Part 5

A rongyos gavallér az ágyában ült – ingben – reggel hat órakor. Gyertya lobogott éjjeli szekrényén és ezüstkanállal veronált evett. Nem tudott aludni. Emlékezett arra, hogy az az ember még egyszer melegen megszorította a kezét és a gázlángnál még egyszer látta hálás szemét, mely olyan, mint egy eb és egy galamb szeme. Hallotta a hangját. Hamis volt, de csupa könny és a szívéből jött. Most pedig borzongva nézett az ablakokra s arra gondolt, hátha észrevette a szegény-szegény szamár, hogy mulatott rajta. Olyan jónak látszott. A parancsára énekelt, szavalt s bámult-bámult a nagy gyerekszemeivel.

– Nevetséges – vigasztalgatta magát – hisz csak egy éjjeli kaland volt. Bizonyára már nem is emlékszik rám.

Visszafeküdt az ágyába, de alig konyult le a szemehéja: megint látta a két kék szemet, a fűzfapoéta szemét, amely szégyenlősen forog feléje és bocsánatért esedezik.

A gavallér nem volt jó ember. Gyerekkorában békákat és bogarakat kinzott, a fecskéknek kitépte a szárnyát és gyönyörködött, hogy vergődnek a véres homokban. Később az embereket operálta. Szerette a nyomort. Gyakran látogatta szegény rokonait. Éjjel részletesen kikérdezte a sarki rendőrt, a takarítónőjével tárgyalt a megélhetés lehetőségeiről, aljas szánalommal pupos embereket és nyomorgó piktorokat vigasztalt, hogy az életüket elviselhetővé tegye. Közben hízott az önérzete. Kisérleti nyulai rendszerint eltüntek. Amint azonban a párnán vergődött, világosan látta, hogy minden nyomorult közt ez a népköltő volt a legnyomorultabb. Milyen csendes és bánatos, a szeme milyen mély és milyen-milyen szánalmas itt, a főváros dekadens levegőjében.

Gyorsan felöltözködött és utána akart rohanni. Azóta bizonyára hazament. A lakását nem tudja. Künn köd van, az idő hideg, szeles és zegernyés.

III.

Fényes délben, amikor a tükör előtt betűzte nyakkendőjébe a skarabeust, így gondolkozott:

– Az ember néha egy citrommagon is nyakát szegi. Fene egye meg ezt a népköltőt, egyre bánt, el kell intéznem. Estére bankot adok a klubban s aztán ha nyerek – ma biztosan nyerek – átnyujtok neki ezer koronát.

Még aznap délután elment a fakó, piszkos kávéházba és várta az emberét.

Kétheti hajsza után megtalálta, éjjel három és négy közt.

Egy kis márványasztalnál ült s aludtejet ivott.

– Ah, ismer még? – kérdezte félénken a gavallér.

– Hogyne – mondta a népköltő.

– Régóta keresem.

– Engem?

– Sokat gondoltam magára – vallotta a gavallér és elpirult. Nagyon tetszettek a dolgai.

– Igénytelen versikék.

A népköltő lehunyta szőke pilláit, szeplős szemhéjait s rábámult üresen. A gavallér érezte, hogy ezzel az emberrel nehéz dolga lesz. Nem hagyja magát vigasztalni, nem lehet levezekelnie a bűnét, pedig már alig várta, hogy megkönnyüljön a buta lelkiismeretfurdalástól. Legjobban szerette volna megcsókolni a fehér, szomorú arcát. Most azonban, mikor józan, a szemében öntudat ég és nem is annyira szánalmas, inkább önmagát szánja. Kiméletesen kell megvigasztalnia.

– Holnap találkozzunk – szólt a gavallér – fontos, nagyon fontos dolgot akarok mondani.

A találkozás megtörtént. Ismét ültek egymással szemben órák hosszáig, értelmetlenül. Vallomásra nem kerülhetett a sor. Ez csak elmérgesítené a sebet. Inkább hallgatott a gavallér, hagyta, hadd beszéljen magáról. Ezzel újabb, még sűrűbb szomorúság ereszkedett a lelkére. Fájt, kimondhatatlanul fájt neki ez az ember.

– Kérem, majd én fizetek – szólt, mikor menni készültek – engedje meg.

– Nem, – tiltakozott a poéta és ránézett.

