Part 4

Vajjon mit művel? Először is végig vágtat a zongorán oly szédületes gyorsasággal, mintha az újjai versenyt futnának egymással és oly hangot kelt a billentyűkön, mintha mozsárban üveget törnének izzé-porrá. Ördöngös varázslatnak tetszenek a futamai. Az újja később egy-egy hangon állapodik meg, egy fehér _a_-n, vagy egy fekete _b_-n, melyet hosszú, nagyon hosszú ideig ütöget. A lakásban nincs senki. Nem tudja, hogy a kerevet karfája mögött én lapulok meg. Belemélyed egy hangba, de oly szenvedélyesen, hogy a velő belefárad, a vér elzsibbad, a szemek hipnotizáltan keresik a hangot a levegőben, mint egy végtelen, alig látható cérnaszálat és az álmos kongás, a tompa darázszümmögés, a bús egyhangúság láthatóan enyhíti a lázát. Két három óráig ül egy helyben. Azt hiszem, a hangokkal altatja a bánatát.

VII.

Egyszerre felkel a székről. Olyan búsan áll ott a szoba közepén – lógó karokkal és lehorgadt fejjel, – hogy cseppet sem csodálkozom azon, ha teljes hosszában végigesik a padlón és arccal a földnek elkezd hangosan zokogni. Meggyújt egy gyertyát. A gyertyaláng fényes karéja ide-oda libeg a még fényesebb délutánban. Nappal csak a levelek pecsételésekor szokás gyertyát gyújtani. Odamegy a zongorához, szakértő szemmel vizsgálgatja a billentyűket és belevilágít.

Azután valami hihetetlent és retteneteset látok.

Ez a rengeteg ember, mintha megbolondult volna, ráveti magát a zongorára, melyet mindig szilárdnak és zártnak hittem, a födelét villámgyorsan feltárja, birkózik vele és mint egy lakatos, mint egy betörő, mint egy gyilkos brutálisan a hatalmába veszi.

Én tudom, hogy valamit keres.

Itt keresi a szegény-szegény asszonyát, a fekete és tág zongorában, ebben a koporsóban s most meg akarja nézni, ki akarja venni, magához akarja ölelni.

Csalódottan bámulja a zongora üres testét, a húrokat, a kalapácsokat.

Amália itt sincsen.

Holnap tovább kell vándorolnia, új városokba, pusztákba, nagyúri kastélyokba, minden zongorát kinyit majd, de sehol sohase akad rá a báli ruhában mosolygó nőre, kinek arcképe ottan áll a polcon, a gyógyszerészsógorok, a papok és katonák közt.

Egy szegény tébolyultat látok menni az országúton szakadt tarisznyával, könnyes szemmel, görcsös bottal. A halott feleségét keresi. Szegény, szegény.

VIII.

Tovább már nem bírtam magam tűrtőztetni. Izgatottan kinyitottam az üvegajtót, térdre estem, sírni kezdtem. A hangoló meglepődve nézett reám. Nem értette, mi a bajom. Valamit mondott németül. Én pedig hosszan, idegesen – magyarul – gagyogtam néki, elmeséltem, mennyit gondolok reá, a halott asszonyára, a fehér báli ruhára, az elefántcsont legyezőre, az arcképre, de egy árva szót se értett belőle. Megsimogatta a homlokomat, kézen fogott, az anyámhoz vezetett. Az este aszpirint és forró teát kaptam s rögtön ágyba kellett feküdnöm.

IX.

Évekig kísértett ennek a délutánnak az emléke, anélkül, hogy valakinek szóltam volna róla. Amália alakját egyre édesebbre színeztem ki. A hangolót azóta nem láttam. Egy este az apám tudtunkra adta, hogy elcsapta, mert iszik és teljesen hasznavehetetlen. Egyebet is megtudtam. Már nem volt titok, miért gyújtott gyertyát azon a titokzatos délutánon, miért nyította ki a zongorát, melyet a fújtatóval porolt és hangkulccsal hangolgatott. A tántorgását is megfejtette az apám. Mielőtt munkába ment, mindig betért a szatócsboltba, pár pohár jamaikai rumra. A felesége halála után három hónapra megnősült, még a sírját se gondoztatja, bojtorján és gaz veri fel. Befogtam a fülemet, hogy ne halljam a csúf históriát, de a valóságon nem lehetett változtatni, a halott asszonnyal kerek e világon senkise törődött, csak én, a gyerek, a szegény fantaszta, aki valaha a pálinkát könynek, a részegséget szomorúságnak, a munkát szertartásnak látta.

