy nem lehet barátunk.

Mi a város minden leányáról szabadon beszélhetünk, kedvünk szerint magasztalhatjuk, vagy bírálhatjuk őket, csak ő nem szólhat, mert a leányok részint nővéreinek barátnéi, részint pedig a szigorú otthoni nevelés beleedzette a hitet, hogy a leányokról csak az áhítatos tisztelet, és a lovagi becsület hangján lehet beszélni. Ez a fiú mártir.

Később, amint nőttem, mélységes részvéttel néztem a sorsát. Értékes fiú volt. Művésznek készült. Kézügyességét mindenki bámulta. A rajzpapiron senkise tudott olyan leheletszerű hajszálvonalat húzni, mint ő és diribdarab papirosokra pár pillanat alatt lerajzolta kócos fejünket nehány vonallal, amelyből megértés, humor, egy művész könnyedsége érzett. Ezek az újjak mindenhez értettek. A zongorán ügyesen vágtattak át virtuóz hangzavart kavarva, türelmesen vezették a lombfűrészt is, mely keze alatt fantasztikus cirádákat, erdőket, havas tájakat vágott ki a fából. Ezermester hírében állott.

Aztán egyszerre abbahagyta a zongorázást, a rajzot, mindent.