– Itt a kocsim, jöjjön sétálni.

– Majd máskor.

A népköltő elballagott, kitérdelt nadrágjában, foltos cipőjében s arról gondolkozott, mit akar ez a tébolyult ismeretlen. Kicsit félt is tőle. Mindössze pedig egy szót kellett volna mondania. Azt, hogy megbocsát. A gavallér kétségbeesett, ökölbe szorult a keze, de azért még nem adta fel a harcot. Naponta találkozott vele. Megvárta a kávéházban, otthon, az utcán.

Egy hónapi taktikázás után végre leült vele kártyázni.

– Most majd kifizetem, – gondolta.

Mohó kézzel osztotta a kártyákat. A bankóit dobálta. Dühösen, őrülten játszott, hogy mindenét elveszítse, odaadja a nyomorult flótásnak és végre-valahára megszabaduljon tőle.

Néhány forduló után a gavallér elnyerte a fűzfapoéta minden pénzét, kilencven koronát.

– Folytassuk – hebegett a gavallér, – játsszunk hitelbe.

– Nem.

– De engedje meg, hogy legalább kölcsön adjak.

– Nem.

– Az isten szerelmére, fogadja el ezt a tízest.

– Nem, – mondotta és megint ránézett vádoló szemével.

A gavallér erre határozottan és nagyon keményen kezetfogott vele és elment.

IV.

Otthon leült egy székbe. Verejték verte ki a homlokát, sírógörcs fojtogatta és a száját harapta. Az ember veszedelmes portéka: _robban_! Nem szabad vele kisérletezni. Nincsen és nincsen és ezerszer nincsen bocsánat. Mit tegyen mostan? Sok megoldás állott előtte. Bevallja neki, hogy megbánta a tréfáját. A másik, az egyszerűbb az, hogy elfelejti az egészet és a faképnél hagyja. Utalványon visszaküldi a pénzét és még ezer koronát. Aztán még néhány megoldás. Valamennyi azonban kétes s talán egész életében így fog vezekelni – remény nélkül – újabb álmatlanságokkal, még vadabb és még némább gyötrelmekkel.

A rongyos és szegény gavallér egyik megoldást se választotta, annyival is inkább, mert hirtelen eszébe ötlött az egyetlen, az igazi, a legegyszerűbb.

V.

Az írómappájára nagy betükkel felírta ezt a mondatot:

«_Nem bocsátott meg_».

Aztán az ajtóhoz ment, a négy vascsavarral odaerősített ruhafogashoz, melyen a cseléd reggelenkint a télikabátját porolja és ott – nagyon gyorsan és gavallérosan – felakasztotta magát.

Reggelig lógott így a fehér ajtón, elegáns fekete ruhában, lakktopánban és meggyszínű selyem-harisnyában, súlyosan és szomorúan, mint a föld keserű gyümölcse.

Reggel a cselédje vette észre.

(1912.)

X... KALANDORNŐ.

Y... pályaudvar aszfaltos halljában ődöngtem, az üvegtető és a zománcos falak kalitkájában, egyesegyedül, éjfélután. Az utolsó sebesült is elment, egy borostás állu katona, aki a kocsiból kiszállva – sárga arca kiáltó staffageául – vörös paplant húzott maga után. Mindössze a pályaudvar villamos órája volt a társaságom. Később vettem észre, hogy egy nő setteng körülöttem, hol előttem, hol utánam.

– Ki lehet ez a nő? – kérdeztem és utána néztem.

Ekkor már megint nem volt sehol. A hátam mögött állt.

– Parancsol – mondtam idegesen, hirtelenül feléje fordulva, az arcába bökve az arcom, hogy végkép lerázzam a nyakamról.

– Lekéstem, – szólt a nő maga elé meredve.

– Hová akart utazni, nagysád?

– Firenzébe.

– Innen?

– Innen.

– Most?

– Most.

– De hisz erről a pályaudvarról nincs is közvetlen összeköttetése.

– Tudom… de…

Sötéten végignéztem. Az oldala mellett haladtam. Most kicserélődtek a szerepeink, ő sietett előre, mintegy menekült tőlem s én nem engedtem ki a karmaim közül.