X.

Amáliát azóta még jobban megszerettem. Olyan árván, elhagyottan búsult az arcképe a polcon, hogy a szívem sajgott, valahányszor elhaladtam mellette. Esténként be kellett mennem a zongoraszobába, – négy másik sötét szobán keresztül – hogy a zongorán álló, tejüveggel födött szivartartóból szivart hozzak az apámnak. Edző torna volt ez a számomra, hogy kigyógyuljak a képzelgésemből. A lesben álló bútorok közt síró szájjal haladtam előre és haraptam a nyelvemet, nehogy felkiáltsak. Végre elértem a zongorához. Úgy markoltam a szivarok közé, mintha skorpió-fészekbe nyúlnék.

XI.

Néha azonban hősiesen megállottam. Minden erőmet összeszedtem, a sötétség, a csönd rémületes gyönyörűséggel bizsergett át a hátgerincemen. Gyerekszemembe kiült az ábránd. A polcon kerestem Amália arcképét. Derengő fénnyel világított a sötétben, hosszú szempillákkal, báli ruhában, kezében elefántcsontlegyezővel aludta a képek mély álmát.

Alig hallhatóan susogtam neki:

– Kedves.

Azután lábbújjhegyre állottam és úgy mondtam:

– Amália.

(1912.)

NÉHÁNY LEVÉL A «ZÖLD NAPLÓ»-BÓL.

Amikor letettem az érettségit, a többi családi ereklyével együtt megkaptam a «Zöld Napló»-t is. Sokat beszéltek róla. Jól emlékszem, az anyám a ruhás szekrénybe, a fehérneműk közé dugdosta, oda, ahol a parfümös üvegeket meg a pénzét tartotta s állandóan elzárta a gyerekszemek elől. Az írója érdekes ember. Egyik rokonom volt, aki a család előtt különös kegyeletben állott s nekem talán minden rokonom között legjobban imponált, mert ritka következetességgel élte az életét, addig ameddig élhetett s aztán váratlanul főbe lőtte magát. Hogy szerettem őt gyermekkoromban. Egyáltalán minden halottat szeretek. Tisztelettel tekintek reájuk, mint a kisdiák a nagyobbakra, akik már letették a vizsgákat, latinul olvasnak és logaritmusokkal számolnak.

Ezt a naplót remegve vettem a kezembe s minden szavát megjegyeztem magamnak. Az alakja, a színe, a fekete tintafoltja, a rászáradt porzója, mely rég letünt éveket idéz vissza, vallásos varázszsal hat reám s bár az írója filozófiailag nem képzett ember, egyéniség, aki a maga feje szerint élt és úgy is halt meg. Egy intellektuális öngyilkosságról van a naplóban szó, ennek a kulisszatitkait tartalmazza. Kevés öngyilkos figyeli meg magát ily lelkiismeretesen. Ezért értékes a szememben, ma is.

A kusza és zavaros kéziratból csak az alábbi részleteket közlöm, melyek elég világos vonalban tüntetik fel az író útját és magyarázzák az utolsó (különös és hősi) tettét.

Szeptember 7.

Családomban sok öngyilkos van. Az egyik nagybátyám tavaly vetette magát a Dunába. A másik (mint anyám meséli) még régen, egyetemi hallgató korában végzett magával. Sápadt, cingár legény volt, nagy nő-hódító és javíthatatlan korhely. Szívesen ábrándoztam róla. Úgy hallottam, hogy koporsója napokig vergődött vonaton és kocsin ami kis városunkba s aztán mikor felnyították, elgyötörten és ferdén meredt az üvegtetőre a halott szeme. Ettől kezdve valami végzet bujkált a családunkban. Mikor húsz évesek lettünk s elváltunk a vidéktől, anyánk úgy búcsúzott tőlünk, mintha halni mennénk. A koporsók évről-évre ijesztő pontossággal jelentek meg a pályaudvaron. Öcsém egy «drámai szende» miatt tizenkilenc éves korában agyonlőtte magát. Bátyámat egy októberi reggelen hozta a vonat. Unokahugom kútba ugrott. Egész sor halott fekszik a hátam mögött, szalonkabátban, kissé régi módian vékonyra kötött nyakkendővel, átlőtt halántékkal, fagyott szájjal. És ezek mind maguk dobták el az életet. És ezek mind az én véreim. És ezek a sovány, halott emberek mintha most is beleszólnának az életembe. Már hátra se merek tekinteni.