Nem volt rokonszenves nő, istenemre nem volt rokonszenves, de első tekintetre fiatalos és ápolt volt. Vékony arca a fátyol alatt még rózsásnak is tetszett. Igaz, a korát nem tudtam megállapítani, húsz és negyven év közt ingadoztam. Az is feltünt, hogy félgyászban jár, szürke esőköpenyben, fekete selyemruhában, mellén fehér zsabóval. Bizonyosan valami víg özvegy – hogy előkelő-e, vagy ordenáré, még nem tudom – aki éjfél után a pályaudvaron csatangol.

Aztán az ívlámpa alatt jobban szemügyre vehettem. Határozottan nem volt megbizható nő. Kezén régimódi félkeztyü. A szeme mocsárszínű. Fellépése pedig meglehetősen zavart. Talán szólók is később a rendőrnek, vagy a posztoló katonának, lehet, hogy tényleg valami roszban sántikál. Ismerem ezt a típust. Ezek azok az előkelő szélhámosnők, akik sötét vasárnap délután becsöngetnek a lakásunkba, hitvány egyiptomi cigarettákat árulnak, gyűjtenek leégett tót iskolákra, árvizkárosultak javára, kalandra is hajlandók, de az első óvatlan pillanatban elemelnek egy órát, vagy egy gyürüt. Egyre azon sopánkodott, hogy ma nem utazhat el. Ravasz udvariassággal megragadtam két könnyű és kicsiny bőröndjét, mentem vele kifelé, mindig a sarkában.

– Szabad kérdeznem – vallattam – mi járatban volt itt?

– Gyűjtök, – felelte halkan – az amerikai segítő misszió… a sebesültek…

Ez a hang már ismerős volt. Fájdalmasan ütötte meg a dobhártyám a siránkozó alázatos hang, mint egy emlék, amelyet nem tudunk tisztázni és addig gyötör, amíg megoldást nem talál. Hol is hallottam? Valahol okvetlen hallanom kellett, nem is egyszer, többször, sokszor, a szavak tagolása, a hangok képzése ismerős, szinte szenvedek alatta. Lassabban mentem, hogy gondolkozhassak. A váróterem ajtajában mégegyszer rátekintettem. Akkor aztán eszembe jutott. A firenzei piazzán szólított meg az idén nyáron, oldalt suttyomban jött, vékony kiszáradt karját nyújtotta, pár soldot kért egy beteg gyermeknek: «monsieur, pour un petit bébé malade». Ugyanaz a fekete selyem ruha, ez a táska, csakhogy akkor kopottas volt, most csupa arany. Úgylátszik, azóta jobb módba került. Zsabójában – teringettét! – igazi brilliáns tű. Most már kergették egymást az emlék-képek. Páris, boulevarde, este: útiköltséget koldul. Egy német céhváros: kenyérre kéreget. Budapest, Üllői-út, hajnaltájt: haldokló urának kell orvosság. Érdekes, soha se törődik azzal, elhiszem-e a hazugságait. Modorában mindig van valami szemtelen biztonság. Gyorsan rukkol ki a mondókájával – bevezetés és cikornya nélkül, – hogy még mielőbb gondolkoznék, máris válaszolni kell s miután megkapja a pénzt, oly gyorsan elkotródik mint ahogy jött, szó nélkül, a száján valami csunya mosollyal.

A portás szalutált előttünk. Ekkor – egy pillanatra – megborzongtam. Utálatosnak találtam, hogy az emberek gondolatban is valami kapcsolatot sejtenek köztem és e perszóna közt, akit talán a nagynénémnek hisznek. A vágyam azonban mindennél nagyobb volt, hogy megismerjem őt. Izgatottan nézte a csuklójára szíjazott női órát, a fekete bőrtokban. Hova vezetett? Ugrálnom kellett utána, a várótermeken, a hideg pipafüsttől sötét étteremen, a málházon és folyosókon keresztül, míg végre raktárak sötétedtek elénk, a szén és petróleum bűzével és egy kis szobába értünk, ahol jelzőlámpák, felgöngyölt piros lobogók álltak őrt. Itt egy lélek sem volt. Csak a lepkeláng táncolt a szélben.

– Álljon meg – mondtam neki rekedten.

– De kérem…

– Itt úgy sem mehet tovább – és az ajtó elé ugrottam.

– Csak nem erőszakoskodik?

– De igen.

– Egy védtelen nővel?

– Igazolja magát.

– Hallatlan, – mondta a nő, affektált, arisztokratikus pózzal, rágta a zsebkendőjét és hullottak hiszterikus könnyei, – itt és most. Különben is kicsoda maga?

– Detektiv vagyok – hazudtam és egész közel léptem hozzá.

Egy darabig sírdogált, izgett-mozgott, szürke egérke egérfogóban. Aztán megjelent arcán a régi szemtelen mosoly. Leült egy gyalulatlan ládára. Fátyolát kissé feltűrte és elborított illatszerével, az orchidea és a kaliforniai mák olcsó keverékével. Általában nem jó ízlésű nőnek látszott. Körmeit hegyesre vágta. Keze, a vajszínű hideg kéz, vékony, de acélos. A füle karimátlan. Nemzetközi kalandjaira gondoltam, rosz éjszakáira, az utjaira, a patkányos csatornákra, amelyekben elszürkült és megrozsdásodott a haja. Oly közel álltunk egymáshoz, hogy az arcaink majdnem összeértek. Pállott volt az arca, mint egy ólom-tányér, szuvas bütykök emelkedtek ki a ruhájából, az álla hegyes ívben végződött. Reám meresztette két üres szemét. Nem látszott már negyven évesnek sem, vénebb volt, mint az ördög öreganyja. Szentisten, ez a nő száz éves is lehet. A melle nem emelkedik, a száján vastag kenőcs és pirosító. Most igazán megijedtem tőle.

Felpittyesztette ajkát és cinikusan mutatta mind a harminckét arany fogát, az aranyhídakkal és a platina-szájpadlással, a kocsonyásan reszkető halvány inyekkel.

Ejnye, ez már mégis kellemetlen. A vér forró hullámokban tódult a fejembe, elöntötte a dűh. Mégse lehet, hogy ilyen csunya szipirtyó szabadon jár, hogy nem veszik észre mások, hogy bántatlanul átengedik minden sorompón és itt garázdálkodik a sima fehér testek, a rózsaszínű husdombok között. Jaj de csunya ez a nő, jaj de csunya.

– Az okmányait – ismételtem.

– Kérem – szólt és a kebelébe nyulva előszedett mindenféle iratot.

– Egy-kettő.

– Itt vannak a szabadjegyeim, arcképes igazolványaim, az összes hazai és külföldi vasútakra.

– Ez semmi.

– Parancsoljon: itt a rendőrségi igazolványom.

– Az útlevelét.

– Tessék, az állam hivatalos pecsétjével.

Nem hittem a szememnek, be kell azonban vallanom, hogy az okmányokon nyoma sem volt a hamisításnak, vagy nagyon is ügyesen voltak hamisítva. Az ilyen szélhámosnők értenek ehhez.

Keményen szemébe néztem.

– Most rögtön vallja be, hogy jutott hozzájuk? Mert azt csak nem akarja elhitetni velem, hogy ezek a feddhetlen, minden gyanú fölött álló intézmények cimborálnak önnel?

– Kérem ne gyanúsítson. Én az emberiség jóltevője vagyok. A dada. Az igazi _altató_ dada.

– Úgyan melyik rosz írónál olvasta ezt?

– Bocsánat: magam is írónő vagyok, gyakran írogatok. Természetesen csak konzervativ lapokba. Akadémiai szemlékbe. Szárnyaló pátoszomat dicsérik jobb kritikusaink.

Kacéran felhúzta a szoknyáját, melynek peremén sár volt, agyagos, nyúlós, véres csatak, nyújtogatta a nyakát s akkor vettem észre, hogy valami csillogó, fehér por hull le róla.

– Salétrom – mondtam hüledezve.

– Az – szólt – nátronnitrát.

– Szóval természettudományos műveltsége is van. Ilyennek képzeltem.

– Úgy van – mondta a fogsora arany mosolyával – mindent csak szigorúan tudományos alapon. Most pedig menjünk. Egy bank _safe-deposit_-jába akarom elhelyezni ezt a holmit.

A két bőröndje után nyúlt.

– Mi van ezekben? kérdeztem.

– Magánvagyonom.

– Nyissa ki.

– Szó sincs róla.

– A kulcsokat.

– Nem adom.

– Akkor feltöröm.

Minden erőmmel feszegetni kezdtem a zárat. A zár könnyen kinyilt.

– Az ég szerelmére – mondta a nő, álszent ijedelemmel.