Szeptember 8.

Folytatnom kell ott, ahol elhagytam. Tegnap este óta csak ezzel a gondolattal tudok foglalkozni s ez a gondolat izgat és ijeszt. Ma egész nap a tó partján sétáltam. Különös ez a borongó őszi vidék, a törpe akácaival és a kis tó, az alföldi melankóliájával. Gyakran sétáltam itt az anyámmal. Mindenre emlékszem. Szalagos szalmakalapot viseltem s én megfogtam a kalapom, nehogy belesodorja a szél a vízbe. Néztük a lomha csónakokat, amelyek eltüntek, felbukkantak a ködben. Apám erős fekete szivarokat szivott. Most én szivarozom.

Szeptember 12.

Minden vágyammal átkaroltam őt, hogy ne menjen. De mennie kellett és mikor elment, én már nem is sirattam. Előbb búcsúztam el tőle. Csak addig volt irtózatos, míg a dördülés el nem hangzott. Egész gyermekkoromban ezt a pisztolydörrenést vártam. Ebbe sápadtam bele. Vártam izgatott délelőttökön, ebéd után, a jóllakottság részegségében, estefelé, vagy fogvacogtató hajnalokon. Sokszor mintha távolodott volna már. Máskor oly közelnek tetszett, hogy előre befogtam a fülem, nem akartam meghallani a koponyarepesztő robajt. Egy délután, tízéves koromban, a kertből szaladtam az utolsó szobába, oda, ahol apám aludt. Ma se tudom mi vitt rá, hogy a végzettel versenyt fussak. A szívem egyszerre kalapálni kezdett és az üres szobák csendjéből előre hallottam a dördülést. Még jókor érkeztem. Apám ott feküdt a diványon, sárga kendőjével betakarva, kezében a forgópisztollyal. Elordítottam magam. Azután lihegve, ökrendezve lábai elé roskadtam. Az apám szelíden megfogta a kezem, megcsókolt, arcát, halálsápadt, szegény szakállas arcát felém fordította és kiküldött a szobából. Ma is emlékszem a tekintetére. De csak huszonnégy órát tartózhattam fel. Másnap ugyanabban az órában, közvetlen ebéd után főbelőtte magát.

Miért írom ezt a naplót? Már tíz éve nem gondoltam ilyesmire. Most pedig egyszerre valami diktálja, hogy írjak és akarom, értsétek meg, hogy jutottam idáig. Én már gyermekkoromban halottak között botorkáltam és koporsókról álmodtam. Temetőből engedtem fel a léggömböket és a sárkányokat. Ebből magyarázhatják meg azt is, miért vagyok ma alkalmatlan az életre s ezek a sápadt, keskeny kezek miért nem tudnak más szerszámmal bánni, csak a kártyával, a tollal és majd a pisztollyal.

Most még egy vallomást teszek. Az őseim helyett is, akik nem tudták magukat megfigyelni, vagy talán szándékosan nem akarták ráhagyni az élőkre koporsójuk kulcsát. Régóta vizsgálom magam és arra várok, hogy lezárjam számadásomat. Ma készültem el vele.

Mi mindnyájan egészséges emberek vagyunk. Él azonban bennünk valami ösztön, valami kalandvágy, hogy mindent megpróbáljunk, ami eszünkbe ötlik s izgatja a fantáziánkat. Ha a mezőre megyek és a lábam elé kerül egy bogár, okvetlenül széttaposom. Éjjel az utcán bizonyosan becsengetek az ismeretlen kapukon. Az izgat, hogy mi történik utána. Sohasem tudtam megérteni a borbélyt, aki türelmesen vakar simára száz és száz nyakat, anélkül, hogy a vendég szakállával együtt az életét is leborotválná. Az utcaöntöző, aki nem locsol le minden járókelőt, ma is probléma előttem. Mi vagyunk a természet fenegyerekei. Minden csukott kaput megkopogtatunk, a zárakat feszegetjük, nyitogatjuk, míg végre elromlanak. Értitek-e miért feküdtek sírba enjószántukból az őseim?

Minél idősebb leszek, annál világosabb előttem az életük és haláluk. Az ő kezükben nem gyilkoló szerszám a pisztoly, de finom hangszer, mellyel a jövő szinfóniáját próbálják kicsalni a fukar és titkolódzó életből. Magamról tudom, mert engem is elfog az az érzés, valahányszor a pisztolyommal babrálok. Az ujjam ráteszem a ravaszra, a csövet a halántékomra s elsütöm, mintha csak egy hangot nyomnék meg. Micsoda hang ez? Micsoda hangot ad vérem megijedt zenéje s a beléje csattanó ólomgolyó? Ó a nagyszerű duett. Ha ezt egyszer alaposan átgondoltad, s átfutottál a gondolatláncon, egészen az utolsó okig, nevetve veszed kezedbe a pisztolyt és megérted azokat, akik sportból, szeszélyből, kíváncsiságból lövik magukat agyon, mint vadászaton a nemes vadat.

Szeptember 29.

Régóta nem írtam naplót. Rendesen táplálkozom, jól alszom, de végtelenül finom magamat. Tegnap este a lámpásom körül egy pille röpködött. Egy óráig vadásztam rá. Aztán lassan megöltem. Évek óta nem emlékszem eseményre, ami ennyire izgatott és gyötört volna.

Szeptember 30.

Vajjon meg merem-e tenni? Sokszor úgy tetszik, hogy egészen közönyös, olyan mint egy akkordot fogni a zongorán, vagy megütni – véletlenül – egy szimpla _gisz_-t. Máskor iszonytató a gondolata is. Ma átolvastam, amit eddig írtam és most, hogy felemeltem az őseim szemfödőjét, ellenállhatatlan erővel vonz a tett. Elful a lélekzetem, ha arra gondolok, hogy talán meghátrálok. Szégyenlem magam, hogy nem dobhatok egy véres okot a jövő serpenyőjébe. Nem törhetem fel a koponyám, a titokzatos diót, melybe az élet összes rejtélye be van zárva? Gyáva vagyok? Vagy elvesztettem az eszem, hogy megingok a legnagyobbszerű előtt, amit egy ember tehet? Cselekedni fogok. Átvetem magam a korláton, keresztülugrom önmagam és győzök.

Holnap reggel én is főbelövöm magam.

(1908.)

TŰ.

Kacagás, lárma, fény.

A hosszú asztalon az ozsonna hulladékai hevernek. A nők fülében brilliánsfüggők, a fehér húsokon áttört csipkék, a férfiak szája – a plasztron és a szmoking fölött – olyan piros a zsiros ételektől, mintha kipirosították volna. Néhány asszony madár-módra csipeget a csemegés-tálból, mogyorót, mandulát és datolyát.

– Tessék, – kinálgatja a háziasszony.

Vilma elé a vőlegénye odateszi az üvegtálat.

Vilma kivesz egy szem datolyát.

A következő másodpercben elordítja magát.

Az asztal megmozdul, a szoba – mint mikor a hajót tenger dobálja – ingani kezd, a poharak feldőlnek, az abrosz összegyürődik a társaság egy pillanat alatt talpra szökken.

– Mi az? – kiabálnak a férfiak.

– Mi az? – sikonganak az asszonyok és a lányok.

Vilma krétafehéren feláll. Kezét a torkára nyomja. Kétségbeesett, gyors mozdulatot tesz. Végül a lármában, halkan, de olyan határozottsággal, hogy mindenki meghallja, ennyit mond:

– Lenyeltem egy tüt.