A bőrönd homályos mélyén, zavart, nedves gombolyagban szemek néztek rám, száz szem, ezer szem, sárga, zöld, kék, szürke szem, fáradt haldokló pillantással. Aztán a másik bőröndöt is feltörtem. Ebben a bőröndben szívek voltak, vérben fuldokló, eleven szívek.

– Hát te vagy az – ordítottam magamon kívül. – Te lopod el a szemeket, te szemtolvaj és te lopod meg a fiatalokat, akiknek a szíve úgy ver, mint az isten muzsikája? A bankba akarod tenni az életünket. Verjen meg az isten, gyalázatos.

Megragadtam a karját.

– Most pedig mondd meg a neved.

– Először is kérem: ne tegezzen.

– A neved kérdeztem.

– Melanie.

– A másik neved?

– Comtesse Melanie.

– Mocskos, – nevettem a fanyalgó érzelmességén, – Szutyok Panna, Csutak Treszka, Seprü Erzsók, nem Melanie grófnő. Csakhogy végre szemtől-szembe látlak. Miért is képzeltem, hogy férfi vagy és hogy nagy vagy. X... kalandornő vagy, egy szürke nénike, semmi egyéb. Te lennél a halál? Hisz egy kukac, egy szamár-tövis, egy béka több nálad. Mert te a semmi vagy, a butaság vagy. Nem félek már tőled, csak gyűlöllek. Évekig készítem majd a gyűlöletem italát, otthon zárt ablakok mellett élesítem a szemem, hogy átfurjalak, élesre ráspolyozom a körmöm, hogy a pofádba vágjam. Edzem a fogam, hogy egyszer beléd harapjak és leköpjelek, szemét. Egyelőre azonban letartóztatlak.

Már vonszoltam kifelé a folyosóra, ahol senki sem járt, a váróterembe, ahol mindenki aludt. Csak a portás volt ébren, vastag paszományos sapkájával a fején, roppant hivatalos tekintéllyel nézegetett ránk és kötelességtudóan szalutált.

– Portás – mondtam néki, – ezt a kalandornőt azonnal adja át a rendőrségnek.

A portás nem sokat adott szavamra és mint jó hivatalnok, az írásait követelte tőle, amit X... kalandornő azonnal át is adott.

Minthogy pedig a portás nagyon rövidlátó volt – érthetetlen, hogy bizhatnak meg ily súlyos szembajban szenvedő embert eféle fontos és felelősséges hivatallal – az okmányok és útlevelek hamis voltát nem fedezte fel, kinyította az ajtót, ismét szalutált, a nőt a perronra engedte, aki fel is szállt az első villámvonatra és el is robogott U... vagy Z... felé.

– Többszörös gyilkos – kiabáltam a portás felé – és maga futni engedi.

– Honnét tudja? – mondta a portás fölényesen és tágranyította harcsa-száját, amelyből a pörkölt és a sör büze csapott ki. – Minden írása rendben van. Talán részeg az úr?

Nehogy magam váljak gyanussá, gyáván és alázatosan félreálltam. Hiszem azonban, hogy a jó és okos emberek mégis lefülelik a veszedelmes kalandornőt. Pontos személyleírásával szolgálhatok. Termete: alacsony. Arca: csontos. Szeme: mocsárszínű. Szája: nagy. Orra: hegyes. Fogai: aranyfogak. Félgyászban jár: szürke esőköpeny, fekete selyemruha és fehér zsabó. Olyan, mint egy víg özvegy, korát nem lehet megállapítani. Senkit se tévesszen meg látszólagos vidámsága. Mert ajkán olcsó pirosító van.

(1914.)

KIS KOMÉDIÁK.

A KÖVÉR BIRÓ.

Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint valami hegyes és gonosz aranytű.

A kis város ekkor alszik. Fehér házai a hőségben agonizálnak, az ablakok pedig zöld fényben villognak – barátságtalanul – a fény deliriumában, hasonlóan valamelyen iszákos, vagy őrült szeméhez, aki bámul a porba és nem lát. Egy sor ház reszket a szemünk előtt. Távolabb van a huszárok lovardája, melynek az eresze már ad valamicske árnyékot és egy gyep, melyen pitypangok nőnek és méhek meg darazsak zümmögnek. A lélegzetünk ki-kihagy. Akárcsak forró fürdőből jönnénk, a testünk izzik, a szemünk homályos, a kezünk reszket. Talán a tifuszos betegek ilyenek. Négyen-öten vagyunk – tíz-tizenkétéves gyerekek – tornaingben és gummicipőben, mosdottan és maszatosan s harcra készen várjuk áldozatunkat, a kövér bírót. Betegek vagyunk a kánikula örömétől. A világ: egy sárga szédület.