Csönd lesz. Aztán felszólal a feleselő zürzavar. Nem lehet, képtelenség, nem lehet. A datolyában pedig csakugyan volt tű. Véletlenül jutott oda, talán a csemegekereskedésben, talán itten, a tű a szájába került, a nyelve, amint lehántotta a datolya bélét, észre is vette, ki akarta tolni, de nem volt ideje, a tű nyílegyenesen a torkába csúszott, onnan pedig a gyomorba került.

Most felzendül a kórus, riadtan, szaggatottan.

– Vizet.

– Rumot.

– Kenyeret.

– Cukrot.

– Forrót.

– Hideget.

– Ülj le.

– Maradj állva.

Egy öregasszony, aki mindent citrommal kezel, a kabátok zsirpöttyét épp úgy, mint a torokgyulladást és a fejfájást, elsikoltja magát:

– Citromot.

A háziasszony a telefonhoz szaladt, egy fiatal ember, aki tangózni akart a parkett sikos lemezén és lakkcipőjét úgy kötötte a talpára, mint a korcsolyát, elrohan, orvost hoz.

A vendégek egy része fehér szájjal a másik szobába sompolyog. Lábujjhegyen járnak és suttogva beszélnek. Néhányan el akarnak menni, veszik a kabátjukat, de a háziak összetett kézzel rimánkodnak, ne keltsenek feltünést, várják meg legalább az orvost, üljenek le addig a kis szalónba. Nyomban be is csukják az ajtót.

Az ebédlőben magáramaradt Vilma és a vőlegénye.

A vőlegény erre várt.

– Kedves – mondja alig hallhatóan.

A leány végignéz rajta. Aztán elfordul.

– Hagyjon, kedves, – szól. – Hagyjon.

És rányitotta nyugodt, szürke szemeit. Még soha ily furcsáknak nem látta a férfi. A szobát nézték, mely feldultan hevert, az asztalt, a székeket, az almáriumot, melyen egy üvegburás óra járt, az ablakokat, a rájuk boruló plüss-függönyöket, az ajtókat, a kilincseket, melyek merev, de nyugtalan rézfénnyel égtek. Vilma jól ismerte a szobát. Most azonban sok mindent észrevett, amit máskor nem látott. A függönyök alján bojtok lógnak, tíz-tizenöt kis bozontos bojt. Többször megszámolta. Zsibbasztó nyugalommal olvasta össze az asztalon álló poharakat, a késeket, a kancsókat. Nézett egy kis pisze gipszszobrot is, melyik a fali tartón állott. Ezeknek azelőtt sohase tulajdonított fontosságot. Magát a szobát is úgy tekintette, mint valami átjáró házat, melyen keresztülszalad, de semmi fontos nem történik benne. Egyszerre érezte, hogy mégis ez a szoba a legfontosabb, a világ minden pamlaga közt legfontosabb az a pamlag, melyen most ül. Sohase gondolt a halálra. Az élet mélységeiről a kupléírók világosították fel és azok a zeneszerzők, akik a szezón táncdarabjait írják. Valami homályos bizsergést érzett az agyvelejében és a szíve táján. Tekintetét lassan emelte egyik tárgyról a másikra és végre a vőlegényén állapodott meg.

– Adjon pezsgőt – mondta.

A férfi, aki a hosszú tétlenségtől leverten ült, örült a parancsnak s felugrott a székről.

– Elfogyott – szólt lelkendezve.

– Nyisson új üveget.

A feladat túlságos nagy volt a számára. Belepirult, aztán belesápadt. A palack fejét asztalkendővel kötötte körül és erőlködve húzta a dugót. Sokáig tartott. Vilma figyelte. Arra gondolt, hogy ebben a pózban nagyon hasonlit egy pincérhez. A termete is sokkal alacsonyabbnak tetszett, mint azelőtt. Az orrán csunya vonást fedezett fel, a haja szálában, a rövid és köpcös újjaiban, melyeket egyébként férfiasnak tartott, észrevette a parasztot, a cselédet.

– Siessen.

– Rögtön.

A pezsgő tajtékja kifröccsent a szőnyegre.

– Hozza már.

– Azonnal.

Egy kis tányéron vitte hozzá a pezsgőspoharat, de nem engedte inni.

– Ne igyék.

– Miért?

– Árt.

– Nem árt.

A vőlegény tétovázott, vizes szegény szemei határozatlanul meredeztek.

– Nem bánom, igyék.

– Nem iszom.

– Miért?

– Mert árt.

Percekig farkasszemet nézett a völegényével. Nézte, visszafojtott dühvel. Gyűlölködve nézte a testét, az alacsony termetét, a parasztos orrát, a köpcös kezét. Végre nem tudta magát türtőztetni és kifakadt:

– Egyedül akarok lenni.

A vőlegény sértődötten ment a másik szobába. Vilma megkönnyebbülést érzett. A tükör elé ült. Öltözködés közben órákig vizsgálgatta az arcát, de most ezt is másnak látta, mintha valami előkelő nőnek mutatkozott volna be, akit eddig nem ismert. Egyszerre elfogta valami öröm. A karjait kitárta. Nyaka kedves és lendületes ívben emelkedett, a termete felmagasodott, a szeme nézése megkeményedett, úgy várt, mint az ötödik felvonás heroinája, aki ünnepi gesztussal öleli magába a világot és a végzet perceit élvezi.

Benn a vendégek csoportokba verődtek. Egy fiatal ember arról beszélt, hogy a hiszterikák marokszámra nyelik a tűket, egészségük ártalma nélkül. A méltóságos úrnak azonban eszébe jutott a cukorbetegsége, melyet egész jelentéktelennek tartott az orvos és hátratett kezekkel sétált le-fel a szobában. Különösen a méltóságos úr furcsálta, hogy az ember egész váratlanul meghalhat. Mindenki emlékezett valamire. Ki a régi vesebajára, ki a kehes torkára, ki a vakbelére. Mindenki filozofált. Azok, akik kövérek voltak, zsiros mellüket, a puffadt májukat, az előre nehezedő bőrönd-szerű pocakjukat idegen tehernek érezték, szerették volna ledobni a földre, megkönnyebbülten tovább szaladni, akik pedig soványak voltak, tapogatták madár-csontu termetüket és tétován nézegettek körül, mintha hust, izmot, hájat kerestek volna, hogy – mint tűzveszedelemben a ruhát – sebbel-lobbal magukra kapják és kirohanjanak vele.

A sok lehellettől megrekedt a levegő. Nem mertek elmozdulni a helyükről, de ablakot nyítni sem mertek, mert féltek a meghüléstől. Később az öregebb úrak – a nők megkérdezése nélkül – levetteték a gallérjukat. A többi férfi csak erre várt. Némelyik a mellényét kigombolta, a vastag aranyláncát az órával együtt odatette az asztalra. A nők követték példájukat. Egymásután csatolták le ékszereiket, melyek nehezen csüggtek izzadt testükön. Ásítoztak és krákogtak. Alig volt már etikett. Egy fiatal leány felszakította a bluzát. Távolabb, a pálma alatt egy öregedő nő kivette álhaját és nyugodtan betette a táskájába. Az arcokon a festék és a rizspor piszkos pocsolyává olvadt.

Aztán a fény is sértette a szemüket. A társaság megállapodott abban, hogy a csillárt lecsavarják és csak egyetlen körtét hagytak égni. Most fellélegeztek. Az asszonyok közelebb símultak a férfiakhoz, kezüket nyujtották nekik és mint a részeg forradalmár-nők, rájuk villantották aranyfogukat. Az urak mozdulatlanul ültek. Gondjaikba süppedtek. Szivták a szivart, kisgyerekesen, mint valami keserű csecset. Hosszú hamuk reszkettek a szivarok végén. A hamu a plasztronjaikra hullott, bepiszkította a kabátjukat, a kezük, az arcuk, az orruk mocskos és szürke volt tőle. Később a hőség még nagyobbá vált. Ki kellett nyítniok az ablakokat. A szoba pár pillanat alatt lehült. Hideg árnyékok szálltak a sötét zsöllyék, a riadt emberek fölé. Egy kriptához hasonlított a szoba.