A lovarda eresze alatt összedugtuk izzadt fejünket és lüktető halántékkal hallgattunk. Mikor elharangozták a delet, a törvényszék hűvös kapualjából – mindig pontosan – kiduzzadt a kövér bíró hordószerű potroha. Ilyenkor egyikünk elordította magát:

– Jön a kövér bíró.

Erre odalapulunk a lovarda kapujához. A csendben csak szívünk kalimpálása hallszik. Nemsokára az aszfalt összerezdül, ami azt jelenti, hogy mindjárt előttünk a kövér bíró. Egy pillanat és már itt is van. Porszínű nyári ruhát visel, nyersselyemből, domború hasán vastag aranylánc, újján zöld pecsétgyűrű, kezében nádbot.

Vörös homlokáról keskeny patakokban ömlik a verejték. Apró vakondok-szeme a hájpárnák mögül pislog ránk. Mindnyájunkban forr a harag, de félünk és a gégénk úgy összeszorúl, hogy kiáltani akarunk.

Csak akkor kiáltunk, mikor már tíz-húsz lépésre fújtat tőlünk.

Valaki felragad egy göröngyöt.

– Vágd utána! – mondjuk és körbe fogjuk a hőst, hogy bátorítsuk.

– Üsd agyon!

A göröngy magas ívben repül feléje és széttöredezve fröccsen szét a finom porban. A szeplős Torday, akit az iskolában «pulykatojás»-nak csúfolnak, felajzza parittyáját és utána küld még egy színes kavicsot. A kövér bíró ekkor hátrafordul. Kicsikét hunyorog a napfényben, azután lassan tovább gurul. Mi meg kuncogva, dühös ál-pátoszszal vitatkozunk tovább.

– A mindenit… – tajtékzik egyik tornainges.

– Ha legközelebb erre jön – szól a nagyobbik Torday – ezzel verem be a fejét.

A napfényben egy kézipisztoly vasagyát villantja fel.

Mindnyájan elhültünk erre, de örültünk, boldogok voltunk és erősnek éreztük magunkat, amint a gyűlölet acéllá merevítette izmainkat. A vérére vágyakoztunk. Gyülöltük a csúnyaságát, utáltuk a betegesen pöffedt kövérségét – ostobán és vérengzően – ahogy csak a gyermekek tudnak gyűlölni.

Soha sem láttunk ilyen torzembert. A lábak kelletlenül tartották a zsíros potrohot, a törzs egészen beleveszett duzzadó és virágzó hájába, melyből csak kopasz feje látszott ki, mintegy minden pillanatban megpukkadni készülő zsírgömb. Az arc közepén pedig egy pisze, tömpe orrocska szomorkodott s – úgy tetszett – ez az orr néha gyerekesen pityeregve vádolta a természetet, mely egy szegény embert ily förtelmesen megcsúfolt. Részvétet azonban nem éreztünk iránta. A gyerek morálja a szépség s az, aki bűnösen vagy bűntelenül megsérti primitív erkölcsét, ellensége, kihívja a bosszúját és meglakol érte. A varangyos békát épp úgy gyülöltük, mint a kövér bírót. Gyűlöltük, mint mindent, ami szokatlan.

Egy délután újra róla beszélgettünk.

Arról folyt a vita, mitől hízott meg ennyire a kövér bíró. Vékony Pál fontoskodva magyarázott:

– A kövér bíró ökröket eszik. Egy egész ökröt fal minden ebédre. Az anyja süti, nyárson.

A társaságon valami hitetlen moraj futott végig. Azt se tudtuk elképzelni, hogy a kövér bírónak anyja is van.

Pál a kör közepén tovább beszélt:

– Ha mondom, hogy él az anyja, vele lakik együtt a Tűzoltó-utcában. Hisz én is ismerem… Rögtön elvezetlek benneteket.

Talpraugrottunk s elindultunk a különös kalandra. Rablóregényekben olvastuk, hogy bátor és nemes daliák az ellenséget saját fészkében keresik fel s ott számolnak le vele. Mi is ilyesmire gondoltunk, míg szédülő fejjel közeledtünk a csendes, zöldzsalus ház felé. Pált előre küldtük. Pár perc múlva diadalmas arccal jött ki:

– Gyertek.

Mentünk befelé. A kövér bíró házában voltunk. Először egy hűvös tornácon kellett keresztülhaladnunk, melyet színes üvegkapú választott el az udvartól. Bent zöld lombok, hársak, kőrisek és jázminbokrok között kis gyerekhinta mellett a padon egy sovány, bánatos nénike ült és kötött. A kövér bíró anyja volt.

Eleinte még viszketett a torkunk s nevetni akartunk, de az öreg asszony szelíden fogta meg kezünket, mi pedig kezet csókoltunk, mint édesanyánknak szoktunk. Mindjárt meg is terítette az asztalt. Mély, aranykarikás tányérokon, almákkal, szőlővel, kalácscsal kínált meg. Felültetett a hintára. Azután mesélni kezdett. Elmondta, hogy a hinta még a fiáé volt, aki nagyon szeretett tornászni annak idején, mikor iskolába járt. Sok mindenről beszélt. Hogy féltette a fiát, hogy várta, ha néha elmaradt a pajtásaival és csak kapuzárás után vetődött haza. Hogy szaladt ki már kis korában a viharba. Hogy megnótázott, megtáncolt, ha a hosszú őszi estéken unták magukat. Micsoda fürge, derék legény volt és micsoda táncos.

Még azt is megtudtuk, hogy nála széles e határban nem akadt különb madarász.

– Úgy ám, kis fiúk, – ismételgette – az én fiacskám is madarászott. Napokig csatangolt a réteken, a nagy-nagy mezőkön… Az idő bizony múlik. Ha elgondolom, hogy akkor szakasztott olyan volt, mint most ti.

Az öregasszony maga elé nézett.

A fiára gondolt, aki már negyven éves és még mindig nem nősült meg. Harminc éves korában volt egy furcsa szerelme, karikagyűrűt is hordott az újján, sokat sírt és sóhajtozott s ez a nagy-nagy darab ember fürgén rohant a találkára, mint egy gőzmozdony. Egy cukrász-kisasszonyt szeretett. De a cukrászkisasszony kómikusnak találta a kövérséget. A kövér bíró pedig eljárt a cukrászdába, bánatában megette a fél cukrászdát, sok habosfánkot és krémest, mitől még jobban elhízott. Leette magát. Ahogy mások az alkoholnak áldoznak, ő szerelmi bánatában evett, evett, egyre többet és többet. Egy évig hordotta köpcös újján a karikagyűrűt, de hamarosan lekerült róla.

Ezen a gyűrűn járhatott a nénike esze, mert a szeme finom könnyekkel telt meg. Mi pedig néztük őt. Még mindig vártuk a kövér bírót, hogy valami tréfát csináljunk vele, itt a saját házában, de a kedvünk kicsit elzápult már, a kánikula hőségében fáztunk.

– Meséljen még néni – mondta Vékony Pál, álmélkodva.

A néni pedig megsímogatta a haját és a szemébe nézett.

– Ejnye fiacskám – szólt hozzá csendesen – de rongyos az ingecskéd. Ki látta így járni.

Azután a szobába ment és kihozott egy csomagot. Ruhák voltak benne. Apró cipőcskék, kis nadrágok, kabátkák, tornaingek s egy gazdag bogárgyűjtemény.

– Ez mind az övé, mondotta az asszony. Ez az ingecske. Nézd, éppen illik rád. Ez a két topánka. Neked talán jó lesz. Ez a kabátka. Kinek kell? Mind az övé.

– Ez is? kérdezte a Torday-gyerek hebegve, hitetlenül és egy zöld lepkefogót emelt föl az asztalról.

– Ez is.

Mindnyájan megdöbbentünk. A röhögés, ami a kapuban még torkunkban bizsergett, most csiklandozva furcsa orrcsavaró zavarrá savanyodott és pityergőssé, mulyává, halványnyá sápasztotta arcunkat.

– Ez is? – kérdeztük mind és kézről-kézre adtuk a zöld lepkefogót.

– Hisz a miénk is ilyen.