Hirtelenül csöngettek. Egy nyugodt, rokonszenves fiatalember lépett a szobába, az orvos. A sok ember láttára megdörzsölte szemét, visszahőkölt, nem tudta, kik ezek az emberek, akik kigombolták a ruhájukat, összekócolták a hajukat, hamuba mártották a homlokukat és itt ülnek elszontyolodva, félig meztelenül, csunyán. Meghajolt előttük. Aztán mosolyogva, imádandó biztossággal a másik szobába ment.

(1912.)

RONGYOS GAVALLÉR.

I.

A rongyos gavallér éjjel három és négy közt bement a kávéházba. Kissé kapatos volt a sok mérges szesztől, szeme előtt vörös pillangókat és freskó-angyalokat látott, a kaszirnő trónusánál pedig majdnem térdre rogyott az áhítattól.

Gomlyukában – bár február volt – tearózsa alélt, mely megpörkölődött az éj forró levegőjében s most olyan szagot árasztott, mint a kalarábé. Kemény és fess gavallér, kissé színpadias, de nem ízléstelen. Fekete haja sűrű, mint a drótkefe. Könnyű lakktopán, frakk, meggyszínű selyemharisnya. Nyakkendőjében lángoló skarabeus. Aki azonban közelebbről megnézte őt, észrevette, hogy a cipellője talpa lyukas, a gallérja kifércelődött, kézelője elsápadt a sok vasalás alatt, a nadrágja széle pedig rojtos és rongyos.

Vele szemben a tükörnél egy másik ember ült, tétlenül összekulcsolt kezekkel és nézett bele a semmibe. A haja szőke és nagyon ritka, úgy hogy már átgömbölyödik rajta a kopasz elefántcsontgolyó. Első pillanatra nem lehetett tudni, mi történt vele. Azt művelte, mint a többi társa, akik a bársonypamlagokon boldogan kotolnak álmaikon. Érdekes a kávéházak hajnali csendélete. Az alkohol már elvégezte kötelességét. Most az emberek szórakoznak, egy márványasztalra, egy gyufára, egy székre néznek s arcukon mozgalmas élet folyik, mintha – valahol belül – kártyákkal, színes lapokkal, fényes üvegekkel játszanának. Az egyik elkomorodik s ezt mondja: _Én vagyok a világ martirja_. A kövér ember pittyedt szájjal sír: _Szegény, kis árva fiucska vagyok, eltévedtem az erdőben, vezessetek haza_. A sarokban ülő jóságosan prédikál: _Szeressétek egymást, édeseim_. Az az úr kegyetlen: _Meggyilkollak mindnyájatokat_. Csak látszóan némák és mozdulatlanok a részegek. A székük olyan, mint a hinta ülőkéje s röpülnek, ródliznak, részeg egekbe hintáznak.

A ritka hajú szőke azonban ezt mondja: _Szent vagyok_.

– Szervusz! – kiáltott át hozzá a rongyos gavallér.

A szőke erre összezsugorodott, mint a sün.

– Szervusz, szőke! – ordított az ismeretlenre még erősebben. – Ülj ide.

A gavallér már feszítette izmát, mert véres verekedést várt. Más történt. A szőke alázatosan oda csuszott az asztalhoz, mélyen meghajolt előtte és félig ráült egy székre.

– Beszélgessünk, – parancsolta a gavallér.

– Kérem szépen…

– Mi vagy?

A szőke köhögött.

– Népköltő.

– Micsoda?

– Népköltő.

Csokorrakötött, babos nyakkendő lobogott a népköltő piszkos gallérján. Úgy tengett ebben a körúti kávéházban, mint valami kómikus anachronizmus. A gavallér elnevette magát.

– Mondj néhány népdalt.

A fűzfapoéta szavalni kezdett. Régi és avas verseket a falu kis harangjáról, a leánykák rózsapiros ajkáról, a jóságos, drága anyjáról. Aztán énekelt is, repedtfazék hangon. A gavallér zsebkendőjébe fojtotta a nevetést, csurogtak a könnyei, pokolian mulatott.

– Mért rugtál be, zsivány? – kérdezte tőle a gavallér.

– Tegnap halt meg az anyám – mondta a népköltő s mélyen ránézett az elegáns úrra, aki kissé megriadt vízes-kék szemétől.

II.